„Mit képzelsz te? Még hogy egészségügyis, akarsz lenni? Ráadásul szülésznő!? Meg a városba menni, tanulni!? Na hiszen, Nyíregyházára! Hát hol laknál te ottan? Egy tisztességes cigánylány nem mehet kollégiumba, idegenek közé, annak a családjánál a helye! Mit szólna hozzá a többi cigány? És különben is, miből telne nekünk arra a tanulásra? Itt maradsz velünk és kész.”
A nagyszoknyás, rózsás kendős cigányasszony feldúltan veszekedett a 14 éves lányával. A többi öt gyerekével összesen nem volt annyi gondja, mint ezzel az eggyel, a Magdival. Igaz, hogy ő a legokosabb mindegyik közül, de minek egyfolytában valami mást akarni? Ahelyett, hogy várna 2–3 évet, aztán szépen férjhez menne.
A jelenet a konyhában zajlott, a nyírvasvári házukban, ami a falu legszélén feküdt, kissé távolabb a klasszikus nyírségi cigánysortól, ahol Magdi nagyszülei éltek. Szerény kis otthon volt ez, a hat testvér kettesével aludt egy-egy keskeny ágyon, így fértek csak el a szoba-konyhás lakásban. Nem nagy ügy, megtanultak álmukban is egyszerre fordulni. Szépen, tisztán tartották, kis kert is volt hozzá. A szomszédaik is (ők nem romák voltak) becsülték őket, mert igyekvőnek tartották őket, a gyerekek is rendesen, tisztességes öltözékben jártak iskolába, sohase éheztek, és nem loptak cseresznyét senki fájáról.
Ti csak figyeljetek, lessétek el a magyaroktól, hogyan élnek, próbáljátok utánozni őket
– mondta nekik többször is az apjuk.
A családfő minden hétfő hajnalban felült a fekete vonatra, hogy péntek estig a szocializmust építse Budapesten. Kőműves volt, építkezéseken dolgozott. Munka akkortájt bőven akadt, ez volt a fővárosban az egyre szaporodó lakótelepek ideje. Na, a szakképzettség sem volt éppen jellemző a szabolcsi oláh cigányok körében, akik többnyire még az általánosból is hamar kimaradtak, úgyhogy Szécsi Gyula szakmunkás oklevele ebben a környezetben felért egy egyetemi diplomával. Egyébként is mindig kitűnt, még a megjelenésével is: fess, magas, fekete ember volt.
Csak a hétvégéket töltötte a családjával, a gyerekek nevelése a feleségére, Rózsikára maradt. Így volt ez rendjén, mióta a világ világ. Az asszonya annak idején nem tanult meg írni-olvasni. Akadt neki fontosabb dolga is gyerekkorában: ő látta el és gondozta a kisebb testvéreit, amíg az anyja napszámba járt dolgozni. Őszintén szólva, nem is hiányzott neki az a nagy írástudás, megvolt ő anélkül is. Haláláig ragaszkodott a hagyományos, rózsás, fejkendős cigány öltözékhez, sose viselt mást.
Magdi jóval később a konyhaasztalnál a kezét vezetve tanítgatta, hogy legalább a nevét le tudja firkantani, ha muszáj.
Az idősebb fiútestvérei a fővárosba mentek szerencsét próbálni, ő meg eljárt napszámba az anyjával, dohányt törni, almát szedni, mikor-mit, 25o forintot kaptak érte egy napra. Így ketten már ötszázat vihettek haza, legalábbis a szezonban. Jó pénznek számított az a nyolcvanas években.
Közben az apa egyre ritkábban ingázott vissza Nyírvasváriba, aztán meg semennyire, Pesten kezdett új életbe. És akkor Rózsika döntött: fogta Magdit meg a kisebb testvéreit, otthagyták a Nyírséget, és Szentendrére költöztek egy Stromfeld nevű tanyára, ahol beálltak az ottani baromfi-feldolgozó üzembe. A kiterjedt Szécsi család néhány más tagja már egy ideje ott dolgozott, ők adták a tippet. Munkásszállóféle is tartozott a telephez, kaptak egy szobát. Hatalmas lépés volt ez egy nagyon is tradicionális roma asszonytól, mármint az, hogy elhagyja a házát, az addigi környezetét, a helyet, ahol született, és elváljon az urától. Oláh cigány körökben nem volt az ilyesmi szokásban, egyáltalán.
