Pali példaképe Karcsi. Neki ez volt az első nemzetközi versenye. Karcsi eredményei miatt kezdett el tornázni. Együtt járnak edzésekre, így szorosabb barátság alakult ki közöttük. A hétköznapokban is keresik, segítik egymást. Közös programokat – fagyizást, városnézést – szerveznek maguknak.

A két értelmi fogyatékos magyar tornász közül Matskássy Pál három arannyal és négy ezüsttel, Holdosi Károly két arany- és négy ezüstéremmel tért haza az idén Berlinben megrendezett Speciális Olimpia Nyári Világjátékokról. A versenyen 77 magyar mérette meg magát, és 74 érmet nyertek: 32 aranyat, 26 ezüstöt és 16 bronzot.

A küldöttségből Karcsival és Palival, az IRMÁK Sprint SE versenyzőivel találkoztunk hazatérésük után a szentendrei IRMÁK támogatott lakhatást biztosító otthonában.

A házban Dombai Edit, a szentendrei IRMÁK-ház esetfelelőse – és a cikket indító idézet gazdája – kalauzol körbe. Karcsi hét másik férfival lakik itt együtt, míg Pali nem messze, a szervezet csobánkai otthonában él.

Az ellátási forma lényege, hogy az értelmi fogyatékosok nagy intézmények helyett kis létszámú, támogató közösségekben élhessenek. Maguk gondoskodnak a reggeliről, a mosásról, az ellátásukról, kívülről szükség esetén kaphatnak segítséget, amiben igénylik.

Mindenből, amit elértek, látszik, hogy ha valaki a támogatott lakhatás által olyan helyre kerül, ahol támogatják és megbecsülik, mennyi mindent elérhet az életben.

Karcsi és Pali is állami gondozottként nőtt fel. Utóbbi korán állami gondozásba került, miután édesapja elhunyt, édesanyja pedig nem mutatott érdeklődést iránta. Karcsi nem ismeri a szüleit.

A sport mellett mindketten dolgoznak: Karcsi 15 éve pékként ugyanabban a pékségben, míg Pali az egyik fővárosi egyetemen takarít.

Az otthonba érkezésünkkor Pali még a munkából igyekszik Szentendrére, úgyhogy Karcsi egyedül vág bele élményei megosztásába. Záporoznak egymás után az emlékek, miközben a ház dolgozói néha igyekeznek visszaterelni a kérdések felé, ha valami miatt nagyon elkalandozik.

A tornát még 1998-ban kezdte. Aztán kipróbált több sportágat, az asztaliteniszt, a görkorcsolyát, a tollaslabdát is, sokszor egymás után végigveszi mindet, nehogy valami kimaradjon. Végül a tornában bizonyult a legügyesebbnek, és az IRMÁK-on belül van lehetőség arra, hogy akinek jól megy egy sportág, akár versenyszerűen is űzze.

Edzésekre péntekenként, olykor hétvégén van idő, hétköznap a munka mellett nemigen. Mindig úgy indítják útnak őket a segítők, hogy leírják, mikor esedékes az aznapi indulás, melyik HÉV-et kell elérni (Pali az utolsó kocsiba száll be Pomázon), majd Budapesten melyik buszt.

A munka és sport együtt kitartásra és szorgalomra buzdítja a fiúkat, a sport által fejlődött a felelősségtudatuk, egyes kérdésekben önállóan döntenek. A cél elérése érdekében erősíteni kellett az önbizalmukat, sok beszélgetéssel, tanácsadással, néha esetkezeléssel, mondja Edit. A tanácsokat elfogadják, és igyekeznek következetesen be is tartani. A hétköznapokban csak minimális támogatást igényelnek, odafigyelnek az egészséges táplálkozásra is. Az elért eredmények pedig inspirálják őket a további sportolásra.

