Kicsi a ház, a konyha a közepe, a konyha közepe pedig a százéves kredenc, még a dédapa kapta nászajándékba, tőle került nagyapához, onnan apához, majd Tamáshoz.

Az asztal se mai, lapja lelinóleuzmozva, úgy praktikus.

Rakott kályhában nyár ropog, meg nyír, platnin melegszik törökkávénak a víz, vastag zacc az alja; a fal mellett vetett ágy, télen itt, a tűznél hál a gazda; az éjjeliszekrényen abrosz, az abroszon terítő, a terítőn vágódeszka, de nem vágásra, hanem mert szép, népi motívumokat pingált rá hagyományőrző asszonykéz vagy a folklórkisipar, ki tudja, minden nem jöhet az ősöktől; a deszkán Sokol zsebrádió, elnyűhetetlen, mellette ifjúsági regény a múltszázadból, Kalózok, bálnák, tengerek.

És persze akad példány a Tüskevárból is ebben a felturbózott kalyibában. Egy magából a kötetből, és egy eleven díszlet odakint.

A betonverandán kutya eszik épp zománcos piroslábosból, de nem zsákos tápot, még csak nem is farhátat, hanem keszeget; úgy pepecsel vele, mint az ember a halpaprikással, csak míg mi kiköpjük a szálkát, Doki elropogtatja. Közben lesi Kalinka Tamást, az ifjú gazdát, aki a százéves házimólón ököllel üti be a plasztikvödör tetején a jeget, hogy a hajnalban fogott, vízbe dermedt küszök egyikét horogra tűzze és harcsacsalinak dobja a folyóba; illetve csak dobná, mert a dér az orsóra fagyasztotta a damilt, sebaj, majd a napfény megoldja, idő van, addig a partmenti sekélybe csobban a készség.

A tíz margitszigetnyi Kengyián vagyunk, pár kilométerre Magyarországtól, az egykori Jugoszlávia területén, a mostani Szerbiában. Vagy Horvátországban. Vagy mindkettőben. Esetleg egyikben sem. Igazából ez itt a senki szigete: horvát felségterület, amit szerb gyűrű vesz körül, meg a történelem.

Kengyiát egyik oldalról a Duna, a másikról egy zsilipekkel lezárt csatorna határolja, az utóbbi partján áll Tamás háza, amit egyedül lak, maga főz, maga takarít, a maga ura.

Mégsem magányos. Vannak barátai.

Minden egyes nap az Istvánnal közös kávézással indul. Tamás korán kel, mosdik, begyújt, tesz-vesz, ebet etet, és ha időközben megérkezik a szomszéd, itt isszák meg a reggeli zaccosat, ha nem érkezik meg, akkor Tamás ballag át, ott üzemelik be a kotyogóst; ha pedig útközben látják meg egymást, akkor, miként a KRESZ-ben, a „kölcsönös udvariasság szabálya” szerint választanak helyszínt, majd fertályóra múltán mindketten mennek a dolgukra – a dolgok legfontosabbika a pecabotok felügyelete, hiszen Kengyián nem Doki az egyetlen, akinek a hal a legfőbb tápláléka.

Délután ismét összejönnek, olyankor a harmadik barát, Bungi is csatlakozik hozzájuk a csatorna túlpartjáról.

Együtt főznek, kártyáznak, beszélgetnek, keresik a megoldást olyan bajokra, mint a nacionalizmus, a túlnépesedés, a környezetszennyezés meg a globális felmelegedés.

Lassú itt az élet, annyira, hogy egy-egy étkezés akár négy órán át is eltart, az ebéd olykor belecsúszik a vacsorába.

Esznek emberesen, kiló hal per fő a norma, isznak óvatosan, és kártyáznak kíméletlenül: fogy a hal, fogy a snapsz, megy a snapszer. Illetve beszélni, meghallgatni és enni mindhárman imádnak, viszont a kártya csak Tamás és Bungi terepe, István nem szíveli, a pálinkát pedig István és Tamás kedveli, Bunginak pár éve elege lett a bulikból, egyetlen korty se megy le a torkán.

