„Az iskolába is be szeretnénk nézni. Tudna ebben segíteni? Ha esetleg összekötne az igazgatóval” – kérem a girincsi községházán a polgármestert.
„Várjon, felhívom” – feleli Baráth László, aki 1985 óta vezeti a települést. Tanácselnökként kezdte, de a rendszerváltozás óta is sorra nyeri a választásokat függetlenként: legutóbb 2019-ben, több mint 75 százalékkal. Nyugdíjasként, de még főállásban látja el a feladatát. Mindig akad kihívója, de hát ez az élet rendje – mondja.
Telefonál az iskolaigazgatónak, hogy itt vannak az újságírók. Kicsit hallgat, bólint, elköszön. „Azt a tájékoztatást kaptam tőle, hogy a tankerület nem engedélyez semmilyen sajtónyilatkozatot.”
A községházán egy félhomályos kis irodában ülünk, nem nagyon akar lekéredzkedni rólunk a kabát, 18 fok van, vagy tán kicsit felette. Elvannak így is, mondja a polgármester, bár egész nap ülni a hűvösben, hát, átfázik az ember, muszáj felkelni, mozogni néha, meginni egy meleg teát. A politikáról ne nagyon kérdezgessük, kéri; persze, hogy itt is fölényesen nyert áprilisban a Fidesz, mint mindenhol.
„A mostani helyzet? Az infláció hatása abban jelentkezik, hogy ez is drágább lett, az is; már hiánycikkek is vannak, és azért ehhez nem vagyunk hozzászokva.”
Kicsit fantomjellege van az egésznek
Köröm felől jöttünk, a nyikorgó és magányos muhi komppal keltünk át a Sajón. A településnek Sajószöged felé van saját kompja is, csak azt a múlt hónapban felújítás miatt bezárták. A bő hatszáz éves, sok dúlást túlélt falu kalligrafikusan kanyargó folyók közt fekszik, a Sajó, a Hernád, a Tisza, valamint erdők, mezők és legelők szomszédságában; földrajzilag a Zemplén délnyugati részén, közigazgatásilag Borsod-Abaúj Zemplén vármegyében, a politika térképe szerint pedig a BAZ megyei, 6-os számú választókörzetben. Rendezett a táj, az út sem dobálta nagyon az autót idejövet, érkezéskor a felszakadozó ködből megejtően szép és szabályos falu bontakozott ki. Jó karban levő utcák és árokpartok, rengeteg ősztűrő virágágyás, klasszicizáló, felújított templom és kastély, elegáns községháza.
„Rendben vagyunk, és ez többek közt a közfoglalkoztatottak munkájának köszönhető. Takarítják az utcákat, fölszedik a faleveleket. Látom, hogy nézegetik a falon az okleveleket, környezetvédelmi versenyeken, a Tiszta Magyarország vagy a Virágos Magyarország mozgalomban is részt vettünk, és szép eredményeket értünk el” – mondja Baráth László.
Gondolom, az energiaválság a girincsieket is megviseli.
Nézze, talán el is voltunk kicsit kényelmesedve az utóbbi időkben. A koromnál fogva pár dolgot megéltem már, az egypártrendszert is; ötvenhatos születésű vagyok, ebből adódóan megtapasztaltam a nehézségeket. Itt a nyolcvanas években saras utcák voltak, nem volt járda, közművesítés; a házakban nemhogy telefon, de vezetékes víz sem volt. Nagyot fejlődött a világ, és ez jó. De valamilyen szinten pazarlás folyt, nem csak nálunk, mindenütt; úgy energiából, mint élelmiszerből.
Vannak olyan családok, háztartások, ahol már megjöttek az első emelt számlák, és megjelennek a községházán segítségért?
Még így konkrétan nem. Kicsit úgy érezzük magunkat, mint a Covid előtt: valami jön, de még nem is tudjuk, mi ellen kell védekeznünk. Kicsit fantomjellege van az egésznek. Nem tudjuk, mekkora lesz a számla. A faluban jellemzően az emberek fával, szénnel vagy gázzal fűtenek, a szegény családok általában fával, sokan kandallókban.
Kandallókban?
Ne valami luxuskandallókra gondoljon, ezek 4–8 kilowattos, kandallójellegű kályhák. A szegényebb részeken persze vannak, akik sparhelttel fűtenek.
Elmennénk egy ilyen családhoz.
Ahogy akarják, de én nem tanácsolom. A legszegényebbek nem fogják az életüket mutogatni, mert szégyellik a szegénységüket. Nemhogy idegenek előtt, de még a többiek előtt is. Kilencszázan vagyunk a településen, tudja, ez még nem nagy létszám, ismerik az emberek egymást. A mélyszegénységben élő emberek…
Többnyire romák?
