Megváltóvárásban van a magyarság egy része már jó pár éve. Nem éppen feszült, inkább csak olyan sóhajtozós, kissé szkeptikus várakozásban. Nem robbanásra kész, tudatos polgárok tömegéről van szó – a hétköznap túlélések, a megalapozott félelem szorításai lefoglalják az embereket. Viszont gyújtólángra, vezérre, királyra, elnökre, cáratyuska-félére, messiásra mindig is szükség volt a spontán össznépi forradalmainkban, nincs ebben semmi különös.
Az időnként fel-felbukkanó megváltójelöltek pedig nagyon törékenyek tudnak lenni. Üstökösökből hamar válhatnak hullócsillagokká. Az ellenérdekelt hatalom és a politika menthetetlenül beindítja manipulációs propagandagépezetét, de a megváltandó publikum is hamar ki tud ábrándulni. A kettő persze összefügg, de azért nem teljesen.
A „megváltónak” illik Nyugodt Erőt sugallnia. Igazi karizmát. A túlzott izgágaság, szenvedélyesség roppant zavaró, sőt, gyanús tud lenni. Az sem előny, ha esetleg gyűrött az inge, vagy beszéd közben izzad a hónalja. Nem elég a tartós hitelességhez, ha, mondjuk, jó keresztény az illető és számos gyereke van, mert attól még elbukhat a kommunikáció kaotikus világában. De az sem kelt a közönségben feltétlenül megváltóérzetet, ha valaki lelkesen krumplis zsákokat lóbál a parlamentben, bár show-nak éppen megteszi.
Szóval, nehéz szakma a messiásság.
Pankotai Lili, ez a tizenéves pécsi diáklány végképp nem megváltószerepben bukkant fel a látótérben úgy másfél éve, amikor a legnagyobb, budapesti diák- és pedagógus-tüntetésen egy azóta elhíresült beszédet hallottuk tőle. Ő aztán egyáltalában nem képviselt nyugodt erőt, inkább volt és van is benne valami nyugtalanító: radikális, nyers, nem ismeri a diplomatikus viselkedés trükkjeit, nincs értékelhető frizurája, a farmere szakadt és kapucnis pólót hord. Mindehhez még egy süldő gyerek is. Egy nyeretlen tizenhétéves.
Úgyhogy megváltóígéretről szó sem volt, most sincs, neki magának sem volt ilyesfajta küldetéstudata. Érintettként, zsigerből beszélt, a tizenéves gimnazisták zavarba ejtő magabiztosságával, időnként mocskos szavakat is fűzve indulatos mondandójába.
Az utóbbiból nagy baj lett. Mert a szenvedélyes előadásmód, az oktatás ellehetetlenüléséről szóló tartalom ugyan bőven indokoltnak tűnt, de hogy egy 17 éves gyerek egy pécsi slam poetry klub keretein belül fél évvel korábban íródott – és eredetileg a többi slammelő klubtársnak előadott, Jövő című – szabadversét, amelyben a slammer stílusnak megfelelően az indulatot helyenként közönséges kifejezésmód kíséri, egy az egyben átvigye egy tömegdemonstráció színpadára, az már egy más tészta. Bár ő úgy képzelte, hogy éppen ez fog nyomatékot adni a mondandójának, ehelyett inkább áthelyezte a fókuszt máshová.
Ez volt mindennek a kezdete. De csak a kezdete. A drámai következmények nem várattak sokáig magukra. Elsőként a tüntetésen használt illetlen szavakra hivatkozva a pécsi gimnáziuma durván elhatárolódott tőle, majd látványosan ki is csapták onnan – az érettségi évében.
Azonnal beindult a médiagépezet is. Lejárató cikkek tömege jelent meg róla. Tízezerszámra kapta a gyalázkodó, mocskolódó, kioktató üzeneteket, a nem egyszer életveszélyes fenyegetéseket. Bulvárlapok lesifotósai bukkantak fel a magánéletében. Milyen lehet mindezzel – ami egy felnőtt számára is nehezen elviselhető – szembenéznie egy kamaszlánynak?
Rémisztő érezni és látni, hogyan működik a világ, minden eredeti szándékom ellenében, hogyan és mire használ engem a nyilvánosság. Ha otthon – elsősorban édesanyámtól, aki a mentális egészség területén dolgozó szakember – nem kapok folyamatos lelki támogatást, talán bele is bolondultam volna. De idővel – úgy látszik, fordítva vagyok bekötve – mintha éppen erősített volna engem ez a rám zúduló, folyamatos gyűlöletcunami, ami egyébként már régóta nem a beszédemben előforduló csúnya szavakról szólt. A végén már csak a szüleim miatt remegtem, mert őket is érték súlyos fenyegetések és gyalázkodások. Ők pedig értem remegtek
– mondja Lili.
