Amikor belépek Gazsi Zoltánnak, a magyar üzleti élet egyik felsővezetőjének otthonába, mindenre számítok, csak erre nem:

Megkínálhatom egy kis friss süllővel? Magam készítettem, egy perce vettem ki a sütőből, teljesen friss. Egy kis saláta hozzá?

Hát, ínyenc legyen a talpán, aki ezt vissza tudja utasítani. A friss süllő mennyei, a különleges szaft, amiben úszik, magos bucival tunkolható ki, a saláta meg ragyog és ropog. Gazsi Zoltán imád kreatívan főzni, ez rögtön kiderül, ahogy az is, kevés kivétellel minden nap ezt teszi, akármilyen késő este érkezik is haza egy üzleti útról vagy külföldi konferenciáról. Jó dolga van a családjának – gondolom. Amíg falatozgatok, sosemvolt kombinációjú recepteket mesél nekem, úgy érzem, mintha egy profi séf birodalmában járnék.

Előbb utóbb mindenkit az asztalhoz ültetek, aki meglátogat. Ez valami ösztön nálam, amit otthonról hoztam, a szülői házból. Világéletemben imádtam a társaságot, az embereket, egy időben meg se voltam anélkül, hogy heti rendszerességgel ne legyen a házamban legalább 5–10 látogató egyszerre. Mára azért ez már sokat változott. Huszonegynéhány éve, amikor egy nemzetközi vetőmag-forgalmazó cég globális projektkoordinátora voltam, rengeteget utaztam, és közben sok barátra tettem szert a világban. Amikor ezeknek a külföldi kollégáknak éppen Pesten volt dolguk, együtt töltöttük az estéket, és nem egyszer óriási, nemzetközi főző- és konyhabulikat tartottunk a házunkban.

Mondják, Gazsi Zoltán kiváló érzékkel tud összeboronálni embereket, akik aztán, már tőle függetlenül, lesznek barátok vagy éppen hatékony üzlettársak. Esetleg mind a kettő egyszerre. Mint például Márti, akinek a kiváló pékségére úgy két éve bukkant rá, és azóta tőle vásárolja magának az extra gluténmentes bucikat. Mi lenne, ha összehozná őt Flesch Tamással, a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségének elnökével? Tuti, hogy ezek ketten együtt kiötlenének valami jót. Ezt tavaly gondolta ki, és mi lett belőle? A két ember: a pék és a csúcsvezető éppen most indítanak közös vállalkozást.

Az ilyesfajta „hatodik érzék” valószínűleg fontos a menedzser szakmában. De van, kell hogy legyen itt még sok minden más is, ami miatt Zoltánt most februárban a PwC felmérésében résztvevő 267 hazai vezérigazgató véleménye alapján „Az év leginspirálóbb vezetője” címmel tüntették ki. Ezzel a díjjal olyan hazai cégvezetőt ismernek el, akire a magyarországi felsővezetők példaképként tekintenek.

– Ön az Eisberg Hungary vezérigazgatója a svájci cégtulajdonosok megbízásából. Minthogy az Eisberg, ugye, jéghegyet jelent, egy kis kitekert szójátékkal azt mondhatnánk: a jéghegy csúcsán ücsörög. De ebben az országban még jó páran vannak hasonló csúcsokon. Miért éppen önt tekintik példaképnek? – kérdezem.

– Nézze, azt tényleg mindenki tudja, hogy egy cég, ha sikeres, akkor értéket teremt. Mi például konyhakész, csomagolt salátát. De a saláta vagy bármi más csak eszköz. Az igazi érték számomra a 200 munkatársam, a vezetőktől egészen a zöldségmosó meg a csomagoló segédmunkásokig. Nem tudom mindegyikük unokájának vagy éppen a kutyájának a nevét, de a beosztott középvezető társaknak, pláne a műhelyvezetőnek nálunk azt is tudnia illik. Személyes a kapcsolat és a törődés. Létezik persze hierarchia, de én egó nélküli hálózatban gondolkodom, készségek alapján összeállított csapatokban. Magyarországon ez a szemlélet nem jellemző, úgyhogy valószínűleg nem is én vagyok a különleges, hanem, úgy hiszem, a világgal van baj. Én mindig azt gondoltam és úgy is éltem, hogy ezek az emberek az én családomnak a részei. Egy gurunál olvastam, és azóta megpróbálom alkalmazni a szlogent: Do not work hard, work joyfully. Azaz: ne kőkeményen dolgozz, hanem inkább örömmel. Na, mi ebben támogatjuk őket, minden módon.

