Tavaly az egyik osztályban ukulelézni tanultunk – azóta már gitározunk –, a tanév eleje iszonyú nehezen indult, aztán szép lassan összeállt az egész. Egy idő után már úgy jöttek az órákra, mint egy csapat. Nagy eredményeket értünk el, egy iskolai tanító többek közt arról számolt be nekünk, hogy ez mennyi önbizalmat adott az egyik kislánynak. Korábban dadogott, ma már sokkal kevésbé. Régen, ha valamit egyesével kellett csinálni, mindig utolsó szeretett volna lenni. Most elsőnek jelentkezik.

A superar latin eredetű szó, jelentése: önmagát felülmúlni, az akadályain túllépni. A Superar Zeneművészeti Alapítvány jóvoltából már rengeteg gyerek volt képes az akadályait túllépve felülmúlni önmagát. A Superar egy nemzetközi hálózat, amelynek a tagszervezetei ingyenes, közösségi zeneoktatást kínálnak elsősorban olyan gyerekeknek és fiataloknak, akik hátrányos szociális környezetük miatt nem jutnak jó minőségű zeneoktatáshoz. Céljuk, hogy a rendszeres kórus- és zenekari órákkal növeljék a boldogulásuk esélyét a jövő társadalmában.

A 10. kerületi MÁV-telepen járunk, ahol a Wesley János Általános Iskolában tart kórus- és gitárórát a Superar Magyarország. Megnéztük a két foglalkozást, hogy megtudjuk, az éneklés és a hangszerek játéka miként adhat eszközöket a nehezebb körülmények között élő gyerekek kezébe, hogy képesek legyenek leküzdeni az eléjük gördített akadályokat.

A kórusfoglalkozásra 13 gyerek érkezik – az éneklés már a terem küszöbének átlépése előtt elkezdődik. „Adok neked egy dallamot, azt próbáld visszaénekelni” – érkezik az iránymutatás az órát tartó Morvay Judittól, a kicsik pedig lelkesen engedik ki a hangjukat egymás után. „De gyönyörű volt a tiéd”, ámuldozik Judit, a kislány természetesen túlontúl kivirul a dicsérettől, mellette a társa ennek hiányában egy kicsit elszomorodik. Rivalizálásnak azonban nincs hely a teremben: a megdicsért kislány kedvesen megsimogatja barátnője arcát vigasztalásképpen, amire így azon nyomban vissza is tér a mosoly.

A következő feladat lényege, hogy minden jelenlévőnek rá kell mutatnia valakire, és ha ketten egymásra mutatnak, mindkettőjüknek le kell ülnie. „Miért?” – jön a némileg morcos számonkérés, hiszen többen nem szeretnének leülni, mert akkor véget ér a játék. Ám nem akarják, hogy véget érjen.

A következő feladat a magas hangok kiénekléséről szól, a megvalósítás tekintetében vannak magabiztos és kevésbé magabiztos résztvevők is. „Én ezt nem tudom” – mondja szégyenlősen az egyik kislány, amire rögtön érkezik is a biztató válasz Judittól:

nem kell tudni, csak meg kell próbálni.

Az órán előkerül még egy héber dal is, majd a különböző játékok után egy dob, amin valamelyikük egy ritmust mutat be, a többieknek ezt kell megismételniük. A gyerekek feszült figyelemmel nézik az éppen doboló társukat, majd, amikor az egyik, lelkesedéstől ragyogó fiúhoz kerülne a hangszer, feláll és jelzi, hogy szeretné átadni másnak, mert „nála az utóbbi alkalmak során már sokszor volt.”

Hiába az óra végi csengőszó, nem úgy tűnik, mintha nagyon menni kívánkoznának. Vannak fontosabb dolgok a szünetnél: egyikük még egy gyors kérdéssel is próbálkozik: „mondhatok egy zenét?”

A folyosón tapasztalható hangerő decibelben vetekszik egy kisebb koncertével, ám, ahogy újra bezárul a tanterem ajtaja, a kinti hangzavar helyét a megpendített gitárhúrok hangja veszi át. Ugyanazok a gyerekek, akik részben a kinti zsivajért feleltek, most megfeszített figyelemmel koncentrálnak egymásra: nézik, mikor ért le egyikük keze, mert a következő akkor pengetheti meg a D-dúr akkordot.

A gitárórán már kisebb a létszám, három fiú és két lány van itt. Felcsendül többek közt a Kis kece lányom és egy olasz dal is, közben azon folyik az egyezkedés, ki játssza a kíséretet, ki a ritmust. Az egyik fiatal ezalatt lelkesen újságolja, hogy előző nap nem elégedett meg egy gitárórával, hanem egy másodikra is bekéredzkedett.