A család úgy döntött, hogy Pesten folytassa a középiskolát, fel is költözött a fővárosba. Egyedül élt egy albérleti szobában, nem ismert senkit, nem találta a helyét, még közlekedni sem tudott. Minden szempontból idegennek érezte magát. Még mindig csak 18 éves volt. Beiratkozott egy gimnáziumba, de a folyamatos, nyilvános támadások miatt olyan lelkiállapotba került, hogy képtelen volt koncentrálni a tanulásra. Attól tartott, hogy nem fog tudni úgy leérettségizni, ahogy azt magától elvárja, ezért azt kérte, hogy hadd ismételjen évet.
Túl hirtelen jött. Úgy éreztem magam, mint egy koraszülött, akit ez a helyzet átmenet nélkül szakított ki a szeretett és támogató pécsi szülői otthonból, és egy csapásra véget vetett a gyerekkoromnak. Pedig másfél éve én még igazán gyerek voltam. Meg akarom, mindig is meg akartam érteni, mi történik velünk emberekkel, és hogy igazándiból mi történt velem személyesen is. És mivel mindig is a politika, a társadalom mozgása, a társadalmi igazság érdekelt a legjobban, mit csináljunk, úgy látszik, így vagyok összerakva, ebben a másfél évben igyekeztem mindenütt jelen lenni, ahol valamiféle számomra szimpatikus vagy fontos megmozdulás történt. Ott voltam, amikor molinót feszítettünk a Lánchíd tetejére, rajta a 13 kirúgott tanár arcmásával, ott voltam a Parlamentnél, a Várban, a Karmelitánál…
Pankotai Lili idővel a fővárosi diáktüntetések egyik arca lett, aktivista, talán azért, mert, ha igazságtalanságot érez, alkatánál és hajlandóságánál fogva képtelen passzivista maradni. Podcastokban, YouTube-videókban tűnt fel, élő vita- és elemző műsorokba hívták meg, kormánypárti és ellenzéki csatornákhoz egyaránt, gyakorlott, felnőtt partnereivel mindig okosan érvelt, feltűnően tájékozott és felkészült módon, meglepően józanul. Bárki, aki történetesen látta őt, tapasztalhatta, hogy szereplései során, soha egyetlen randa szó sem hagyta el a száját. Ahogy egyébként sem a magánéletben, sem az iskolában nem szokása a trágár beszéd.
Az érvcsere, a ténybizonyítás, a nyilvános vita nem a slammelős szabadvers műfaja. Mégis azonnal rányomult a jobboldali sajtó: „Lilike a baloldal találmánya” – írta róla az egyik portál. „ Lili, Nagy Ervin, Prigozsin: egyre durvább alakok a dollárbalosok aktuális reménységei.” „Csökkentett tápértékű Jeanne D Arc”. „Szerencsétlen hülyegyerek” – írta róla sommásan Bayer Zsolt. De kapott konkrét fenyegetést is, egy levélben: „Egyszer ott leszünk és begyógyítjuk a megafont abba a sötét agyadba, mint minden bolsi ivadéké. Állj le, amíg nem késő. Prónay.”
A média lemetszi az ember arcát – idézi Lili a hajdani, fiatal Orbán Viktort.
Miközben én nem akarok semmi mást, csak azt, hogy megmaradjon a saját arcom. Nem külön-külön a bal meg a jobb fele, hanem az egész, egyben.
Merthogy az ellenzéki oldal sem volt rest: már a beszéde után felkapták, némelyik párt próbálta oda biztosítótűzni a zászlójára a fiatal lányt, ajánlatot tettek neki, hogy dolgozzon az ifjúsági tagozatukban. Jól ment volna az arculatukhoz ez a zsenge korú radikális erő, perspektívát láttak benne. Ő mindenhová szívesen benézett, nyitottan elbeszélgetett, elgondolkozott azon, amit tapasztalt, aztán rövid időn belül csalódottan és határozottan ki is ment ugyanazon az ajtón.
