Tényleg lehet egyszerre valaki cápa és angyal?
Igazából nem cápa vagyok, hanem delfin.
Miért is?
A win-win helyzetek érdekelnek. Mindig azt keresem, mi lenne a közös jó megoldás a segítséget kérő vállalkozónak és nekem. Az üzleti életben hosszú távon nem fenntartható modell a mindent lerablós, mindenkit kifosztós vállalkozói attitűd.
A delfin pedig egy kedves állat?
A cápánál mindenképpen kedvesebb. Már csak azért sem játszhatok cápát, mert ha beszállok valaki mellé befektetőnek, az legalább egy tízéves elköteleződést jelent. Egy ilyen kapcsolat nem indulhat azzal, hogy a két fél nem egyformán elégedett az üzlettel. Ehhez kell a delfin közvetlensége is.
Vannak-e olyan tulajdonságok, személyiségjegyek, amelyek nélkül nem is lehet valaki sikeres vállalkozó?
Az például biztos, hogy nagyon kell akarni. Magyarországon nagyon csökönyösnek kell lennie annak, aki vállalkozó szeretne lenni. Idehaza szinte csak olyan hangok veszik körül – a család, a barátok, az ismerősök –, hogy ne kockáztass, menj el inkább alkalmazottnak. Sokan pusztán jóindulatból és aggódásból próbálnak meg lebeszélni róla. Magyarországon vagy abból lesz vállalkozó, aki vállalkozócsaládba születik, vagy pedig annyira elszánt és makacs, annyira hogy bízik önmagában és az álmaiban, hogy senki nem tudja őt eltéríteni. És persze van egy csomó egyéb tulajdonság is. Egy igazi vállalkozó például soha nem tud kikapcsolni, mindig akar valamit csinálni, illetve nagyon könnyen ráun arra, ami nem izgalmas számára.
Ez ön?
Abszolút. Azok közé tartozom, akik mindig mindenen javítani akarnak. Azon is, ami egyébként már rendben működik.
Fordítsuk meg: melyek azok a tulajdonságok, amelyek meggátolják, hogy valakiből sikeres vállalkozó legyen?
A legsúlyosabbak talán a kockázatkerülés és a felelősségvállalás hiánya. A vállalkozói út egy tanulási folyamat, az elkövetett hibákért pedig nem lehet mindig másokat okolni. Amikor valaki átvert az üzleti életben, soha nem az volt az első gondolatom, hogy milyen szemetek voltam velem, hanem, hogy mit ronthattam el, mit kell másképp csinálnom a jövőben, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő. Ez állandó önreflexiót feltételez: sikerek és kudarcok esetén is egyaránt kutatom a saját felelősségemet.
Konkrétumot is tud mondani, hol és mennyit faragott az ön személyiségén az üzleti siker, a megszerzett vagyon?
Amikor az első nagy cégem, az NNG a harmadik évében, 2007-ben 40 millió eurós árbevételig jutott, akkor az üzlettársaimmal együtt nagyon elszálltunk.
Úgy éltek, mint A Wall Street farkasa szereplői?
Azt azért nem, nekem volt gyerekszobám.
Az ön koordináta-rendszerében mit jelent az elszállás?
Az összes cégalapító és vezető úgy gondolta, hogy mi vagyunk a világ legokosabb emberei. Azt hittük, hogy bármihez is nyúlunk, arannyá változik. Biztosak voltunk benne, hogy mindent tökéletesen csinálunk, hiszen szárnyalt a cég fölfelé. Azután a 2008-as válságban kis híján csődbe mentünk, akkora pofont kaptunk, hogy csak pislogtunk. Ez a pofon tanított meg arra, hogyan is kell egy céget jól vezetni. Hogy szerencse is kell a sikerhez. Hogy egymást követik a szárnyalások és a zuhanások.
És mérsékelhető ennek az amplitúdója?
Abszolút. A pofonok önismeretre tanítanak. Arra, hogy a jó pillanatokban is tisztában legyünk azzal, nem mi vagyunk a legokosabbak, és szárnyalás közben is legyünk óvatosak. Még nem találkoztam olyan sikeres, milliárdos vállalkozóval, akinek ne lett volna az üzleti életben néhány borzasztóan nehéz éve. Mindenkinek eljön a pillanat, amikor zsibbad a karja, amikor leizzadva és sírva ébred éjszaka, amikor sötétnek lát mindent. Ez egy komoly szűrő. Mintha bedobnának egy vezetni nem tudó embert egy olyan kocsiba, ami száguld az autópályán, és menet közben kell kitapasztalnia a pedálokat, a kormányt, a váltót. Aki ezt túléli, utána sokkal könnyebben fog tudni vezetni.