Így hát a Magdi 14–15 évesen maga is beállt a munkába. Magas, vékony teremtés volt és nagyon szép. Bár ez nem annyira számított egy ilyen Stromfeld tanyán a baromfialkatrészek között. Közel két évet töltöttek el ott. Beleztek, daráltak, daraboltak, amit éppen kellett.
Mikor jó pár évvel később belépett az Oktatásügyi Minisztérium kapuján, hogy Mohácsi Viktória csapatának nélkülözhetetlen tagjaként elkezdje a romaügyi munkát, kamaszkorának ez a nehéz időszaka már fényévnyi távolságba került tőle. Igaz, az a bizonyos jó pár év nem telt eseménytelenül. Inkább sűrű volt.
Először is beiratkoztam egy vendéglátó szakközépiskolába, mert mindenáron tanulni akartam. Addigra már beköltöztünk Pestre. Az érettségiig sajnos akkor még nem jutottam el, mert 18 évesen egy kapcsolatomból megszületett a fiam. Kiharcoltam magunknak egy önkormányzati szoba-konyhás lakást, abban neveltem a gyerekemet. Egyedül kellett helyt állnom, gyereklányként meg kellett tanulnom felnőttnek lenni, nem volt mese. Az anyám sokat segített, nélküle nem ment volna
– meséli Magdi.
Pár év csúszással érettségizett le – kiváló eredménnyel. Közben minden munkát elvállalt, ami csak jött. Volt takarító, felszolgáló, bármi, pénzt kellett keresni. Érezte ő, biztosan érezte, hogy többre hivatott, csak még azt nem tudta, mi lenne az. Végül is a családjával és a napszámokkal töltött évek alatt egy zárt közösségben élt, amelynek jól kiismerte a szabályait, most meg itt van a nagyvilágban, az érettségi bizonyítványával, a nem túl magas önértékelésével, a tudásszomjával meg a kissé ködös ambícióival együtt. És a fiával, persze.
És akkor Magdi ugrott egy csukafejest. Egyfajta kísérlet is volt ez talán, önpróba, képtelenség.
Egy olyan vadidegen területre, ahol nem sűrűn fordulnak elő romák. A pénzügy és a biznisz világába. Éppen ő, akinek életében nem volt pénze és persze gőze sem a befektetésekről. Először is böngészni kezdte az álláshirdetéseket, amelyek a munka mellett pénzügyi képzést is kínáltak. Besétált a bankba, amelyik történetesen újfajta hitelkártyákat, vásárlási kártyákat kívánt piacra dobni, és ehhez értékesítőket keresett. Leült a háeressel szemben. Az végignézett rajta s a következő tíz percben elmagyarázta neki, hogy miért nem lenne megfelelő neki az állás. „Rendben – mondta Magdi udvariasan –, látom, hogy ön le akar engem beszélni. Semmi probléma, majd próbálkozom egy másik pénzintézetnél.” Olyan határozottan és magabiztosan, ráadásul kedves tónusban hangzott el ez a mondat, hogy a háeres, amikor látta a lány eltökéltségét, nagyon meglepődött. Majd fölvette. Magdi – miután elvégezte a képzést – a cég egyik legsikeresebb értékesítőjének bizonyult.
Tanulékony volt, jó eszű, és meglepően jól kommunikált. Tanfolyamok, továbbképzések, tárgyalások, meetingek, konferenciák. Szép ruhák, elegáns kis blúzok, Üzleti vacsorák, rendezvények, csapatépítés. A haját rövidebbre vágatta, és megtanult magabiztosan viselkedni a kliensekkel és a főnökeivel. Hamar belejött a szakmába, és sikeresen megküzdött azért, hogy partnerként kezelje őt mindenki. Mutatós teremtés volt, még mindig csak 45 kiló, jól állt rajta a miniszoknya. A kollégái is elfogadták. Mindenki tudta róla, hogy roma, de ha elkezdett beszélni, akkor látták, hogy ez a lány – valami más.