– Ez már tényleg úgy szól, mint egy profi gitárzenekar.
– Jaj, ne már!
– Nem hiszed el? Pedig tényleg.

A párbeszéd az órát tartó Bándi Gergely és az egyik, kissé szkeptikus lány között zajlott le. A 45 perc alatt senki sem marad magára, Gergő körbejárva mindenkinek segít. Ahogy a diákok is mindenben segítik egymást, együtt keresik a soron következő kottát, alkalomadtán meg is tapsolják egymást. Ha épp nincs „hivatalosan” feladat, a húrok pengetésének elegye akkor is háttérzeneként szolgál a foglalkozás alatt.

Mindenki akkor teheti vissza a gitárt, ha kicsit improvizál a G-dúr skálán

– hangzik a kicsengetést megelőző utolsó utasítás. A kivitelezésben nincsenek hasonlóságok a fiúk és a lányok megoldásaiban, a hangszerek pedig egymás után kerülnek vissza a tokba a jövő heti foglalkozásig.

A gyerekzsivaj elültével kicsit ugorjunk vissza a Superar történetéhez. A program Ausztriából indult még 2009-ben, és egy dél-amerikai zenepedagógiai hálózat történetéből inspirálódott. Hogyan használható a klasszikus zenei oktatás szociális integrációra – nagyjából így foglalható össze az alapgondolata.

„A karmester úgy döntött, hogy bemegy a bádogvárosba, és szimfonikus zenekart csinál az ott élő gyerekekkel. Ebből egy országokat átívelő program lett, amely azon alapszik, hogy a közös zenélés rengeteg dologra megtanít, majd ezek a készségek az iskolában, később a munkában használhatók. Együttműködni, egymásra figyelni, alkalmazkodni, kreatívnak lenni, önkifejezni. Megmutatni önmagad, közben a csapat része lenni.”

Erre a gondolatra csatlakozott rá a Superar az indulásakor három szervezettel karöltve: egy profi kórusiskolával – válogatott, tehetséges gyerekek, heti száz énekórával és turnéval –, a Karitásszal és egy koncerthelyszínnel. Ma már hét európai országban, több mint háromezer gyerek részvételével zajlik a program.

Judit a bécsi zeneakadémián tanult zenepedagógiát, ott találkozott a Superar felhívásával. Korábban itthon a Van Helyed Alapítványnál önkénteskedett, így nagyon örült a zenepedagógia és a szociális szemlélet találkozásának egy programban. Az osztrák Superarnál kezdett dolgozni, de tudta, amikor végez a tanulmányaival, hazatér majd.

Ha Bécsben kell egy ilyen kezdeményezés, akkor itthon pláne.

Egyedül kezdte el, ma már hatan vannak. Mindannyian igyekeznek olyan módszerekkel kísérletezgetni, amelyek a magyar iskolai zeneoktatásban nem feltétlenül vannak jelen, próbálnak leválni egy kicsit a szolfézs alapú, frontális zeneoktatásról is. „Aktívan próbáljuk csinálni az órákat, a gyerekek ötleteire támaszkodva. A legfontosabb a pozitív pedagógiai irány: arra koncentrálunk, ki csinálja ügyesen, az a példa mindenkinek, nem fegyelmezünk állandóan”, mondja Judit.

Gergő szintén külföldön, egy ehhez hasonló programban kezdett tanítani, aztán itthon bekerült egy zeneiskolába, ahol a hagyományos egyéni oktatással dolgoznak. Közben folyamatosan kereste, nincs-e nálunk is hasonló kezdeményezés ahhoz, amiben kint dolgozott. Így találta meg a Superart. Ő indította el a gitár programot, amit azóta is egyedül visz a hátán.

2018-ban indultak, jelenleg három iskolával működnek együtt. A Wesleyben a gyerekek döntő többsége roma származású, a Losonci Téri Általános Iskolában sok a bevándorló, menekült családból érkező diák, míg a Bem József Általános Iskola ázsiai származású gyerekekben bővelkedik.

Érkeznek megkeresések újaktól is, két éve például egy második kerületi intézménytől, erre akkor még nemet mondtak. Jelenleg viszont már azon is dolgoznak, hogy jobb szociális helyzetű gyerekek iskoláiban fizetős énekórákat tartsanak, ezzel is hozzájárulva a program finanszírozásához. Utóbbi viszont nem a világ legegyszerűbb feladata, és öt évvel ezelőtt is meglehetősen nehéz küldetésnek tűnt. Aztán jött a Sziget.

