A szürkemarhákkal határozottan kell bánni. Akasztó külterületén hajtják befelé a legelőről a gulyát a kígyós-háti telepi téli szállásra, de hiába kolompol az elől haladó jószág, nem mindegyik társa akarja önként követni. Megállnának legelni az őszi esők után fakadt friss fűcsomókat, de nincs lehetőség önállóskodásra.
A rendőrök leállították a Dunaföldvárról a tompai határátkelő felé vezető 53-as főút forgalmát, míg a gulya átkel rajta. A keresztben álló járőrkocsik mögött mindkét irányban ingerülten sorakoznak a lefékezni kényszerülő kamionok. A természetvédelmi őr igazítja a marhák által jól ismert és respektált villanypásztort, a gulyások harsányan ordítoznak, a terelőkutya ugat és terel. Pár perc, és már mind a százharminc kérődző a másik oldalon van.
A fotóbarát látvány meg a behajtást irányító természetvédelmi őr, Lóránt Miklós miatt hozott ide bennünket Ludnai Tünde, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság (KNPI) természetvédelmi őrszolgálatának vezetője. Éppen tavaly volt százéves a Magyar Természetvédelmi Őrszolgálat, amelynek tagjai összetett munkát végeznek, egyúttal megszállottjai a természetnek. Az átlagos fizetés és a nagy terhelés ellenére sokan éveket dolgoznak önkéntesként a természetvédelemben, mire sikeres pályázás után kenyérkereső foglalkozásuk lehet ez a munka.
Ahogyan magukról írják: érteniük kell
- a joghoz,
- a zoológiához,
- a botanikához,
- a mezőgazdasághoz,
- az erdőgazdasághoz,
- a vadászathoz,
- a halászathoz,
- az ökológiához,
- a térképészethez,
- a pedagógiához,
- a pszichológiához,
- a térinformatikához,
- a lóhoz
- és a traktorhoz.
Csekélység. A természetvédelmi őr nyáron tüzet olt, télen vadat etet, marhát hajt, birkát olt, autót vezet úttalan utakon, kitartóan gyalogol, határozottan intézkedik, ha kell. A családja türelmes, a szemük sem rebben, ha szombat este ott kell hagynia a vacsoraasztalt, mert egy fészekből kiesett fióka miatt riasztják. A zaklatott 2022-es évben nem sok figyelem jutott az ő ünnepükre. Elkísértük a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság néhány természetvédelmi őrét a napi munkájukra.
Most tehát marhát hajtanak. A főúton túl lelassít a gulya, szabad egy kicsit legelni. Kérdem Ludnai Tündét, nem gazdaságtalan-e vesződni a szürkemarhákkal, bivalyokkal, hiszen talán nem véletlenül „mentek ki a divatból”. Azt feleli, a nemzeti parkok feladatai közé tartozik a génmegőrzés és a védett területek kezelése. Utóbbira kiválóan alkalmas e két állatfaj: a szürkemarha a szárazabb területeken, a bivaly a vizesebb, náddal benőtt helyeken. Mindent lelegelnek, kitaposnak, kifürdenek, ami elszívná a táplálékot az őshonos növények elől.
Próbálkoztak jövedelmezőbb hasznosítással is. Én is részt vettem pár éve Ópusztaszeren egy bivalygasztronómiai bemutatón. Az volt a hívószó, hogy Magyar ember a bivalypörköltet meg a bivalygulyást szereti, de érdemes nyitni új irányokba is. Hideg előételnek kiválóan alkalmas a füstölt bivalyhús, pici mustárral bekenve, salátával és vékonyra szelt parmezán sajttal. A bivalybélszínből készült steaket sütés előtt olajozni, utána vajazni szükséges, mert száraz a hús. A bivalycombot és a szegyet nagyon lassan kell sütni, barbecue-szósszal és édes chilivel bekenni. Avokádós kukoricakörettel vagy korianderes-mentás kuszkuszsalátával tálalják. Ludnai Tünde megemlíti még a bivalykolbászt, meg azt is, hogy mostanában inkább élőállatként adnak el bivalyokat, akár levágásra, akár továbbtartásra.
Lóránt Miklós természetvédelmi őr nemcsak alkalmi cowboyként érdekes nekünk, hanem túzokvédelmi koordinátorként és vadgazdálkodási szakemberként is.
Miért szeretjük a túzokot? – kérdezem.