Ők így hárman Kengyia matulái. (Ha valaki nem emlékezne a Tüskevár sztorijára: a pesti kölök, Ladó Gyula Lajos, alias Tutajos nyaralni érkezik a Kis-Balatonhoz, ahol Matula bácsira, a kevés szavú, nagyszívű pákászra bízzák őt, s a bölcs öregnek köszönhetően két hónap múltán megemberesedett ifjúként távozik a berekből.)

Tamás extrája, hogy ő nemcsak Matula, hanem Tutajos is: tanítja, terelgeti őt a két idősebb, bár már ő is oktathatná a szigetlétet. És abban is különbözik két barátjától, hogy bár nyaranta ki se mozdul a szigetről, szeptembertől, szorgalmi időben egyetemista, igaz, ha csak teheti, olyankor is idekint tölti napjait.

Tamás kutat.

Dédapja, Kalinka István mérnök a múlt század harmincas éveitől a közeli Bezdán község villanytelepén főgépészkedett. Az üzemet izraelita vallású férfiak alapították és birtokolták, ám ahogy életbe léptek Horthy zsidótörvényei, annak érdekében, hogy megtarthassák tulajdonukat, Kalinkát tették meg igazgatóvá. Aki ehhez öt generációra visszamenően bizonyította árjaságát, s családfakutatásnak eredményét egy kartonlapon rögzítette.

A dokumentum túlélte a világháborút, a kommunizmust, a rendszerváltást, a délszláv háborút, és 2015-ben az akkor tizennégy éves Tamáshoz került, aki elhatározta, hogy tudományos dolgozattá mélyíti és szélesíti a rég porladó ős által megkezdett munkát.

Felkereste ismert rokonait, akiken keresztül eljutott addig nem ismertekhez is, levéltárakban gereblyézett össze infókat, távoli városok helytörténészeivel emailezett. Mindezek nyomán nyolcadikra összejött egy amolyan általános iskolai szakdolgozat, de nem középiskolás fokon (hanem följebb). A mű méltatásaként legyen elég az, hogy amíg a dédapa 1820-ig követte vissza a családfát, Tamás 1690-ig jutott, egyebek mellett kiderítette, hogy a Kalinkák morvák, a Felvidékről keveredtek le a Vajdaságba.

Legalább a kredenctulajdonos Kalinka-vonalat skicceljük fel: a mérnök úr gyermekeinek egyike Kalinka László gépész, ő a mi Tamásunk nagyapja (plusz első Matulája, plusz a minap műtötték, innen is gyors felépülést kívánunk neki), az ő fia Kalinka Attila, s a következő lépés már a mi Tamásunk.

És a kengyiai birtok múltját is rögzítsük: mindig is mocsár borította a területet, mígnem 1905-ben a termőföldre éhes monarchia lecsapolta és zsilipekkel árvízmentesítette a szigetet, majd 1914-ben fel is parcellázta azt. A placcok egyike Tamás ükapjáé lett, aki elöl-hátul nyitott nádkunyhót dobott rá, valamint megépítette a sziget első mólóját, ennek a mostani küszösnek az elődjét, és zöldség-gyümölcs termesztésébe fogott.

Ha a kengyiai családi földnek lelke van (nyilván van), akkor bizony érzelmi hullámvasút számára a létezés: az ükapa imádta, a dédapa viszont ki se járt, a nagyapa újfent a szerelmese lett, az édesapa megint csak hanyagolta, ám Tamás már pelenkásként belehabarodott, azóta sem a falubéli tágas családi házat, hanem ezt tekinti otthonának. Azt mondja:

Ami fontos, mind a szigeten történt velem, másutt csak vagyok.

A pelenka nem túlzás, tényleg járni alig tudott, az öreg már hozta magával. Akkoriban adta meg magát a család vén Renault-ja, a papa darabonként eladta alkatrésznek, csak egy ülést tartott meg, belepotította a ladikba, abba ültette a kopott bundába tekert Tomit. Vízen voltak hajnalban, este, télen, nyáron (nem beszélve a nappalokról, a tavaszról és az őszről). Tamás első erős emléke, hogy bámulja a „pecáló papát”. A harmadik életévét sem töltötte be, amikor saját botot kapott. Sose türelmetlenkedett, ült szótlanul órákon át, bírta még a szúnyogokat is, „az első tízezer csípés kellemetlen, a többi már mindegy”.

Az iskolát is csak tűrte, helyét ott nem találta, zárkózott lett, „meghunyászkodtam”, a padból is a szigetre vágyott, ahol azonnal kinyílt, s ha épp nem pecált, többet mászott fára, mint Tarzan.

A gimnáziumot Zentán végezte, a biológia lenyűgözte, a matektól pánikolt, bármit megtett, csak számokat ne lásson: erdőt járt botanikai felméréseket végezni, tizenhat évesen könyv terjedelmű család- és helytörténeti dolgozatot írt Terra nullius (Senki szigete) címen, azóta is kiadót keres hozzá.

Egyetemre mehetett volna Magyarországra, mint az osztálytársai zöme, de elképzelni sem tudta, hogy országhatár válassza el Kengyiától, inkább a szabadkai kommunikáció szakra iratkozott be, most harmadéves.

Még a gimi alatt blogot indított Kalandok a Duna mentén címmel, aztán az egyetemi lapra nyergelt át.

Az újságírás nem vonzza, de nem is taszítja, diploma után ott dolgozik majd, ahol állást kap. Karriervágy nem hajtja, csöppet se, irodába, szerkesztőségbe a Jóisten se tudná beültetni, menten megbolondulna (nemcsak Tamás, maga a Jóisten is). A vidék érdekli, a sziget és a környező falvak; ha lesz rá igény és felület, helyi arcokat interjúzna, szakmákat riportozna.

Ha meg erre nem lesz igény és felület, akkor beszáll a turizmusba: elmúlt az idő, amikor az év 365 napján matuláskodhatott Kengyián az ember,

híre ment a paradicsomi állapotnak, városiak vásároltak telkeket, és nem relaxálni jönnek, hanem bulizni. Vagyis oda a nyár nyugalma. És ha már élni nem lehet, legalább megélni próbál belőle Tamás: tán csoportokat csónakoztat majd. Az a terv, hogy a szezon megtermeli az év többi részének békéjét, az idill marad télre (Tüskevárra Téli berek, ugye).

De a saját komforttalanságát őrzi Tamás. A kengyiai házban vezetékes áram nincs, vezetékes víz sincs, csatorna sincs, vezetékes gáz pláne nincs.

Kiszuperált csónakmotor-akkumulátorról megy a világítás, a rádió, a laptop, onnan tölt a mobiltelefon; magát az aksit pedig Istvánnál tölti Tamás, télen háromhetente, nyáron kéthavonta. Ivóvizet a faluból, csapról, kannában hord; fürdés jó időben odakint, fagyban idebent, lavórban; a szürkevizet kiviszi leöntőnek az udvari „angolvécébe” (modern pottyantós: fent fajansz, alant gödör).

A fűtés is zöld, Tamás egész évben szedi és padlásra deponálja a fát, ott jól szárad, és el sem lopódik, s abban az ütemben költözik le a tüzelő, ahogy a fűtés és a főzés kívánja. Duplaértelemmel bír a fokozott anyagmozgatás: egy helyi szöveg szerint a fa kétszer melegít, egyszer, amikor gyűjtöd, egyszer, amikor ég. Jó duma. Mondjuk Kengyián mindenre születik jó duma.

Például van az, hogy aki itt éhen hal, meg is érdemli. Jogos, hiszen a talaj kiváló, hozzá a hajnali harmat annyi, hogy a legnagyobb szárazság idején is terem a föld. Tamás háza mögött egyholdnyi a birtok, bérműveli egy falubeli, Tamás megelégszik a konyhakerttel, az is ad annyi zöldséget, gyümölcsöt, el se fogy, pláne, hogy a tápanyagutánpótlásra is ügyel a gazda: hetente kétszer kerekezik át tejért három kilométerre egy gazdaságba, olyankor a csomagtartón elfér a kanna, a kormány két oldalán pedig egy-egy vederben a marhatrágya, nem kell autóval, utánfutóval bohóckodni.

Tarthatna kacsát és malacot is, előbbit elég reggel kiengedni a vízre, este meg beterelni a baromfiólba, utóbbit pedig makkolja, vadgyümölccsel táplálja az erdő, de hát Tamás noha eszi azt is, aminek lába nőtt, de igazán a halat szereti.

Ma is hal a terv, de egyelőre semmi kapás, csak szegény dermedt sneci mocorog a horgon, de őt se sokáig látjuk, mert fönt a nap, olvad a dér, ereszt az orsó, repülhet a készség. Tamás nem elégedetlen, „nem halastó ez, hogy azonnal jelentkezzen a harcsa”.

Éhűzőnek előkerült egy befőttesüveg, nem kompót: sózott, füstölt, olajos, dunsztolt keszeg. Félve villázik bele az idegen (én), de aztán megállapítja, hogy ez bizony még a prémiumsprotninál is jelentősebb találmány. Sőt, állítja István (aki a reggeli kávé és a délelőtti házimunka után megérkezik Tamáshoz, és ha már megérkezik, a beszélgetésbe is bekapcsolódik), ha lenne némi savanyúkáposzta is a keszeghez, könnyeznénk a gyönyörűségtől, nem beszélve a termék hatékonyságáról: „Ha ebből bepuszilsz egy egész adaggal, másnap se vagy kajás.”

Egész adagig nem jutunk, ugyanis a második falatnál kiköt a mólón Bungi. Szokása neki nem üreskézzel kopogtatni; most zsákot tart az a kéz, és a zsák mozog, aminek az a története, hogy Bungi hajnalban kicuccolt a partra, délre lett neki tíz darab gasztronómiailag is értelmezhető méretű keszege, és gondolta, csak nem emészti el egymaga a háromkilónyi zsákmányt, hát átjött.

A zsák marad a verandán, mi ücsörgünk még egy sort, sztorizgatunk, szokjuk a tempót, István elszürcsöl egy pálinkát (pár óra még, míg megtudjuk, miért igyekszik kiélvezni az élet minden csöppjét), aztán elköszön, dolog van, mi pedig Bungival, Tamással kivonulunk bevégezni a zsákmány sorsát.

Ha létezik halmennyország, úszkál ott pár ezer keszeg, ki a Kalinka família méteres pucolópallóján oldalára fordulva a Kengyia fölé feszülő eget látta utoljára ebben a pikkelyes életben. Az elmúlást negyvencentis, bottá fűrészelt, súlyos szarvasagancsdarab hozta el nekik.

Bungi tíz keszege is beáll e szakrális sorba, Tamás az, aki fejbe kólintja, pikkelyezi, kipucolja, irdalja, öblíti őket. Tíz hal – tíz perc. Aztán még tíz, míg paprikás lisztbe öltözik és forró vaddisznózsírba merül az első félkorpusz, majd a többi is, s mind illatos bíborbundát nyernek. Aztán asztalra kerülnek, és még a dunsztos társaikat is lepipálják.

Evés után snapszi, Tamás kontra Bungi. Hét pontig megy, Tamás elszalad 6:1-ig, de Bungi egalizál, cinkeli is a házigazdát, hogy „mihelyst gázt adok, beérlek, nem tudsz te számolni, írásra van beállítva az agyad”, ám a döntő parti Tamásé. Nyereménye baráti, elismerő kézfogás.

Tamás sose volt híve a hazardírozásnak, s néhény évtizede Bungi se rizikózik. Pedig csikóként még komoly tétekben verték a bezdáni blattot: kezdték pár szál cigivel, aztán lett egy pakk, aztán csirke, kacsa, disznó; egy haverja a haját ultizta el, a legvégén pedig egy őrült oda-visszakontrázgatásban a szülői házát bukta a társaság valamelyik tagja. A nyertes másnap meg is jelent átíratni az ingatlant, a vesztes apja lépett ki hozzá a kapuhoz, meghallgatta az előző éjjel történéseit, rezzenéstelen arccal beinvitálta az új tulajt, leültette a szépszobába, hívta a tékozló fiát is, őt is leültette, aztán kiment, maga mögött kulcsra zárta az ajtót.

Szívlapáttal tért vissza, azzal verte kékre-zöldre-pirosra (tökre, makkra) a kártyásokat.

Az esetből a komplett kompánia tanult. Nevet Bungi, nevet Tamás, nevetünk mi is.

Aztán a kártyás pofozkodás sztorija egyre komolyabb, historikus méretű poénok és ütésváltások történetét is előhívja; mégiscsak a Balkánon vagyunk, ahol buján tenyészik az abszurd és az erőszak.

Az még vicces, hogy nyáron, amikor belevelesednek a fák, el-eltűnik a szerb térerő, és a telefon, dacára annak, hogy Tamás rendszeresen csekkolja a beállításait, sunyin átvált a horvát mobilszolgáltatóra, és mire észbe kap az ember, összeroamingozik pár ezer dinárt.

Az is kabaréba való, hogy Kengyia házain négy különféle számozás váltakozik, attól függően, hogy mely korszakban, mely állam és mely hatóság hatalma alatt létesült az ingatlan. A huszonéve tartó patthelyzetben nincs, aki hiteles építési engedélyt adhatna, így aztán senki nem kér engedélyt, viszont sokan építkeznek. A szerbek pár éve belvízmentesítési adót vetettek ki, mire a horvátok megüzenték a kengyiaiaknak, hogy eszükbe ne jusson fizetni. Nem is fizet senki, a szerbek pedig egyelőre nem hajtják be a köztartozásokat, de bármikor meggondolhatják magukat; mindeközben a szerb állam nem ad támogatást a kengyiai gazdálkodóknak, a horvát viszont igen.

Merthogy Kengyia a nemzetközi papírokon horvát terület, amit a szerbek nem ismernek el, de azért hivatalosságot olyannyira nem küldenek be a szigetre, hogy hiába akár egy infarktus, szerb mentő nem gurul be a szigetre, horvát meg nem is tud, hiszen ahhoz előbb be kéne lépjen Szerbiába, ami viszont lehetetlen. Így aztán, ha nagy a baj, a szomszédok kicipelik a beteget a hídig, és ott adják szerb szanitéckézre.

És ez már nem vicces. Pedig csak most következnek a horrortörténetek.

Népek, kultúrák, vallások találkoznak ezen a tájon, és hol barátkoznak, hol csattannak.

Ne nézzük messzebb, csupán a világháborúig: az évszázadokon át jószerivel színmagyar Bezdán legsötétebb napja 1944. november 3-a, amikor szerb partizánok a falu összes lakóját halálbüntetés terhe mellett kirendelték a futballpályára, azzal, hogy fontos közmunkáról intézkednek. Tamás, aki alaposan beleolvasta magát a történtekbe, úgy tudja, a partizánok halomra akarták lőni a népet, de egy szovjet tiszt érkezése megakadályozta őket ebben.

Viszont a harcképes férfiakat így is kiválogatták, százhuszonkét embert, a legfiatalabb egy tizenhárom éves fiú volt, beterelték őket az erdőbe, vermet ásattak velük, és belegéppuskázták őket. Mindezt bosszúból az 1942 januári „hideg napokért”, amikor is elvileg partizánokra vadászó magyar katonai alakulatok Bácskában három és félezer szerbet és zsidót mészároltak le.

Mutatja, miként lesz a tűzből tűzvész, hogy a szerb bosszúban, amely egészen 1945 tavaszáig tartott, tízszer annyi bácskai magyar veszett oda, mint a „hideg napok” alatt.

A következő gyilkos fejezet az 1991-ben kirobbant, megszakításokkal tíz évig tartó, milliókat megnyomorító, Jugoszláviát darabokra szakító délszláv háború. A közeli Vukovár ’91-es ostrománál ezrek haltak meg. Bungi ült a kocsmában, és látta, hallotta, ahogy fegyveres, részeg szerbek fotókat mutogatnak egymásnak arról, hogyan vágták le eleven horvátok fülét és vájták ki a szemüket. „Meg se moccantam, ittam a sörömet, mert még azt is provokációnak vették, ha rájuk nézett az ember, és ha valamit provokációnak vettek, kibiztosították a géppisztolyukat, és ha kibiztosították, általában használták is. A környéken nem találsz kocsmát, aminek ne lenne kilyuggatva a teteje. Amikor egy partizánt nem szolgáltak ki, beült a tankjába, az ajtóra irányította a löveget, majd visszajött, hogy azért ő csak inna egy felest. Kapott.”

