Szentesi Zöldi László után maga az érintett, Bayer Zsolt is reagált Ungváry Krisztián vasárnap megjelent videójára, melyben a történész a publicista nagyapjáról közölt eddig nem ismert részleteket. Ungváry levéltári dokumentumokkal alátámasztva vezette le, hogy Bayer nagyapja, Gyimes Károly már a II. világháború előtt aktív tagja és szervezője volt a nyilas pártnak Kiskőrösön, a holokauszt idején pedig gettóorvosként testüregi motozásra tanította be a kiskőrösi gettó személyzetét, majd a háború után önként jelentkezett az ÁVH-nál, és besúgónak állt.
„Olvasom. Harmadszor is. És iszonyodom” – kezdi válaszát Bayer Zsolt, majd hosszasan fejtegeti, hogy szinte alig találkozott nagyapjával:
Nagyjából négyéves korától kezdve vannak az embernek emlékei, így én ezzel a nagyapámmal – minden kivételt is beleszámítva – legfeljebb ha hússzor találkoztam. Ez egy kisgyerek életében semmi. Szóval nagyapámnak nem volt lehetősége, hogy „meghatározzon” engem. Ezért meglehetősen üres és politikailag motivált pszichologizálásnak tartom Ungváry Krisztián azon igyekezetét, amellyel megpróbálja levezetni a nyilas–kommunista nagyapa – ugyanolyan unoka logikai sort
– írja Bayer a Magyar Nemzet oldalán megjelent cikkében. Megjegyzi azt is: úgy érzi, fejére olvasták nagyapja bűneit.
„Alig-alig tudtam minderről valamit” – folytatja Bayer, majd tévedésnek nevezi, hogy évekkel ezelőtt kikérte volna a nagyapjára vonatkozó iratokat. Azt írja, egy rokonától kapott mindösszesen négy iratot. „Két levelet, amelyekben a levélírók mintegy „igazolják” Gyimes Károlyt, a kiskőrösi gettó orvosát, miszerint mentette a gettóban lévőket” – olvasható Bayer válaszában. Ezután így fogalmaz:
Iszonyodom attól a nagy, erős, csöndes embertől, aki a nagyapám volt, és akiről emlékem is alig van mindezeken kívül. S ami van, családi legendák sora csupán. Az egykor volt kiskőrösi ház, az akkor kisgyermek anyám emlékei a kilakoltatásról, ahogy egy szekéren, dunyhákon ülve a nagymamája Ábrányi Emil Haza című versét szavalja a riadtan összebújó gyerekeknek, anyám emlékei Komlóról, „az iszonyatos szocialista bányavárosról”, az ottani iskoláról és a tanítókról, az öngyilkosságba menekülő, általam nem ismert nagymamámról. Nincs okom kétségbe vonni anyám gyerekkori emlékeit. Nincs okom kétségbe vonni apám gyerekkori emlékeit. Nincs okom megmagyarázni a XX. század minden iszonyatát, benne a nagyapámét. Csak fáj. Most átkozottul fáj.
Végezetül Bayer azt írja, köszönettel tartozik Ungváry Krisztiánnak:
Köszönettel, amiért szembe kell néznem nagyapám múltjával, a nagyapáméval, akinek nem volt módja és ideje meghatározni engem, semmilyen módon és semmilyen mértékben. De ez a család dolga. Ez a szembenézés. Mert ilyen az élet, hogy nekem is vállalnom kell ezt. Ezt az iszonyodást. Még akkor is, ha nem én élek zsidóktól elrabolt budai villában, amit a kommunista tömeggyilkos nagyapámtól örököltem.
Azt is köszöni Ungvárynak, hogy „mindez, amit nagyapámról megírt, ismét megerősít a régi hitemben: aki bármely gyilkos eszme, idegen érdekek és idegenek által ránk kényszerített szörnyideológia, szörnyállam, utópia vagy társadalommérnökösködés szolgálatába szegődik, abban a pillanatban ráteszi a lábát a pokolba vezető útra.”