„Mindenki másért szereti. Az átlagember leginkább azért, mert szép. Nagyon látványos a túzokok dürgő násztánca. Én például azért szerettem bele, mert nagyon összetett védelmű fajról van szó – válaszolja Lóránt Miklós. A Kárpát-medencében körülbelül 2000 túzok él, ebből mintegy 1600 példány Magyarország területén; a számuk növekszik, mióta beindult a túzokvédelmi program. „Amikor a túzokot védjük, komplett sztyeppei élőhelyeket védünk, hiszen számos más veszélyeztetett fajjal él együtt” – folytatja. – „Ilyen a kerecsensólyom, a parlagi sas, az ugartyúk, a széki csér, a szalakóta, a kékvércse vagy a drasztikusan megfogyatkozott ürge meg a rákosi vipera.”
A túzok talajon fészkelő faj, vagyis nagyon szorosan kapcsolódik a mezőgazdasághoz, a vadgazdálkodáshoz, de a vízügyhöz vagy az áramszolgáltatókhoz is. Nagyon kevés olyan terület van, ahol ezek a fajok még együtt fennmaradtak, de ha sikerül egyeztetni az eltérő érdekeket, akkor megőrizhetjük ezeket az életközösségeket.
Nagy veszélyforrás a mezőgazdaság. A lucerna kaszálása például egybeesik a túzok fészkelésével. Régebben gyakran lekaszálták a fészket, nem ritkán a kotló túzokmadarat is. Jó ideje működik már agrár-környezetgazdálkodási program, lehet csatlakozni, ami többek között azzal jár, hogy a kritikus időszakban a gazda nem végezhet mezőgazdasági munkát a területén, de kompenzációs kifizetést kap az emiatt őt ért kárra.
A túzokvédelmi programban fontos szerep jut a vadászoknak is. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságnak vannak saját kezelésű vadászterületei, a vadászati hatóság itt is meghatározza, hogy például mennyi vaddisznót, mennyi őzet kell az üzemterv szerint terítékre hozni. Természetvédelmi szempontból nagyon fontos, hogy a dúvadaktól megvédjék a földön fészkelő madarakat. Vadászati módszerekkel lehet szabályozni az ilyen élőhelyeken a rókák, borzok, dolmányos varjúk, szarkák számát, hogy a védett fajok sikerrel neveljék fel az utódaikat.
Volt idő, amikor külföldi, leginkább olasz vadászok Magyarországra jártak, hogy halomra lőjenek madarakat. Egy idő után az ilyen „sport” ellen hozott jogszabályok, majd ezeknek a természetvédelmi őrök általi betartatása keletebbre űzte őket. Akkoriban a nyári lúd is védett madár volt. Ma már nem az, ezrével telelnek például Mórahalmon, a Nagyszéksós-tónál. A tó medre védett terület, a közeli tanyához tartozó szántóföld nem. A nagy testű ludak kirepülnek a védett területről a védetlenre, ott legelik a vetést.
A napokban lesz erről egyeztetés. A gazdák tőlünk szeretnének kártérítést kapni, mert a tó miatt van itt a rengeteg lúd, a tó pedig védett terület. De mivel a faj már nem védett, szerintünk a vadásztársaság az illetékes, mert riasztó lövésekkel megvédheti a vetést
– mondja a Körös-éri Tájvédelmi Körzet területén dolgozó természetvédelmi őr, Krnács György.
A Nagyszéksós-tó ma egy turisztikai gyöngyszem. Télen-nyáron fantasztikus vizes élőhely, helyben költő és itt telelő madarak paradicsoma. A szikes tó 2008 előtt több évtizeden át száraz – náddal, gyékénnyel, gazzal benőtt – terület volt, csak az öregek emlékeztek rá, hogy valaha bíbicek, szárcsák költöttek ott. A tavat átszelő csatorna zsilipjével visszatarthatták volna a vizet, ám a vízügy belvízvédelmi vésztározónak használja. Azért engedték le rendszeresen a vizet, hogy minél több férjen bele, ha jönne a belvíz, amely húsz évben egyszer jön, igaz, akkor nagyon.
A vízügyi érdeket az átütően sikeres mórahalmi önkormányzat és a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság Európai Unió által finanszírozott projektje tudta kompromisszumra bírni. 2008-ban telepítették az első bivalyokat a tó mellé. A turisztikai ismertető megemlíti, hogy a bivalybikát Rómeónak, a tehenet Júliának hívták. A bivalycsorda évek alatt lelegelte a sást és a nádat, megnőtt a nyílt vízfelület, visszatértek a vízi madarak. A tó körül kijelölték a Bölömbika-tanösvényt, a kilátóból át lehet tekinteni az egész tavat.