Ami a spanyolt illeti, az még a hajdani baromfi-feldolgozó idejében ragadt rá. Egy kicsit valószínűtlen, bizarr helyszín egy nyelv tanulására.
Nem is tanulta ő, hanem szépen felcsípte. A sógornője, a bátyja felesége ugyanis szintén ezen a tanyán dolgozott, ő egy kubai lány volt, aki akkor még nem beszélt magyarul. A két fiatal nő úgy kommunikált, hogy egymást tanították a másik anyanyelvére. Magdi pár hónap múltán már gond nélkül csacsogott vele spanyolul. Szinte ragadt rá a nyelv.
Szépen keresett ebben az időben, még tetszett is neki ez a hirtelen jött csillogás, de mélyen belül egyre bizonytalanabb lett. Hová is tartozik ő? Mert alapjában véve idegennek érezte magát a magyarok között, de aztán már a cigányok között is. Volt egy időszak, amikor határozottan azt gondolta:
Nem jó az, bármennyire is álcázza finom sminkkel, szép kis ruhákkal. Ha fehér bőrűnek született volna, biztosan nem tapadna rá a biztonsági őr, amikor a közértben vásárol. Egyszer egy villamosvezető a mikrofonján keresztül figyelmeztette az utasait: vigyázzanak, mert úgy néz ki, zsebes van a kocsin. Nem lehetett tudni, pontosan ki az, de Magdi döbbenten vette észre, hogy a körülötte utazó emberek éppen tőle húzódnak távolabb. Ott állt egy vákuum közepén, és bőgni támadt kedve. Aztán leszállt.
Ami a pénzügyi világot illeti, elég hamar rájött bizonyos turpisságokra, amiket egyre kevésbé tudott elfogadni. Az rendben, hogy rá kell beszélni az ügyfelet egy kiválónak mondott befektetésre. A brókercégnél volt mentora, szponzora, minden, ami egy kezdőnek jár. A mentor vitte magával őt a leendő ügyfelekhez, hogy tanulja a tárgyalástechnikát. Magdi azt látta, hogy ez az ember, miközben a várható, remek hozamokról beszél, valahogy elfelejti megemlíteni a kliensnek, hogy a nyereséget az első két évben kizárólag a bróker nyeli le, ő nem kap semmit.
De a kaput nem ez tette be, hanem egy szakmai tanfolyam.
Sokan ültek a teremben, az előadó, talán hogy fenntartsa vagy élénkítse a figyelmet, két téma között, poénként cigányvicceket dobott be. Olyanféléket, hogy : »„Te, gádzsi, mondd meg, miről ismerszik meg a cigány?« És közben felém sétált a széksorok között, az arcomba nevetett. A kollégáim is kellemetlenül érezték magukat. Én akkor felálltam, kijöttem, és soha többé nem mentem vissza, kiszálltam a pénzügyi világból, ahol így is, úgy is csodabogárnak számítottam.
Szerencséje volt. Mert éppen akkortájt indult el egy vadonatúj országos projekt Országos Oktatási Integrációs Hálózat néven. A program célja a hátrányos helyzetű és roma diákok integrált és minőségi oktatása volt, amelyhez a kiválasztott 45 iskola anyagi és pedagógiai-módszertani támogatást kapott. A hálózat és a munkacsoport kiépítésének lelke Szőke Judit volt. Ide hívták meg Magdit munkatársnak. A neve úgy merült fel, hogy a rendszerváltást követő években már részt vett több roma esélyegyenlőségi programban.
Úristen, ez egy csoda! Ezt a munkát neki találták ki!
Belevágott a kőkemény módszertani képzésbe, a tréningekbe meg a gyakorlati munkába. A csapat tagjai személyesen jártak iskoláról iskolára szerte az országban, hogy meggyőzzék az igazgatókat, a polgármestereket, a pedagógusokat az iskolai integráció előnyeiről és egy tréning formájában átadják nekik az ehhez szükséges módszereket. A politika is támogatta őket, komoly, motiváló normatívát ígértek az integrált oktatásra átálló iskoláknak.
