Amikor Gergő megérkezett, harminckilenc voltam. Nagyon sok »szabad gyököm« volt, valakire ráönthető, felesleges szeretetem. Ha Gergőnek három füle lett volna, akkor is elhoztuk volna. Az első pillanattól fogva imádtuk. Őt is, Csengét is. Egy percig sem tipródtunk.

Patrícia és Ferenc két gyereket nevelnek, a nyolcéves Gergőt és az ötéves Csengét. A kislány roma származású, így vált az életük részévé a Romadopt Klub, ami olyan örökbefogadó vagy örökbe fogadni szándékozó szülők klubja, akik vállalnak cigány származású gyereket. A közösséget akkor fedezték fel, amikor még csak várakoztak.

A klub alapítójának, Gubcsi Juditnak és Mártonffy Zsuzsának, az Örökbe.hu oldal működtetőjének – mindketten roma származású gyerekeket örökbefogadó szülők – áprilisban jelent meg a roma gyerekek örökbefogadásáról szóló könyvük A Nap és a Hold gyermekei címmel. Ennek apropóján beszélgettünk velük, illetve tekintettünk be egy örökbefogadó család mindennapjaiba.

Először vissza Patríciáékhoz. A gyerekek az ajtóban várják izgatottan az új látogatók érkezését, és nem igazán lelkesednek azért az ötletért, hogy most inkább játszani vagy rajzolni kéne elmenniük. Kell némi idő, amíg kicsit lenyugszanak a kedélyek, de azért háttérzeneként végig megmarad a gyerekzsivaj.

A pár még az „iWiW fénykorában” találkozott, akkor mindketten harmincasok voltak. Rengeteg közös barátjuk volt, de valahogy sokáig mégsem találkoztak. Mire egyikük odaért egy házibuliba, a másik már elment. Aztán csak megtalálták egymást. Ahogy telt-múlt az idő, és erősödött a kapcsolatuk, szerettek volna gyereket, eleinte vérszerintit, majd, amikor az nem jött össze, orvosi úton is próbálkoztak, ám a lombik sem sikerült. Ezután döntötték el, hogy örökbe fogadnak.

Az örökbefogadás során nem voltak túl válogatósak, a betegségek és az életkor tekintetében is szinte bármit elfogadtak volna. Miért voltak ennyire megengedőek?

Én gyereket akartam.

Nem is kellett sokat várniuk, hogy hozzájuk kerüljön Gergő.

Ferenc egyébként szoftverfejlesztéssel foglalkozik, míg Patrícia korábban kommunikációs szakértőként dolgozott egy multinacionális cégnél. Amint örökbe fogadták Gergőt, kezdetben meglehetősen elveszettnek érezte magát, így elvégzett egy mentálhigiénés segítő képzést. Ma már ebben dolgozik, más örökbefogadóknak segít.

„Egyik nap még a multinál ültem és vertem a laptop billentyűzetét, másnap lett egy kétéves gyerekem. Azt sem tudtam, mit csinál egy ekkora gyerek, emlékszem, elkezdtük tanulni a színeket, pedig nem kellett volna még, egyáltalán nem ott tartottunk. Az anyává válás nagyon hirtelen történt, sok mindennel nem számoltunk. Nehézségekkel küzdve érkeztek mindketten.”

A származási megkötés az örökbefogadást megelőző tanfolyamon is téma volt, a jelenlévők beszélgettek arról, kinek milyen fenntartásai vannak. Akkoriban még Ferencben is voltak aggályok például azzal kapcsolatban, hogyan lehet megbirkózni azzal a diszkriminációval, ami a roma származású gyerekeket érheti, vagy szülőként hogyan tudnák kezelni az esetleges beilleszkedési nehézségeket.

Éppen ezek, a tanfolyamon történt beszélgetések értették meg vele, hogy diszkrimináció bármiért érhet gyerekeket, iskolai vagy utcai csúfolás bármi más miatt is bekövetkezhet, és azt is tudni kell kezelni. Végül származási megkötés nélkül vágtak bele az örökbefogadásba.

»Sötét bőrű gyereket nem kérünk«, »legyen családba illeszthető külső jegyekkel rendelkező«, ilyen megfogalmazások szoktak lenni. Gergőnél még mi is beírtunk valami hasonlót. Féltünk. Aztán a tanfolyam után végül kivettük.

A származási megkötés amúgy is egy nehezen megfogható dolog: elméletileg törvényesen nem lehet származást nyilvántartani. Hivatalosan tehát nincs roma gyerek a rendszerben, de a származás egyébként is nagyon kevés esetben kategorizálható egyértelműen. Sok esetben az apa személye nem is ismert, a bőrszín pedig az életkor előrehaladtával is változhat, arról nem is beszélve, hogy néha tényleg lehetetlen megmondani ránézésre egy ember származását.