Semmiképpen nem akartam, hogy eszközként használjanak, hogy belekeveredjek az ellenzék belső hatalmi harcaiba, amit nem volt nehéz elég hamar felismerni. Az egyik oldal szavazatmaximalizásra, a másik, a kormánypárti gyűlöletszításra használt volna engem. Egyik fél játszmáiban sem vagyok hajlandó részt venni. Nem akarom és nem is tudom azt művelni, amit a felnőttek elkezdtek. Elegem van abból, hogy pusztán abból próbálnak politikai eredményt csiholni, hogy szembemennek valamivel, ez nekem nem alternatíva. S közben persze egymásba is rúgnak. De amit igazán keserves volt megtapasztalnom, s amire nem számítottam: a meglévő diákmozgalmak, amelyekhez már csak korosztályomnál fogva is kapcsolódtam, idővel ugyanerre a sémára fordultak rá. Ez egy magyar vírus vagy micsoda, ami 30 éve mindenkit megbénít, és elterel a lényegtől.
Akármennyi igazság is van ebben, az biztos, hogy megpecsételi egy magát szuverénnek, függetlennek tekintő ember magányát. És persze ezzel együtt a hatékonyságát is. Ki a fene akarna tartósan magányos, csapat nélküli harcos maradni? Lili sem. Úgy hogy egyelőre kivár. Talán, ami mostanában történik Magyar Péter körül, esetleg ígérhet valami változást, majd kiderül. Bár vannak benne kételyek, hová vezethet ez a one-man show.
Egy biztos: mindig kell egy csapat.
Ezt én is tudom. De végképp nem szeretnék hiábavaló reményt árulni. Vagy egy olyan csapat részese lenni, amelyik ezt teszi.
Na, akkor most visszakanyarodunk a (nem mindig önjelölt) megváltókhoz, a magyar nép messiásigényéhez. Néhány példa a sok ezer közül:
- „Szívből kívánom, drága Lili, hogy sikerüljön nektek jobban a rendszerváltás, mint nekünk. Rettenetesen szomorú és bosszús vagyok amiatt, hogy hagytuk elveszni a szabad haza lehetőségét.”
- „Uhh!! Véletlenül futottam bele ebbe a videóba, megosztom, nézzétek végig! Sokan fikáztátok, de úristen! Ez nem az a kis fröcsögő, butuska leányka! Hahó!!! Lili Pankotai, köszi. Hajrá fiatalok!!!”
- „Lili, le a kalappal előtted! Ezt egy 53 éves, hatgyermekes apukaként mondom!”
- „Ez igen! Okos, határozott, tájékozott! Lemosta a felnőtt vitapartnereit! Csak gratulálni lehet!” (Utóbbi egy komment egy nyilvános gyermekvédelmi vita után.)
Elnézem ezt a lányt. Törékeny, karcsú, gyerekarcú. Még mindig csak 19 éves. Tényleg létezik, hogy egy magafajta teremtés éjjel-nappal kizárólag homo politicusból legyen összerakva? Tud-e vihogni a barátnőivel, például? Jár-e koncertekre vagy romkocsmákba sörözgetni a haverjaival? Randizni egy sráccal, mint minden tizenéves?
A legfontosabb most az érettségire való készülés. Erősségem az irodalom, gyenge oldalam a matek, az utóbbira nagyon sokat tanulok. Nagyon féltem attól, hogy az érettségi évében kell egy olyan osztályba bekapcsolódom, ahol a társaim már hat éve együtt tanulnak, ismerik és megszokták egymást. De az Alternatív Közgazdasági Gimnázium, ahová járok, egy remek, nyitott és nívós hely – rögtön befogadtak. Szerencsés vagyok, és egyfolytában arra gondolok, hogy ilyen színvonalú oktatás minden egyes magyar gyereknek kijárna. A szüleim nullahuszonnégyben dolgoznak azért, hogy biztosítsák számomra ezt az egész pesti létet, mindenestül: a lakhatást, az ellátást, az iskolát – és nem szeretnék csalódást okozni nekik. Arra soha nem küldenének pénzt, és nekem se jutna eszembe, hogy vehessek magamnak egy legújabb telót vagy egy drága sportcipőt. Szerényen élek, de nincs hiányom semmiben. Két barátommal osztjuk meg az albérletet, jól érezzük magunkat együtt
– meséli Lili.