Aki túléli. De a példánál maradva: ebbe bele is lehet halni.
Erre utaltam az előbb: a vállalkozói lét komoly kockázatokkal jár. Vállalkozóként tényleg rajtunk van az a felelősség, hogyha nagyon elrontjuk, abból nagy bajunk is származhat, akár a teljes vagyonunkat is elégethetjük. De nagyon sokan kerülhetnek akár csak átmenetileg is súlyos mínuszba, sok százmilliós adósságba.
Önnek mi volt eddig a legsúlyosabb mínusz?
Én eddig viszonylag könnyen megúsztam, de velem is előfordult, hogy üres volt a bankszámlám. A cégemnek viszont volt egy olyan időszaka, amikor mínusz négymillió euróig lementünk. Úgy, hogy néhány héttel korábban még azt hittük, miénk a világ.
Tudott aludni?
Nem. Hetekig az volt a kérdés, hogy át tudjuk-e utalni az embereknek a következő fizut.
Hány alkalmazottról volt szó?
Akkor 300 emberről. Ilyen nehéz időszakokban azt kell eldöntened, hogy a probléma vagy a megoldás része akarsz-e lenni. Ha a megoldásé, akkor higgadtnak kell maradnod. Oké, ég a ház, nagy baj van – mi a következő logikus lépés? Hogy oltom el? Hogy mászok ki ebből?
Megint az önreflexiót említi. Képes egyáltalán megélni szélsőséges érzelmeket?
Sokfélék vagyunk, akadnak olyan sikeres vállalkozók, akik nagyon érzelmesek, és olyanok is, akik nem. Én például nem vagyok egy érzelmes típus, alig emlékszem olyan esetre az életemben, hogy felemeltem volna a hangom. Igyekszem nyugodtnak és kedvesnek maradni, amiből egyébként nagyon nehezen is lehet kizökkenteni.
És ha főnökként dühös az egyik beosztottjára?
Nem öntöm rá. Megértettem, hogyha valakire dühös vagyok, az igazából rólam szól. Az a frusztráció, amit a másik szemében látok, valójában bennem van, és először nekem kell megfejtenem, hogy mit ronthattam el. Ha mérges lettem, az az érzelem bennem van és nem a másikban, tehát nekem is kell kezelnem. Mi az, amit nem jól beszéltünk meg, mi az, ami nem jól működik, mit kéne másképp csinálnunk?
Megint az önreflexió.
Erről szól a vállalkozói és a cégvezetői lét.
Elképzelhetetlen, hogy egy alkalmazottal szemben a felemelt hang a leghatékonyabb eszköz?
Szerintem igen.
Én legalábbis nem tudok együtt dolgozni olyan emberekkel, akiket fegyelmeznem kellene.
Csak olyan emberekkel veszem körül magam, akik nem pusztán csapatjátékosok, de törekszenek is arra, hogy a lehető legjobban végezzék a munkájukat.
Szóval konfliktuskerülő?
Bár az üzleti életben kifejezetten a kockázatokat szeretem, ami az emberi kapcsolatokat illeti, inkább konfliktuskerülő vagyok. Csak „felnőttekkel” szeretek együtt dolgozni, nem akarom kikényszeríteni másokból a teljesítményt, nem akarom addig ütni őket, amíg meg nem csinálják jól a feladatukat. Azt várom el, hogy maguktól akarják elérni a közös célt, hogy maguktól akarjanak nagyon jól dolgozni. Ha hibáznak, az belülről bántsa őket, maguktól akarják kijavítani, és ne azért, mert a főnök kiabál velük.
És tulajdonostársként is konfliktuskerülő? Több tucat cégben van résztulajdona, akad olyan társa, akit amúgy ki nem állhat, de a profit érdekében hajlandó vele együttműködni?
Az a tapasztalatom, hogy hosszú távon rossz emberrel nem lehet jó üzletet kötni. Előfordult velem korábban, hogy üzletileg sikeres volt egy közös cégem, de emberileg nem jöttem ki a partneremmel. Az ilyesminek mindig bukás a vége. Ma már azt gondolom az egyik legnagyobb szabadságfokomnak, hogy megválogathatom, kivel üzletelek.