A szerencse egymás mellé sodorta őket a Superar hazai indulásakor, átvállalta a finanszírozást, segítséget nyújtott a stratégia kidolgozásában, a marketing felépítésében, és ami a legfontosabb: fellépési lehetőséget biztosított – és biztosít azóta is.

Minden évben megyünk, és ha van valami, ami az önbizalomnövelésnek és a szárnyakat adásnak a tökéletes helyszíne, az a Sziget

– meséli Judit. Gergő hozzáteszi: a szigetes napokon jön ki igazán a Superar nemzetközisége. „A környékbeli országok superaros gyerekei otthon megtanulják kiscsoportokban, amit kell, majd idejönnek, és együtt állnak fel a színpadra, hogy megmutassák a tudásukat.”

Még egy bécsi, multikulturális közegben nevelkedő gyereknek is rettentően izgalmas Budapestre utazni, majd fellépni 40 ezer ember előtt, az itteniek pedig pláne ablak ez a világra, mivel ritka, hogy eljussanak külföldre – sokszor az is, hogy egyáltalán ki a városból. A különböző országok superaros növendékei nem beszélnek közös nyelvet, a zene mégis összeköti őket.

„Aki először lép fel, fel sem fogja, mit jelent ez. Aki többedszer, az tudja, hogy már egyszer megcsinálta. Az első évben elfelejtettük felkészíteni a gyerekeket arra, mit jelent, amikor 40 ezer csak úgy »hujjog«. Elképesztő hanghatás, amiről azt hiszed, hozzá fog szegezni egy LED-falhoz. Jól vették, és ez valahol megint a közösségről szól. Hogy nem egyedül állsz ott, hanem egy csapattal. Egy mindenkiért, mindenki egyért érzés.”

A legelső szigetes fellépés előtt bevallották a gyerekeknek, hogy ők is nagyon izgulnak, holott a színpadon már nincs olyan, hogy tanár vagy diák. Megszűnik a hierarchia, ott már nincs Judit néni vagy Gergő bácsi.

Az idei volt a harmadik koncertjük. Most énekeltek először több szólamban.

Az egyik kisfiú azt mesélte a múlt héten, hogy úgy érezte magát, mint Majka.

Gergő megjegyzi, hogy a Sziget közönségét is csak dicséret illeti, hiszen a koncert alatt is folyamatosan éltetik, tapsolják a gyerekeket, majd egész nap pacsiznak velük a fesztivál területén mindenütt. Így valódi sztárnak érezhetik magukat.

Az örömből a szülőknek is kijut. Egyikük például azt mondta, gyermeke olyan boldogan ment haza a Sziget után, ahogy már nagyon rég nem látta. A cikk eleji idézetben szereplő kislány például egy nagyon nehéz körülmények között élő családban nevelkedik, és pontosan tudják, milyen harcokat kell megvívnia az anyukájának, hogy egyben tartsa az életüket. Ezek ismeretében még felemelőbb volt látniuk, ahogy azóta a táborban már ő terelgeti a kisebbeket, megszervezi a fogócskát, vagy kiáll előre a Szigeten és 40 ezer emberhez szól angolul. Anyukája elmondhatatlanul büszke rá.

És ezzel nincs egyedül. A szülők egyre inkább kezdik érteni, miért jó a gyereküknek ez a program, drukkolnak nekik, ha az iskola előtt adnak koncertet, ők is ott vannak a nézők között. Hiszen a Szigetnél is nagyobb élmény, ha a gyereket a saját anyukája vagy apukája dicséri meg.

A superaros gyerekek közül sokan sehová nem jutnak el nyáron, így a fesztiváli fellépésre egy négynapos táborral készülnek. A cél a felkészülés, de természetesen nem az éneklésről szól az egész nap, hanem különféle programokat szerveznek – nekik ez a nyaralás is egyben.

Sok civil szervezet a Maslow-piramis alját célozza meg – legyen mit enni, legyen miben iskolába menni –, ami nagyon fontos, de nekünk inkább a teteje a cél. A méltóság, az önmagunkba vetett hit ugyanannyira kell, mint a kenyér. És egy ilyen szigetes koncert ebben is rengeteget tud adni. Egész évben mondjuk nekik, hogy »de igen, meg fogjátok tudni csinálni, hajrá«, aztán felmennek egy színpadra, és 40 ezer ember megtapsolja őket.

