Adrián Zoltán / 24.hu
Adrián Zoltán / 24.hu

Ági a vérzivatarban

Történet egy asszonyról, aki születése pillanatától kimaradt a rendszerből. Jeltelen, láthatatlan. Egy kis faluban, Heves és Borsod határán él, két lányával együtt, akiket egyedül nevel.

Ha a mélyszegénységről hallunk vagy látunk egy konkrét történetet, általában egy kicsit menekülőre fogjuk. Sóhajtunk egy empatikusat, szomorúan megcsóváljuk a fejünket és lapozunk. Mert már sok ilyennel találkoztunk, és mert – védekezésből és a tehetetlenség miatt is – egy kicsit immunissá váltunk a reménytelen nyomorúságra. Meg végül is a magunk „helyzetfölénye” is nagyon törékeny, hiszen ki tudja manapság, mikor süllyedhetünk le hasonló létezési szintre. Persze, ha a sötét történetben felcsillan valami fény, ha ott dereng vagy világít benne a reményféle, ha egy pillanatra úgy tűnik, nem végtelen az alagút, és van esély a megváltásra, akkor mindjárt nem olyan lehangoló az egész, és sóhajtozó emberből aktív drukkerek leszünk. Így szokott ez lenni.

Ez a mostani történet egy olyan asszonyról szól, aki születése pillanatától kezdve kimaradt a rendszerből. Mindenféle rendszerből. Nem került be a mátrixba. Jeltelen, láthatatlan. Ezért aztán kénytelen leleményes túlélő lenni. Magányos varázsló. Most ötvenéves, a neve Molnár Józsefné, Ági. Tíz éve ismerem őt és a családját. Egy kis faluban, Heves és Borsod határán él, két lányával együtt, akiket egyedül nevel.

Árvácska-történet

1986-ot írunk. Ági 14 éves.  Nevelőapja juhász, alkoholista, durva férfi. Legkorábbi emléke a rettegés érzése a feléje rohanó hatalmas juhnyájtól. Ő a legidősebb, amíg az anyja dolgozik, két kistestvérét gondozza, a háztartást viszi. Közben elsőosztályos a kereskedelmi iskolában, jó eszű lány, a körülmények ellenére kiváló tanuló. Egy családi veszekedés után a brutális nevelőapa kidobja otthonról. Anyja ezt szótlanul tűri. A kislány egy szál ruhában szalad el a vasvilla elől, egy közeli téesztelepen kér munkát. Megszánják: takarít, kapálgat a földeken, még ebédjegyet is kap. Otthona egy vaságy lesz a szeszfőzde raktárában. Három éven át vetődik ide-oda. Szomorkodni, sírni, lázadni  nincs ideje, elfogadja a sorsát. Árvácska-történet, csak éppen a nyolcvanas évekből. Szülei sokáig nem is tudnak róla, nem keresik. Három év múlva viszont hoznak neki egy fiút, akit Ági alig ismer.

– Ő lesz a férjed – mondják. – Nem akarok hozzámenni – mondja ő. Még csak 17 éves. Ráförmednek: meg van rendelve a sátor meg a zenészek, ne szórakozz! A házasság az idegennel borzalmas, egy-két évig tart. Ági kőkeményen dolgozik, hogy fenntartsa magát. Hat év telik el úgy, hogy nem bír férfira nézni, pedig csinos, fiatal asszony. Aztán szerelmes lesz, legalábbis azt hiszi, és másodszor is férjhez megy. Szül, betegeskedik, de mindent túlél. Még a kamionos férj ridegségét is.

Gyöngédséget egész életében nem kap senkitől, és hamar megtanulja, hogy már ne is vágyjon rá.

Alkalmi, mezőgazdasági munkákat vállal, állatokat tart és gondoz, a nagy kertet műveli, anya, feleség, háztartásbeli. Szakmája nincs, nem is lehet. Nem tudja, mi az hogy szociális háló, egészségbiztosítás, nyugdíjalap.