Nincs ilyen összefüggés, legalább is itt, Girincsen nincs. Nem a bőre színétől lesz valaki szegény, hanem mert úgy alakult a sorsa, vagy ő alakította úgy a sorsát, tudja, ez sokszor bonyolult. Előfordul néha az alkohol miatti gond, fiatalok közt volt korábban drogprobléma, szerencsére ma már nem jellemző. De itt a származás nem számít, az én szememben biztosan nem, és nem tudok róla, hogy ez valaha téma lett volna. A fehérek közt van olyan ember, akivel nem szívesen lennék egy lakóközösségben, és a cigányok között is van, akivel nagyon szívesen. A képviselő-testületi tagok közt is vannak romák, az önkormányzat dolgozói közt, a közhivatalokban, az iskolában, vezetői szinten is.
Csalódottak az emberek? Tudom, azt beszéltük meg, hogy nem politizálunk, de hát a polgármesterség politikai tisztség is.
Épp azért vagyok független, hogy ne kelljen ilyenekkel foglalkozni. Nem kampányoltam senki mellett, nem is akarok. Harminckét éve vezetem a települést, de nem voltam egyik pártnak sem az embere.
Nem is próbálkozott senki?
Jaj, dehogynem. Az MDF-kormány idején az MDF próbálkozott, utána jött az SZDSZ, aztán a szocik, hogy támogatnának. Hát, támogassatok, mondom. Elfogadom a támogatást mindenkitől, csak nem állok be sehová, mert függetlenként tudom a legjobban képviselni a falut. Nem is vagyok alkalmas ilyen elköteleződésre, nem úgy jár az agyam. Egyetértek bizonyos dolgokban az egyikkel, más dolgokban meg a másikkal. A Fidesznek is vannak nagyon jó döntései meg rosszak is. De ha az ember döntéseket hoz, az nem mindig sikerül jól. A munkámhoz tartozik, hogy naponta harminc-negyven döntést hozzak, kisebbeket és nagyobbakat. Biztos van négy-öt, ami nem jó. Ha időben rájövök, tudok korrigálni. Próbálom a nagyobb döntéseket nem hirtelen meghozni, és nem egyedül. De nem lehet minden esetben összehívni a testületet, annak megvan a munkarendje.
Mennyire megosztott a település politikailag?
Nyilván itt is vannak elkötelezett ellenzékiek vagy fideszesek, és mondják a magukét. Én meg úgy vagyok vele, hogy mondjátok. De a faluban alapvetően béke van.
Mennyire kell Koncz Zsófiával, a fideszes parlamenti képviselővel jóban lenni, hogy az ember tudjon boldogulni településvezetőként?
Nézze, a politikát ezzel tényleg fejezzük be. Azt tudom mondani, hogy ugyanolyan jó viszonyban vagyok vele, mint Kovács Tibivel voltam, a régebbi szocialista képviselővel.
Honnan van bevétele az önkormányzatnak?
Sajnos, a gépjárműadót elvették, de sokat segít az iparűzési adó. Elsősorban mezőgazdasági vállalkozások vannak itt és kereskedelmi cégek. Amit lehetett, bérbe adtunk – épületeket, területeket. A Telekom is bérel tőlünk területet, ahol a torony van, biztos látták; ők 400 ezer forintot kifizetnek évente. A közfoglalkoztatottakkal évi 25–30 ezer virágpalántát nevelünk fel, ezek egynyári világpalánták, fóliasátraink vannak, fűthetők. Ősszel tízezer árvácskapalántát nevelünk fel, ezek egy részét értékesítjük, a többit kiültetjük.
Kilencszáz lakosa van Girincsnek, közülük háromszázan gyerekek. Sok a nagycsaládos?
Vannak nagycsaládosok, de nemcsak ebből adódik a magas gyermeklétszám. Nagyon sok a nevelőszülő a településen, körülbelül negyven gyereket nevelnek így, akik különben állami gondozásban lennének. Azonkívül van tizenhat gyerek lakásotthonokban elhelyezve, a településen két ilyen lakásotthon működik. Nagyon aranyosak. „Szia, polgármester bácsi!”
Így?
Igen. Egyébként pedig a település lélekszáma növekszik. Beköltöznek a környező falvakból is. Olcsók az ingatlanok, az infrastruktúra teljesen ki van építve, kivéve a szennyvízelvezetést. Van bölcsőde, óvoda, két iskola, gyógyszertárak, fogászat, háziorvos, védőnő. Miskolc negyven perc busszal, Tiszaújváros negyedóra. Az ottani gyárakat, erőműveket többek közt az ingázó girincsiek építették fel. Most is kisbusszal, meg duplafülkés tehergépkocsikkal hordják innen az embereket dolgozni.
Ez mind szép, de az energiakrízis ismeretlen fantomból kemény valósággá válik majd a következő hónapokban. Hogy fogják átvészelni?
