– Arra kíváncsi, hogy operaénekes létemre miért mentem el orvosnak?
– Pontosan.
– Akkor jóval előbbről kell kezdenem, nem baj?
– Nem.
– És ha az derül ki, hogy ez a két foglalkozás sokban hasonlít egymásra?
– Az meglepne.
Úgy tűnik, Hábetler András az a fajta ember, aki folyamatosan meglepi a környezetét. Amúgy laza fickó, pedig nem úgy tűnik, mintha túl sok oka lenne erre. Az érettségi után jogásznak jelentkezett, de úgy alakult, hogy elkésett a felvételi vizsgáról, úgyhogy a jogi pálya ugrott – nem is próbálkozott vele újból. Viszont gyerekkorától izgatta a biológia, na ebből lett aztán az orvosi kar, ahová rögtön fel is vették, és amit el is végzett.
A fiatal medikus húszegynéhány évvel ezelőtt diplomázott, viszont soha nem gyakorolta a gyógyító szakmát. Ellenben – már az egyetemi évek alatt – elkötelezettje lett a zenének, benne az operának, magánúton Kincses Veronikától, Polgár Lászlótól tanult, és olyan varázsos hangról meg ösztönös színészi képességről adott tanúbizonyságot, hogy egyetlen meghallgatás után azonnal felvették az Operába, mégpedig nem is a kórusba, hanem magánénekesnek, szólistának.
– Szóval, miért akar most, ötvenéves korában, minden korábbi gyakorlat nélkül mégis orvos lenni? Ez egy kicsit meredeknek tűnik.
– Szeretném, ha tisztáznánk, nem arról van szó, hogy felcseréltem az operát a gyógyítással, hanem párhuzamosan csinálom a kettőt. És azért sem fogok beledögleni, mert akkor fabatkát se érne az egész. De egyiket sem akarom elengedni. Képtelen lennék rá, még ha ez azzal is jár, hogy minimum két életet kell élnem, és most még a családomat nem is említem. Nézze, a boldogság…, vagy ne legyünk ilyen patetikusak, az életben való boldogulás az tényleg nagyon relatív dolog, mindenkinek mást jelent. De talán egyértelmű, hogy az az ember mondható elégedettnek, aki belakja, vagy, mondjuk így: kitölti a helyet, ahol otthon lehet. Nem így van?
Ezzel nehéz lenne vitatkozni.
Vegyük a színházat. A színház, az opera egy szerelem. Az eddigi húsz év alatt olyan hatalmas, katartikus pillanatokat élhettem meg, amiket a legszívesebben örökre megállítottam volna. Ez nem történik meg ám minden áldott este, hogy az énekes teljesen együtt lélegzik a közönségével, te az ő markukban, ők a tiédben, jönnek velem több százan, egyfajta boldogító, kölcsönös kiszolgáltatottságban, eredményezzen ez az együttlét döbbent csendet, vagy nevetést, vagy őrjöngő tapsvihart. Olyan ez, mint a mákony. Amiért mások isznak vagy drogoznak, mániákusan csajoznak, eszementen sportolnak vagy éppen vásárolnak – nekünk az a színház terepe. Hogy is lehetne ezt a katartikus élményt csak úgy elengedni?
Most jön a gazdasági oldal. Nem sokan tudják, hogy egyetlen magánénekes sem rendes tagja az Operának. Ez egy művészi státusz, nem munkajogi. A viszony szerződéses, tehát bármi megtörténhet: sose tudod, hogy a következő évben hány és milyen minőségű munkád lesz, egyáltalán lesz-e. Nemhogy Hábetler András, de Kossuth-díjas, élvonalbeli, nemzetközileg ismert énekesek is ki vannak ennek téve a bizonytalanságnak, halálra izgulják magukat, amikor a vezetőség kifüggeszti a következő szezon terveit, kérdezgetik egymást feszülten, mint a gyerekek húsvétkor, neked mit hozott a nyuszi? Nekem egy Fideliót, képzeld, tizenöt előadásban.
