Szakmunkás a kormányrúdnál

Deák Dániel: Kiáltó szó

Április 29-én Bergoglio pápa a budapesti nunciatúrán találkozott Hilarion Alfejev orosz metropolitával, aki a magyarországi orosz ortodox egyházmegye kormányzója.  Bár a találkozóról semmit nem hoztak a felek nyilvánosságra, a hazafelé tartó repülőúton a pápa beszélt arról, hogy a Vatikán törekszik a háborús felekhez utat találni egy békekötés reményében. E folyamatban a Hilarionnal való budapesti kapcsolatfelvétel csak egy állomás volt. Azóta már május 3-án Antal metropolitával is találkozott a pápa, akit a Vatikánban kihallgatáson fogadott (Antal metropolita a Moszkvai Patriarchátus külső egyházi kapcsolatai alakításának legfőbb egyházi felelőse).

Békepolitikájáért sok szemrehányást kapott a Szentszék, és látható a groteszk hasonlóság a magyar kormány ún. békepolitikájával is.

A szentszéki békepolitika persze azon az elvi meggyőzésen alapul, hogy minden helyzetben az erőszak kiiktatására kell törekedni,

a magyar kormány viszont a maga pragmatikus, kizárólag érdekkövető, különutas politikáját követi. A magyar kormánnyal ellentétben a Vatikán világossá tette, hogy Oroszország agresszor, Ukrajna pedig áldozat, ám a béke ügyét még ennél az igazságnál is többre tartja.

Sokakban visszatetszést kelt az, hogy Ferenc nem hajlandó Kijivbe menni, csak akkor, ha Moszkvába is elmehet. A saját szempontjából persze értelmetlen lenne a közvetítő politika, ha nem bírná mindkét fél bizalmát. A demokratikus világban mégis megütközést kelt, hogy a közvetítői igyekezet Oroszországot akaratlanul is Ukrajnával egy szintre hozza, és ez a látszat így fátylat borít a zsarnok felelősségére és az áldozat igazára.

Gadó Gábor: Szakmunkás a kormányrúdnál

Sokáig kellett várnom, de végül kiderült, Orbán Viktor miért véli legitim törekvésnek, hogy Magyarország örökös vezetője maradjon. A megszakítás nélkül negyedik parlamenti ciklusában is kormányfőként „harcoló” politikus nemrég egy rendezvényen elárulta, hogy az „ország vezetése is egy szakma”, és ő – állítása szerint – ennek a foglalkozásnak a „szakmunkása”. A kormányfői elszólás nyomán könnyű belátni, hogy a miniszterelnöki poszt betöltéséhez nem annyira a választók szavazatára, hanem harminchárom év tapasztalatára van szükség. Aki kiváló minősítést szerzett „pávaharcos” tárgyalási taktikából, „nép-nemzeti könnygáz-oszlatásból”, aki úgymond szagról megismeri a marxistákat, és papírja van arról, hogy a legnehezebb időkben is a plurális társadalom és a szociális piacgazdaság következetes ellensége maradt, az az ember vitathatatlanul alkalmas szakmája élethosszig tartó gyakorlására. A pártvezér pragmatizmusát dicséri, hogy ennek ellenére sem vonja kétségbe a választások létjogosultságát. Ám azt már hiba volna elvárnunk tőle, hogy az ellenzék véleményét is kikérje az ország jövőjét meghatározó döntései előtt.

Verebes István: A HÁTHA! ÉS A MINDENNEK ELLENÉRE! (A színházrendezők felelősségéről, most)

Ezt a levelet kaptam március 1-én:

„Kedves Kollégák! Igen nehéz körülmények között írjuk ezt a levelet – tagoknak és nem tagoknak – abban bízva, hogy jelentkezésünk pozitív visszhangra talál. 1995-ben alakult meg a Magyar Színházrendezői Testület azzal a szándékkal, hogy más szakmai szervezetekhez hasonlóan önálló jogi személyként képviselje a színházrendezői hivatást. Első elnöke Szikora János volt, majd egy újabb generáció után 2017-ben mi vettük át sok tervvel a vezetést. Hogy ezekből mi valósult meg, arról nincs mit mondani, hiszen elég csak körülnézni szakmánkban. Sajnos az évek óta zajló társadalmi folyamatok egyre kevésbé kedveznek a civil szakmai kezdeményezéseknek. Ez is az oka – illetve mandátumunk is lejárt –, hogy a közeljövőben tisztújító közgyűlést tartunk, remélve, hogy egy új vezetőség jobban fel tudja rázni apátiába süllyedt, individualizált szakmánkat. (…).”