Mostanában már eljár néha koncertekre, főleg rap- és slam poetry produkciókra. Pogány Induló, Krúbi, Beton.Hofi – imádja őket. „Eleinte nem jártam sehová Pesten. Egy teljes éven át minden kimaradt, ami elvileg az én életkoromhoz illene. Az az év a feldolgozásé és a tanulásé volt. A régi Lili, azaz én, aki a pécsi sulijában a leghangosabban nevetett, az osztály mókamestere, amellett versenysportoló volt, a női focicsapat játékosa, a szünetben fejen állt a folyosón, mindenkivel haverkodott, az a lány egy évre megnémult. Talán tavaly ősszel értem utol magamat valamennyire. Egy régi ismerősömmel találkoztam a minap, azt mondja: »Jé, Lili, te újra tudsz nevetni?« Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent hagytam el hosszú időre.”
Lilinek az utóbbi időkben meg kellett tanulnia menedzselni az életritmusát, ami persze sokszor megöli a spontaneitást. Nem könnyű. „Gyereknek sorol az, hogy iskolás vagyok, ugyanakkor, mivel annak idején bepereltük a pécsi középiskolámat a jogtalannak tartott kirúgásom miatt, járok a bíróságra, ahol felnőttként kell magamat képviselnem – és ez csak egy példa a sok közül. Jó lenne csak egyetlen életet élni.”
Érettségi, nyelvtanulás, szépirodalom, politikai szakirodalom olvasása, az aktuálpolitika napi szintű követése, versírás (nemsokára megjelenik egy verseskötete), az AKG-ben felvette a gazdaságtan- és az állampolgári ismeretek órákat is, újabban geopolitikai tanulmányokba fogott, a pesti CEU-n nemrég fejezett be egy egyéves, az elménk működéséről szóló kurzust.
Pankotai Lili tudatosan és gőzerővel készül a felnőtt létre.
Az elmúlt évben az Arte csatorna dokumentumfilmet forgatott róla, szeptemberben megkapta a TASZ Szabad-díját, aminek nagyon-nagyon örült. A díj átvételekor rövid köszönő beszédet mondott, amelynek a végén úgy fogalmazott: „ezt a díjat édesanyámnak ajánlom, mert nem szabadon születtem, hanem szabadnak nevelt engem. És köszönöm a páromnak is, hogy megtűr mellettem egy másik szerelmet: a közéletet és a politikát.”
Én a bőrömön tapasztaltam meg, mennyire mocskos tud lenni a politika. Minden perce próbára teszi az embert, sok erőt kíván. Szükségem is volt az erőre, hiszen ez a másfél év nekem a veszteségek soráról is szólt: elveszítettem jó néhány hajdani barátot, a nagymamám a színpadi beszédem óta nem igazán beszél velem és a szüleimmel, eleinte a párommal való kapcsolatot is megtépázták az események, bár szerencsére ez rendbe jött, nem érettségizhettem időben, gyerekfejjel kellett szembenéznem életveszélyes fenyegetésekkel, meg kellett tanulnom kezelni a gyűlöletet. Utóbbi már egész jól megy, azt hiszem. Rengeteg ajtó bezárult, viszont sok ki is nyílt, körülbelül látom, mi vár rám, ha a politika lenne a hivatásom a jövőben. De azt gondolom, ez most még nem az én időm, túl korán van, és én túl fiatal vagyok még. Ahhoz, hogy egyszer – talán politikusként, esetleg politológusként, talán jogászként, de az is lehet, hogy újságíróként – hatékonyan tudjak tenni ezért az országért, még rengeteget kell tanulnom.
Pankotai Lilinek víziója is van. Azt mondja, szeretne egy olyan parlamentet látni, ahol maga a miniszterelnök várja el, hogy igazi ellenzéke, kihívója legyen. Ahol valódi versenyhelyzet van. Acsarkodó emberek, csoportok helyett valódi polgárokról álmodik, egy mentálisan stabil országot képzel el.
„Ehhez alapjában egy teljesen más hozzáállás szükséges. Én hiszek abban, lehet úgy politikusnak lenni, hogy az se több, se kevesebb, mint egyszerűen egy szakma neve. És ha – mire felnövök – nem lesz alternatíva, akkor talán a hozzám hasonlóan gondolkozó generációbéliekkel együtt én leszek az az alternatíva. Ezt még nem lehet tudni. Minimum 10–15 évet adok erre magamnak. Egyelőre csak azért tudok felelősséget vállalni, hogy egy ragadós, zavaros politikai világban annyi síkosítóval tudom majd bekenni a lelkem, hogy átcsusszanjak a rendszeren anélkül, hogy bemocskolnám magam.”
