Csepelről általában nem egy különleges szigetvilág és a természetközeli élet jut az ember eszébe, hanem végtelen ipar- és lakótelepek. Ám a paneltömböktől néhány percre hazánk egyik legkülönlegesebb lakó- és nyaralóövezete található, mely a budapestiek szeme elől elrejtve bújik meg a XXI. kerület és Szigetszentmiklós határán.

A 166 hektáron elterülő tó- és szigetrendszert 106 hektár víz, három nagyobb félsziget és öt elkülönült sziget alkotja, az utóbbiak csak csónakkal közelíthetők meg. Eleinte a szigeteket és partokat számozással különböztették meg, mára több szigetet halakról neveztek el (Süllő- és Ponty-sziget), de szorosok (Delfin-szoros), félszigetek (Panoráma-félsziget) és tórészek (Nagy Tenger) is kaptak becenevet a helyiektől.

A műholdképeken rendkívüli látvány a tórendszer, azonban a helyre rácsodálkozni vágyók arcáról hamar eltűnhet a mosoly: az utcáról szinte semmire sincs rálátás. Karnyújtásnyira az autópálya és a Csepeli út, így bár a terület megközelítése egyszerű, mégis alig látni valamit ebből a különlegesnek ígérkező világból. A poros, kavicsos utcák oldaláról elhagyott autókkal, kies szántóföldekkel és néhány kunyhóval találkozhat szembe a látogató. A tó mára szinte teljesen körbeépült, egy-két kikötőbe lehet csak meredeken leereszkedni, de azokat sem könnyű megtalálni.

Ha lejutunk valamelyik kikötőbe, a rapsicok kedvelt helyeire, vagy akár a „nudin” (a régi nudista öblön) keresztül a vízhez, a kép igen változatos: régi korok üdülőkultúráját idéző horgásztanyák, újonnan épülő családi házak, temérdek pecás a stégeken, SUP deszkával és úszógumival cirkáló fürdőzők, tanyázó kormoránok és hattyúk. És még mindig csupán 20 percre járunk a belvárostól.

A Kavicsos-tó a szocialista iparnak köszönheti születését. A hatvanas években kezdtek el alapanyagot bányászni a csepel-szigetszentmiklósi kavicsbányában lakótelepek építéséhez. Ebből a bányából épült fel a Csillagtelep, de még Újbudára is vittek innen kavicsot. A talajvíz lassan feltöltötte a bányát, a felhordott törmelékből alakultak ki a szigetek, bár eleinte csak hosszú nyúlványok, félszigetek voltak. Mivel az uszályok járását biztosítani kellett, átrobbantásokkal különítették el a kupacokat, hogy cirkulálhasson a víz. Ebből öt sziget alakult ki.

„A betelepülés már akkor elkezdődött, amikor még javában zajlott a kitermelés. Működött még a bánya, amikor az akkori egyesületi tagok kaphattak egy parcellát, amire építhettek egy bungit, de szétszedhetőt, arra az esetre, ha arra terjeszkedne a bánya. Akkor 72 órán belül el kellett tudni bontani, és elhúzni a csíkot a bungival együtt” – meséli József, a helyi öregek egyike (kiemelt képünkön).

Szikszai Bettinával, Tinával a tórendészet egyik tagjával csónakázunk, aki a Kavicsos-tóra született, itt is nőtt fel. Minden ide köti. „Egy ilyen helyen felnőni felbecsülhetetlen, amikor a nyári szünetben leteszed a sulis cuccot, és ez a hely fogad. Itt mindig itthon vagy.” Hozzáteszi: „Annak idején sokkal szorosabb közösségi kötelékek voltak a tavon. Mára jóval atomizáltabb, új generációkkal. Nem voltak kerítések, egy szigetet körbe lehetett járni. Ma már a szigeten élők sem mind ismerik egymást, és a 2009-es borzalmas halpusztulás is tovább szította az ellentéteket.”

A tó ökoszisztémája szépen gyógyul, de máig nem heverte ki teljesen a 14 évvel ezelőtti karbofurán- (növényvédő szer) mérgezést, ráadául a szennyvíz tóba vezetése és a szemét is veszélyezteti az élővilágot.