Beszéljünk egy kicsit a gyökerekről. Nem első generációs értelmiségi, ugye?
Nálunk a családban – engem leszámítva – mindenki műszaki értelmiségi. Édesapám és édesanyám villamosmérnökök, a bátyám is az, az öcsém meg építészmérnök. Én fajultam el informatikussá.
Csodagyerek volt?
Ez azért túlzás, de az tény, hogy mindig jól vágott az eszem, és a reál tárgyakban elég jó eredményeim voltak a versenyeken.
Így fogalmazza meg, hogy hétévesen már programokat írt?
Az azért nem volt egy őrületes teljesítmény. Gödöllőn valószínűleg nekünk volt először otthoni számítógépünk a nyolcvanas évek elején, amikor az édesapám kemény valutáért vásárolt egy Commodore 64-est. Az első program, amit apu a számítógépen írt, az volt, hogy „Szia, Peti!” Szó szerint megszólított a számítógép. És persze rögtön le is nyűgözött. Beteges gyerek voltam sokféle egészségügyi problémával, vézna voltam, nem szerettem focizni, én voltam az, akit az osztálytársai csúfoltak, megkergettek, úgyhogy a legjobban otthon szerettem ülni. Olvastam és számítógépeztem. Aztán én lettem az „első hülye” a családban, aki nem szerzett diplomát.
Nemcsak, hogy nincs diplomája, de egy TikTok-videóban egyenesen azt üzeni: ha valaki vállalkozó szeretne lenni, egyáltalán nincs szüksége diplomára.
Sőt, megkockáztatom, hogy egy marketingesnek, egy dizájnernek vagy egy IT-szakembernek sincs rá szüksége. Ezek olyan szakmák, amelyekben nem akkor lesz sikeres az ember, ha elvégez egy egyetemet. Ezzel nem azt mondom, hogy aki rosszul tanul, az hagyja ott az egyetemet és automatikusan sikeres lesz, de akinek jó az agya, szeret és tud információkat befogadni, annak valószínűleg nem az egyetem a leghasznosabb időbefektetés, mert lehet, hogy anélkül gyorsabban, célirányosabban tanul és fejlődik.
Miért?
Mert nem azt tanítják, amire szükség lesz az életben. Néhány területen nagyon messzire sodródott egymástól az egyetemi oktatás és a valóság.
Ez személyes tapasztalat?
Persze, hiszen jártam egyetemre. Veszprémben tanultam informatikát, de már a második félévben frusztrált lettem. Megkérdeztem a végzősöket, hogy mégis mit tanultak öt év alatt. Azt mondták, hogy alkottak egy saját programozási nyelvet, egy beszédfelismerőt és egy képfelismerő algoritmust. A következő két hétben írtam egy beszédfelismerőt, egy saját programozási nyelvet és egy képfelismerőt. Úgyhogy nagyjából teljesítettem is az egyetemi anyagból mindazt, ami engem izgatott.
Biztos, hogy nem a pénzkeresés vágya űzte el az egyetemről?
Sosem vonzott a pénz. Tudtam, hogy programozó akarok lenni, tudtam, hogy szoftvercéget akarok építeni, tudtam, hogy a szoftverben a jövő. És ha nem hagyom ott az egyetemet, akkor még évekig nem azt fogom csinálni, amit szeretnék.
Sikerült indulatokat gerjesztenie a diplomás videójával?
Nagyjából mindenkit felháborított. Egy kicsit olyan ez, mint a katonaság. Ha azt mondjuk, hogy a sorkatonaság egy hülyeség és időpazarlás, arra sokan – akik voltak katonák – azt mondják: dehogy pazaroltam el azt az időszakot, hiszen például megtanultam a fegyelmet. Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy a hadsereg a leghatékonyabb módja a fegyelem megtanulásának. Ugyanez a helyzet az egyetemmel is: nem azt állítom, hogy az egyetem fölösleges időpazarlás, hanem azt, hogy sok embernek nem a felsőoktatás a leghatékonyabb eszköz a célja eléréséhez.
Az oktatásról egyébként is sokszor formál véleményt, többször kifejtette például, hogy a jövő kulcsa a digitális oktatás ügye. Hogy állunk?