„Honnan tudhatnánk, hogy nincs valakiben cigány vér, vagy mi történt pár generációval ezelőtt. És amúgy is láttunk a nevelőszülőknél is szőke, kékszemű cigány kislányt”, hozza fel példának Patrícia. Nagy szerencse, hogy a gyerekek nem akartak minket magunkra hagyni a beszélgetés idejére, hisz csak ezért tudott ezen a ponton Csenge felhőtlen mosollyal felkiáltani:

én is cigány vagyok!

A családban ugyanakkor még nem kezdtek el hangsúlyosan a roma identitással foglalkozni, csak annyira, hogy megbeszélték: igen, Csenge cigány származású. Nem titok, de nem is téma még. Az óvodában semmi gondot nem jelentett sem az örökbefogadás, sem a származás kérdése, a szülők és a pedagógusok is tudnak mindenről.

Az iskola már más tészta, hamar körbement a hír a gyerekek között, meséli Patrícia, tudja, hogy volt, aki teljesen félreértette vagy negatívan élte meg, hiszen „a nemtudás mindig ijesztő”. Gergőt szerencsére nem érintette mindez rosszul, ráadásul a pedagógusok is hibátlanul kezelték a helyzetet. Patrícia felajánlotta, hogy ha valaki szeretné, szívesen beszélget vele erről a témáról. Nem kereste meg senki.

Egyébként a hétköznapokban semmiféle negatív visszajelzést nem kaptak, sőt, olykor furcsállják is, hogy szinte hősként kezelik őket.

Mi csak egy egyszerű szülőpár vagyunk, akik gyereket szerettek volna. Nem vagyunk mások, nem vagyunk szuperhősök, csak így alakult az életünk. Ettől mi boldogok tudunk lenni és nekünk ez így jó.

Sokaktól hallották, hogy „mi ezt nem tudnánk csinálni”, vagy „az én férjem nem akarna belemenni ilyesmibe”. Erre Patrícia mindig azt szokta mondani, hogy amíg valaki nem járta végig azt az utat, amit ők, addig nem tudják, ez valóban így van-e. „Nálunk sem az történt, hogy egyik nap felkeltünk, és azt mondtuk, mostantól örökbe fogunk fogadni. Ennek volt egy iszonyú hosszú útja. Ami azzal kezdődött, hogy nagyon szerettük egymást, és szerettünk volna együtt gyereket. Onnantól kezdve eltelt öt év, mire örökbe fogadtunk.”

Gergő majdnem kétéves volt, amikor hozzájuk került, pedig már egyévesen megszületett a határozat, hogy örökbefogadható. Csengénél is hasonló volt a helyzet, ő is féléves korában örökbeadható lett volna, ám másfél évesen került a családjukba. A szülők persze nagyon örültek, de utóbb azért úgy látják, sok olyan hatás éri a gyerekeket a várakozás ideje alatt, amik nem szolgálják a fejlődésüket.

„Teljesen tapasztalatlanok voltunk, mikor hozzánk kerültek, apránként raktuk össze a képet. Olyan ez, mint egy puzzle. Sok apróság csak később kerül a helyére. Láttuk a hospitalizációs tüneteket, azaz az elhanyagolás jeleit. Amikor egy gyerek elkezdi magát ringatni, mert vele nem csinálták. Vagy tehetetlenségében nem tud mást tenni, csak bántja magát. Jelek, amikkel nemhogy nem találkoztam korábban, de anyukámtól sem tudtam megkérdezni, hiszen nem nevelt ilyen gyereket.”

Gergő nagyon el volt maradva a korához képest, amikor hozzájuk került, meséli Ferenc, egyáltalán nem beszélt, illetve a mozgása, a kognitív képességei is körülbelül egy nála egy évvel fiatalabb gyerekhez volt mérhető. A beszédértése egy 8 hónapos gyerekének felelt meg. Patrícia azért érezte magát annyira elveszve, mert sok mindenről nem tudta, normális-e, és nem volt kihez fordulni.

Jól jött volna, ha azt mondják, »itt egy pszichológus, szükséged lesz rá, mert nem te vagy béna anya, hanem ez egy ilyen gyerek, meg kell tanulnod fejleszteni az eszközeidet«.

Az édesanya nem hagyta annyiban, minden segítséget felkutatott, elkezdett utánajárni, miért viselkedik úgy a gyerek, ahogy, és felduzzasztotta az eszköztárát annyira, hogy tudja kezelni a helyzetet. Rengeteget beszélgetett pszichológussal, gyógypedagógussal, majd apránként összeállt a mozaik. „Aki már nagyobbacskán fogad örökbe, annak sok eszközzel kell rendelkeznie ahhoz, hogy »kisimogassa« a gyerekből azokat a fájdalmakat, amiket nem ő okozott.”

