Idézzük fel: Balog Zoltán, Novák Katalin mentora és lelki vezetője saját bevallása szerint is arra buzdította a köztársasági elnököt, hogy adjon kegyelmet annak a K. Endrének, aki pedofil bűncselekmények eltussolásában vett részt a bicskei gyermekotthonban. A püspök videónyilatkozata szerint ezzel „odaállt egy kegyelmet kérő ember mellé”. Szép, nem?
Nem. Mert ez a kegyelmet kérő ember olyat tett, amire nincs kegyelem. „Ha valaki egyet is megbotránkoztat e kicsinyek közül – mutat Jézus a gyerekekre a Máté evangéliumának 16. szakasza szerint – jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik.” Ez az a bűn, amit a társadalom száz százaléka azóta is mélyen megvet és elítél. Olyannyira, hogy a Balog tanácsának nyomán kegyelmet adó Novák Katalin lemondott az államfői tisztségről, és a kegyelmi határozatot ellenjegyző Varga Judit egykori igazságügyi miniszter visszavonult a politikai pályáról.
Rögzítsünk még valamit: Novák és Varga távozása, keretezze bárhogy a kormánysajtó, nem valamiféle erkölcsi szuperképességről árulkodik. A történtek után ez a morális minimum, amire nem a könnyes elérzékenyülés, hanem a „naná, hogy”, illetve a „még szép” a helyes reakció.
És ez a morális minimum, amire Balog képtelennek bizonyult.
Nem véletlenül fogy az egyház
Reformátusnak kereszteltek, a hetvenes években konfirmáltam gyerekként – a komcsi igazgatónő berendelte az iskolába édesanyámat, és megkérte, hogy „gondolja át még egyszer az elvtársnő”–, és felnőttként, harmincévesen a református egyházban találtam meg a hitemet. Két cikluson keresztül voltam szolgáló presbiter: a munka, a család és az egyház volt az életem szentháromsága. Csodálatos embereket ismerem meg, akik lángolnak Krisztusért, szeretik az embereket, és szolgálnak az ifjúság- és gyermekvédelemben, hajléktalanok közt, szegények közt, szenvedélybetegek közt, és akiken valahogy ott csillog az Isten jókedve.
A 2010-es kormányváltás után egy független, hatalomkritikus újság főszerkesztője voltam, és itt kezdődtek a gondok. A Fidesz hatalomra kerülése egyúttal a pártpolitikának az egyházban való szédületes térnyerésével járt, és amikor ezt szóvá tettem, elkezdett fogyni körülöttem és a családom körül a levegő. Hitben járó emberek, korábbi példaképeim próbáltak „beszélni a fejemmel”, mondván, „Gyuri, ne csináld már, ezek Isten emberei a mi javunkra”.
Pár évig egy független közösségbe jártam a családommal, az jó volt, de ma már itthon imádkozom, és néha nagyon-nagyon hiányzik az úrvacsora, a nyikorgó padok, a szép prédikációk, az orgonán fölzengő gyönyörű, régi zsoltárok, s az áhítat, ahogy együtt énekli őket a gyülekezet.
Sajnos a napi hírek újra és újra megerősítenek abban, hogy a csontig átpolitizált egyházba nekem már nincs visszaút. Sokan vagyunk így, nagyon sokan. Nem véletlen, hogy ekkorát fogyatkozott a gyülekezetbe járó emberek száma 2010 óta.
Politikai komisszár lelkésznek öltözve
Nem helyes túlzott politikai szerepet vállalni annak, aki gyülekezetet vezet. Jézus a földi szolgálata idején tudatosan távol tartotta magát a politikától, mind a szadduceusok, mint a farizeusok pártjától, mind a Heródes-, mind a Róma-pártiaktól, és azt is elutasította, hogy ezek fölötti királlyá tegye a nép (lett volna rá igény). Azt mondta: „az én országom nem ebből a világból való.”
A mondat, amit fentebb leírtam – „nem helyes túlzott politikai szerepet vállalni annak, aki gyülekezetet vezet” –, nem tőlem származik; 2001-ben Balog Zoltán száját hagyta el. Így visszanézve elég fura gondolat a későbbi államtitkártól, majd emberierőforrás-minisztertől, a Fidesz pártalapítványának vezetőjétől.
Balog vélhetőleg ismeri saját egyháza törvényét, amely így szól: „79. § (1) A lelkész politikai párt tagja nem lehet. Amennyiben mégis politikai párttagságot vagy országgyűlési képviselőséget vállal, a jelöltként történő nyilvántartásba vételétől fogva, az érintettsége tartamára a lelkészi szolgálatát szüneteltetnie kell.”
Nos, Balog ugyan politikai működése idején formálisan szüneteltette a lelkészségét, de a Hold utcai templomban továbbra is ellátta a lelkészi teendőket. Formálisan nem szegte meg a törvényt, le volt papírozva minden, csak épp a törvény szellemiségével ment szembe.
Balog volt az egyik lelkész a sok közül, mások mellett Bogárdi Szabó István expüspökkel együtt, akik miatt a református egyházból az lett, ami: szabad közösségből a politika kapcarongya, Krisztus menyasszonyából – bibliai képpel élve – babiloni szajha.
Balog vezető politikusként, az „emberi erőforrás” (rettenetes ez a kifejezés, sokat elárul arról, hogyan tekint a rezsim a népre) felelőseként végigasszisztálta az egészségügy, az oktatás és a kultúra lezüllesztést és kivéreztetését, hogy aztán hipp-hopp a református egyház vezetője legyen. Meg is született a kampányban a választási körlevél, amelyet a legtöbb templomban fel is olvastak, és amely – egyetlenként a hazai egyházak közül – a Fidesz mellett szavazásra buzdította a református híveket; hát, Balog pont ezért van ott, ahol.
A szörnyeteg segítőjének a segítője
Tudom, kemények a szavaim, de nem tudok lágyabb kifejezésekkel beszélni erről. Erkölcsi és spirituális értelemben Balog Zoltán nevű lelkipásztor nem létezik, s aki abban a fekete talárban tátog, csupán Orbán Viktor kesztyűbábja. Ha ez eddig nem lett volna egyértelmű, akkor a kegyelmi botrányban bebizonyosodott.
Amikor a balhé kitört, Balog külföldre vonult olvasgatni és meditálni. Aztán visszajött, hogy végigcsinálja a szánalmas purparlét: azok, akik püspököt csináltak belőle, úgynevezett szimpátiaszavazást tartottak mellette, és nagy többséggel megállapították, hogy nekik még mindig szimpatikus. Erre hivatkozva állítja Balog, hogy jogos a posztján maradnia, majd átcsap valami orrfacsaróan kegyes dumába Isten kegyelméről, amit már nem is bírok végighallgatni, annyira feldühödöm.
Ők még jelentenek némi reményt, mint azok a lelkészek, akik a keddi bejelentés után lemondtak a kiegészítő jövedelmükről, amíg Balog a hivatalában van.
Ők is látják, amit mindenki, akinek szeme van: Balog odaállt egy olyan ember mellé, aki évekig falazott egy árva gyerekeket abuzáló pedofil szörnyetegnek. A református egyház jelenlegi vezetője ezzel az „odaállással” végső soron támogatta a gyermekek megrontását. És most másokra mutogat, mellébeszél, görcsösen markolja a püspöki széket, ahelyett, hogy bejelentené a távozását.