Onnan nézzük távcsövön a tó túlsó végén sereglő madarakat. Krnács György gyakorlott szemmel számolja őket; a természetvédelmi őröknek folyton képben kell lenniük, miből mennyi van az őrkerületükben. Négy-ötezer nyári lúd, nagy lilikek, tőkés réce, csörgőréce, kanalas réce… Megakad a szeme a cirmos szürkék közt néhány hófehér libán.
Azok ott bütykös ásóludak. Kotorékban költenek. Elhagyott rókalyukban, ha találnak. Ha nem találnak, ásnak maguknak. Egyre többen vannak, délről jönnek fölfelé, mint annyi más faj a klímaváltozás miatt. Csak néhány éve költenek Magyarországon. Nyolc–tíz év múlva fel sem tűnnek, közönséges költő faj lesznek nálunk
– magyarázza Krnács György.
A természetvédelem természetes partnere a vízügy, a vadászat és az erdészet. Krnács György meséli, hogy néhány éve vaddisznós kertet létesítettek Ásotthalmon. A vadászok bekerítettek egy területet, hogy ott tartsanak a természetes létszámnál jóval több vaddisznót. A bekerített területen belül voltak védett növények, félő volt, hogy azokat majd kitúrják és kitapossák a vaddisznók. A minisztérium előírta, hogy a bekerített disznós kerten belül külön kerítsék be a védett részeket, hogy ne férjenek hozzá a disznók. Csakhogy az immár két kerítésen át nem fértek hozzá az őzek sem, hogy lerágják a füveket, a kórókat, amelyek enélkül elnyomnák a védett növényeket. Nem mindegy, hogy a természet van-e bekerítve a vaddisznós kertben vagy fordítva.
Végül kompromisszummal zárult a történet: úgy alakították át a vaddisznós kertet, hogy kívül maradtak a védett részek.
A Körös-éri Tájvédelmi Körzet egy másik csodája az ásotthalmi Csipak-semlyék, a klasszikus tanyás gazdálkodás egyik utolsó, tájképileg is értelmezhető helyszíne. Vagy húsz tanya veszi körül a soha nem bolygatott rétet. Valaha minden házban volt 2–3 tehén, a fölosztott semlyékben legeltették őket. Ezen a jól bejárható területen elképesztően sokféle élőhelytípus maradt meg: egymástól 50–100 méterre láthatunk kékperjést, láprétet, homoki sztyepprétet, vaksziket, szikes rétet, szikes mocsarat. Krnács György erdei iskolásokat meg látogatócsoportokat szokott itt körbe vezetni.
„Az embereket főleg az itt élő fajok érdeklik. Jé, ilyen a mocsári kardvirág?! Ez milyen lepke? Az milyen pók? Amikor ezt végigbeszéljük, megpróbálom felmutatni nekik az összefüggéseket. Hogy miért több a zöld növény a lápréten, miért kevesebb a sziken. Hogy ezek az apró rendszerek évszázadok vagy évezredek óta itt vannak, alig változnak, mert kialakult egyensúly van bennük – mégis borzasztóan sérülékenyek. Elég bármilyen kicsi beavatkozás, hogy a folyamatos megújulást és a viszonylagos stabilitást felborítsa – azután elfelejthetjük örökre.”
Ennyi? – kérdezem.
Igen, ennyi. Egy ilyen életközösség úgy alakul ki, hogy megvannak a versengő fajok, megvannak a »játékszabályok«; egyszerre korlátozzák és fenntartják egymást. De ma sokat mozog az emberiség, rengeteg a behurcolt faj, amelynek errefelé nincs versenytársa, és ha rést találnak egy élőhelyen, pillanatok alatt eluralkodnak ott. Tudok mutatni helyszínt, ahol abbahagyták a legeltetést, és pár év alatt erdő nőtt: a kanadai zöld juhar minden mást kiszorított.
Az inváziós fajokkal rengeteg baja van a természetvédelmi őröknek. Gyakorlatilag kiirthatatlan a parlagfű, már a folyók gátját is elözönli a gyalogakác. Egyre szaporodik a bálványfa, az ecetfa, a kései meggy. Az első inváziós faj az akácfa volt, amelyet a futóhomok megkötésére telepítettek be Tessedik Sámuel elképzelései alapján. Az Alföldre egykor jellemző futóhomokmozgásokat ma már csak Fülöpházán, az ikonikus mozgó buckákon lehet a természetben látni.
A frissen esett hóban végigmegyünk néhány, a szél által ma is formált, elnyúló homokdomb gerincén. Körül, a védett homokpusztagyepen jól látszanak az inváziós selyemkóró elszáradt virágai, amelyekről tavasszal a finom selyemfűmézet gyűjtik a méhek.
