Váncsa István: Még nem nyugat, de majdnem
Ádám ősapánknak az Úr kivette egy bordáját, és megteremtette belőle Évát, vélhetőleg avval a céllal, hogy Ádámnak a továbbiakban legyen kivel civakodnia. Ez rég volt, és nyilván igaz se volt. Egy Kovács István Ádám nevű férfinak viszont napjainkban vették ki a bordáját, és nem is egyet, hanem mindjárt ötöt, továbbá nem azért, hogy öt felesége legyen, hanem tévedésből. Azért, mert a magyar egészségügy úgy működik, ahogy.
Ádám ősapánk megbékélt az ő Évájával, és a továbbiakban boldogan éltek, amíg meg nem haltak, Kovács István Ádám ezzel szemben boldogtalan, neki ugyanis egy füst alatt a fél tüdejét is kivették, ugyanakkor, ugyanott és ugyancsak tévedésből, így aztán minden korty levegőért keservesen meg kell harcolnia. Történt mindez abban az országban, amelynek a lakossága szinte minden mértékadó ország lakosainál többet költ az egészségügyre a saját zsebéből – ezt nem én mondom, hanem dr. Rékassy Balázs orvos, egészségügyi szakmenedzser, egészségpolitikai szakértő írja a g7.hu oldalon. Azt is írja, hogy az állam egyre inkább kivonul az ellátásból, magára hagyja a benne maradt dolgozókat és a teljes társadalmat, továbbá rámutat – mármint dr. Rékassy –, hogy mára a hazai egészségügy árai a nyugat-európai árakkal azonosak, azzal a különbséggel, hogy ott egy transzparensebb, biztosítók, állam, illetve kamara által megfelelően szabályozott, minőségi ellátást nyújtó rendszer működik.
Szelényi Iván – Mihályi Péter: Liberalizmus – nehezebb, mint gondoltuk – A magyar liberalizmus pünkösdi királysága
A rendszerváltás első éveiben, 1988 és 1992 között, Magyarországon a domináns ideológia a liberalizmus volt. A miniszterelnök Antall József lett, aki az MDF-et a népi-nemzeti irányzat, a kereszténydemokrácia és a nemzeti liberalizmus három alappillérén nyugvó pártként határozta meg. Az SZDSZ fenntartás és kiegészítő jelzők nélkül, „tisztán” liberális párt volt. A Fidesz magát „liberális, radikális és alternatív” erőként definiálta. Mind a három párt körül létezett egy-egy jó neveket felvonultató liberális intellektuális holdudvar is. 2023-ban vannak továbbra is liberális gondolkodók, de nincs liberális politikai erő. Mi történt? Miért vált a liberális (valamint a neoliberális és a balliberális) jelző egyaránt politikai szitokszóvá? Tanulmányunk célja ennek végig gondolása.
Alapvető hipotézisünk, hogy a magyar liberalizmus nem tudta megoldani a három liberális alapérték feszültségeit és ellentmondásait. Egyszerűbben: nem volt megoldása az egyéni szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás mai kihívásaira. Az egyenlőség kérdését átengedte az arra alkalmatlan kommunista utódpártnak („fizessenek a gazdagok”), a szolidaritást érintő kérdésekben pedig a Fidesz esetenként meggyőzőbben (és minden esetben hangosabban) érvelt. Ilyen volt – például – a 2008-as „szociális népszavazás” ügye a 300 forintos egészségügyi vizitdíjról és az egyetemi tandíjról. Ma Magyarországon nincs számottevő választói támogatással kalkuláló liberális politikai erő, miközben a kérdést ebben a formában egyáltalán elfogadó szavazópolgárok nagyobb része inkább liberális, mint illiberális vagy antiliberális. Milyen abszurd helyzet…”
Gadó Gábor: Rablók regulája
Gyerekkoromban, hacsak lehetett, a Kacor királyt kértem elalvás előtti mesének. Pedig a történetből mindössze egyetlen mondat ragadott meg igazán: az, amikor a főhősről az erdőben azt beszélik, hogy „minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma”. Igazság szerint akkoriban fogalmam sem volt arról, mi a jelentése az igének („regulázni”), és a „hatalomról” is meglehetősen homályos ismereteim voltak. Később aztán megtanultam, hogy egy rosszul szabott – elöl szorít, bokában buggyos – „second-hand”-világban élek, a szovjet övezetbe tartozó „népi demokráciában”.
Egy ideig próbáltam Kádár Jánost afféle álruhás forradalmárnak elképzelni, de erőfeszítésem nem járt sikerrel. A tribünökről, falragaszokról egy szürkét szürkével „színező”, kíméletlen kispolgár nézett rám vissza. Tudom, egy bő emberöltővel később sokakban erős nosztalgia él a „szocializmus” iránt. Tagadhatatlan, hogy azokban az évtizedekben nem láthattunk félig kihűlt testeket heverni a járdán, és a Balaton partján sem oligarchák luxusszállodái sorakoztak, hanem a munkahelyi beutalóval látogatható szakszervezeti üdülők. Az Orbán-rendszer regulája persze nem tartalmaz efféle „prolibarát” passzusokat. A Fidesz–KDNP-pártszövetség az elmúlt tizennégy évben úgy számolta fel a polgárok egyéni és kollektív jogait, hogy jószerivel csak az emigráció szabadságát adta érte cserébe. Ám aki idős, vagy nem rendelkezik külföldön piacképes szakmai tudással, az kizárólag a jogvesztést érzékeli. És a kádári időkben garantált létbiztonság megszűnését. Igaz, ez utóbbi fogalomhoz sokan azt az állatkerti jelenetet társítják, amikor a gondozó ebédidőben teli vödörrel jelenik meg a ketrecek kifutóinál. „De, aki éhes, ne legyen kényes!” – tartja a mondás.
Beszélgetés Piotr Maciej Kaczyński lengyel politikai elemzővel – Széky János
Nem lesz egypárti kormány
Október 15-én parlamenti választások lesznek Lengyelországban, az eseményt sokan sorsdöntőnek nevezik, most dől el, hogy – modern köztársaság történetében példátlan módon – a harmadik ciklusban is ugyanazon párt, a Jog és Igazságosság (PiS) vezetésével alakulhat-e kormány. Rengeteg a bizonytalansági tényező, nehéz jósolni. Mindenesetre múlt vasárnap Varsóban az ellenzék Lengyelország történetének legnagyobb tömegtüntetését tartotta Millió Szív Menete néven. A résztvevők számát a független média hat-nyolcszázezerre, sőt van, aki egymillióra becsüli. Az ország politikailag láthatóan kettészakadt, de a hatalmas tömeg jelez-e jelen időben vagy előre politikai fordulatot? Piotr Maciej Kaczyński, a varsói Bronisław Geremek Alapítvány elemzője és szakértője válaszol.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