A környék éveken át tele volt törvény feletti, még a jugoszláv néphadsereghez is csak lazán kapcsolódó fegyveresekkel, akik kézigránáttal halásztak és Kalasnyikovval vaddisznóztak; a falubeliek alig merték kitenni a lábukat az utcára, a szigetre végképp nem merészkedtek. Bungi viszont már akkor sem volt félős srác, élt a káosz adta lehetőséggel, néhány haverjával összebandázva víztől, erdőtől elvették, ami kellett nekik; és bár csapkodtak köröttük a villámok, mindent megúsztak. Bungi a nagyapja dumáiból merített muníciót, például: „végső esetre mindig legyen nálad egy darab kötél, vagy magadnak, vagy másnak”, valamint „mivel az embert nem eszi semmi, majd megeszi a fene”.

És itt a Balkánon tényleg eszi: apáról fiúra öröklődnek a sérelmek és az előítéletek; némely szerb még ma is gömbösöknek nevezi a magyarokat, Bungi szotyiárusa azzal nyújtja át a magot a szerb kuncsaftoknak, hogy „öld a magyart”; és persze mindenütt megy a „Koszovó Szerbia” meg a „lesz hús, lesz zsír, mert levágjuk a horvátokat” rigmus, amire odaátról az a válasz, hogy „szerbek a fűzfán”. Ezekhez képest balzsamos frocli, hogy a foci-vb bronzmeccse előtt a szerb elnök kijelentette, marokkói testvéreinek szurkol a horvátok ellenében.

Bungiék megrögzött demokraták, vagyis ebből a szempontból is kisebbségiek.

Fáj nekünk, de nincs mit tenni, ezt a népet lehetetlen rábeszélni a demokráciára Az utóbbi kétszáz évben egyetlen demokrata elnöke volt Szerbiának, Zoran Djindjic, le is lőtték hamar.

A tesztoszteronos politika tolja ki az országból a vajdasági magyarokat. E törekvésnek adott szárnyat 2010 májusa, amikor az új kétharmados parlament amúgy jószándékkal és indokoltan megadta a kettős állampolgárságot a határon túli honfitársainknak. Ami örömhír minden magyarnak. Csakhogy volt, van másik olvasata is a dolognak: egy szerb lap nacionalista publicisztikájában már másnap azt ünnepelte, hogy „megoldódott a magyarkérdés”, hiszen az uniószerte elfogadott útlevéllel megnyílik a világ az újvidéki magyarok előtt, s aki nyugaton vállal munkát, nem Szerbiában szívja a levegőt.

Kábé így is lett, illetve még ígyebbül: nyilván nem csupán az új passzport az ok, de tény, a bezdáni általánosban a rendszerváltás előtt évről évre két tisztán magyar osztály indult, mindkettő harminc feletti létszámmal, plusz egy szerb nyelvű osztály tízen-huszonegynéhány gyerekkel, ma viszont az egyetlen magyar osztályba hét-nyolc ovis jelentkezik.

Ráadásul a munkahelyek zöme is megszűnt, bezárt a hajógyár, a nyomda, a kötöde. Tamás korosztályából mára „csak az él itt, aki parasztkodik az apja földjén”, valamint az, „aki kalandvágyból itthon maradt”, a többiek Pesten, Pécsett, Szegeden egyetemisták, sőt egyre többen már a középiskolát is Baján végzik. Tamás úgy saccolja, húsz év, és elkopik, asszimilálódik a vajdasági magyar közösség.

Bungi azt mondja, a mieink sem képesek kilépni a gyűlöletspirálból, „nem csoda, hiszen folyamatosan kapjuk az ívet”, ráadásul repeta is jár nekik a basztatásból, „mert amikor megyünk át a határon, ha a magyar fináncnak rossz napja van, simán leszerbez bennünket”.

Bungi sose volt nacionalista, mégis már 1965-ben, vagyis hatévesen megkapta ezt a bélyeget. Barátaival valamiért megorroltak a vasútállomás szerb bakterére, és bosszúból befestették a kecskéjét. Az akcióhoz Bungi csórt otthonról festéket, amit talált: pirosat és zöldet. Előbbit az állat fejére kenték, utóbbi a lábaira,  a végeredmény egy piros-fehér-zöld állat lett, amit a rendőrök irredenta akcióként értékeltek, és bevitték Bungi apját az őrsre. Pedig a család minden volt, csak nacionalista nem, már csak azért is, mert a magyar anyanyelvűek mellett szerbek és németek is éltek, élnek benne számosan.

