Áthallatszik ide a sziréna, a beszédet is hallani, amit utána mondanak. Kőművesek építettek itt házakat, lehasaltak, amikor először hallották. Van, hogy reggel arra kelünk, aztán estefelé jön még egy, mikor hogy.

Uszkán járunk, egy alig több mint ötszáz lelkes szabolcsi településen. Nagyítóval kell pásztázni a térképet, hogy találjunk keletebben fekvő helységet, a községhatár egyik oldala megegyezik a magyar–ukrán határral. A telefon azon nyomban át is vált ukrán hálózatra, nem mintha számítana, térerő ugyanis nemigen van itt. Akadnak viszont kárpátaljai roma menekültek, akik a háború kitörése óta a helyi idősek háza épületében húzzák meg magukat. Hála a polgármesternek.

A ház előtt babakocsik sorakoznak, oldalában szárítókon ruhák sorakoznak – mondjuk, kevés eséllyel indulnak a február eleji mínuszok közepette. Az út túloldalán, a házak mögött már a zöldhatár húzódik, a mai napig érkeznek onnan emberek, legutóbb egy férfi szökött át, csuromvizesen jelent meg a háznál. Megjött a behívója, mondta. Ezzel egyre többen szembesülnek, hiszen most már 16 év a katonai nyilvántartásba vétel korhatára. „Odaát bemennek a házakba, mindent átkutatnak, aztán viszik is őket”, mondják a helyiek.

Néha halljuk a lövéseket is a határról, ahogy a zöldhatáron át menekülők után lőnek, vagy a jajgatást, hogy »segítség, segítség«! Volt egy férfi, akinek sikerült ide átjönni, aztán visszament a fiáért, de akkor már nem jutottak át, elfogták őket a határőrök, a behívót a kezébe nyomták, holnapután jöjjön, parancsoltak rá

– ezt már Uszka polgármestere, Borbély Lászlóné, mindenki Gizi nénije meséli. Az ide menekülő férfit természetesen ellátták, száraz ruhába öltöztették, majd kivitték az állomásra, ment is tovább, neki volt hova. Ez nem adatik meg erre sokaknak. De a település vezetőjének hála, van hol lakniuk.

„Amikor kitört a háború, a férjem egyik barátja telefonált, hogy itt vannak tízen, gyerekekkel, felmehetnek-e hozzánk. Természetesen megengedtük, hogy jöjjenek. Aztán elmentünk Tiszabecsre, láttuk, mennyien vannak kint az utcán. Kisgyerekes családok sírtak, kérdeztük őket, van-e hova menniük, mondták, nincs” – idézi fel a háború kirobbanásának időszakát.

A településvezető felbukkanása a házban nagyjából ahhoz mérhető, mint amikor december elején a Mikulás bukkan fel valahol, de szerintem sehol nem örültek még így a Mikulásnak. Boldog gyermekkacajok, „megjött Gizi néni” felkiáltások kísérik minden léptét, ő pedig végigjárja a házat, mindenkihez odalép, érdeklődik, figyel.

Mint mondja, a tiszabecsi tömegben azt tapasztalták, hogy „akinek volt pénze, annak volt helye, aki szegény, annak nem volt”, úgyhogy kiírta Facebook-oldalára, hogy akit sehol nem fogadnak, az jöhet Uszkára.

Másnapra 91-en voltak.

Vett is egy üstöt gyorsan, hogy az udvaron is tudjanak főzni valami levest, amíg bent, a konyhán készül a második. Éhes száj volt bőven, elegendő hely már kevésbé, a folyosón is feküdtek néhányan. Azóta megcsappant a létszám, jelenleg 25-en vannak itt, egyesek már hazamentek vagy továbbutaztak Németországba, mások Budapestig jutottak. Néhányan kitartanak Uszka mellett, van, aki nyolc hónapja él itt, de érkeztek új lakók néhány nappal ezelőtt is.

A konyhán helyi asszonyok főznek, ők biztosítják a reggelit, ebédet és vacsorát is.

Tegnap öt kiló lisztet gyúrtam be krumplis tésztának

– mondja egyikük. Nem csoda, hogy az élelmiszer-adományokat egyenesen a konyhára viszik. A háború kitörése után még könnyebb helyzetben voltak, ám azóta a hónapok múlásával jelentősen megcsappant az adományozási kedv. A szeretetet pedig önmagában még nehéz begyúrni krumplis tésztának.

De vannak, akik töretlenül segítenek. Makula Réka, a XXI. századi Roma Nők egyesületének elnöke és férje, Papp Zoltán Nyíregyházáról járnak rendszeresen ide augusztus óta. A szervezetük roma származású ukrán menekültekkel foglalkozik, igyekeznek folyamatosan informálódni, hol van szükség épp segítségre. Ahol van, oda mennek. Uszkáról felhívták őket, hogy hallottak róluk, jó lenne, ha jönnének. Azóta rendszeresen jönnek.