A nélkülözhető épületeket bezártuk: például a művelődési házat, a nyugdíjasklubot, a tájházat. A könyvtárt tovább működtetjük csökkentett óraszámban, legfeljebb 18 fokkal. Az elmúlt években az önkormányzati épületeket felújítottuk, vagy újat építettünk. Itt például kicseréltük a nyílászárókat, 16 centi szigetelés ment körbe a falakra, 20 centi a födémre, napelem a tetőre, de így újítottuk fel az iskolát is. A közvilágítással, nem tudom, mi lesz, de ki fogjuk találni. Igazgatási szünetet is el fogunk rendelni, december 22-től január 6-ig. A közfogisoknál érdekes lesz a dolog, de van rá talán lehetőség, hogy őket is lehessen mentesíteni. Nyilván, ha leesik egy nagy hó, akkor jönniük kell majd lapátolni.
Hogyan próbálják enyhíteni a szegénységet?
Bevezettünk egy úgynevezett népkonyhát: aki odamegy, ingyen kap meleg ebédet. Fél tizenkettő után már lehet menni, a rászorulók igénybe is veszik. Ezt megpályáztuk és megnyertük, Szikszóról hordják ide az ebédet. Az önkormányzat biztosít helyiséget meg közmunkásokból álló személyzetet az ételosztáshoz a művelődési ház előterében, a park mellett, arra, ha meg akarják nézni. Adunk az erőnkhöz képest támogatást az itt élőknek települési támogatás, temetési segély, valamint krízissegély formájában.
Bejön ide a girincsi polgár, és azt mondja, „kéne egy kis pénz, mert megszorultam”?
Ha bejön, nekem kell eldönteni, mennyit adunk és mire. Átadta a hatáskört a képviselő-testület; ez tipikusan az a helyzet, amikor nem lehet összehívni egy ülést, mert nincs rá idő.
Kisebb segítségre kell gondolni, mondjuk indokolt esetben gyógyszer kiváltásához adok segítséget, de azt szoktam mondani, hogy olyannal ne gyertek, hogy nincs mit enni, mert ott a népkonyha.
Ha a gyerek otthon fekszik lázasan, ki kell váltani a gyógyszert, és csak két hét múlva lesz fizetés, akkor segítünk. A nyugdíjasainkat is igyekszünk megbecsülni, az Idősek Világnapját megtartottuk szeptember végén, tízezer forintot adtunk minden nyugdíjasnak. Most ősszel rezsitámogatás címén az önkormányzat dolgozóinak juttattunk egy kis pénzt. Szociális tüzelőt is fogunk adni. Fa nincs, de szén lesz valamennyi. Most 460 mázsa szenet pályáztunk és kaptunk meg. Ez azt jelenti, hogy negyvenhat családot tízmázsánként meg tudunk segíteni, de ha többen jelentkeznek, akkor ez a mennyiség csökkenni fog. Tíz mázsától többet nem lehet törvény szerint adni.
És ez mire elég? Egyhavi tüzelőre?
Körülbelül.
Van erdő a határban?
Van, egy 100 hektáros állami erdő.
Hát akkor van fa is.
Nem szabad elhozni még a lepotyogott ágat sem. Őrzik.
A polgármester feláll, megropogtatja az ízületeit, kinéz az ablakon.
Sós is, meleg is, meg lehet enni
„Körülbelül negyvenötezer forint köbmétere a fának, de hát vizes tölgy az is”, mondja egy közmunkás a sárga művelődési házzal átellenben, az árok partján.
Három idősebb férfi lapátolja az avart egy piros utánfutó platójára.
És a szén mennyibe kerül?
– Azt nem tudom, de majd a hivataltól kapunk január végén. Az is meg van határozva, hogy mennyit. De Körömtől felfele fát adnak, nem szenet. Én az otthoni kályhámban nem is tudom jól égetni ezeket a kis apró szarokat, mert az mosott szén, át van rostálva, igazából csak kazánba jó, nem ilyen kis kályhákba, mint az enyim – mondja az egyik.
– Ezt a telet kell túlélni valahogy – így a másik.
– A következőt meg el kell érni – teszi hozzá a harmadik. – Maguk Pestről jöttek, ugye? Újságtól. Hát, ott Pesten a politikusok nem hülye emberek, mert okos emberek. Nem értem, miért nem látják, ha így megy tovább az ország sorsa, itten valami lesz. Vagy forradalom, vagy háború, mert ezt nem fogják bírni az emberek. Ilyen minimális alapbérrel, miközben az árak mennek a magasba?
– Hatvanhat és félezer forint a fizetésem – mondja az első. – Heten vagyunk a családban, öt gyerek, két felnőtt. Egy kiló hús ennyi embernek, az mi? És már nem tudjuk megvenni a hónap végére azt sem.
A választások előtt is jártuk ezt a vidéket. Az emberek többsége akkor azt mondta, hogy a Fidesz-kormányra szavaz, mert az megakadályozza a rezsiemelést és megvédi a családokat. Csalódtak?