Én meg elkezdtem gyógyulni. Ilyen az, amikor az ember a helyére kerül. Amikor végre hazatér. Néha azért kicsit elbizonytalanodtam: én, Szécsi Magdolna, harmincéves, diplomával nem rendelkező cigánylány polgármesterekkel tárgyalok, iskolaigazgatókat győzök meg, pedagógusoknak mutatok be új, gyakorlati módszereket! És ez nekem sikerül! Olykor még magam se akartam elhinni, hogy ez igaz.
De Szőke Judit végig fogta a kezüket, az övét is. Pontosan látta, megérezte, hogy kudarc esetén mit és hogyan kell erősíteni, hogyan kell folyamatos továbbképzésekkel támogatni a csapata tagjait. Ha valami nem ment elég hatékonyan, megvitatták vele a helyzetet, és változtattak a kommunikáción vagy a megközelítésen. „Ha egy szabolcsi iskoláról volt szó, elsősorban engem delegáltak, hiszen születésemtől fogva jól ismertem azt a terepet. A lovári és a cerhári cigány nyelvet is jól beszélem. Elsőként mindig a cigánytelepet kerestem fel, egyik gyerekes családot látogattam a másik után, hogy közvetlenül beszéljek az emberekkel, és fel tudjam mérni a helyzetet. Napokat töltöttem el velük, sokszor még engem is megdöbbentett az életük nyomorúsága meg a tudatlanságnak az a mély foka. Utána mentem csak tárgyalni az iskolákkal.”
Azokban az években igazi értéke volt annak, hogy integrálják az oktatást.
Akkor már Magdi az Educatio közoktatási szakértőjeként segítette ezt a területet. Értékelte a pályázati programokhoz rendelt közoktatási, esélyegyenlőségi terveket, nem egyszer mutatott rá addig fel nem fedezett problémákra, ő érvelt a pedagógusokkal, az igazgatókkal. Évekig csinálta ezt a munkát.
Közben nőtt a fia, aki – és ez már korán látszott – különleges képességekkel született. Kiváló tanuló volt, amellett gyerekkorától kifinomult szaglásérzékről tett tanúbizonyságot, öt méterről megérezte például, hogy ki milyen parfümöt használ, és mi annak az összetétele. Emellett, jól mozgott, Magdi be is íratta egy táncstúdióba, ahol később, jó darabig a modern táncok oktatója lett. Főiskolán diplomázott kommunikáció és médiatudomány szakon. Most ez a fiú 32 éves, két belvárosi argentin étterem üzletvezetője – a tulajdonosok legnagyobb megelégedésére.
Magdi számára azonban néhány év múlva oda lett az idill. A 2010-es kormányváltás után megszüntették a hálózatot, szélnek eresztették a csapatot. Az Oktatásügyi Minisztériumból, ahol a projekt központja volt, mindenkit kipucoltak, a takarítónői szintig elbocsájtottak.
Igazi mélyrepülés következett.
A munkanélküliség ideje alatt, amikor is ismét alkalmi munkákból, takarításból, vendéglátózásból próbálta fenntartani magukat, elveszítette a szép, svájci frank alapú hitelre vett lakását, mert nem tudta tovább fizetni a duplájára nőtt törlesztőrészleteket. Elárverezték az otthonát. Egy kis albérletbe költözött, ott él ma is.
De milyen az ember? Vagy megsemmisül ebben a helyzetben, vagy pedig visszakapaszkodik valahogy.
Ja, majdnem kihagytunk valamit. Pedig nem apróságról van szó. Magdi, 35 évesen, újra szült. Egy kislányt. A fia születése óta sok év múlt el, amíg találkozott a második gyereke apjával. Kapcsolatuk 11 évig tartott, most is jó barátok.
Váratlanul lett terhes, az orvosok csodának mondták, mert nem úgy tűnt, hogy valaha is képes lesz még egyszer szülni.