Kértem, hogy megismerhessem a meghívottak nevét. Ábécérendben Alföldi Róberttől Zsámbéki Gáborig nyolcvankét név szerepelt a listán, köztük a magamé is. Amíg a tisztújító közgyűlésre meg nem hívtak, nem tudtam, hogy létezik a szervezet. Ebből lehet következtetni arra, hogy huszonnyolc éven át nem hívtak meg.

Vajon a nyolcvankettőből hányan vagyunk így, valamint hányan és kik voltak a tagok?

Itt most – Isten látja a lelkemet – nem célom szemrehányást tenni, vagy tetemre hívni a huszonnyolc éve tartó működés vezetőit, résztvevőit. Mindössze, ahogy ott helyben megígértem, hivatásunk közéletének helyzetéről és feladatairól a magam nézeteit igyekszem nyilvánossá tenni.

Ennek teljesítése jelen írásom. Az ülésre az iránti kíváncsiságom vitt, hogy a résztvevők mit vélnek feladatuknak. A nyolcvankét meghívottból tizenketten jelentünk meg. Hetvennek más dolga akadt.

Váncsa István: De igen, megtehetik

Amikor a mai tüntetők szövetségesei voltak hatalmon, akkor a jogsze­rűen demonstrálóknak a szemét lőtték ki – erre a szomorú tényre maga Gulyás Gergely mutatott rá a minap, ő pedig ismeretes mód olyan, mint Samas, az asszír-babiloni nap- és igazságisten, vagyis amit mond, arra bízvást mérget vehetünk. Igen, tizenhét évvel ezelőtt a fő­város utcáit kilőtt emberi szemek borították, ezért aztán manapság minden igaz magyar hazafinak legalább az egyik szeme üvegből való. Vagy ha mégse, arról is Gyurcsány tehet, ez a tény lángbetűkkel van immár a lelkünkbe írva, tételes bizonyítása tehát fölösleges.

Az se kíván igazolást, hogy a Karmelitánál kulmináló diáktünte­tés bízvást tekinthető jogellenesnek, ugyanis egy megmozdulást az tesz jogellenessé, ha békés jellegét elveszíti. Értelemszerű, hogy az a demonstráció, ahol a rendőrség a tiltakozó gyerekek ellen könnygázt, tonfát és hasonlókat alkalmaz, békés jellegét evvel már el is veszítette, vagyis a rendfenntartó erő a továbbiakban azt csinál, amit akar. Bevi­heti a kölyköket a Gyorskocsi utcai tömlöcbe, hadd szokják a milieu-t, aztán persze el kell őket engednie, ugyanis ártatlanok lévén a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet II. számú objektumának vendégszerete­tét huzamosabban élvezhetni nincs joguk. Biztos, ami biztos alapon a rendőrség vasra vert és áristomba hurcolt egy parlamenti képviselőt is, holott a gyerekekhez hasonló módon ő se művelte mindazt, amit ily esetekben Európa kifinomultabb, nyugati felén művelni szokás.

Kovács Zoltán: Képzelgő magyarok

Csurka már meghalt helyébe az lépett, aki korábban pártja élén a közös trianoni megemlékezésről kivonult a parlamentből, még 1990-ben. (Később házelnöki hibára hivatkoztak, mondván: a közös megemlékezést előre kellett volna jelezni.) Ma mindenesetre így beszél: „Az önérdekünk is azt mondatja velünk, hogy legyen a szomszédunk egy sikeres Ukrajna. (…) Ott magyarok is élnek, Ukrajna egy része az ősi magyar föld, ami most Ukrajnához tartozik, és ott őshonos közösségként léteznek a magyarok” – ezt mondta Orbán a szokásos rádiós interjújában, csakhogy átmenetileg épp ez a rész nem került bele a Youtube-ra feltöltött videóba, vélhetően kivágták belőle, írja Benyó Rita újságíró a Facebookon. Előtte arról beszélt a miniszterelnök, hogy a kárpátaljai magyarok nem bevándoroltak, nem a szél fújta oda őket, ez az ő hazájuk is, és ők is elesnek a háborúban, mi pedig az ott élő magyarok szenvedése miatt akarjuk, hogy béke legyen.

És mi még mindig hisszük, hogy majd kiheverjük a rendszerváltás utáni összes betegséget. Hogy kártékony képzelgők helyett professzionális, saját magánál távolabbra látó politikusokat ad a hazának a nemzet, akik nem lázálmos határrevízióról álmodoznak, hanem József Attila magyarjai: akik dolgozni akarnak, és akik számára elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani.