Ascher Antal Pálné, született Nyéki Irén hónapok óta az egyik budapesti kórházban fekszik egy háromágyas szobában. Hosszú kálvária az övé, de akkora, melynek egyes részeiről tanulmányokat szokás írni, az idős asszony története mégis rövid és plasztikus, igaz, a nagy tanulság hiányzik a végéről. Ha csak az nem tanulság, hogy nálunk még annak is nehéz méltó életkörülmények közé jutnia, akinek ehhez segítsége, sőt némi tőkéje is van.

De ne legyünk máris pesszimisták! Ez a hangulat amúgy is idegen Irénkétől, aki nagy kedvvel veszi, ahogy odakuporodok mellé egy székre, és mesélni kezd. Lendülettel avat be mindenbe, ami vele kapcsolatos. A kiindulópont a lába, neki ugyanis olyan élet jutott, hogy nem a lábán lett Achilles-sarka, hanem maga a láb az Achilles-sarok.

A körúton is elestem, a Klapka előtt, combnyaktörés lett belőle. A lábammal egész életemben baj volt, begyulladt nem egyszer. A kapu alatt is elestem. Műteni kellett. Rendbe hozták, valamennyire. Már amennyire lehet. Járni én már nem tudok, így vagyok itt. Fiatalabb koromban orbáncom is volt. Tudja, voltam a férjemmel Harkányban, és nem tudtam bemenni a gyógyvízbe, mert megfájdult tőle a lábam.

A 89 éves asszony már évek óta vándorol a kórházak közt, miután egy nap összeesett a Bástya utcai lakás konyhájában, és mentőt hívott hozzá keresztfia, Zsolt. Neki egyébként az ebédszállító szólt, hogy nem nyit ajtót Irénke, de bentről motoszkálás hallatszik, válasz azonban nem jön. Zsolt gyorsan cselekedett, és szerencsére kiderült: csak baj történt, nem tragédia.

Irénke azonban akkor volt otthon utoljára, azóta kórházban él.

Zsolt amúgy kulcsszereplő ebben a történetben, mert rokonként ő intézi az idős asszony ügyeit, a kórházba is vele jöttünk látogatóba.

Irénke helyzetét tömören úgy lehetne összefoglalni, hogy haza már nem tud menni, hiszen ellátni nem tudja magát, sőt szakszerű felügyelet kell neki, azaz ideális egy tisztes idősek otthona lenne számára. Ám innen jön a neheze, merthogy állami idősek otthonába több éves a várólista, máshova pedig fizetni kell, és bár ez az összeg Zsolt kalkulációja szerint akár rendelkezésre is állhatna, a férfi olyan falakba ütközött, melyekre nem számított, így egyelőre nincs megoldás erre a nehéz, de azért nem megoldhatatlan helyzetre.

Az „otthon”, ahol eddig élt, Irénke esetében egy önkormányzati bérlakást jelent a Belvárosban, ahova majd negyven évvel ezelőtt került az asszony.

Arra kérem, mesélje el, hogyan lett lakó a Bástya utca 22-ben.

Régen cipőfelsőrész-készítő voltam a régi Minőségi Cipőgyárban. Ott az Illés utca, ahol a régi Alfa Mozi volt, Józsefvárosban. Rég megszűnt. Ragasztóval kentem a felsőrészeket, ez volt a munkám. Amúgy nem a szakmám volt ez, csak hát jó hely volt, rendes, tiszta zuhanyzója is volt akkoriban. Ott ragadtam. Jó volt.

Közben előkerül Irénke életre szóló idolja, több évtizede elhunyt férje, aki rendes, tiszta ember volt, és tetejében fölöttébb megértő.

Elnézte, hogy már akkor is betegeskedő voltam. Sokszor volt valami bajom. Gyerekünk nem is lehetett emiatt. A férjem amúgy villanyszerelő volt, de higgye el, úgy nézett ki, mint egy orvos. Első látásra megtetszett. Szegényt aztán a rák vitte el, fiatalon. Nagyon szerettem. Hasnyálja volt.

Pestre az agglomerációból, Gyömrőről került valamikor a 20. század közepén Nyéki Irén, mert – ahogy mondja – az anyja nemigen törődött vele, ezért a zuglói nagynéni vette magához, ő nevelte tulajdonképpen fel az Angol utcában. A nagynéninek is volt két lánya, az egyik aztán valamiért egyre nehezebben tűrte a fiatal Irént, akinek emiatt albérletbe kellett költöznie, de hogy pontosan milyen zűr adódott a két lány között, azt nem sikerült kibányásznom. Igaz, sok idő nincs rágódni a ma már teljesen lényegtelennek tűnő részlet felett, mert az albérlet után már a Bástya utca következett Nyéki Irénnek.