– Mi estéről estére kapjuk a fizetséget. Mondjuk, hat héten át próbálsz egy bemutatóra, aztán hirtelen megbetegszel, lepukkan a torkod vagy bármi, nélküled mennek az előadások. Ilyenkor nulla a bevételed, hiszen nem tudsz teljesíteni. A Covid alatt meg legalább egy kerek éven át se munkám, se jövedelmem nem volt.
A Coviddal nagyjából egy időben történt még valami. Hábetler Andrásnál veserákot diagnosztizáltak.
Megrendültem azon, milyen törékeny az élet. Majdnem ötvenéves vagyok, nincs három forintom sem a bankban, viszont van családom, gyerekeim. Mi a fene lesz itt, ha…?
Egy nagyszerű orvos, a laparoszkópia nagymestere operálta meg Pécsett, tökéletesen kipucolta belőle a daganatot, így életben maradt. Ezek után kezdett el derengeni benne: lehet, hogy máshol vannak az élet prioritásai, mint ahol ő mozog. Talán a tudás, amivel őt megmentették, kicsit többet nyom a latban, mint az, hogy egy bizonyos színházi jelenetben hányat lép balra vagy jobbra az énekes. Eszébe jutott, hogy van itt egy másik világ, aminek az ajtajához véletlenül van is kulcsa, még ha eddig nem is lépte át a küszöböt.
Akkortájt tudta meg azt is, hogy létezik az egyetemen pszichoterapeuta képzés, hároméves, de ez csakis diplomás szakorvosok számára hozzáférhető. Ez is erősítette a döntését, hogy belevágjon a háziorvosi szakirányú képzésbe. Két évvel ezelőtt kezdte, még van hátra egy esztendő, addig rezidenskedik a többi, huszonéves fiatal kolléga között, aztán további három éven át tanulja majd a pszichoterápiát.
– Betegként valószínűleg én sem választanék egy olyan belgyógyászt, aki 22 évet kihagyott a szakmájából. Viszont egy diplomás terapeutához, aki mellesleg operaénekes, brummogó, megnyugtató hangja van és hozzá még jó érzéke is az emberei lélekhez, na, hozzá simán és bizalommal elmennék. Ilyen sokféle okból született meg életem talán legjobb döntése.
– Mi történt azon a bizonyos első önálló, hosszú ügyeletén, amitől úgy félt?
– A sürgősségin nincs mese, ott senkit sem érdekel, ki az a Hábetler András operaénekes. Menjen, doktor úr, az ötös vizsgálóba, ez és ez lesz az asszisztense, küldjük a betegeket. Van persze egy bizonyos rutineljárás, amit én az elmúlt két év gyakorlata során azért alaposan felfrissítettem. Kikérdezzük a beteget, felvesszük az anamnézist, további vizsgálatokra küldjük őt, a diagnózisgyanú kapcsán konzultálunk a szakorvossal. Nem mondom, hogy egyből simán, de ment. Az élet azonban mindig hoz valami meglepetést. Jön hozzám egy bácsi, székelési problémákra panaszkodik, és három vizsgálat után kiderül, hogy óriási rákos daganatot hordoz az alhasában, ami gyakorlatilag inoperábilis. És ezt éppen nekem kellett közölnöm vele. De addigra már emberileg is közelebb kerültünk, hiszen eltelt egy bizonyos idő, beszélgettünk zenéről, irodalomról, az unokáiról, feltehetőleg mélyebb szinten, mint az egy sürgősségi részlegen elvárható. Éppen emiatt is voltam nehéz helyzetben. Mintha azzal szembesülnék, hogy nem valamiféle kívülálló szakember vagyok, hanem egy shakespeare-i vagy egy görög tragédia részese. Az orvosszakmai részébe pedig bele kell ásnom magam. Ez történik most.
András, legalábbis úgy tűnik, elég könnyedén cikázik az élete vállalt terepei között. Azt is állítja róla a környezete, hogy a sokirányú tehetségét és teljes alkotóerejét képes bevetni abba, amit éppen művel. Hogy élvezi a felelősséget. Hogy hatékony. Most éppen Denevért rendez Szombathelyen, nyáron mutatják be, ahogy tavaly a Bohémélet, korábban pedig a Müpában a Don Giovanni rendezése aratott hatalmas sikert.