Na tessék. Ritkán hallani egy vezető szájából ilyesmit. Ebben a gyáli üzemben a harmincon aluliak évi 22 nap szabadságát Gazsi Zoltán – saját hatáskörében – meghosszabbította további öt nappal. Az ötvenöt éven felüliek pedig maguk határozhatják meg, hány órában, melyik műszakban szeretnének dolgozni. Nemrég „apanapot” szerveztek az üzemben, a férfiak behozhatták a gyerekeiket, unokáikat, Zoltán odarendelt egy fotográfust, aki – trükkös technikával – olyan képeket készített, amelyeken a gyerekek arca az apák, nagyapák szemében, retináján tükröződik vissza, jól kinagyítva. Szép és személyes ajándék mindenki számára.

A gesztus önmagában nem minden. Hogyan döntse el egy csúcsvezető például azt, ki mennyi terhet bír el? Gazsi Zoltánnak volt egy középvezető munkatársa, akire, úgy érezte, sokkal nagyobb feladatot is lehetne bízni, mert megvan hozzá a képessége. Joggal hihette, hogy ez a munkatárs nagyon fog örülni az új kinevezésének. De nem ez történt, az illető inkább a félelem jeleit mutatta. Nem is vállalta el, mert nyomasztotta őt a rá váró felelősség.

Akkor jöttem rá, milyen hajszálvékony mezsgye húzódik a kihívás és a kicseszés között, mert igen, az arra alkalmasakat terhelni kell, hogy fejlődni tudjanak, de csak kicsivel többet szabad rájuk rakni, mint amire addig képesnek mutatkoztak. A túl nagy kihívás egyesek számára csupán frusztrációt jelent, az pedig a hatékonyság ellen dolgozik, és egyben rombolja a személyt is. A »teher alatt nő a pálma« mondás önmagában egy baromság.

Gazsi Zoltán szerint mindenkinek hiteles, empatikus, ám döntőképes vezetőre van szüksége. A hitelesség fontos része pedig a bizalom. „Én, ha nem is száz százalékot, de kilencvenkilencet mindenkinek adok. A  maradék egy százalékban pedig figyelek, mint egy szurikáta. Nem rossz arány ez, úgy gondolom. Sose hazudok nekik, és ezt tudják. Még a betegségemmel kapcsolatban is teljesen transzparens vagyok, pedig az igazán lehetne a magánügyem. Nem sajnáltatom magam, de ne azzal töltsék az idejük, hogy találgassák, mi lehet velem.”

Helyben vagyunk. Gazsi Zoltán valóban nem titkolózott. Már csak praktikus okokból sem tekinthette pusztán magánügyének, hogy vastagbélrákot diagnosztizáltak nála. Ez három éve véletlenül derült ki egy rutinvizsgálat során. Megoperálták, amit fél év masszív kemoterápia követett. És újabb fél év után hashártya-áttéteket fedeztek fel. A három új daganat 8–10 centiméter átmérőjű volt, nagyon rossz életkilátásokkal.

Úristen, ennyi lenne? De miért éppen én?

Életében másodszor fordult elő, hogy totálisan legyőzve érezte magát.

Az első is kemény volt. Negyvenéves korában, 17 év boldognak hitt kapcsolat és két gyerek után teljesen kicsúszott a lába alól a talaj – a házassága zátonyra futott. Fájdalmas időszak volt, amiről most nem szívesen beszélne. Akkortájt épült fel a házuk, ami ezek után már nem lehetett az ő otthona. Új munkahely után is kellett néznie. Se otthon, se feleség, se munka. A gyerekek csak hétvégén. El tudom képzelni? Korábban sikeres embernek gondolta magát, de akkoriban sokszor eszébe jutott: mi az, hogy siker?

Néhány hónap telt el így kilátástalanságban, sok mélyponttal.