Az örökbefogadás tényét a gyerekek az első naptól fogva tudják. „Amikor Gergő hozzánk került, költöttem egy kis dalt. Nagyon egyszerű dalocska, mikor még gyerekdalokat, mondókákat sem tudtam, ezt énekelgettem neki, amikor meg akartam vigasztalni, aztán ez lett az altatója is. Úgy szól, hogy »téged fogadtalak örökbe, szeretni foglak örökre«”, emlékszik vissza Patrícia.

Amikor Csengét örökbe fogadták, Gergő akkor kezdett el kérdezősködni arról, mi is az az örökbefogadás. A kishúgán keresztül érdeklődött, először az ő történetét akarta megismerni. Patríciáék családjában természetes, hogy erről beszélnek, ezért is vállalkoztak arra, hogy megosszák a történetüket, mert szeretnék, hogy másoknak is az legyen.

Ez a mi életünk, és sokaknak ugyanilyen az élete. Ez normális. Ez nem egy furcsa vagy különleges dolog. Én nem szeretem a tabukat, elhallgatásokat, titkokat. Tudjunk erről is beszélni. Akkor sokkal egészségesebb lesz az emberek lelke.

Ne legyenek titkok és tabuk, sem az örökbefogadás, sem a cigány származás tekintetében – ezt szerette volna elérni Gubcsi Judit és Mártonffy Zsuzsa is. Tíz éve ismerik egymást, hamar jó barátok lettek. Ismeretségük kezdetén akadtak ugyan tanfolyamok, léteztek szülőcsoportok, de nem volt egy központi helye az örökbefogadással kapcsolatos összes információnak.

Zsuzsának az volt a missziója, hogy ez változzon, ezért hozta létre az Örökbe.hu-t. Judit pedig belevetette magát egy témába, amivel addig senki sem foglalkozott: ez volt a roma származású gyerekek örökbefogadása. Addig nem voltak e téren kapaszkodók, aztán létrejött a Romadopt Klub. Egy évvel ezelőtt határozták el, hogy könyvet írnak.

„Szeretek kajakozni a Dunán, néha Zsuzsát is elrángatom, tavaly áprilisban is mentünk volna, csak beteg volt, cudarul érezte magát. Mondtam, hogy legalább egy kávéra jöjjön már el, mert mióta Németországban él, ritkábban tudunk találkozni. Beültünk kávézni, én meg mondtam nagy szerényen, hogyha majd felnőnek a gyerekeim, és azt mondják, hogy nem csináltam ezt olyan rosszul, megírnám könyvben. Zsuzsa meg mondta, hogy nem kell megvárni.”

Mindketten egyetértenek abban, hogy egy ideális világban ennek a könyvnek nem kellett volna megszületnie.

Örökbefogadás sem lenne egy ideális világban, senki sem kényszerülne arra, hogy odaadja másnak a gyerekét, ki vágyik erre?!

– veti fel Zsuzsa. Nem lenne előítélet, megkülönböztetés sem, nem kellene azzal foglalkozni, hogy a gyerekek hogyan reagálnak bizonyos helyzetekre. De nem élünk ideális világban, úgyhogy ezzel a könyvvel is segíteni próbálnak.

A könyv nem egyszeri olvasmány, a szerzők szerint helye van a polcon bármely háztartásban, egy örökbefogadó családéban mindenképp. A szülők újra és újra elővehetik, ahogy aktuálissá válnak bizonyos témák, vannak benne kezdő és nagyon haladó tartalmak is a már kamaszokkal, fiatal felnőttekkel élő szülők számára.

A kötetből kiderül többek között, hogy a roma gyerekek elfogadása ugyan sokat javult az utóbbi húsz évben, az örökbefogadó magyarok zöme még ma is fehér bőrű gyereket szeretne nevelni. Nem akarják, hogy lépten-nyomon látható legyen, hogy nem vérszerinti gyerekük van. Sokan azt mondják, ezzel csak a gyereket védik, bevallottan kevesebben saját előítéletességüket leplezik, mások a diszkriminatív helyzetektől, atrocitásoktól óvnák magukat.

„Befogad, elfogad és megtart” – így jellemezhető a Judit szerint a Romadopt. A könyvet a közösségben is bemutatták, az alapító pedig felidézte az első találkozót, és kérte, hogy tegye fel a kezét, aki a legelsőn is ott volt kilenc évvel ezelőtt. Szinte minden kéz a magasba emelkedett.

A közösségben mindenki megoszthatja saját történeteit, tanulhatnak egymástól, a tagok megtudhatják, mások hogyan mentek keresztül egy olyan helyzeten, ami a jövőben rájuk is várhat – tudva, hogy mindenki története egyedi, ezerféleképpen működhet jól valami. Rengeteg barátság szövődött, amikor indultak, még szinte mindenkinek óvodás volt a gyermeke, ma már kamaszodnak, bekúszik minden más téma is, ami a családok életében előkerül.