„Ez nem a Playa Negra, de semmire nem cserélném el a világon. Ez a város szívében egy menedék. Mentsvár sok embernek, ahova elmenekülhetnek, és nem kell több száz kilométert utazniuk a főváros zajától” – mondja Tina.

Sok elhagyatott épület és autó található a szigeteken, az utcákon. Halálesetek után maradtak itt, sokan nem is tudják, hogy mit örököltek, így sok mindent visszavesz a természet. Tina arról mesél, gyerekkorában a háromméteres vízben is kristálytisztán lehetett látni, jobban cserélődőtt a talajvíz, mert a tó vizét zsilipekkel öntözésre használták a közeli szántókon. Amikor elzárták a zsilipeket, úgy húsz éve, hirtelen megemelkedett a vízszint. Ezt tetézte, hogy amikor az M0-s autóút építésekor döngölték a földet, elzáródtak a kis, föld alatti vízerek, nem tudott elszivárogni a víz. Ekkor többen elhagyták a telküket, sok ház elsüllyedt, és lett olyan sziget, ami majdnem víz alá került, mára lakhatatlan.

A tavon három horgászegyesület működik: az Összefogás, a Barátság és a Jószerencsét. Fogarasi András az utóbbi elnöke, már akkor járt itt, amikor még gyümölcsösökkel volt teli a terület. „Szeretjük a nyugalmat. Ez a hely egy valóságos faluvá vált. Sok mindent szerettek volna itt csinálni, rengeteg terv volt, de végül minden maradt a régi. Itt megállt az idő” – mondja.

Csirkét nem vágná le, se disznót. „De a halnak is van érzése, ezért nehéz” – teszi hozzá.

„Ez a bolygó csoda, van mindene, ami az életünkhöz kell. Minden élőlény úgy van felépítve, hogy legyenek érzései. A halált az állatvilág is be tudja határolni magának. De az ember más. Az ember gondosan meg van szerkesztve. Én azt mondom a Teremtőre, hogy Örökkévaló. Mások azt, hogy Isten. Azért lehet nálam a hal, mert úgy gondolom, hogy kaptunk erre felhatalmazást az Örökkévalótól. Ha nem kaptunk volna, nem tudnánk kifogni, nem lennénk ennyi mindenre képesek” – fejtegeti Fogarasi.

De nem csak ő említi Istent a tavon. „Ha itt bent para van, akkor para van, egymásra vagyunk utalva, na meg a Jóistenre” – mondják Krahulecz Tiborék, a Süllő-sziget szezonális lakói. Bogi ‘83 óta van itt, az apájától örökölte a nyaralót, ahogyan ő fogalmaz, iszapszagúan jött a világra.

„A szomszéd nem dörgöli a lábujját a törölköződbe, mint a szabadstrandon, van saját stéged, és húsz percre vagy a belvárostól. Mi több kell ennél?” – kérdi mosolyogva.

Azonban ennek ára is van.

„Aki itt él bent a szigeten, annak más a reggeli rutin. Korán reggel kelsz, csónakba ülsz, irány a kikötő, kievezel a partra, onnan irány sétával a négy kilométerre lévő buszmegálló, vagy az autód. Van olyan köd reggelente, hogy csak azért tudod, merre kell menni, mert már kismilliószor megtetted az utat. Ha reggelre rád fagy a jég, akkor töröd magad előtt a csónakkal. Ha viszont szar idő van, és leszakad az ég vagy a jégeső, akkor szépen bemész a házba, barátom. Körülbelül ennyit tudsz tenni.”

2003-ban a legutolsó szigetre is bevezették az áramot. Az ivóvizet, a gázpalackot, az élelmiszert beviszik csónakon, kutat lehet fúrni, emésztőgödör is van. De aki a szigeten él, nehezebben kap segítséget.

„Szegény Feri itt halt meg a szigeten infarktusban. Az egyik szomszéd élesztette újra, hívták a mentőt, a helikopter leszállt kint a réten, nem tudott bejönni, megálltak a parton. Majd küldtek egy mentőautót, de mire az ideért, Feri meghalt. A rendőr sem jött be, megállt kint. A katasztrófavédelem búvárai kijönnek, esetleg tudnak hozni felfújható csónakot, de inkább a tórendészet csónakját használják” – mesélik Tibiék.