Az érzet, hogy jó hatásfokkal, viszonylag veszteségmentesen tudok energiát átadni a többi embernek, nagyon fontos, önbizalmat erősítő erő. Azt hiszem, az ilyesmiben csak akkor vagy hiteles, ha szereted önmagadat és szereted a többi embert, a közösséget, akivel vagy akikkel dolgod van. Ha, amikor éppen rendezel, míszen csinálod a próbákat, ha unottan énekelsz vagy idegesítenek a betegeid, ha már nem tudsz komolyan játszani az élettel, megette a fene az egészet.
Apropó, játék. Valamiről eddig még nem esett szó, pedig ez kihagyhatatlan: Hábetler András sok-sok évvel ezelőtt kicipelte az operát az utcára. Egy bérház erkélyére vagy egy térre, esetleg egy elhagyott kastélyba, mindenesetre kivitte az intézményből. És egyben kicsit át is alakította, „standup-osította”. Énekes barátaival megalapították a FareMido BT-t (jelen esteben a BT baráti társaságot jelent), ezt az alkalmi mini-operatársulatot. Rendezvényeken, eseményeken, fesztiválokon együtt lépnek fel: megy a rögtönzött, standupos duma, a közönség prímán szórakozik, szívből nevet, utána egy csodás operaária, megint egy kis játékos, poénos bevezető, egy csöpp interakció a jelenlévőkkel, aztán újból éneklés, és így tovább. Nyilván jól ismert, fülbemászó slágeráriákról van szó. A siker mindig fergeteges.
– Az opera nem valami sznob, úri huncutság, fennkölt, kifinomult emberek kiváltsága. Hiszen van-e annál örökérvényűbb, mindennapibb történet, mint amiről például a Figaro házassága szól? Gyorsan válaszolok: nincs. Az egy alapmű, minden szempontból. Ezt a műfajt is lehet emberközelivé tenni, hogy a show végén egy férj a közönségből széles vigyorral odabökje a feleségének: „anyukám, figyelj, én nem is tudtam, hogy szeretem az operát.”
Ez a „misszió”, bár kicsit más formában, már nagyon régen, több mint húsz éve elkezdődött. Akkortájt az operaházi szerződése mellett, Hábetler András egy nemzetközi gyógyszercégnél dolgozott. Először orvoslátogatóként, de aztán kitalálta: mi lenne, ha a partnerorvosok számára szerte az országban operaklubokat alapítanának – hasonló, standupos műfajban. Jót tenne mindenkinek, többek közt a gyógyszercég marketingjének. Ez aztán kinőtte magát: hívták őket bankokba, autókereskedésekbe, céges rendezvényekre, kongresszusokra – sok pénzért. Óvodákba, iskolákba, kórházakba, hospice házba ingyen mentek.
– Elmesélek egy számomra rém fontos alapsztorit még a gyógyszercéges időkből. Pest megye régiójában dolgozó háziorvosoknak csináltunk egy szokásos standup koncertet, a helyszín egészen különleges volt: az akkor még romos, elhagyatott turai kastély, ami azóta, tudvalevőleg nagy karriert futott be, és új várnagyra talált Tiborcz István személyében. De akkor még se víz, se vécé, se villany nem volt benne, fecskék repdestek ki-be, és erősen omladozott. Teleraktuk a hajdani fogadótermet mécsesekkel, vittünk mobilvécéket, rém romantikus volt, a dokik imádták. Öten-hatan léptünk fel operaénekesek. Én, ahogy szoktam, dumáltam az áriák között. Volt egy jól bevált, szépen felépített poénom, amit nekik is elsütöttem: „Kedves doktor urak, mi baritonok nem szeretjük a tenorokat, mert azok elkényeztetett sztárok, allűrjeik vannak, most is az történt, hogy a meghívott tenoristánk nem jött el. Melyikük tudná esetleg helyette elénekelni a Nessun dormát? Nem könnyű ária, néhányszor Pavarottinak is beletört a bicskája meg a torka, de a szöveg itt van, szépen fonetikusan leírva, a dallamot meg mindenki ismeri. Tehát?” Na, erre a szokásos reakció: kuncogás, feszengés, mocorgás. Ez persze csak egy provokáló szöveg, mert a közönség soraiban, a valahányadik sorban, ahogy mindig ilyenkor, körorvosnak álcázva ott ült az én tenoristám, Boncsér Gergő. Rámutatok: „és ön, nem lenne hajlandó, doktor úr? Na, jöjjön már ki, ne szégyellje már úgy magát, segítsen ki minket! Nagy tapsot kérek a kollégának!” És ilyenkor ő kijön, kicsit ál-bénázik, játssza, hogy zavarban van, majd persze hibátlanul elénekli ezt a csodás áriát a Turandotból. Őrjöngés, fergeteges siker, ez eddig mindig bejött. Persze utána eláruljuk, hogy csaltunk egy kicsit.