Karcsi már invitál is minket a szobája felé, hogy megmutathassa az egész falat beborító éremgyűjteményét. Kínából, Romániából, Belgiumból és immár Németországból szerzett büszkeségei alatt hajtja álomra a fejét mindennap. Pontosan emlékszik, hol és miért kapta az érmeket, Romániában az összes szeren és összetettben is első lett, Kínában lólengésben harmadik, míg ugrásban, a nyújtó – ezek a kedvenc szerei – és gyűrűgyakorlatokban első.

Nem sokkal később végre Pali is elszabadult a munkából, egy jól megrakott szatyorral jön, amiből az érmek akkurátusan kerülnek ki egymás után az asztalra. A büszkeség minden mozdulatában ott bujkál, miközben arról mesél, hogy melyik érmet miért kapta, és milyen jól érezte magát az első európai versenyén.

Csak kicsit izgultam. Vettem mély levegőt, amikor a szerekre mentem.

Ahogy Pali mesél, Karcsi minden mondatához hozzátesz valamit, ha egyszer szóvivőre lesz szüksége, nem kérdés, ki a legalkalmasabb. Minden egymásra pillantásukon látszik, minden elejtett félmondaton érződik, milyen fontos számukra, hogy a másik ott van nekik.

„Szeretek Karesszel járni edzésre, mindig figyel rám, én is figyelek rá” – mondja Pali. Amikor Szentendrén edzettek, teszi hozzá azonnal Karcsi, egyszer kicsúszott Pali keze, kevés volt a magnézia, nagy baj is lehetett volna, „csoda, hogy túlélte”, nyomatékosítja. Karcsi aggódott is érte. De aztán szerencsére hamar rendbe jött.

A nyújtott korlát sikerült jobban, de a lólengés is jó volt, „néha elakad a lábam, de türelem és sok munka kell a felkészüléshez, úgy lesznek ilyen eredmények”, nyugtázza Pali az egész asztalt beterítő érmeket nézve. Nem maradhat el Karcsi kommentárja sem, büszkén csak annyit szól: „Azért ez nem semmi”.

Kitartás és szorgalom kellett ahhoz, hogy Karcsi idáig eljusson. Egyedül is ugyanígy csinálta, de mióta lett Pali, még jobban húzzák egymást. Karcsi ‘98-ban kezdte, Pali hat éve csinálja. Látta az edzéseket, az eredményeket, és beleszeretett ő is

– veti közbe Edit. A két fiú így különböző szinten versenyzik, Karcsinak, mivel ő sokkal régebben csinálja, nehezebb elemeket kell bemutatnia.

A fiúk a versenyeken és edzéseken kívül is sok időt töltenek együtt, néha a csobánkai és szentendrei IRMÁK-ház is közösen szervez kirándulásokat. Van, hogy sétálni, máskor fagyizni mennek, „néha én hívom őt, néha ő engem, a szülinapján például én hívtam Kareszt sütizni”, emlékszik vissza Pali. A munkán és edzéseken kívül neki akad más elfoglaltsága is: körülbelül három és fél éve ismerkedett meg Borival, a barátnőjével, aki immár egy éve a menyasszonya.

A verseny legkedvesebb pillanatai egymás után kerülnek elő, ám nemcsak a versenyzés hagyott bennük mély nyomokat, hanem minden más impulzus is. „Utolsó nap lehetett kitűzőt cserélni más országok versenyzőivel, sőt pólókat is, valamelyik nagy, pizsamának lehet használni”, idézi fel Karcsi. A hazautazás előtt még tűzijáték is volt, előkerülnek a telefonok, majd a videók és képek egymás után. Sokadik nézésre sem tudnak betelni velük. „Ugye, milyen szép? Látod, milyen szép?”

Tucatnyi felvételt készítettek egymásról is. „Én meg így nézek ki”, veti oda Karcsi a róla készült videónál, „nézd, milyen szépen kitartja, ehhez sok gyakorlás kell”, mondja aztán egy Paliról készültnél.

Meglepődtek ám kint, hány éves vagyok

– mondja Karcsi, aki a 44. születésnapján is túl van már, míg Pali a jövő héten „belép a negyvenbe”.