Hogy a magyar oktatási rendszer – meg amúgy a világ legtöbb oktatási rendszere – jó-e vagy rossz, elsősorban azon múlik, hogy mi a jövőképünk. Ha azt gondoljuk, hogy a gyerekeink az iskolapadból kikerülve a XIX. századba lépnek ki, akkor ez a jelenlegi oktatási rendszer kiváló. Hiszen nagyjából egy két évszázaddal ezelőtti világra készíti fel a fiatalokat.
Ha viszont az a célunk, hogy a gyerekeink a XXI. században funkcionáljanak majd felnőttként, akkor a jelenlegi struktúra egy tragédia.
A XXI. századi létezésre nem az iskola tanítja meg őket?
Ez az iskola nem tanítja meg őket arra, miként használják a legjobban a jelenlegi világunkat. Mindent, ami ehhez szükséges, az iskolán kívül tanulják meg. Nem azt állítom, hogy fölösleges földrajzot tanulni, hiszen azon keresztül is lehet például a memóriát fejleszteni, ugyanakkor a mechanikus memóriánkra egyre kevésbé van szükségünk. A földrajztudásunk nagy része már nem a fejünkben lakik, hanem a felhőben, és úgy hívják, hogy Google Maps, Wikipédia és ChatGPT. Nemrég volt hír, hogy egy amerikai egyetemen az egyik professzor azt mondta a beadandó dolgozatok kapcsán: nem megtiltja, hanem kötelezővé teszi a hallgatóknak a mesterséges intelligencia használatát. Szerinte a jövő nemzedékének már nem lesz feladata, hogy saját kútfőből megírjon egy esszét. Az lesz a feladata, hogy a leghatékonyabban tudja kérdezni a mesterséges intelligenciát.
Mennyi időnk van az átállásra? Azért most még sokat nevetgélünk a mesterséges intelligencia pontatlanságain.
Nem sokáig fogunk, mert hihetetlen tempóban tökéletesedik. Szóval az a tudás, amivel manapság kijönnek a fiatalok az egyetemekről, őrült tempóban avul el. Egyszerűen fölöslegessé válik.
Úgy látom, ez meglehetősen dühíti.
Nagyon bosszant. Pontosabban frusztrál. Látom a mesterséges intelligenciában rejlő lehetőségeket, ahogy harminc évvel ezelőtt a szoftverekben láttam meg előre, miként fogják átalakítani a világunkat.
A mesterséges intelligencia egy újabb ipari forradalmat hoz, nem kizárt, hogy az eddigi legnagyobbat.
Ezt hogy érti?
A legelső ipari forradalom akkor zajlott le, amikor a mezőgazdasági termelésről áthelyeződött a gazdaság súlya az ipari üzemekre. Ahogy megérkezett a sorozatgyártás, a gyárakban a korábbinál sokkal hatékonyabban tudtak árut előállítani. Az ipari forradalom legújabb hullámában azok a cégek, amelyek képesek lesznek beépíteni a működésükbe a mesterséges intelligenciát, sokkal hatékonyabbá válhatnak a konkurenciájuknál.
Egy sikeres vállalkozónak, egy vagyonos embernek szükséges valamilyen viszonyt kialakítania a politikával?
Igyekszem, hogy ne kelljen.
És tényleg elkerülhető?
Még nem tudom biztosan, eddig sikerült.
A pártpolitikától viszonylag könnyű távol maradni. Főleg nekem, mert a magyar politikában működő pártok egyike sem áll közel hozzám, inkább rendszerkritikusnak vallom magam. Például azért, mert azt látom, hogy a politika durván belemászik a gazdaságba, ami hosszú távon biztosan káros.
És ez elkerülhető?
Az biztos, hogy nem jó irány.
Keresték már meg politikai pártok együttműködést remélve?
Volt rá példa, de én nem tudok mit kezdeni a politikával. Nincsenek politikai ambícióim, nem szeretnék politikus lenni. Másrészt viszont fontos lenne eljutnunk oda, hogy egy vállalkozó el tudja különíteni egymástól a politikai hatalmat és a mindenkori állam működtetését. Ha például olyan állami programok indulnak, amelyek vállalkozók közreműködését is igénylik, és egyúttal segítenek sikeresebbé tenni az országot, akkor azokban fontos szerepet vállalni. De a Cápák között műsorra is úgy tekintek, mint egy misszióra: megpróbáljuk sikeresebbé tenni a világot.
A Cápák között öt évadában eddig hány vállalkozásba fektetett be?
Hűha, valahol tizennyolc és húsz között.
Mennyi jött be?