Időközben sajnos meghalt a derék férj, ami után Irénke néni egy idős bácsihoz költözött a Kálvin tér közelébe, akit ápolt majd két évtizedig. A férfit a tüdeje vitte el még a 2000-es években, utána lett a korábbi tanácsi, ma már önkormányzati lakás bérleti joga az asszonyé. Ebbe a lakásba azonban már nem tud visszamenni, viszont anyagilag nem is tud megengedni magának egy idősek otthonát.

Ez itt a gond.

Éppen ezért az asszony pár hónapja – keresztfia és törvényes képviselője, Zsolt révén – levelet nyújtott be a belvárosi önkormányzathoz. Ebben kérvényezte a bérleti jog megszüntetését, és a törvényes lehetőségnek megfelelően a lakás piaci árának 30 százalékát kérte érte.

Ennyit érhet ugyanis a magyar jog szerint a bérleti jog, amelynek lényege, hogy különösen alacsony a havi díj, főleg a mai albérletárak mellett. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez a törvény által megszabott felső határ (a 30 százalék), és az önkormányzatot semmi nem kötelezi erre az összegre, igaz, az asszony nem véletlenül kérte ezt. Indoklása az általa szignózott levélben így szólt:

egészségi állapotom sajnos állandó felügyeletet igényel, és így rehabilitációs otthonba kell vonulnom. Ennek a rehabilitációs otthonnak, ahova be tudnak fogadni, és ahol képesek az állapotomnak megfelelően ellátni, a díja elég költséges. Nem sok választásom van, így kénytelen vagyok a fenti kérvénnyel önhöz fordulni.

Azt még megjegyezte, hogy „1984 óta vagyok a lakás bérlője folyamatosan, díjtartozás nélkül.”

A Bástya utcai lakás 56 négyzetméter, megnéztem én is, kétségkívül felújítandó állapotban van, mind esztétikai, mind műszaki értelemben, ám azáltal, hogy a pesti oldal egyik legértékesebb részén, egy nagyon jó lépcsőházban van, a lakás árának 30 százaléka, de még 20 százaléka is tízmilliós tételt érhet.

A levél szépen-rendben el is jutott a címzetthez, a válasz kis idő múlva meg is érkezett. A polgármester, Szentgyörgyvölgyi Péter által szignózott ajánlat azonban lesújtó volt. A kerület ugyanis mindössze 1,8 millió forintot ajánlott a lakás bérleti jogáért.

Zsolt a mai napig fel van háborodva az ősszel érkezett ajánlaton. Megalázónak, méltatlannak tartja azt, főleg egy olyan kerület esetében, amely milliárdokat költ el parkok felújítására, és amúgy idősbarátnak állítja be saját magát sőt, az egykori „emberminisztériumtól” kapta ezt a jelzőt több mint fél évtizeddel ezelőtt.  Zsolt járt benn az önkormányzatnál, be is ült az illetékes lakásbizottság ülésére, ahol beolvasott a tisztviselőknek, de ügyük nem jutott előrébb. Azt is mondja, egy ideje a döntéshozók már fel sem veszik neki a telefont, bárkit próbál elérni az ügyben. Nemrég az egyik tisztviselő rátette a telefont.

Egyébként, jobb híján, a férfi Irénke néni nevében újabb levelet küldött a kerületnek. Ebben olyan kérdés is szerepelt, hogy „1,8 millió forintból önök szerint hány hónapot tudok eltölteni egy idősek otthonában?” Az is benne volt, hogy „szeretném, ha átéreznék, ha önökkel, vagy az önök rokonával történne meg ez”. A levélbe beleírták, hogy egy idősotthonba bekerülési díja 3–6 millió forint közt mozog, a napidíj pedig több ezer forint, esetenként 7–10 ezer, miközben Irénke néni nyugdíja mindössze 106 ezer forint. „És ez nem egy luxus körülmény. Továbbiakban a havi pelenka, törlőkendő, gyógyszer, amit még pluszban kell fizetni” – olvasható a levélben.

Ami végül is falra hányt borsó lett, nem több. Az önkormányzat ugyanis nem változtatott a döntésén, az általa megtett ajánlat maradt, amennyi korábban volt, azaz 1,8 millió, ezt a 24.hu-nak is megerősítette a kerület.

A történet szempontjából kulcskérdéshez érkeztünk. Néhány kérdést fel kell tenni.

Érheti-e kritika az önkormányzatot törvényi, akár más alapon? A felajánlott összeg valóban érvényes, megfelelő ajánlat? Esetleg garasos és kisszerű? Netalán jogszerűtlenül alacsony? Tényleg smucig a fideszes hivatal? Egyáltalán elvárható-e az önkormányzattól, hogy érdekelje őt Irénke néni sorsa? Elvárható-e az, hogy segítsen neki valamennyire?

Szerteágazó témák, már-már körbekeríthetetlenül tág problémák.

Zsolt sűrűn fogalmaz: ő nem kér semmi különöset, csak azt, hogy legalább ne szúrják ki a szemét ezzel az alamizsnával, amit addig reszeltek a hivatalban, hogy az a lehető legalacsonyabb lett.

Semmilyen törvény nem szabályozza, így azt az önkormányzatok különbözőképpen, mindig saját hatáskörben határozhatják meg, hogy pontosan mennyiért is veszik vissza a bérleti jogot. Valaki többet ad érte, valaki kevesebbet. A belvárosi önkormányzat a lehetséges maximum 30 százalék helyett csak 10 százalékot adott, és még abból is levontak egy hárommilliós felújítási költséget. Hogy miért? A belvárosi hivatal kérdésemre azt írta, hogy „amennyiben önkormányzati érdek a lakásbérleti szerződés megszüntetése, például közérdekből történő kiürítés”, akkor szokták a forgalmi érték 30 százalékában meghatározni a pénzbeli térítés összegét. Magyarán akkor nagyvonalúbb tud lenni az önkormányzat, ha neki van szüksége az ingatlanra valamilyen oknál fogva (saját célra, továbbértékesítés miatt stb.), mint hogyha egy ilyen szociális helyzettel találja szembe magát.

Csak emlékeztetőül: ez az az önkormányzat, amely sok-sok éve futószalagon ad el saját tulajdonából ingatlanokat (irodákat és lakásokat), alkalmanként százmilliós kedvezménnyel olyanoknak, akik épp csak bérlők lettek, de máris élnének azzal a kedvezményes joggal, amellyel sok-sok akár tízmilliós engedményt is kaphatnak.

Azaz akad olyan helyzet, amikor ez az önkormányzat tud nagyvonalú lenni, de egy önmagát ellátni nem képes idős ember esete, úgy látszik, már nem váltja ki belőlük ezt a gesztust.

Olyannyira nem, hogy amikor a megállapított árról érdeklődtem, ezt írták: „A lakás nagyon leromlott állapotban van, így az önkormányzat a lakást nem tudja bérbe adni. A bérbe adás feltétele, hogy a lakásnak rendeltetésszerű használatra alkalmas állapotba kell lennie. Belváros Önkormányzata a bérlő számára közel 40 éve biztosít lakhatást, az erre szolgáló ingatlan szociális alapon megállapított aktuális bérleti díja havonta 9 550 forint. A lakás után a közös költséget az önkormányzat fizeti a társasház felé. Az alacsony lakbérfizetési kötelezettség mellett sem tett eleget bérlő a lakás karbantartási kötelezettségének. A fentiek ellenére az önkormányzat méltányosságból 5 millió 180 ezer forint pénzbeli térítésről döntött. A lakás műszaki állapotának szakértő által történő felmérése után megállapítható, hogy rendeltetésszerű használatra alkalmas állapotba hozatal költsége, melynek a bérlő nem tett eleget: 3 119 271 forint.” Hangsúlyozták: az önkormányzat mind a jogi, mind az erkölcsi követelményeknek teljes mértékben megfelelve járt el az ügyben.

És most jön még egy különös csavar a történetben. Amit csak akkor vettem észre, amikor átnéztem a lakással kapcsolatban készített, az önkormányzat által felkért ingatlanos értékbecslését.

