Somogyszob takaros, másfél ezres település a horvát határszélen. A Kádár-kockák előtt gondozott gyep és Suzuki Ignisek, van kocsma és van posta – nyugtázzuk, ez egy eleven magyar falu a nagykönyvből. És van még valamije, ami nem sok magyar falunak: többvágányos vasútállomása jegypénztárral, amely egy villamosított vasúti fővonalon fekszik, és közvetlen gyorsvonatok és IC-k járnak onnan a megyeszékhely Kaposvárra, Dombóvárra, Pécsre és Budapestre is.
Elég egyszerű a képlet: a vasút kiépültekor erre vezették a Budapest-Zágráb-Fiume vonalat – Somogyszobot jó helyre alapították. A kiemelt megállói szerep viszont valójában a közeli Nagyatádnak szól. A tízezres járási székhelyet egy mellékvonal köti össze a falusi vasúti csomóponttal, a kisvárosiak azon keresztül jutnak el a megyeszékhelyre vagy a fővárosba, a somogyszobiak és más környékbeliek meg ezen járhatnak be a kisvárosba orvoshoz, piacra, ügyeket intézni, középiskolába. Szóval nem a sematikus, kormányokon átívelve épített mellékvonal-történetről van szó, amikor órákon keresztül kanyarog a semmiben napi három vonat egy honfoglalás-kori vágányon, hogy a trianoni határnál beleütközzön a sínpár végébe és visszaforduljon. Inkább elővárosi közlekedésről kicsiben, napi 16 vonattal oda-vissza: tizenvalahány kilométer a táv, fél óra alatt megvan a forduló.
Mármint megvolt, hétfőig, mert ez is egyike annak a tíz mellékvonalnak, amelyen a személyszállítást augusztus elsejétől felfüggesztették ember- és géphiányra hivatkozva. Bár a szóban forgó vonalon koros, piros Bzmot motorvonat jár, a MÁV szerint a döntés nincs összefüggésben a júliusi forrázós utasbalesettel – mindenesetre buszokat állítanak be ezek helyett, helyettesítés címszóval, egyelőre decemberig kiadott menetrendekkel. A döntésbe mindössze tíz nappal korábban álltak bele, hogy érvénybe lépett volna, a Közlekedő Tömeg egyesület tette közzé az értesülését egy nappal korábban. Érintett olyan vonal, amit épp most hoztak helyre egy júniusi villámárvíz után (a Balassagyarmat–Ipolytarnóc viszonylat, lásd a tiltakozó fideszes polgármestert), és olyan is, aminek most újul meg a csak a szóban forgó járat által használt vasútállomása (a csengeri, a Mátészalka–Csenger vonalon).
Somogyszobon mi az utolsó napon, a júliust záró hétfőn kapaszkodunk fel az egykocsis motorvonatra Nagyatád felé. Azt előzetesen is sejtjük, hogy a hírek és a nyári szünet árnyékában, hétköznap ebédidőben sok mindent kaphatunk, de valós képet arról, mi ennek a vasútnak a szerepe a közösség életében, nemigen. Máshogyan lepődünk meg: messzebbről jött ifjú vonatrajongók dominálják a szerelvényt, kameraként az ablakhoz támasztott mobillal, profi fényképezőgépekkel, Nohab mozdonyos pólóban magyaráznak egymásnak a néhai barcsi szárnyvonalról, szakköri kirándulás hangulat van a szerelvényen. (Az utolsó, esti fordulóra külön együtt utazós esemény is szerveződött az interneten.)
A vonat pontosan indul, ütemesen halad és mókásan dobbant egyet minden sín-illesztésnél (tehát 50 méterenként), mintha rugózna. Nagyatádra érve – nincs köztes megálló – a fényképészek leugranak és szétrebbennek, új korában nem fotózhatták ennyi szögből ezt a kocsit. A visszaútra több, Kaposvárra tartó család is felkapaszkodik, egy idős néni a somogyszobi unokájához tart látogatóba, egy másik, Ildi néni pedig integetni jön ki az állomásra. Nincs hozzátartozója a szerelvényen: a vonatnak magának szól a búcsú.
Hány villanymozdony egy aréna?
Somogyszobra visszaérve van egy nagyobb állásideje a vonatnak, az összegyűlő vasúti dolgozók meg a vonattal érkező helyiek mi másról beszélgetnének a sínek mellett, mint az inkább bezárásként megélt üzemszünetről. „Ember, az lett volna” – mantrázza álláspontját az egyik vasutas, egy másik társa azt számolgatja egy kíváncsi helyi utasnak, hogy átlagosan olyan 8-10 ember lehetett egy vonaton. Elhangzik számítás arról, milyen vasútfejlesztésekre tellett volna a Puskás Aréna árából, meg megjegyzések arról, hogy még Gyurcsány Ferenc sem zárta be ezt a vonalat, és hogy Orbán milyen ívben tesz a vidékre. Mondják ezt bővebben is, ízesebben is, maradjunk annyiban, hogy ha most vasárnap lennének a választások és csak a két érintett vasútállomás környékén szavaznának, a koalíciós kormányzásért is kaparnia kellene a Fidesznek.
A változatlanul dolgozó fotósok között először minket is vonatrajongónak néznek – amikor a panaszos vasutasoknak jelezzük, hogy újságtól vagyunk, ők is jelzik, hogy akkor velünk a céges szabályzat miatt nem fognak tudni diskurálni a Bzmotok nagygeneráljáról és egyéb nagyobb összefüggésekről sem. Az, hogy környékbeliek biztosan nem vagyunk, már korábban egyértelműen kiderült, amikor kipotyogott a zsebemből egy jegy,
Az állomás körül állók mesélik, hogy amikor erre járt a somogyszobi falunap másnapján egy ellenőr, és kérte a bérleteket az első reggeli nagyatádi vonaton, a fülke teljes közönsége méltatlankodva kászálódott le a pénztárba jegyet venni. Közlekedésért felelős államtitkár legyen a talpán, aki ilyen forgalmi statisztikákból felelős döntést tud hozni vonalak, járatok sorsáról.