– Azt mondják, a Viktor nem tehet róla, ezt az egészet a háború csinálja – így a második.
Maga ezt elhiszi?
– Ezt? – Letámasztja a lapátot. – Igazából már senki nem hiszi el.
– A családi pótlékot nem emelik – mondja az első. – A gyest nem emelik. Most avval kitörölhetjük a seggünket, hogy a fiatalokat megsegítik, szüljenek gyereket tízmillió forintért. Ne azzal foglalkozzon a kormány, hogy szüljenek még gyereket, hanem, hogy amelyik már megvan, azt tartsák el a szülei. Csak ígérgetés volt az egész. Nem emeltek itt semmit se.
Ebédelni a népkonyhára járnak?
– Persze.
Jó a kaja egyébként?
– Van, akinek jó, van, akinek nem. Sós is, meleg is, ahogy mondani szoktuk. Meg lehet enni.
A népkonyhára már megérkezett az étel, két asszony várja a betérőket.
– Drága lett az élelmiszer, de nem is lehet kapni – panaszolja az egyik, Katalin.
– Ha reggel korán, nyitásra nem ér oda valaki, már nem kap olajat, cukrot, lisztet, ilyesmiket – teszi hozzá a másik, Emőke. – Tiszaújvárosban a Tescóban mondjuk lehet kapni. De ott meg van szabva, hogy mindenki csak egyet vehet a tejből, cukorból. Itt meg kitesznek öt kiló cukrot egy egész falunak. Hát az mi?
Önök ketten vezetik a népkonyhát?
– Közmunkásként, igen. Kőkemény 64 ezer forintot megkapok havonta. Milyen boldogság ez már, hallja! Abból negyvenezer forint a számla, akkor miből éljünk? És még nem jött meg az igazi hideg – mondja Katalin. – Amúgy én szeretek itt élni, ide születtem, de nehéz az élet nagyon. Pláne ilyen pucurka embereknek.
Pucurka?
– Hát, kisember, na. Mi így mondjuk. Mink a jobbágyok vagyunk, tudja? Szerintem a kommunista rendszer ehhez képest nagyon jó volt.
– Igen – bólogat Emőke.
Miért?
– Akkor azért büntettek meg, mert nem mentél dolgozni. Most meg van munkahely? Nincs. Bár a közmunka megvan.
Tiszaújvárosba is, Miskolcra is járnak dolgozni innen sokan.
– Jó, hát az építőipar nem nekünk való. Nagyon sok virággal foglalkozunk, fóliánk van. Én sem nem mennék sehova innen, az biztos, de a polgármester segít amúgy, csomagokkal, ezzel-azzal. Egyébként a kevés pénz ellenére azért is jó a közmunka, mert értelmes dolgot csinál az ember, társaságban van. Nem a falat nézi otthon.
Hogyan próbálnak készülni a téli fűtésre?
– Inkább nem is gondolkozunk rajta. Magamat alig tudom eltartani. Számla, tüzelő, élelmiszer meg a ruhák. Nem is tudom, hány éve nem vettem ruhát.
Hát akkor az a reményük van, hogy nem lesz túl hideg a tél.
– Remény?
Nevetnek, amolyan kesernyésen, kicsit rekedtes hangon.
– A remény, az rég meghalt. Csak álmok vannak. Reménység nincs. Legalábbis nekem.
Volna egy kis tündér, ránk ütne, mint a Harry Potter, és hipp-hopp, jó lenne minden. Mindig csak egy varázsütés, máris tele volna az asztal.
Jönnek az asszonyok sorban.
– A boltban két-háromezer forinttal egy személy, magamról beszélek, nem tud venni semmit. Ötezer forintból egy becsületes kaját nem tudunk főzni – mondja egyikük, Éva néniként mutatkozik be.
Nyugdíjas tetszik lenni?
– Előnyugdíjas.
Szabad megkérdezni, hogy mennyi a nyugdíja?
– Azt ne kérdezze meg, mert attól összeesik. A munkanélkülitől kapom, az a neve, hogy nyes. Nyugdíj előtti álláskeresési segély. Na jó, megmondom: ötvenötezer. A gáz, a villany, a víz, a szemétdíj, marad huszonötezer forint. 12–13 ezer a gyógyszer. Ami marad, abból élek. Kevesebb mint húszezer jut kajára egy hónapban. Hát ebből hogy?
– Ez a sorsunk, Mama – vágja rá Katalin.
– Azért mentem előnyugdíjba, mert nem bírok dolgozni, asztmás vagyok, vérnyomásos, cukros. Ortopédiára járok meg szemészetre, mert a szememet megműtötték. És tudja mit? Ha Orbán Viktor lenne itten, neki is elmondanám. – Megremeg a hangja. – Annak ötmillió-valamennyi a fizetése, szóval megmondanám neki, tegye már az én ötvenezremet mellé. Látszik az mellette egyáltalán?