Ráadásul nem is kell 40 ezer ember. Elég egy kisebb koncerthelyszín is, például a Művészetek Palotája, ahová rendszeresen járnak fellépni. „Ha már itt laknak öt villamosmegállóra a Müpától, legalább velünk el is jutnak oda. Ez egy rangos színpad, ahol a gyerekek is érzik, hogy egy szép épületben vannak, profi emberek járkálnak walkie-talkie-val.”

Ha vannak is bizonytalanságok, valami miatt épp nem tűnnek összeszedettnek, amikor a színpadra kiállnak, teljesen kicserélik őket. „És nézni, ahogy a szülők, akik sosem voltak még a Müpában korábban, beülnek a piros bársonyszékbe, és büszkén nézik a gyerekeiket a bevilágított színpadon, fantasztikus érzés.”

Nem lehet mindenkiből sikertörténet, így sajnos előfordult, hogy kiestek gyerekek a programból – például amiatt, hogy az egyik iskolában napközi hiányában az utolsó óra után hazamehetnek a gyerekek. A gitáróra délutáni, fakultatív program volt, és hiába voltak a fiatalok lelkesek és ügyesek is, az iskola elhagyásával nem tudtak versenyezni.

A zene pozitív hatásai pedig akár egy magyar- vagy matekórára is képesek beférkőzni. Egy szintén nehéz családból érkező kislány tanára például arról számolt be, hogy mióta a diákja elkezdett zenét tanulni, kottát olvasni, rengeteget fejlődött az íráskészsége. Egy másik, szintén bonyolult háttérrel rendelkező kislány régebben a kudarckerülés eklatáns példája volt, soha semmire nem jelentkezett, a szemkontaktust is kerülte.

Kóristaként kezdte, majd gitárosként folytatta, idén pedig már mezítláb állt a Sziget színpadán.

Iszonyú fáradt volt, törte a lábát a cipő. Aztán fogta magát, lecsapta a lábbelit a sarokba, és mezítláb felment a Sziget nagyszínpadára. A koncert után rettentően büszke volt, csak úgy ugrándozott összevissza.

A gyerekekből ők csak villanásokat látnak, és hiába nem válogatják ki a tehetséges diákokat, mindig örömmel tölti el őket, amikor azt látják, hogy valakit igazán elragad a lelkesedés a zenélés iránt. Egyikük például egy éve kezdett a programban, de annyira megtetszett neki a gitározás, hogy azóta már jön külön skálát tanulni, és sikerült elérnie a családjának, hogy szerezzenek neki otthonra is egy gitárt. Kicsit ütött-kopott ugyan, de legalább már nem csak az iskolában tud gyakorolni.

A Superar hosszú távú céljai között szerepel, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek zeneprogramjából mindenki zeneprogramjává válnak. Ezáltal képesek lennének összehozni a különböző háttérből érkező családokat, hogy az itteni gyerekek barátkozhassanak más körülmények között élő társaikkal. Ezen kívül szeretnék elérni azt is, hogy a tanárok el tudjanak vinni a saját órájukra is a superaros tudásból.

Az iskolákban próbálnak a tanárokra támaszkodni, de nem szeretnék azt a látszatot kelteni, hogy ők, mint kívülről jövők, akarják megmondani, mit hogyan kellene csinálni az intézményben. Sok tanító a koncertekre is ellátogat, van, aki a tábort megelőzően körbement és végigcsengette a gyerekek lakásait, hogy biztosan senki ne maradjon otthon. Ahogy Judit hangsúlyozza:

fantasztikus, amit ezekben az iskolákban csinálnak a pedagógusok. Egy nehéz terepen vannak talpon, kőkemény munkát végeznek, és ők nem bejönnek és kimennek, mint mi, hanem a rendszer részei.

A nemzetközi Superart tekintve a bécsi programról vannak közvetlen tapasztalataik, ahogy Gergő meséli, az osztrák fővárosban a célközönséget jobbára a menekült és bevándorló gyerekek adják. A tanárok helyzete nehezen összehasonlítható a nálunk tapasztaltakkal, hiszen, míg egy budapesti iskolában egy tanítónő van jelen a foglalkozáson, úgy Bécsben egy tanítónő és két pedagógiai asszisztens, akik a tanár mellett vannak egész nap.

Van egy sokat eláruló történetük Bécsből: egy nem kifejezetten kiemelkedő iskolában elindult a Superar program, majd a szülők észrevették, és eredetileg ugyan nem oda vitték volna a gyerekeiket, a kezdeményezés miatt végül azt az intézményt választották. Így egyre vegyesebbé válhat a diákközösség. Egy színes diákközösség pedig csodákra képes – egy szokványosnak induló hétköznapon egy kőbányai iskola falai között éppúgy, mint egy impozáns fesztivál nagyszínpadán.