Gubacsi Géza, az Összefogás horgászegyesület és egy érdekképviseleti szervezet, a Kavicsos-tó Tulajdonosainak Egyesülete elnöke. A célja, hogy „vigyázzon erre a kincsre”, és egy társasházhoz hasonló közösséget alakítson ki a tó lakóiból. Újra megszervezte a halőrzést, és tórendészetet alapított. Új, elektromos hajóra is pályáztak, amivel „lopakodva” lehet lecsapni a rapsicokra.

Éppen Gézával szeljük a vizet a lopakodójával, amikor felszisszen. „Azt ott megugrasszuk, na!” – mutat egy illegális pecázóra, majd teljes gázra kapcsol. Az rohan, még eldobja a botot is, majd’ hasra esik a homokbuckán, de sikerül eliszkolnia. Géza összeszedi a cuccait, eltakarítja a szemetet, amit a rapsic maga után hagyott.

„Még a cuccát is itt hagyta, szatyrostul. Fél papucsot, mindent. Szerencsére a rendészeti ellenőrzés és halőrzés óta megszaporodott az engedélyek kiváltása, de így is van munka bőven, ez egy örök harc” – mondja nagy sóhajjal.

A Kavicsos egy félbehagyott bányató, a fürdés rendkívül veszélyes. Mély a víz, átlagosan 4,5 méter, de vannak 10–12 méter mély részek is. Felügyelet híján sokan fulladnak bele. Egybehangzóan erősítik meg a helyiek, hogy a fürdés csak a saját porta előtt biztonságos, ahol minden centimétert ismernek. A mélyben fekszenek uszályok, acélsodronyok, a bánya régi sínpályái, csónakok, a vízszintemelkedés következtében beszakadt stégek, bútorok, házak, személyes tárgyak. Aki meg tudta oldani, megemelte a stégjét, ráépített, van, aki négyszer emelte meg a házát. Ezért is veszélyes a part mentén csónakázni, úszni. Van, ahol a partvonaltól öt méterre még vascölöpök vannak. Az egyik beépítetlen félsziget alatt pedig a megszűnt Magyar Optikai Művek törmeléke van 15 méteres betontömbökben elásva.

„Ezt a vizet ismerni kell, ha fürdesz benne. Egyszer pár fős idegen fiatalokból álló csapat jött le nyaralni. Nem tudták, hogy a régi stégek víz alatt vannak, sokszor méterekkel arrébb, mint az újak. Egy szerencsétlen fiatal gyerek beugrott a vízbe, pont a rossz irányba, és teli erőből a régi stég lábának ugrott. Nem jött fel többet” – meséli a csónakban Tina.

A horgászok és a fürdőzők között mára nem konfliktusmentes, de működő együttélés alakult ki. Fiatalabbak is elkezdték felfedezni a tavat, mert könnyen elérhető és megfizethető nyaralóhely.

A terület jogállása kevésbé idilli: kivett kopárság. Építési engedélyt nem adnak ki rá, csak fennmaradásit, a telekkönyvezés sem egyszerű. Mára magánkézben az egész terület, osztatlan közös tulajdon. De építési engedély híján az önkormányzat bármikor azt mondhatja: ledózerolja az épületeket.

Az épületek generációk és társadalmi csoportok ízlésvilágának keveredését mutatják: a klasszikus régi horgászkunyhók mellett találni itt háromméteres betonfal mögött épülő palotát, mellette beburkolt amerikai lakókocsival. Nincs szabály, mindenki hozza, amije van.

Jobban ügyel a szabályokra Mosolygó László, Joe. 31 éve motoros rendőr, Pest megyében szolgál, eleinte csak hétvégente járt ki ide, mostanában egyre több időt tölt a tavon, már halőri vizsgát is tett. Ügyeleten kívül is ő az ügyeletes rendőr.

„Ha azt látom, hogy valamelyik szigeten ütik egymást, vagy valaki a tóba engedi a szennyvizet, akkor közbelépek. Szerencsére nincs sok gond az emberekkel” – mondja Joe.