Másrészt viszont Gazsi Zoltán nem szeret és nem is tud túl sokáig tartózkodni a mélypontokon. Valamit muszáj tennie. A legjobban a magány égette, úgyhogy több társkereső oldalra is feldobott hirdetéseket. Belebújt a gépbe, vadul emailezett, képtelennek érezte magát, hogy akár egyetlen estét is egyedül töltsön. Vitte a partnereket vacsorázni, beszélgettek, de egyik sem tűnt az igazinak. Az az asszony sem, aki később mégis csak a felesége lett. Az első találkozást sokáig nem is követte több. Aztán jóval később Zoltán – egy hirtelen ötlettől vezérelve – mégis meghívta Andreát, mégpedig a város legjobb éttermébe. Magához. A menü tökéletesre sikerült, Andrea pedig gyakorlatilag haza se ment többé. Utólag nem is értette, miért nem vonzotta ez az asszony már a legelső pillanatban.

Az a csoda az életben, hogy a tévedéseket korrigálni lehet. Nem mindig, de olykor igen. Egy év múlva megszületett a közös kislányuk, Fruzsi, és Andrea hatéves fiával együtt indult az új élet. Zoltán két nagyobbik gyereke, Zoli és Tilda is egyre többet jöttek hozzájuk. A kezdeti döccenők után szuper csapattá kovácsolódtak. Ez tizennégy évvel ezelőtt történt, és ha ő nem ebben az ölelő, támogató szeretet-buborékban élne közel másfél évtizede, maga sem tudja, hol tartana most ezekkel a daganatokkal.

„A rák nem illik az én karakteremhez, ki van zárva!” – hajtogatta makacsul, amikor kiderült, hogy a tumor terjeszkedik. „Én nem halhatok meg, ezer dolgom van még az életben! Látni akarom, ahogy a kicsi lányom felnő, lassan jönnek az unokáim. A rák nem én vagyok!” Őrület, hogy milyen gondolatokkal tudja az ember szédíteni-biztatni önmagát, ha muszáj.

Az újabb, komplikált operációt már egy nyíregyházi specialista, Tóth Lajos Barna végezte. A műtét napján ötven pizzát szállított ki a futár a gyáli üzembe a munkatársaknak címezve. A csomagoláson egy-egy mosolygós fej, és alatta a felirat. Zoltán maga rajzolta először papírra, aztán pedig a kedvenc pizzériájával rányomatta a dizájnt a dobozokra:

Nem lesz semmi baj, csak toljátok az energiát!

Azt akarta, hogy lélekben együtt legyenek ezekben a nehéz napokban. Később mondták is a kollégái: igaz, hogy hetekig nem látták, mégis olyan volt, mintha a főnök folyamatosan ott lett volna velük az üzemben.

A műtét után újabb fél év kemoterápia indult Bodoky professzor osztályán a Szent László kórházban, ahol felfedezte magának a gyönyörű kertet. Nem is értette, miért nem használják a betegek, csak kuksolnak odabent. Ha kert, akkor fű meg pad, nosza, behozatta a kedves gitárját, rendelt jó pár óriási pizzát, jött a két lánya is, és olyan koncertet adtak a betegtársaknak, hogy csak na. Aki járni volt képes, az ott volt, velük dúdolt, közben pedig szépen lecsepegett nekik az infúzió. Ettől kezdve hol a kórtermekben, hol a kertben beindultak Zoltán kórházkoncertjei.

Nem igazán tudok gitározni, viszont, mit csináljak, szeretek, a lányaim énekeltek hozzá, és olyan jó hangulatú délután volt, hogy gondoltam, megosztom a videót a Facebookon. Mire Lesták Bedő Eszter, a Budapesti Fesztiválzenekar első hegedűse, akit addig nem is ismertem, rám írt: eljöhetnének-e ők is a kórházba kvartettet játszani? Hát hogyne! És a fesztiválzenekar a László folyosóján muzsikált a rákosoknak, ilyen se volt még! Ebből meg az kerekedett ki, hogy a zenekar felkért, a jövőben legyek a vállalati nagykövetük.

Mire jó a rák?