Az ilyen típusú kockázati befektetésekre jellemző, hogy egy részük elhasal, nem mindegyik lesz sikeres. A műsoron kívül is befektetésekkel foglalkozom, az elmúlt évtizedben meghatározó szereplője lettem a magyar startup-ökoszisztémának. Jelenleg a 45 befektetésemből 37 van talpon, néhány működő vállalkozást pedig már el is adtunk.
És kizárólag a műsorból?
Három-négy hasalt el, a többi működik, három-négy pedig kifejezetten szárnyal, ezek bőven visszahozták a máshol elbukott pénzt. Az első évadban szálltam be a Roksh-ba, ami nagyot megy, de remekül fejlődik például az imagiLabs és a tavaly berobbanó Quantum Diákszövetkezet is. Utóbbi még két éve sem működik, és amikor az alapítók bejöttek a műsorba, nagyjából 80 milliós árbevételnél tartottak, mostanra elérték az egymilliárdos bevételt.
Úgy fogalmazott egyszer, hogy a befektetés sokszor érzelmi kérdés. Készséggel elhiszem, de nem arról van szó, hogy csak egy bizonyos anyagi szint fölött teheti meg egy vállalkozó, hogy érzelmi döntéseket hozzon?
Egy érzelmi döntés igazából sok-sok év racionális döntéseinek a tanulsága. Benne van számos siker és pofon összes tapasztalata. Befektetőként nyilván olyan karaktert keresek, amilyet már láttam sikeresnek, és kerülöm az olyan személyiséget, amilyennel már megégettem magam.
Amikor beszáll egy vállalkozásba, a műsorba jelentkező karaktere a döntő szempont?
Szinte minden esetben. Amikor felálltam a majd ezer főt foglalkoztató NNG vezérigazgatói székéből, már nem ugyanaz az ember voltam, mint alapítóként. Minden jelentkezőben azt a képességet keresem, hogy végig tud-e menni egy ilyen úton. Képes-e tanulni, kitartani, felelősséget vállalni. Ha valaki bejön, és azt mondja, hogy az eddigi kudarcairól mindig másvalaki tehetett, akkor tudom, hogy nem érzékeli pontosan a valóságot. Ha valaki bejön, és azt mondja, öt éve ugyanezt próbálja megcsinálni, de még mindig ugyanott tart, akkor valószínűleg nem képes a problémák megoldására. Ha valaki bejön, és nem figyel arra, amit mondunk neki, csak fújja a magáét, akkor tudom, hogy neki nem lehet segíteni.
A sikeres vállalkozói létnek persze számos hátulütője akad. Egyszer úgy fogalmazott, hogy 35 éves korára lényegében mindent kipipált a bakancslistáján, és drasztikusan leszámolt az addigi életével, hogy belekezdjen egy teljesen újba. Most 46 éves, hogy sikerült a cezúra?
Kívülről ezt nyilván nem könnyű megérteni. Amikor vállalkozóként felépítettem valamit, beleraktam egy évtizedet az életemből, és utána úgy döntöttem, hogy eladom az egészet, az pedig egy hatalmas űrt hagyott maga után. Odalett az öndefinícióm nagyobbik fele.
Ha egy vállalkozót megkérdezel, hogy ki vagy te, akkor nem azzal válaszol, hogy szeretek zenét hallgatni vagy teniszezni, hanem azt meséli el, hogy mit hozott létre, mit tett hozzá a világhoz – és az nem más, mint a saját cége.
És amikor eladja, nagyobb traumát él át, mintha elválna?
Hasonlót, ráadásul nekem sikerült ezt a kettőt gyors egymásutánban kipróbálnom. Két évvel a cégeladás után volt egy olyan félévem, amikor szétesett a házasságom, és otthagytam a vezérigazgatói állásomat. Pár hónap alatt gyökeresen megváltozott az életem 90 százaléka. Azóta van egy új házasságom, amelyből megszületett a harmadik lányom, és az alapoktól építettem maga újra vállalkozóként.
Hányszor lehet ilyet megcsinálni?
Valószínűleg nem sokszor. A második házasságommal például már szívesen kihúznám az életem végéig.
Végezetül feltennék néhány villámkérdést. Mikor volt utoljára moziban, és mit látott?
A lányaimmal jártam legutóbb moziban, és az Avatar második részét láttuk. Szép volt.
Amikor leül beszélgetni a barátaival, melyik téma kerül elő biztosan az első félórában?