Toldi Jánosék tizenegy éve vették a tanyájukat. Itt laktak a rokonok, őket látogatták meg, amikor látták, hogy kettővel arrébb árulják a tanyát, hát megvették, és itt ragadtak. Ahogy sokan, beleszerettek a tóba, és nem mennének innen semmi pénzért. Még akkor sem, ha ez kihívásokkal jár.

A megemelkedett víz nemcsak az ingóságokat veszi el, hanem a szárazföldet is. A part menti utak javarészt víz alatt vannak, de a telkek egyre nagyobb része is. „Volt, hogy térdig ért a víz a házban. Téglákra kellett stócolni az ágyat, hogy ne ázzunk el. Az én telkem határa valahol ott van, régen még ott járkáltunk” – mutat előre úgy három métert a vízre János.

A bányató élővilága is tartogat meglepetéseket. Már-már legendaként kering a szóbeszéd a horgászok között egy 50–60 kilós harcsáról, amelyiknek a fejméretét festékesvödörhöz hasonlítja Nyerges Zoltán, a tórendészet vezetője és halőre. Többen megakasztották, egy öregúr egész szerelékét vitte magával, hiába futott utána a parton. Zoli is ugyanerről a halról mesél: „A halőr kollégám megakasztotta, beugrottunk a csónakba, másfél órán keresztül vonszolt minket az elektromos csónakkal, hátramenet kettesben tűztünk előre, mint a golyó. Azóta sem fogta meg senki.”

„Ez a hely olyan, mintha a pusztában lennél, a semmi közepén. Csupa nyugalom és szépség. Viszont amikor először bejöttem etetni a csónakkal, hátrafordultam, és ott világlott a rohadt nagy KFC-logó a sötétben. Meglepődtem, hol is vagyok?” – mondja Zoli.

Zoli és Tina úgy ismerik a vizet, mint a tenyerüket. Sokszor hiába helyismeret, a KFC-tábla és az autópálya hangja, sötétben a tájékozódás rendkívül nehéz a tavon, mesélik, miközben naplemente után navigálunk a part felé. A szigetek és szorosok este nagyon hasonlónak tűnnek, még a tapasztaltabbak is alig igazodnak el. A holdfény segíthet, de a fák és a házak tükörképei minden irányban ugyanolyanok. Többeket kellett már sötétedés után kimenteni.

A környék egészen más arcát mutatja télen. A legtöbben hazaköltöznek, bár vannak, akik csak akkor mennek, amikor befagy a tó, komoly jég pedig évek óta nem volt.

Az idősebbek viszont 25–30 centis jégre is emlékeznek. „A szigetek 90 százaléka így épült be. A 30 centis jégen szánkóval vagy Trabanttal és utánfutóval végig lehetett tűzni, így hordták be a bútorokat, a tűzhelyt, mindent” – mesélik.

Vannak, akik a téli kietlensége ellenére is maradnak. Egyikük a 73 éves Mata János, Sutyu, aki a maga által épített kunyhóban él egész évben.

Elmondása szerint „Budapest kalauza” volt, büszkén mutatja, majd tűzi fel a kitüntetéseit. Három villamosvonalon szolgált, de a gyermekbénulás szövődményei következtében rokkant lett. Harmadik feleségét három éve, a Covid-járványban veszítette el, most újra ismerkedik.

Mindent tud a tóról, tizenévig az Amur Büfében volt felszolgáló, de már annak is húsz éve, hogy bezárták. A régi büfék, kocsmák üresen állnak, a valaha pezsgő közösségi életnek csak az emlékét őrzik az egykori kocsmárosok.

„Ez vadnyugat, mi itt megtűrt személyek vagyunk” – mondja nehéz szívvel Sutyu, de hozzáteszi, hogy a tó neki örök szerelem.

Mint sokan a tó körül, Sutyu is szeretné ezt a helyet megőrizni a következő generációknak, hogy itt élhessenek. Ahogyan annak idején ő is idekerült. Az unokahúgának volt egy telke a parton, ő szólt neki: „Ide kéne jönnöd, bátyus, nehogy az utcára kerüljél, itt leszünk a tónál.”