„Lehetne mondani, hogy semmire. Ez a betegség is a nettó kihívás és a nettó kicseszés pingpongmeccse. Ami engem illet, én nem cserélném el ezt a periódust semmire az életemből, akármi lesz is a kimenetele. Mert azt nem lehet tudni, hogy a rák vagy én kerekedek-e majd végül felül. A legfrissebb CT-eredmény szerint, újra műteni kell nemsokára. 58 éves vagyok, és úgy látszik, még nem túl öreg ahhoz, hogy új dolgokat tanuljak az élet értékeiről, a barátokról meg azokról, akiket barátnak hittem, a szűkebb és a céges családom megtartó erejéről, a nevelt fiamról Kristófról, aki azt találta mondani: sose gondolta volna, hogy bárki is be tudja tölteni a szülőapja hiányát. Sose ismertem volna meg annyi remek embert, mint ahánnyal az én rosszindulatú tumorjaim kapcsán találkoztam.”

Arra is rádöbbent, hogy a fenntarthatóság nem az elektromos autókkal vagy a nejlonzacskók kiiktatásával kezdődik, hanem leginkább azzal, hogyan tudja az ember karban tartani magát, hogy akár még 20 évig is tovább dolgozhasson a munkatársaival. Ők meg a saját csapatukkal. Éppen ezért megrendelt számukra kolonoszkópiás és mikrobiom vizsgálatokat, melyek nem részei a szokásos szűrővizsgálatoknak. Nemrég mindenki kapott egy, az okosóránál pontosabban mérő kütyüt, ami éjjel nappal monitorozza a pillanatnyi stresszes vagy éppen stresszmentes állapotot.

– Zoltán, én láttam magát egy fotón. A képen egy pólót viselt, az volt ráírva: Élj egyszerűen! Ugyan mi a csodát jelentsen ez? Mert úgy tűnik, ha valaki bonyolultan él, az éppen maga.

– Ja, a feleségem mondja is, te olyan vagy, mint a víz, mindenhová befolysz! De nem, az egyszerű élet teljesen másvalamit jelent számomra. Azt, hogy nincs különleges igényem anyagi javakra. Ez nálam a boldogság kulcsa. Itt van ez a 80 négyzetméteres társasházi lakásunk, most már csak hárman lakunk benne, lassan ez is nagy lesz. Sose volt nyaralóm vagy jachtom, és nem nyomasztott soha, hogy ilyesmire hajtsak. Nekem semmi se hiányzik, egyszerűen így tudok önazonosan élni és kiállni magamért. Annyit elértem, hogyha bemegyek a boltba, nem érdekel, mennyibe kerül a bélszín vagy a tengeri süllő, nincs jelentősége, mert meg tudom venni. Lehet, persze, hogy ez más számára luxusnak tűnik, de harmincévi vezetői munka után nincs miért szabadkoznom.”

Mostanában sokat gondolkodik rajta: írjon-e végrendeletet? Kevés szétosztani valója van. „Azon persze elgondolkozhatom, kire hagyjam a két kedvenc gitáromat. Inkább mást szeretnék rájuk örökíteni, de szerintem ez magától is, jelenleg is zajlik. A kíváncsiságomat tudom átadni, az inspirációt, az asszociációs és a döntési képességemet. A családközpontúságomat meg az életszeretetemet. A gyerekeim látják és tudják, hány ügyet támogat a cégünk, meg én is magánemberként. Nincs ennek túl sok köze a zöldségekhez, a lelki-testi egészséghez annál több. Attól, hogy pénzt gyűjtünk, adományozunk a Bátor Tábornak, a Kórházsulinak, az állatkertnek, a vakok intézetének vagy épp egy autista alapítványnak, az emberek nem fognak több Eisberg-salátát vásárolni a Tescoban. Másról van itt szó.”

Arról a szemléletről, amelyért tavaly megkapta az Év Menedzsere a Társadalomért díjat.

Tudja, mit kaptak tőlem az esküvőikre a gyerekeim, a nagylányom, meg a nagyfiam?  Egy-egy gyönyörű, bőrkötésű könyvet, aminek az üres lapjaira kézzel írtam be a saját receptjeimet. Nyolcvan oldalon át körmöltem, gyöngybetűkkel, mint a nagyanyáink. A Best of Apa Étterem címet adtam neki. Jó, nem?