A választások előtt errefelé mindenki azt mondta, hogy Orbán legyen a miniszterelnök, mert…
– Csakhogy az Orbánnak is megváltozott a szava. Hazudik lépten-nyomon – mondja ingerülten Éva néni. – Ugyanott van, ahol a Gyurcsány Ferenc. Fűt-fát ígér, hogy felemelje az alakját. Csaló! Orbán is egy csaló.
– Maga szerint kit válasszunk? – kérdezi tőlem Katalin. – Mindegyik a zsebét tömi. Mama, az előbb mondtam a fiatalembereknek, hogy a kommunista rendszerben sem volt ilyen rossz, igazam van? Gyerek voltam, és anyuék sose mondták, hogy nincs ez meg az. Szegények voltunk, de ami kellett, megvolt. Nem kellett félni, hogy nem lesz fűtés, meg nem tudjuk kiváltani a gyógyszert.
A vezetőink szerint még Magyarországon a legjobb az élet, Németországban az emberek nyomorban élnek.
– Akkor miért mennek Németországba az emberek? – kérdezi az egyik asszony.
– Mennek nyomorogni – feleli a másik.
– Sokan járnak a faluból is Németországba dolgozni – mondja Éva néni. – Nemrég egyik ember ott halt meg szegény, munka közben.
– Igen, a Tünde férje – mondja Katalin.
Az egyik kollégájuk azt mondta: ha így megy tovább, az emberek egyszer csak megunják az egészet, összekapják magukat, és csinálnak egy forradalmat.
– Bár úgy volna – mondja Katalin – én mennék elöl. Legfeljebb elvisznek a börtönbe, ott legalább meleg van, nem kell fizetni, főznek az emberre minden nap.
– Mennék én is – mondja egy másik asszony, a többiek bólogatnak maguk elé, hogy ők is. A hirtelen hevületben még Éva néni is úgy véli, hogy rászánná magát egy forradalomra.
– Hát micsoda élet ez már, mondja meg? Nem tudjuk, hogy együnk vagy tüzeljünk.
– Szalonnát sütünk – mondja egy férfi, aki épp érkezik a konyhára. – Azzal ettünk is, meg tüzeltünk is.
Végre nevetnek egy kicsit.
– De hadd kérdezzem már meg, ha lemegy velünk ez a riport az interneten, és elolvassák az emberek, attól mit fog változni a mi életünk? – kérdi Katalin.
– Semmit – véli Emőke, mielőtt megszólalhatnék. Aztán ez a válasz marad a levegőben egy ideig.
Kong a harang, ebédidő van.
– Gyere, Margitka, odaadom neked – mondja az egyik asszonynak Katalin.
Szépen összegyűltek közben az emberek, beállnak a sorba szatyrokkal, műanyag ételhordókkal. Megjelenik a polgármester is, köszöngetnek neki.
– Mi az ebéd? – kérdezi Baráth László asszonyokat.
– Savanyú krumplileves.
– Finom az – bólint a polgármester. – Főleg, ha ingyen van. Jó napot, Sanyikám, jött az ebédért?
Nagydarab, melegítős férfi érkezik.
– Nem ismernek rá?
Én nem, de Mohos kolléga azonnal felismeri: Bittó Sándor van itt, a nevezetes Bittó duó vezetője.
Milyen műfajban játszanak?
– Mulatós. A fiammal csináljuk ketten. Szintetizátor és mikrofon, kész. A Dikta mamo tyibori című dal hozzánk fűződik, bár nem mi szereztük a zenét, nagyon híressé tettük.
Mit jelent ez a cím?
– Én se tudom, nem tudok oláhcigányul. De ha beírja a keresőbe, már látni is fogja.
Meg lehet élni ebből?
– Hát ilyenkor, hogy jön a rossz idő, már nem annyira vannak rendezvények. Nyáron inkább, születésnap, névnap, falunap. Én közmunkás vagyok, a fiam zenész vállalkozó. De hát kell is a bevétel, három gyerek van, négy unoka, gondolhatja. És most jöttek a számlák, elég magasak. Nem tudom, hogy fogunk a téllel megbirkózni, de ha mi ki is bírjuk valahogy, a sok kisnyugdíjassal mi lesz? Nem ezt mondta Orbán amúgy. Sok mindenben tényleg megvédi a dolgokat, de ezek valahogy kicsúsztak a kezéből, vagy nem tudom.
Ezek szerint hitt neki.
– Hát, én akkor még igen. Mindenki elhitte. De megmondom, a rosszak között ő a legjobb még. Mindenki más csak tömi a zsebét.
Orbán nem?
– Szerintem talán nem.
Copfos, fekete hajú asszony érkezik, sárga műanyag vödörrel a kerékpárja szarván: Sillyéné Horváth Tünde, mutatkozik be. Halkan, de gyorsan beszél.