De a visszakapaszkodásnál tartottunk. Magdi élete újabb vákuumában megpróbálta magát összeszedni. Jó, hát a minisztérium és vele a hálózat abban a formában megszűnt, de ott a civil világ! Azzal még lehetne valamit kezdeni talán. „Én roma ügyekhez értettem, ebben éreztem otthon magam. Jól körülnéztem, és találtam egy fantasztikus programot, amit akkor az Országos Roma Önkormányzaton keresztül valósítottak meg. Az volt a neve, hogy Ezer roma nő program. Cigány nőket kellett OKJ-s képzésekbe bevonni, hogy szakmát kapjanak a kezükbe. Gondoltam, rendben, ha így áll, akkor most átállunk a felnőtt képzésre. De a fene se képzelte, hogy ez ennyire nehéz! Mert ezek a roma asszonyok nagyon nem akartak bevonódni.”
Nemhogy vonakodtak, de egyenesen ellenálltak. Egy tradicionális cigány családban még ahhoz is a férj engedélye kell – legalábbis 10–15 éve még így volt –, hogy a feleség kilépjen a kertkapun. Konyha, gyereknevelés: ez a dolguk. Nem a tanulás. És ezzel valahogy az asszonyok is egyetértettek.
Én akkor újra elkezdtem járni az országot. Fogtam magam, bekopogtam roma házakba. Lyukat beszéltem a hasukba hol magyarul, hol lovári nyelven. Helyben kellett gyorsan eldönteni, hogy kivel mit lehet megosztani. Megpróbáltam elővarázsolni és alkalmazni a hajdan, a pénzügyi területen tanult kommunikációs-tárgyalási technikákat. Óvatosan érveltem, nehogy a férj rögtön felkapja a vizet, és kihajítson engem a házból, meg úgy érezze, hogy le akarom venni a fejéről a családfői koronát. Azután rájöttem hogy komplexen kell kezelnem a teljes családot, csak akkor lesz sikeres a munkám ha férjnek is munkát segítek keresni, a gyereket beviszem az iskolába, és a férj látja hogy a felesége a roma tradícióknak megfelelően úgy jár el iskolába hogy nem sérül a családfő férfi presztízse. »Hát gondolja meg: igaz, hogy a feleségének tanulnia kéne, de olyan csoportban, ahol nincs férfi, kizárólag roma nők. Másrészt havi fizetést kap azért, hogy képezzék, na mit szólnak ehhez?« Észrevettem, hogy ezen a ponton kezd hatni a dolog.
És idővel Magdinak 125 asszonyt sikerült kihoznia a konyhából. Egy sem akadt közülük, aki ne végezte volna el az OKJ-s képzést. Gyermek- és ifjúsági felügyelő, szociális gondozó, dajka lett belőlük, különböző intézményekben: óvodákban, állami gyerekotthonokban. Magdi 30–40 olyan asszonyról tud, akik tovább is képezték magukat, páran le is érettségiztek, szociális asszisztensek lettek.
„Amitől azonban igazán boldog vagyok: csigalassúsággal ugyan, de roma körökben elkezdett változni a szemlélet. Tapasztaltam, hogy amikor a nő leül otthon a könyveivel, hogy készüljön a vizsgára, a gyereke is szívesebben veszi elő a háziját, és melléül tanulni. A későbbi látogatásaim során már egy-egy férj is odasündörgött hozzám: »nekünk nem lesz ilyen képzés, tessék mondani?« Lassan sikk lesz a továbbtanulás. Ha nem is általánosan és nem is mindenütt, de egyre trendibb dolognak tartják a romák. Én ezt látom.”
Szécsi Magdolna jelenleg utolsó éves a Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás szakán. Három munkahelye van. Reggel nyolckor kezd, este 11-kor ér haza. Koordinátorként, délutántól a Migration Aid ukrán menekülteknek fenntartott szállásán dolgozik, reggeltől pedig szociális munkásként a Dévai fogadóban nyújt minden irányú segítséget – ugyancsak a háború elől menekülő nőknek és gyerekeknek. Emellett a Civil Kollégium Alapítvány közösségszervező gyakornoka és oktatási szakértője, egyike azoknak, akik kiképzik az arra alkalmas romákat, hogy maguk szervezzenek támogató közösséget a saját településükön.
Tavaly ősszel tüntették ki a Roma Civil Női Díjjal.
Most ötvenegy éves.