Viszont, ott, éppen a turai kastélyban az élet valami váratlant produkált, amitől engem is talpig átjárt a már sokat emlegetett megrendülés. Mert amint segítséget kértem a jelenlévőktől, jelentkezik a harmadik sorból egy kis köpcös, kopasz doki. Hogy ő, igen, szívesen kisegít, ha már ilyen szerencsétlenül alakult. Mondjuk a frászt kaptam, hogy mi lesz itt, láttam, hogy Gergő, a beépített tenoristánk is aggódik. A köpcös doki, aki tudta nélkül ellopta a show-t, egy csöppet sem szégyenlősködött, csak hajtogatta, hogy igen, szívesen segít, s közben azt is elárulta, hogy ő tulajdonképpen amatőr énekes. Hoppá. Elkezdte a Nessun dormát, folytatta, befejezte, nagyon korrektül, nagyon szépen, még a magas há-t is kiénekelte. Tíz percig is eltartott a taps.
Tessék, itt a csoda: az élet lapot osztott. Vagy ha úgy tetszik, a fagyi visszanyalt. Én meg nagyon megköszöntem, és kértem, hogy azért adjunk lehetőséget a profi tenoristának is, úgyhogy Gergő jöjjön ki, és énekeljék el még egyszer együtt az áriát. Így is történt.
– Ha valaki, akkor maga biztosan tudja, miért hívják angolul a műtőt „operation theatre-nek”, azaz műtő-színháznak? Mert mintha ez az archaikus kifejezés az ön életét képezné le.
– Hogyne tudnám. A régi idők medikusai, mintegy páholyból, karzatról leshették végig, hogyan operálnak a professzoraik. Én negyedéves medikus voltam, amikor néhány hallgatótársammal együtt életemben először végignéztem egy műtétet. Úgy is lehet mondani, mi voltunk a statiszták. A személyzet bemosakodott, maszkot húzott, csak a szemük látszott ki, mégis pár perc alatt le lehetett venni, ki milyen ember, milyen a stressztűrésük, hogyan tudnak dolgozni a másikkal. Jézusom, mondtam akkor magamban, ez olyan, mint a színház, itt is minden szereplő mezítelen, akárcsak mi, színészek, bármilyen jelmezt is viselünk, nem lehet elbújni a figura mögé, ez az én hasam, a torkom, a gondolataim – sose leszel hiteles, ha ezt nem vállalod fel. És más módon is hasonlít a két terep: bemosakodás, pont olyasmi, mint nálunk a smink, jön a feltárás, utána meg kell oldani a váratlanul előállt helyzeteket, közben a főszereplőnek, a sebésznek drámai döntéseket kell hoznia, két centit vagy harminc centit vegyen ki abból a testrészből, mert itt és most, bizony, ő a mindenható isten, következik a katarzis, aztán lezárják a sebet, úgy is mondhatnánk, lemegy a függöny, kimosakodás, kivetkőzés a jelmezből, ezt követően meg odakint elszürcsölnek egy kávét vagy elszívnak egy cigit, akárcsak mi, előadás után, a színészbüfében.