Hazatérésüket ünnepélyes fogadtatás kísérte. A ház többi lakója támogatja őket, igazodnak hozzájuk, hogy versenyekről, edzésekről ne kelljen soha hiányozniuk. Ha tudnak, a helyszínen szurkolnak értük valahol.

„Én csak szeretem őket, persze, hogy büszke vagyok rájuk. Összetartó csapat, ha hibáznak, abban is nagyon összetartók” – próbálja összefoglalni Edit, mit jelentenek neki a fiúk. Végzettségét tekintve pedagógus, közben kicsit olyan, mint egy pszichológus, és mindig csöng a telefonja. Olyan, mint egy pótanya, szereti tudni, kivel mi van. Ha épp este tízkor csörög rá valaki, hogy csak most végzett a munkával, akkor este tízkor beszélnek.

A fiúk sportsikereiről a látogatást követően megkérdeztük edzőjüket, Salamonné Szabó Évát is. Ő 2013-ban látott először egy speciális tornászversenyt, ahol Karcsiék tornáztak, és már ekkor feltűnt neki, mennyire jól érzik magukat ebben a közegben. 2014-től rendszeresen találkoztak, közös edzőtáborokban is voltak, 2019-ben aztán a fiúk edző nélkül maradtak, de az újpesti tornacsarnokban továbbra is edzhettek – önállóan, ám felügyelet mellett.

A 2019-es speciális olimpia után a nemzetközi szövetség új gyakorlatokat írt elő. A közös munkájuk során az elsődleges feladat az volt, hogy ezeket a gyakorlatokat pontosan, technikailag helyes végrehajtással elsajátítsák. Ez nem könnyű két értelmileg akadályozott felnőtt férfi esetében, akiknek az új dolgok megtanulása még nehezebb, mint fiatalabb korban.

A szoros együttműködésük pedig tavaly kezdődött, amikor körvonalazódni látszott, hogy a fiúk akár a Berlini Speciális Olimpiára is kijuthatnak. Ki is jutottak, amiért végtelenül hálásak edzőjüknek.

Megható a boldogságuk és a hálájuk, amit nemegyszer kifejeztek, megköszönték, hogy felkészítettem őket az olimpiára, és ott lehettek ezen a csodálatos eseménysorozaton. Ritkán kap az ember annyi ölelést, mint amennyit én kaptam ebben a két hétben.

A sport rengeteget ad: rendszeres, értelmes elfoglaltság, amivel sokat tesznek a testi-lelki egészségükért; emellett olyan közösséghez tartozás élményét adja, melyben nagyon jól érzik magukat. Az edzőtáborok, versenyek olyan élményekhez juttatják őket, amit máshol nem kaphatnak meg” – magyarázta az edző.

Közben megtanultak céltudatosak lenni, és azt is, hogy ha beleteszik a megfelelő munkát, annak megvan az eredménye. „Rengeteg sikerélményt ad a sport, hiszen az edzéseken egy-egy jobban sikerült mozdulatnak közösen örülünk, nem beszélve a versenyeken elért eredményekről. Mindez hozzásegíti őket ahhoz, hogy nőjön az önbizalmuk. Tulajdonképpen más minőséget kap az életük.”

Az olimpia azonban közel sem csak a sportsikerekről szól. Karcsi az „egészséges sportoló szűrőprogram” keretében kaphatott egy személyre szabott, csúcsminőségű hallókészüléket Berlinben. Ezzel életében először hallott úgy, mint az egészséges hallószervvel rendelkező emberek. Ahogy edzőjük mondta: „Azt az érzést, amit az orvos professzionális, lelkiismeretes, empatikus, szeretetteljes hozzáállása és Karcsi felhőtlen öröme láttán akkor éreztem, nehéz lenne leírni.”

A hallókészülékről Edit és Karcsi is lelkendezett a látogatásunk során. Utóbbinak rengeteget jelent ez, és az olimpiai bizottság támogatása nélkül nem sikerült volna elérni, hogy megkapja. Előbbi nevetve csak annyit mondott egy ölelés kíséretében:

Most már még drágább ember lettél, mint eddig voltál.