Egy szomorú téma: az, hogy hol húzódik a határ, ameddig nem hagyjuk el ezt az országot. Meddig fogadjuk el a fennálló helyzetet, és nem választjuk helyette a kivándorlást?
Igaz, hogy hét nővel szokott együtt nyaralni?
Igen, gyakran előfordul. Már túl vagyunk a régi sérelmeken, és ma ott tartunk, hogy együtt nyaralunk a feleségemmel, a három lányommal, az exnejemmel, az exnejem húgával és az ő lányával – mozaikcsaládként. Amikor tavaly Dubaiban jártunk, és egy nagy taxiból kiszálltam én, majd a hét csaj, még az arabok is elismerően biccentettek, hogy ez a fickó biztos tud valamit az életről.
Ha már nyaralás: Bali vagy Balaton?
Bali. Nagyon szeretek utazni, és imádom a tengerpartokat. A Balatont is szeretem, de a tengervíz, a sós víz a lételemem.
Kapcsolódva az utazáshoz is: költekezős vagy spórolós típus?
Az attól függ. Utazásban például költekezős: évente többször is megyünk külföldre a családdal. De nem sajnálom a pénzt a legújabb kütyükre, a technikai újdonságokra sem. Viszont egy csomó dologban spórolós vagyok, ebben sokat segít, hogy a feleségem egy sváb lány, aki tudja, hogyan kell megfogni a pénzt, és nem szereti, ha pazarlunk. Az apró dolgokra is figyelünk: leoltjuk a villanyt, ha kijövünk egy szobából, a magas gázárak miatt lejjebb vettük két fokkal a fűtést, csak azt a szobát fűtjük, ahol éppen tartózkodunk. Nincsenek luxuscuccaink, én például egy nyolcéves, BMW i3-assal járok, feleségem egy kis Fiat 500e-vel, és van egy kilencéves Mazda Cx5-ünk, amibe az egész család belefér, ha hosszabb útra megyünk. Nincs is tervben autócsere, csak majd, ha valamelyik kirohad alólunk.
Hány üzenetet kap egy nap – minden platformot beleértve –, és ezekből hányra reagál?
Néhány százat. Ebből pár tízre reagálok, a többit elengedem. Rengeteg olyan megkeresés érkezik, amikre nem tudok hasznosan reagálni.
Sokan ismeretlenül pénzt kérnek?
Pénzt, tűzifát, konkrét anyagi segítséget. Az én világképem szerint mindenkinek van módja arra, hogy hozzá tudjon tenni a közöshöz. Én például azzal tudok segíteni, hogy egyre több jó vállalkozó legyen, egyre több sikeres cég, vagyis egyre több és minőségi munkahely. Persze így is van bűntudatom amiatt, hogy nem tudok mindenkinek tűzifát venni.
Melyik házimunkát szereti és végzi is el?
Szeretek főzni.
Tud is?
Szerintem igen. Az utóbbi pár napban esténként jobban volt időm, úgyhogy tegnap pizzát sütöttem a lányaimmal, előtte curryt csináltam, az előtt hamburgert. Ezekben is vagyok a legjobb.
Van tetkója?
Nincs. Leginkább azért, mert elvből nem szeretem a végleges dolgokat.
Tisztában van a horoszkópjával, illetve azzal, hogy mire számíthat ezen a héten?
Annyit tudok, hogy halak vagyok.
Aszcendens?
Fogalmam sincs. Nem hiszek ebben.
Van olyan tárgy az életében, amihez érzelmileg szorosan kötődik?
A nagykabátom zsebében van egy kavics, amit a középső lányom tizennégy évvel ezelőtt adott nekem, amikor éppen egy külföldi útra indultam. Azt kérte: „apa, vigyázz erre!” Azóta vigyázok rá.
Saját értékelése szerint mi volt az élete legnagyobb kudarca?
Hát, hosszú a lista. Kifejezetten egy önanalitikus, önostorozó típus vagyok, rengeteget gondolkozom mindenen, ami rosszul sikerült. De azért azt gondolom, hogy az eddigi legnagyobb kudarcom az volt, hogy szétesett az első házasságom. Boldog vagyok az új házasságomban, de a válás egy csúnya Ikarosz-élmény volt.
Végezetül: melyik tulajdonságát szereti a legjobban és miért?
A játékos elmémet. Hogy mindenben keresem a viccet, mindennel szeretek eljátszani gondolatban, miközben nem veszem sem magam, sem másokat túl komolyan.