„Okoz valamilyen kárt?”
„Elfoglalja az élőhelyet az őshonos fajok elől” – feleli Ludnai Tünde.
Az ember sokféle kárt képes tenni. A buckák környéki védett területre vezető utat ma már sorompóval zárják. A homokdombokra ugyanis ideszoktak a quadosok és a crossmotorosok, akiknek ez kiváló terep, csak éppen tönkre tennék az itt élő, nem bolygatott ökoszisztémákat.
Fülöpháza, Bócsa, Bugac kisebb területeit pályázati pénzből próbálták megszabadítani az inváziós fajoktól. Kunpeszéren pedig egy mintaprojekt keretében gigantikus munkával tisztították meg az erdőt. Csak a természetvédő önkéntesek 35 ezer idegenhonos magoncot távolítottak el. Fenntartható megoldás azonban nincs: a pénz elfogy, a projekt véget ér, a betolakodók pedig a mintaparcella szélén várják, mikor indulhatnak meg visszafelé. A projektfinanszírozás sokkal eredményesebb a veszélyeztetett fajok és életközösségek megmentésében. Nagyon sikeres a túzokmentő program, a rákosivipera-program: sikerült stabilizálni és növelni a veszélybe került fajok egyedszámát.
A nemzeti parkoknak és a természetvédelmi őröknek az oktatás és a szemléletformálás is feladatuk. Könnyebben megértjük a szándékokat, ha a középpontba állítanak egy szép és érdekes növényt vagy állatot; az lesz a „zászlóshajó”.
A maga módján „zászlóshajó” Samu, a méreg- és tetemkereső kutya is. Az elmúlt években brutális madármérgezések történtek Magyarországon. Az elkövetők – valószínűleg gazdálkodók és vadászok – olyan idegmérgeket tartalmazó csalikat helyeztek ki, amelyektől minden élőlény elpusztul, ami közvetve vagy közvetlenül érintkezik velük. A használt mérgek olyan erősek, hogy az elsődleges, másodlagos, esetenként a harmadlagos fogyasztók is elpusztulhatnak. Például: először a rovar, majd a mérgezett rovart fölcsípő pacsirta, végül a mérgezett pacsirtát elfogyasztó hamvas rétihéja is. Ezért van szükség méreg- és tetemkereső kutyára.
A turai vadásztársaság területén történt mérgezés után 114, többségében védett állat tetemét találták meg és 132 mérgezett csalétket. A védett állatok elpusztítása bűncselekmény – de az elkövetők elítéléséhez bizonyíték, vagyis az elhullott madarak teteme, mérgezett csalétek, netán házkutatás során megtalált méreg szükséges. A további károkozás megakadályozásához pedig meg kell találni az összes mérgezett csalit, amelyeket kihelyeztek a természetbe.
Samu gazdája, Kis Viktor természetvédelmi őr kihozza őt a kedvünkért az Orgoványi-rétre. Szertartás a kutya beöltöztetése:
- távirányítós elektromos nyakörv,
- GPS-es nyomkövető nyakörv
- és a kereső hám.
Valójában Samu nem a mérget vagy a tetemet akarja megtalálni, hanem a labdáját. A jól végzett munkáért ugyanis az a jutalom. Tanításkor annak üregében helyezik el a keresett szagmintát. A keresésre hangoláskor a labdát megmutatják a kutyának, majd elrejtést imitálva a labdát elteszik, és indul a keresés. Nem szokott tévedni. Leírhatatlan az öröme, amikor megtalálja a keresett mérget vagy dögöt, melyet ugatva jelez, és megkapja jutalmul a labdáját.
Samu speciális kiképzést kapott, és tartása során is figyelni kell pár dologra ahhoz, hogy el ne veszítse az érdeklődését. Ha nem dolgozik, ingerszegény helyen, egy mobil kennelben tartják. Tréningre, bemutatóra és éles keresésre hozzák ki.
– Nem kergetheti meg a macskát, nem ugathatja meg a postást, mint más kutyák?
– Nem.
– Akkor Samu nem egy boldog kutya.
– Mondhatnám, hogy a kedvtelésből tartott kutyák boldogabbak. De ez csak ilyen emberi megközelítés. Amikor a terepjáróval odatolatok a kenneljéhez, már forog, örvendezik, majd ledönt a lábamról. És amikor dolgozhat, keres, tetemet talál, mérget talál, megkapja a labdáját, a világon nincs boldogabb kutya nála.