Ugyanis a lakás forgalmi értékét annak fényében állapították meg, hogy a lakás felújítandó – emiatt le is vontak tíz százalékot a környékbeli négyzetméterárakhoz képest. Magyarán az önkormányzat a környékbeli árakból kiindulva előbb levont mintegy 5,5 milliót (ennyivel többet ért volna az értékbecslés szerint, ha legalább megfelelő állapotban van). Majd levont még több mint hárommillió forintot. Megkérdeztem, miért vontak le pénzt tulajdonképpen két alkalommal is a felújítandó állapotra hivatkozva, de erre már nem kaptam konkrét választ, ugyanakkor azt írták: két külön ügy a bérlő karbantartási kötelezettségének szerződés szerinti teljesítése és a bérleti jog megváltása. Majd felsorolták, hogy a lakásban mit nem újított fel bérlőként Irénke az évek alatt (parketta, nyílászárók, falak), noha ez kötelezettsége lett volna.

Az önkormányzat egyébként azt is közölte, hogy sem 2021-ben, sem 2022-ben nem vett így vissza magához bérlakást, nem volt olyan ugyanis, aki visszaadta volna. Tehát ilyen jellegű kérések nem voltak a közelmúltban az önkormányzat előtt, ezért nem kellett külön a zsebébe nyúlnia a hivatalnak.

Irénke története önmagán bőven túlmutat egy másik szempontból, mielőtt visszatérünk a lakáshoz, járjuk körbe egy kicsit ezt.

Ami történik, iskolapéldája annak, hogy mennyire nehéz bejutni egy idősek otthonába annak, akinek szüksége lenne rá. Viszonylag gyorsan ez csak úgy lehetséges, ha valakinek van több millió forintja a belépési díjra, ellenkező esetben – Zsolt mutatja is az egyik fővárosi fenntartású idősotthon válaszát – 1–3 év a várakozási idő.

A probléma hátteréről egy nemrégiben megjelent tanulmány egyenesen úgy fogalmaz, hogy

Magyarországon nincsen, semmilyen értelmezhető rendszere az idősgondozásnak. Eseti megoldások vannak, melyek jellemzően csak kevés, jobban informált és jobb anyagi helyzetű családok számára kínálnak random megoldásokat. Az állam praktikusan semmilyen szerepet nem vállal, sem a logisztikában, sem az informálásban, sem az idősgondozás anyagi terheiben.

Egy 2019-es tanulmányban pedig az olvasható, hogy az országban mindössze 55 ezer az idősotthoni helyek száma, és ebben a tekintetben kapacitásbővítésről alig, illetve csak minimálisan beszélhetünk 2010 után. A tanulmány szerint „egyre rosszabb a helyzet. Az idősek ellátását érintő kapacitáshiányokat, illetve a rossz, nem egymásra épülő ellátásszervezést legjobban a várólisták mutatják: a férőhelyekre várakozók száma ugyanis gyors ütemben növekszik.” Emellett még számos más probléma is akad, amely kivételesen sötét képet fest egy olyan élethelyzetről, amelyről ez a történet is szól. Hogy tudniillik miért is kerül évekbe bekerülni valahova annak, aki, vagy akinek a családja nem tudja megengedni a többmilliós kiadást, arról itt olvashat bővebben. Előre bocsátom, igen komplex problémáról van szó, a vizsgálódás következtetése így hangzik: „Ha az állam nem értékeli át a saját szerepét a gondozási krízisben, egyre nagyobb számban maradnak majd a rászoruló idősek ellátás vagy bármilyen gondozói segítség nélkül.”

És ez bár aligha annak szól közvetlenül, ha egy önkormányzat éppen egy bérleti jog árának megállapításakor kapcsol spóroló üzemmódra, de tulajdonképpen ez az eset is idetartozhatna valamilyen igen ritka alesetet megtestesítve.

Zsolt még azt is mondja, hogy ő lehetősége, képessége szerint évek óta törődik Irénkével, a tőle telhetőt megtette a kórházi elhelyezések ügyében, ahogy a kerületnél is, hogy pozitív elbírálást harcoljon ki. Jelenleg azonban ő is nehezen van az anyagiak terén, állása nincs, és nehezen jár, nemrég ugyanis balesetet szenvedett.

Több fővárosi kerületet megkérdeztem a náluk lévő gyakorlatról. Az I. kerületben egy ilyen eset volt az elmúlt években, ott 15 százalékot adtak a lakásért, a VIII. kerületből azt írták, hogy az elmúlt években kevés, mindössze 2–3 felajánlás érkezett, ugyanakkor a vagyonkezelő szervezet minden esetben a forgalmi érték 25 százalékában javasolta a térítés megállapítását a bérleti jog visszavásárlása esetében.