Bungi amúgy zenész, tizenhat éves kora óta bulikban muzsikál, gitárral kezdte, hozzátanulta a klarinétot, aztán, ahogy a technológia kiszorította az embert, szintetizátorra váltott, ma már egyszemélyben ő a banda. Mindene a szabadság, bár együtt van egy asszonnyal, nem nősül, nem vállal gyereket. Nem sikerül eldöntenünk, komolyan beszél-e, amikor ezt azzal indokolja, hogy már most négyszer annyian lakjuk a bolygót, mint szabadna, és az eztán születő gyermekeknek, mire felnőnek, már oxigén sem jut. Nem csupán hiszi a klímaváltozást, hanem tapasztalja is, „tíz éve Marseille-ig ért föl a sirokkó, ma már nálunk is évente esik a sivatagi homoktól sárga eső”.

Tamás osztja Bungi pesszimizmusát, azon borong, hogy „a fehér ember nem bírja ki, hogy valami természetes legyen”.

Szidja a Duna tizenkilencedik század végi szabályozását meg úgy általában a természetet leuraló civilizációt, mondván, régen egy egész falu nem tett akkora kárt a környezetben, mint ma egyetlen ember, aki háziszappan helyett tusfürdőzik, kézifűrész helyett benzinmotoros Stihllel darabol.

Közös hitvallásuk, hogy boldogok, akik lenni is tudnak, nem csak tenni.

Ráalkonyodik a filozofálgatásra, hazaindul Bungi: hóna alá gyűri az üres keszeges zsákot, behuppan a ladikba, átevez a túlpartra.

Mi meg benézünk még Istvánhoz, a három barát legtüchtigebbjéhez.

Otthona kívülről sufni, belülről négyszer négy méteres szoba. Bungaló lambériából, hungarocellből, polikarbonátból és OSB lapból. Rend van, amennyire lehet, makulátlan tisztaság, a padlón szőnyeg, a falon festmények. Bútor minimál, szekrény, kanapé, fotel, kisasztal számítógéppel, másra se hely, se szükség.

Pincér volt István, aztán postás, majd hivatásos halász. És házasember is volt, kétszer, az egyik kapcsolat hűtlenségen ment szét három gyerekkel, a másik a nagy korkülönbségen feneklett meg egy gyerek után. Utóbbinak is lassan tíz éve – ekkor hagyta hátra a maga építette házát, és költözött ki a szigetre, ebbe az apránként maga lakályosította kuckóba.

Ő Kengyia krónikása, fotózza, videózza a szigetet, kivárja a pillanatot, nincs lapzártája, saját Facebook-csoportjában publikál.

A nyugdíja úgy hatvanötezer forintnyi dinár, a felét küldi a legkisebb, még gimnazista gyerekének magyarba, a maradékból él. Hobbiból halászhálókötésbe fogott, haverok vitték, ami elkészült, de idővel elterjedt, hogy tökéletesre törekszik, és érkeztek a pénzes megrendelések; ez a Facebook-csoportja ezerkétszáz tagot számlál, Amerikából is akadnak rajongói, vevői.

Tavaly lebetegedett, áttétes daganattal műtötték, csonttá soványodva került ki a kórházból, Tamás és Bungi tartotta benne a lelket, maguk se hitték, hogy sikerül visszarángatni barátjukat az életbe.

Szerencsére hatott a szeretet és a törődés, István magára talált, tornázni kezdett, naponta fekvőtámaszozik, hasizmozik, lassan olyan a formája, mint egy senior atlétának.

A rémület ajándéka, hogy megtanulta becsülni a létezést, a pillanatot – itt a magyarázat arra, miért issza cseppenként azt a pálinkát.

Tamásban ifjúkori önmagát ismerte fel, „még abban is közös a múltunk, hogy engem is az öregapám oltott be a szigettel, és engem is bundába bugyolálva vitt a vízre”. És abban is egyformák, hogy palotára se cserélnék el ezt az élethosszig vállalt kempingezés, a vízillatú, barátokkal aládúcolt szabadságot.

Meg abban is egyformák, hogy ha csak három derék magyar marad szerte Vajdaságban, azt a hármat úgy hívják majd, hogy Kalinka Tamás, Paksi-Kovács István és Kovács Sándor, alias Bungi.