– A nagyobb lányomnak három gyereke van, 18 éves a legidősebb unokám, ő már dolgozik; a fiamnak van kettő, kisebbik lányomnak most jön a harmadik gyerek. Nekem meg, sajnos, most halt meg ötödik hónapja a férjem Németországban. Kiutazott dolgozni, és meghalt agyvérzésben.
Zsebkendőt vesz elő, ügyesen elkapja az apró könnycseppet, mielőtt lepörögne az arcán.
– Hatvanegy éves volt még csak. Egyedül maradtam. Nehéz a megélhetés, közmunkában vagyok. Meg hát ez a teher, a veszteség, tudja. E hónaptól fogom kapni az özvegyit, hatvanezer forintot. De várjon, mutatok valamit.
Előveszi a telefonját, régi képeket tart elénk; ott áll a férje oldalán az esküvőn.
– Úgy képzeljék el, hogy én csináltam, én díszítettem ezeket a ruhákat. Nekem ez a tulajdonságom van, gyerekkoromtól fogva. Hímezgetek mindenfélét, a csizmától kezdve, meg most belefogtam ilyen karkötőkbe is. Fűzöm a gyöngyöket. Aztán eladogatom, hát az is egy kis segítség nekem.
Talán majd megsegít az Isten
Az egyik utcán kerékpáros fiatalembert szólítunk meg; nagyot fékez, de aztán készségesen megy bele a beszélgetésbe. Dávidnak hívják. Gondterhelt az arca.
– Nincs semmilyen rendszeres jövedelmem. Állami gondozásban nevelkedtem, mármint itt, a girincsi gyermekotthonban. De már annak vége, jövőre leszek huszonhárom éves. A feleségemnél lakom.
A feleségének van jövedelme?
– Két gyermeke van, utánuk kapja a családi pótlékot. Van egy hároméves kislány, meg egy kétéves kisfiú.
Elmosolyodik.
Közmunka?
– Már az meg fog szűnni, úgy tudom. Sok embert el is küldtek evégett.
Erről nem hallottam. Ez valami hivatalos információ, vagy csak beszélik a faluban?
– Sokan beszélik egymás között is, nekem is mondták mások, ebből gondolom, hogy meg fog szűnni.
Miből tudnak megélni? Fűteni? A gyerekeknek enni adni?
– Vagy kimegyek külföldre dolgozni, vagy ide a gyárba.
De ha most, ebben a hónapban jön a magas villanyszámla, mi lesz?
– Mondjuk nekünk feltöltős villany van, de itt el szoktam menni maszekolni a környéken. Alkalmi munkákat megcsinálok. Nehéz, mert egy kiló kenyér majdnem nyolcszáz forint.
Most is küldte Orbán Viktor a levelet, ezt a konzultációt, abból is kiderül, hogy még nagyobb árak lesznek jövőre.
Én nem tudtam szavazni, mert nem itt van a lakcímem, de sokakat becsapott a faluban is Orbán. Aztán most fogják a fejüket az emberek, hogy mi lett a sok ígéretből. De én megoldom azért. Megyek most a hétvégén külföldre dolgozni Németországba, és karácsonyra jövök haza.
Tud németül?
– Majd megtanulom. Azt mondják, nem nehéz. Építőipar, építkezések. Németül bau. Ismerősöm intézi.
A Coop melletti kisboltnál nyüzsgés van, odabent „mindenféle”; nincsenek ugyan roskadásig a polcok, de például egy kiadós uzsonnát össze tudunk válogatni májkrémmel, sajttal, zöldségekkel. Olaj, kristálycukor ilyenkor már nincs.
„A feleségem az ügyvezető, ő a főnök, én csak besegítek olykor, Horváth Kálmán vagyok”, mutatkozik be egy munkásruhás, erős alkatú férfi. Girincsi születésű, éveket dolgozott Németországban, aztán hazajött, megnősült, a felesége Pestről költözött ide a faluba, és megnyitották ezt a boltot. A férfi emellett csőszerelőként jár dolgozni, jelenleg Nyíregyházára: oda-vissza százhatvan kilométert ingázik naponta.
Mi lesz, ha kénytelenek addig árat emelni, amíg az emberek nem tudják megvenni a kaját?
– Akkor baj van.
Elmondjuk, amit sokaktól halottunk: az emberek elégedetlenek amiatt, hogy már hajnalban elfogynak az ársapkás, alapvető élelmiszerek. Tudják, de nem tehetnek semmit. A hatósági ár a kisboltokat nagyon nehéz helyzetbe hozta, drágábban veszik az élelmiszert, mint amennyiért el tudják adni. Régimódi diszkózene szól a rádióból, míg beszélgetünk, jönnek-mennek a vásárlók.
– Gondolja el, vesszük az olajat ezerháromszáz forintért, és adjuk hatszázért. Ráadásul le van korlátozva nekünk is, hogy mennyit hozhatunk el a Metróból, de közben elő van írva, hogy bizonyos mennyiséget kötelesek vagyunk tartani a raktárban is meg a boltban is. Nem tudunk annyit megvenni. A kiskereskedőkön csattan az ostor. Van, aki ezt megérti a vevőink közül, és van, aki nem. Jönnek az emberek, és azt vesszük észre, hogy hopp, elfogyott, megint elfogyott, menni kell érte háromszor a héten, mert egyszerre nem vihetünk annyit, hogy elég legyen.
A cukor nálunk nagyon nagy kincs. Azon vagyunk, hogy mindenkinek jusson, és bizony megkérjük néha a vevőt, hogy légy szíves, ne vigyél ötöt, csak egyet, mert másnak is fog kelleni. Vigyél helyette kockacukrot vagy porcukrot.
Állítólag be akarják zárni a postát is. És ha egy faluban, ahol kocsma nincs, posta nincs, orvos nincs, akkor baj van.
Megkérdeztük a polgármestert, aki szerint nincs szó a közmunka megszüntetéséről, és a girincsi posta sem fog bezárni.
De hát orvos azért csak van.
– Hát, hallani egyet s mást.
Hallani bizony, sokan panaszkodnak a településen a háziorvosra, kérdezetlenül is. Egy asszony a bolt előtt villanymotoros kerekesszékben ülve kiabál: „Teljesen tönkreteszi a girincsieket ez az ember. Hiába gyűjtünk aláírást ellene, nem változik semmi. Aztán akárhogy nem is lehet szólni hozzá, ha valaki azt mondja, hogy doktor úr, megsértődik, meg kijavít, hogy ő főorvos úr. Börtönorvos volt egyébként, na, úgy is viselkedik, úgy bánik a lakosokkal, mint a bűnözőkkel. Gazdag ember, olyan kocsival jár, hogy csak na, a szegény népet meg lenézi. Teljesen le vagyok rokkanva, fel sem tudom sorolni magának a betegségeimet, de még csak meg sem vizsgál. Nem írja fel a gyógyszeremet.”
– Bárányhimlős volt az unokám, nem tudtuk elvinni hozzá. Mikor nagy nehezen fölvette a telefont, azt mondta, hogy ÁNTSZ-ellenőrzése van. Később már hiába hívtuk, még két órakor se vette fel. Másnap úgyszintén. Rendelési időben is zárva, nem enged be senkit – mondja egy másik nő.
Többen hátborzongató történeteket, súlyosnak hangzó, konkrét vádakat fogalmaznak meg az orvossal szemben, de ezeket – mivel az állítások pontos valóságtartalmát nincs módunk ellenőrizni – részletesen nem közöljük. Általánosságban véve: jó néhányan a saját vagy hozzátartozójuk betegségének súlyosbodásáért a háziorvost teszik felelőssé; van, aki a családtagja elvesztéséért is őt okolja; egybehangzóan állítják, hogy hanyag és szakszerűtlen az orvosi ellátás Girincsen. Dr. Fenyvesi Tamás praxisa egyébként több környékbeli településre is kiterjed, és Baráth László tájékoztatása szerint a szomszédos Köröm községben már szerződést bontottak vele.
Az orvosi rendelő ajtaja zárva, pedig a bejáraton levő tábla szerint rendelési időben vagyunk. Próbáljuk hívni az ajtóra írt számot, kicsöng a telefon.
Zörgő kipufogós, régi autó áll meg a rendelő előtt, fiatalasszony száll ki belőle. Odasiet a rendelő ajtajához. Csönget, kopogtat. Aztán addig dörömböl, míg ki nem jön egy fehér köpenyes nő, maszkban; mint megtudjuk, a háziorvos asszisztense.
– A doktor úrhoz jöttem – mondja a fiatalasszony.
– Van időpontja?
– Akartam kérni. Egész délelőtt telefonáltam, mert nem vagyok jól. Nem veszi fel.
– Szóval nincs időpontja.
– Nem vagyok jól, fel szeretném íratni a gyógyszert – mondja a fiatalasszony, sírásba fúló hangon.
– Időpontot kell kérni – mondja az asszisztens. – Sajnálom.
És becsukja, majd gondosan bezárja belülről a rendelő üvegajtaját.
Kíváncsiak voltunk, a községházán hogyan reagálnak mindezekre. Baráth László írásban válaszolt: levele szerint a testület tud a problémákról, hiszen évek óta gondot jelent a háziorvos hozzáállása a betegekhez. Köröm, Girincs és Kiscsécs település közös önkormányzata évek óta tárgyal arról, miként lehetne megoldani a kérdést. A lakosság sok ízben fordult a polgármesterhez panasszal, ő pedig kérte, hogy írásban is tegyék meg az észrevételeiket. A sérelmeket tartalmazó lakossági petíción 122 aláírás szerepel. Az önkormányzat több szakhatóságnál és hivatalos szervnél, például az orvosi kamaránál a megyei kormányhivatalnál is jelezte a problémát. A polgármester tudomása szerint jelenleg több vizsgálat is van folyamatban az üggyel kapcsolatban.
Fenyvesi Tamással megpróbáltunk mi is beszélni, de a rendelőben többszöri próbálkozásunk ellenére senki nem vette fel a telefont. Az orvosnak e-mailben adtunk lehetőséget reagálni az alábbiakra:
„Girincs lakói arra panaszkodnak, hogy ön
- gyakorlatilag nem látja el a háziorvosi kötelezettségét, rendelési időben sem elérhető,
- amikor mégis kapcsolatba tudnak lépni, sértő és lekezelő módon beszél a páciensekkel,
- van, amikor konkrétan megtagadja az ellátást vagy a gyógyszer felírását,
- akut, rosszul lévő betegeket, illetve gyerekeket sem látott el több ízben.”
Az orvos nem felelt, viszont az ügyvédjétől kaptunk egy hivatalos választ, amit változtatás nélkül közlünk:
„A Dr. Fenyvesi Tamás orvosi praxisa ellátása tárgyában jelzett, személyét és munkáját érintő negatív tartalmú «lakossági információkat» ügyfelem visszautasítja. Arra figyelemmel, hogy a háziorvosi alapellátási tevékenységre megkötött szerződést érintően jogvita van folyamatban a felek között, Dr. Fenyvesi Tamás Úr semmilyen egyéb módon nem kíván reagálni vagy nyilatkozni.”
Nem mesze a rendelőtől, cifrára faragott padnál három asszony, közmunkások. Egyikük biciklijének a kormányán feszesre tömött műanyag szatyor lóg, tele fakéreggel.
– Kidöntöttek arra kívül egy égett fát, arról hántoltam le, hogy estére begyújtsunk. Hát, ezért már csak nem büntetnek meg. A nevemet azért ne írja le, jó?
Félnek a téltől?
– Még a holnaptól is, nemhogy a téltől – mondja.
– Nagyon – mondja a másik asszony. – Mert azt mondják, kemény telünk lesz. Amilyen a nyár volt, olyan lesz a tél is. Csupa szélsőség: az egyiktől megsülünk, a másiktól megfagyunk.
Milyen kályhája van?
– Sparhelt, amin főzni is lehet.
– Én gázzal főzök – mondja a másik asszony – de a gázpalack is most már nyolcezer, jövő hónaptól tán tízezer forint lesz.
És meddig elég?
– Hát, attól függ, hogy vízmelegítésre is használjuk, vagy csak főzésre. Van, akinek egy hónap. Van, akinek fél hónap.
– A köbméter fa negyven-ötvenezer, ami csak azt jelenti, hogy pár hétig nem fázunk annyira – mondja a harmadik asszony. – Főleg, ahol kiskályha van, és kettő-három helyütt tüzelnek otthon.
– Össze kell bújni, ha fázol – mondja a második.
– Persze, ha volna kivel – feleli a harmadik asszony. Nevetnek.
Megfigyeltem, itt az emberek elmondják, hogy baj van, de valahogy mégis jókedvűnek látszanak.
– Mert hülyéskedünk folyton. Hát most avval se lesz jobb, ha az ember csak bánkódik, mert az egyik napról a másikra él, de a bánkódással csak még jobban leamortizálja magát. Mink már meghalni is így fogunk, nevetve. Nagyon rossz világ jön ránk. De a kormányt nem lehet hibáztatni, az az igazság, mert ugye most az egész attól van, hogy kitört a háború. Azelőtt nem volt ilyen nagy drágaság.
Infláció nem volt a háború előtt?
– Dehogynem, volt már – mondja a másik asszony.
– De nem volt ezerkétszáz forint egy liter olaj. Az ember meggondolja azt is, hogy megveszi a zsírt inkább. Az ára majdnem ugyanaz, de valamilyen szinten jobban kijössz vele, mert nem ég annyira, mint az olaj, ha sokadszor sütünk benne.
– Hiába dolgozik az ember, lassan már nem lesz értelme – mondja a harmadik. – Pláne, ha van három-négy-öt gyerek.
Magának mennyi van?
– Négy.
Mekkorák?
– A legnagyobb már tizenöt, aztán tizenkettő, aztán egy nyolcéves lesz és van egy ötéves.
– Talán majd megsegít az Isten – mondja a másik asszony.
– Hát, sajnos nem – mondja a harmadik asszony. – És higgye el, hogy lesz olyan, aki a bele fog fagyni a lakásába. Mert a tüzelőt nem fogja tudni megvenni. Főleg az egyedülálló emberek. Lehet, hogy sokat halva fognak megtalálni. Aztán megkapja a szociális temetést az államtól. Ha már életében nem kapott annyit, hogy megmaradjon.