Az állomás mögötti parkolóban friss MÁV.busz felirat virít, a festés készítőit körülállók azt latolgatják, a zsákutcában meg tud-e majd fordulni a busz. Az állomásszemélyzet meg egy lefóliázott buszmegálló táblával érkező férfi élénk figyelem mellett szerelik fel a jelzést. A jobban értesült álldogálók a már korábban bezárt Somogyszob-Balatonszentgyörgy vonal példáját emlegetik fel, és azt mondják, azt kell majd figyelni, a decemberig kihirdetett buszmenetrend után ugyanolyan sűrű marad-e a téli is, vagy a szentgyörgyihöz hasonlóan gyorsan és markánsan ritkulni kezd. Az is kiderül a nézőközönségtől, hogy a posta – aminek úgy örültünk a térképen – és tanár híján az iskola felső tagozata is veszélyeztetett közjószágok.
Buszjegyet az üres vasútállomásról
Nagyatád határában több magtár, iparépület is áll, ezek miatt járnak teherszerelvények is a vonalon. Amíg ezek a megrendelések adottak, amíg érkezik a fa, gabona, a vonal sorsa sincs megpecsételve, csak a személyjáraté lóg a levegőben. A nagyatádi vasútállomás azonban a felfüggesztéssel – legalábbis átmenetileg – elveszíti csaknem minden funkcióját. A buszjárat nem innen, hanem a város buszpályaudvaráról indul majd – igaz, jegyet meg az itteni, a váróterem előtt álló jókora automatából kellene venni rá, hiszen azt a járatot is a MÁV üzemelteti. Életszerű.
Egy babakocsival, két gyerekkel érkező kis család az utolsó délutáni vonatok egyikére érkezve meg sem próbálkozik úrrá lenni a gépen, kezükben az ezressel engem kérnek meg, váltsak jegyet. A makacs, a verőfényben lényegében olvashatatlan érintőképernyőből és a csigalassú rendszerből én is küzdelmesen varázsolok ki bármit, nem csupán a digitális készségen múlik a dolog. „Ha olyan kicsi buszok jönnek, mint a legutóbbi lezáráskor, oda két babakocsi már nem fog felférni” – mondják ők, majd a helyzetelemzésük arra fut ki: majd a jóisten fogja eldönteni, hogyan fog ez a rendszer működni. (Lesz dolga: hétfőn a járat dolgozói még nem tudták, amikor kérdezgették őket, mit fognak csinálni kedden.) Egy másik anyuka, aki az ablakon kíváncsian kibámuló iskolásforma gyerekével utazik, arról mesélt, hogy már rég nem használja napi szinten a vonatot, de ifjúkorának központi szereplője volt a járat, így egy tisztelgő oda-vissza körre elhozta a fiát is.
A legutóbbi, 2009-es bezárási kísérletnél jóval több – 3000 fölötti – aláírást gyűjtött a helyi polgármester és csapata a járat érdekében, mint ahányan ténylegesen rendszeresen használják a vonatot.
A független, szikár kiállású és egyenes beszédű Ormai István 1994 óta irányítja a várost, a kétszer két sávos főút melletti szocreál önkormányzati épületben, a helyi szakképző iskolával átellenben beszélgetünk vele, pár sarokra a vasútállomástól. Már amikor egyeztettük a látogatást, akkor is azzal kezdte a telefonban, hogy ez vagy a negyedik alkalom működése alatt, hogy a járat veszélybe kerül, legalább a harmadik színű kormány alatt, egyebet nem tehet, hogy mint mindig, ezúttal is konstruktív érvekkel szembesít vasúttársaságot és minisztériumot egyaránt.
„Ez nem egy kirándulóvonat: úgy mondjuk, hogy hivatásforgalmi közlekedést biztosít. A napi 16 vonatpár igazodik a munkakezdésekhez, iskolakezdéshez, hivatali időhöz, szakrendelőhöz, piachoz. Kaposvártól délre, a Gyékényestől Somogyszobig terjedő területről nagyon sokan jönnek ezek miatt, már csak ezért is racionálisnak tartom a fenntartását. Azt kértem, hogy amikor a feltételek biztosítása lehetővé válik, az elsők között itt állítsák vissza a forgalmat – ezt szakmai, műszaki, logisztikai kérdésnek tartom, ami megszervezhető” – mondja nekünk, meg múlt hét óta konzekvensen minden nyilatkozatában. Szerinte a két falut összekötő, négy számjegyű, tehát az utolsók között letakarítandó alsóbbrendű úton közlekedő buszt télvíz idején nem fogja bevárni az IC, ahogy a buszra poggyászokkal is nehezebb lesz felkászálódni, kerékpárral meg tilos.
„Mindig válaszolnak, ezúttal is fognak” – mondja bizakodóan a most elküldött leveleire utalva, és amíg beszélgetünk, végig következetesen felfüggesztésként, átmeneti helyzetként értelmezi a hirtelen döntést. Ebben maradunk, miközben elbúcsúzunk tőle és Nagyatádtól is.
„Jó utat!” – szól utánunk az ajtóból. „És vigyázzanak ránk” – teszi hozzá.
Valóban, gondolom magamban: valakinek azt is kéne.