Folyamatosan emlékeztetjük magunkat arra, hogy mi is egy sima család vagyunk, nem úgy nézek magamra, hogy nekem két örökbefogadott cigány gyerekem van. Szoktam hangsúlyozni, hogy ők magyarok és cigányok is, milyen szerencsések, hogy duplák. Nemcsak nem beszélünk egész nap erről, de amikor igen, a kettősséget is mellé tesszük

– meséli Judit. Csakhogy néha a számításokat keresztülhúzza az élet. „Óvodás korban büszkén építgettük a cigány identitást a Romadopt Klubban, majd az első iskolai csúfolás szépen porrá is zúzta”, mondja Zsuzsa. „De még nincs vége a történetnek, arról nem is beszélve, milyen sokat jelent nekik a közösség, hogy vannak itt barátaik, látják, hogy nem ők az egyetlen ilyen emberek a világon. Így is van, hogy megkérdik, »mi is vagyok én, melyik nép?«, miközben annyiszor megbeszéltük már.”

A szülőknek meg kell tanulniuk, hogy minden gyereknek más a dinamikája, tudniuk kell, mikor lehet erről beszélni, mikor nem. Váratlan dolgokat bármikor nekik szegezhetnek, Judit egyik gyerekétől egyszer például elhangzott, hogy „jó lett volna, ha a te hasadból születek”, erre mi mást tudna mondani, mint hogy „szívesen meg is szültelek volna, de nem így alakult”. Máskor azzal ment haza az iskolából, hogy „tényleg árvaházból hoztál?”, miközben szóba sem került otthon ilyen téma, valamikor pedig annyival elintézi a dolgot, hogy

jó, én cigány vagyok, és?!

Lapoz, úgy érzi, ez így van rendben.

A könyvben a legnehezebb feladat a szerzőknek a tanácsok megfogalmazása volt, nem akarják megmondani másoknak, mit kell tenniük, ezért inkább kérdeznek, és válaszoljon az olvasó. „Ne legyen az, hogy két nem cigány anyuka mondja meg, mit csináljanak egy cigány identitással. De így hiteles, hiszen cigány gyerekeket nevelünk, ki tudná jobban megmondani, hogy mit kell csinálni, mint mi, akik ebben benne vagyunk”, vallja Judit. Ha nekik lett volna egy ilyen könyv a kezükben, sosem született volna meg a Romadopt. Így viszont könyv is van, klub is van, remélik, mindkettővel segíthetnek másokon.

Az örökbefogadást követően Patríciáék sokáig nem mentek újra a Romadopt eseményeire. Lekötötte őket a kisgyerekes lét, a napi kihívások, nemrég kezdtek el újra járni, ahogy a romakérdés is mostanában kezd majd fontosabb szerepet betölteni az életükben. Még nem tudják, mennyire lesz az, hogyan csinálják, de erre ott megkaphatják a segítő válaszokat.

Múltkor például olvastam egy könyvet, aminek egy fekete nő volt a borítóján, aztán kérdezte Gergő, miért ilyen fekete a bőre. Mondtam, hogy hát, vannak különböző bőrszínű emberek. Elkezdtünk erről beszélgetni, ennek kapcsán szóba került, hogy Magyarországon például a romák ilyenek. Kérdezte Gergő, hogy »de mi ismerünk cigányokat?«. Mondtam, hogy igen, például Csengét.

Csenge érkezése egyébként nem volt egyszerű történet. Az első félévben a szülők emlékei szerint volt sok konfliktus, marakodás. Nem csoda, mivel „megérkezett egy hihetetlenül aranyos, cserfes, bájos kislány, aki folyamatosan csacsog, Gergőt ez rettentően megviselte, hiszen egészen addig ő volt az egyetlen, az imádott, a sztár, aztán hirtelen jött egy másik”, idézi fel az anyuka.

Ez persze nem egy örökbefogadás-specifikus dolog, teszi hozzá Ferenc, ám az ő helyzetük annyiból azért más, hogy egy nagyobb gyerek érkezett, aki nemcsak nézegetett kifelé a kiságyból, hanem rögtön megfogta, elvette a testvére játékait. Ezekből könnyebben lesznek konfliktusok, mintha egy újszülött pislog a testvérére. Azóta viszont ügyesen összeszoktak, nagyon jól eljátszanak együtt, mondják a szülők. Valóban úgy tűnik, a háttérben munkálkodó, fecsegő, olykor egy-egy szülői ölelésre odarohanó gyerekek igazolják Patríciáék szavait.

Amikor Csenge még nem volt köztük, Patrícia szeretett volna egy harmadik gyereket is, de a kislány érkezésével megváltozott a család dinamikája. „Tele lett élettel a lakás.”

Azóta ők így négyen egy család.