A segítők minket is körbevezetnek a házban, a felnőtt lakók épp az ebéd végén tartanak, a gyerekek még a helyi tanodában okosodnak, de nemsokára visszatérnek ők is. A vendégek közt vannak egészen kicsi gyerekek, fiatalok, nők, férfiak – ők többnyire segédmunkásként dolgoznak az építőiparban – és idősek, sőt, több kismama is, egyikük még épp a kórházban.

Volt, aki már Magyarországon hozta világra a gyermekét, más hazament, hogy a határ másik oldalán szülessen meg a kicsi. Aztán jött is vissza ide, mert otthon nincs áram, se semmi a házban. Csak nélkülözés és szegénység.

Ilyen otthont hagyott hátra Andzsi néni is, hiába 77 éves, egyedül nekiveselkedett az útnak, gyerekei és unokái Ukrajnában maradtak. Nem tudtak átjönni, nincs útlevelük, se pénzük rá. „Nem jó világ van nálunk, éhezünk, villany nincs, mit csinálunk, csak nélkülözünk”, mondja megtörten, miközben csak azt ismételgeti, mennyire aggódik az otthoniakért, főleg a pulyákért.

Az egészsége sincs rendben, szívbeteg, nemrég egy daganatot találtak a fején, de nem panaszkodik, inkább igyekszik megnyugtatni, hogy jól van, csak az unokák is jól legyenek, az számít.

Egyéb bajom nincsen, majdnem meg is haltam, de már jól vagyok. Néha, amikor nagyon ideges vagyok, kezd a szívem fájni.

Ilyenkor bevesz egy nyugtatót, az segít, néha muszáj, mondja.

A szemben ülő Erzsikével sem volt túl kíméletes az élet, ő a családjával érkezett, két fiával és a férjével, de nemrég kórházban volt, élet-halál között. Áldja a magyar orvosokat, hogy már jobban van, szerencsésnek tartja magát, hogy itt kapott ellátást. A család már kétszer megjárta Németországot, de nem érezték jól magukat, nem találták meg a számításaikat elsőre. Megpróbálták még egyszer, akkor sem ment. Visszatértek ide.

Minden lakónak megvan a saját története, gondja, baja – Makula Réka fontosnak tartja, hogy egyesével is elbeszélgessen mindenkivel, úgy mégiscsak könnyebben elmondják, miben volna szükség leginkább segítségre. Kockás füzetben vezeti a tudnivalókat, miközben átadja az adományokat a gyógyszerektől, a különféle higiéniás termékeken át a ruhákig.

A háttérzaj közben kissé hangosabbá válik, megérkeztek a gyerekek a tanodából, néhányan kíváncsi szemekkel méricskélik az adományos zsákokat, számukra vajon mit rejtenek. Unatkozni őket sem hagyják, Rékáékkal érkezett Szabó Bettina, ő tartja a gyerekfoglalkozásokat a szervezetnél, úgyhogy most vele fognak kókuszgolyót készíteni a legkisebb lakók.

„Gyúrni, gyúrni”, skandálják a gyerekek egy Fradi-Újpest meccsen hallható buzdítást lepipáló lelkesedéssel, miközben mindannyian ki akarják venni a részüket a munkálatokból. Egymás után jönnek a hozzávalók, mindenki öntheti a tálba a cukrot, a tejet, a kakaóport. „Nem szabad nyalogatni”, szól rájuk Betti, miközben a lelkes kisfiú, Ozan arcán látszik, hogy teljesen abszurd ötletnek tartja megvárni, míg elkészülnek a golyók, részéről addig is bátran lehetne belőle fogyasztani. A kislányok, Kamilla és Oxána inkább Gizi nénit próbálják levadászni, mert neki mindenképpen adni akarnak az édességből.

Oxána és családja a ház régi lakói közé tartoznak, immár nyolc hónapja itt élnek. Az apa már a háború előtt Magyarországon dolgozott segédmunkásként építkezéseken, akkoriban még havi szinten járt haza – meséli az édesanya, Melinda. Amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, a férfi haza akart menni, de a felesége mondta neki, hogy ne tegye, inkább jönnek őt. Azóta már négy behívó várja otthon a férfit. Hazamenni nem opció.

A kislány nagyon félt, sosem volt még Magyarországon. Rengetegen voltak a határon, reggel beálltunk a sorba, este tizenegyre értünk át, étlen-szomjan. Gizi néni lejött a határhoz, mondta, hogy fogad minket, úgyhogy ide jöttünk rögtön

– emlékszik vissza. Oxána jól érzi itt magát, de azért van honvágya, néha napokig csak sír, hogy haza akar menni. Ilyenkor felhívja a kint maradó nagypapája, hogy ne menjen, ki kell bírni. Ettől valamelyest megnyugszik.

Melinda hazajár látogatóba a szüleihez a határ túloldalára, ilyenkor a polgármester asszonyra hagyja a kislányt, amíg visszatér. A napok itt elég unalmasan telnek, vallja be: felkelnek, reggeli, takarítás, és el is fogynak a teendők. Otthon egy kacsafarmon dolgozott, a háború kirobbanása után az is bezárt. Hiányzik neki, ahogy az otthon, a házuk, a napirendje. Nagyon vágynak haza.

A háború vége azonban még annyira haloványan sem látszik, ahogy az út túloldalán húzódó országhatár, úgyhogy a családok kénytelenek itt megtalálni a boldogulásukat. Ehhez pedig hozzátartozik a gyerekek beiskolázása is, ami nem egyszerű feladat. A segítő szervezetek hónapok óta dolgoznak azon, hogy a tiszabecsi iskola felvegye az ukrán menekülteket is, de egyelőre folyton falakba ütköznek. Azért nem adják fel.

Addig is a helyi tanodába járnak a gyerekek heti háromszor, a polgármester lánya foglalkozik velük. És ahogy a településvezető meséli, feladat van bőven.

Mondtam nekik, hogy rajzoljanak karikákat egymástól egyforma távolságra, nem tudták megcsinálni. Adtam egy papírt a kezükbe, és kértem, hogy rajzolják le, ami az eszükbe jut, egyikőjüknek sem jutott eszébe még egy virág sem, nem rajzoltak semmit. Most már tudnak virágot, házakat, ez egy hosszú út eredménye. Az iskolában viszont még mindig nagyon le lennének maradva.

A legkisebbeknek persze a háború miatt sem egyszerűek a mindennapok, akadt olyan gyerek a házban nyáron, aki szívbeteg lett – azt gyanítják, hogy a jelzőrendszer miatt. Melinda is azt mondja, az ő kislányát is megviselte a szirénaszó, „ahogy megszólalt, Oxána összepisilte magát, félek is hazavinni, sokkos állapotba kerül tőle.”

A kislány kezdetben alig akart itt megszólalni, azóta sokat változott, nagyon akar tanulni. „Akarja a szavakat szépen kiejteni, már reggel hétkor felkel, hogy el ne késsen a tanodából, nehogy Gizi néni megharagudjon rá, abban a ruhában pedig nem akar elindulni, amiben már volt korábban, hiába tiszta, már látták rajta, nem jó” – meséli az édesanyja.

A polgármester asszony persze nem haragszik, hogy is haragudhatna:

vágyik nagyon a nagymamájához, mikor hozzám bújik, azt mondja, »olyan vagy, Gizi néni, mint a mamám«.

A gyerekek közben megkapják az adományos zsákokból a meglepetésüket, játékbabák érkeztek a kislányok legnagyobb örömére. Oxána és Kamilla hol öltözteti, hol csak büszkén szemléli a játékokat, „ölelik egymást, gyere, öleljük mi is egymást”, mondja Kamilla. Aztán ölelkeznek a játék kislányok meg az igaziak is.

Mondhatjuk, hogy valójában a két lány mindenen átragyogó lelkesedése, önfeledt futkosása és felszabadult nevetése határozza meg leginkább a ház hangulatát. Túlontúl örülnek, hogy jött egy látogató, csillogó szemekkel akarják kihasználni a pillanatokat, amikor végre történik valami más, mint a megszokott hétfők vagy szerdák.

„Felveszel az öledbe?” – kérdezik. Nem lehet nemet mondani. Ha már lúd, legyen kövér – néhány pörgés is belefér az udvaron. A kislányok szorosan ölelve kapaszkodnak, összemosódik az ideiglenes és a határon túli otthon.

Ennyi különböző korú ember együttélésénél persze előfordulnak konfliktusok, a fiatalok tovább ébren vannak, az idősebbek hamarabb aludnának. Igyekeznek ezen úrrá lenni, erre is szolgálnak a négy-, hat- vagy nyolcszemközti beszélgetések, és terv szerint jövő héten közösen is leülnek beszélgetni, szabályokat felállítani, amiket mindenkinek be kell tartania. Közben szeretnének valamilyen elfoglaltságot találni a nőknek is, akik jelezték, szeretnének dolgozni.

A település vezetőjét azért zavarja, hogy nincs rend, kezdenek koszossá válni a falak, olykor bent is rágyújtanak a lakók, ilyenkor veszekszik is velük, szeretné, hogy úgy viselkedjenek, ahogy a helyiek. Bosszantja az is, ha a gyerekek csapkodják az ajtót, de nem hagyja annyiban, sokukat megtanította már, hogyan is kell szépen bezárni.

Amikor indulás előtt arról kérdezem Rékát, mik voltak a legfőbb megpróbáltatások az elmúlt hónapokban, azt mondja, semmi sem hasonlítható ahhoz, amit a háború kitörése után a záhonyi határnál átéltek.

Egész életemben nem tapasztaltam annyi negatív diszkriminációt, mint ott. Amikor láttam, hogy egy kislány bemegy a sátorba bundáskenyeret kérni, majd sírva jön vissza, mert neki nem adnak. Amikor láttam, ahogy az asszonyok papucsban, köntösben jönnek át a gyerekekkel, azt mondtam, hogyha itt háború törne ki, én sehová nem mozdulnék. Ezért. Mert megtapasztaltam, a cigányságnak mennyivel nehezebb.