Adrián Zoltán / 24.hu

Harmincöt évesen, a második gyerek után kezd igazán elhasználódni a szervezete. A férj egyszerűen kiszáll, elhagyja a családot. Hárman maradnak. Ági még nincs negyven, amikor lassanként elveszíti a fogait. Aztán a házát. Szociális segélyt, juttatást még sohasem kért. Nem akart, a méltóságát sértette volna. Családsegítőben soha se járt. Egy irracionális félelem is visszatartja: ha segélyt kérne, és ezt a gyámügy ezt megtudja, akkor elvehetik tőle a gyerekeit. Mert hogy annyira szegények. Abba meg belehalna. Nincs mit tenni, minden hónapban befizeti a hétezer forintot a tb-re, hogy legalább szakorvoshoz mehessen, ha kell. Ingyen gyógyszer nem jár neki, fix jövedelme abszurd módon alacsony.

A politikai összecsapások, a rendszerváltás, a szomszédban kitört háború, az azóta eltelt események nem érintették és nem érintik a sorsát. Szavazni nem jár. Csak szigorúan vett jelene, aznapja, túlélési tehetsége és mindenekelőtt nagyszerű, okos gyerekei vannak.

– Nagyon köszönjük, micsoda boldogság lesz ez Rózának! – ujjong Ági, amikor meglátja az asztali számítógépet. Pestről hoztuk, egy adományozó küldte, mi meg, ha már úgyis jövünk hozzájuk, leszállítottuk.

Adrián Zoltán / 24.hu

Róza, Ági kisebbik lánya 14–15 éves, nemsokára megjön Egerből, ahová iskolába jár, naponta ingázik. Azt tervezi, négy év múlva, amikor végez majd a szakközépiskolában, egyetemre megy Pesten. Kutyás rendőrtiszt akar lenni, nyomozó. Nagyon eltökélt ez a kislány. – A mostani számítógépünk öreg, húszéves romhalmaz, folyton összeomlik, a gyereknek pedig nagyon kellenek ezek az internetes programok meg applikációk az iskolai feladatokhoz. Majd szépen, gyorsan feltölti őket, ahogy a lányom ismerem. Azért remélem, hogy engem is odaenged néha a géphez – teszi hozzá nevetve Ági. Elől hiányoznak a fogai. Elhasznált, túlhasznált testű és arcú asszony, sok-sok pulóverben. Még csak ötvenéves.

– Amikor egy-két éve a Covid miatt online oktatás ment, meg kellett tanulnom az egész rendszert, hogy segíthessek a kislányomnak. Mondhatom, a hetedikes meg a nyolcadikos matematika nagyon nehezemre esett, és talán még nehezebb volt ezen a vacak komputeren használni az oktatóprogramot. De megbirkóztunk mind a kettővel.

A házban nagyon hideg van. Amíg meg nem jön az igazi kemény tél, nem engedhetik meg maguknak a fűtést, világítást is csak épp hogy. Molnárék stabil havi jövedelme 30 ezer forint körül van, ennyit kapnak az államtól szociális alapellátásként, amihez hozzájön még a 13 ezres családi pótlék, meg a 20 ezernyi, nagy nehezen, bírósági úton, csupán az elmúlt pár évben megítélt gyerektartás a kamionos exférjtől. Korábban az az ember még ekkora összegre sem volt hajlandó.

Az épület elszomorító állapotban van. Kívül-belül karvastagságnyi repedések a rosszul alapozott ház falain, láthatólag befelé dől az egész, deformálódott, süllyed minden irányban a tető is. A berendezés szegényes. És szinte kínos a tisztaság még a legeldugottabb sarkokban is.

Adrián Zoltán / 24.hu

És Melinda, a nagylány hol van most? – kérdezem. – Németországba ment, segédmunkásnak. – Hogyhogy? Úgy tudom, egyetemista – mondom csodálkozva. – Igen, az. Csak az utolsó évében átkérte magát levelező tagozatra. És kiköltözött Németországba, egy csomagküldő cégnél lett csomagoló. Azt tervezi, hogy kicsit összeszedi magát. Lehet, hogy talán a menekülés is benne van. Néha erre gondolok, és akkor nagyon szomorú leszek. A párja is kint dolgozik, ő pék volt a faluban, mielőtt kiment.

A kislány rendkívül okos. Ezért vették fel annak idején abba az elit alapítványi gimnáziumba is, Egerbe, ösztöndíjasnak. Másképpen nem is bírták volna az iskoláztatást. Így is nehéz volt, mert a tanulás nem került ugyan pénzbe, de sorra kellett külön befizetni a kötelező nyelvvizsgákat, a jogosítványt, a sítúrát, tartani kellett a lépést a többiekkel. És

azt nem tudhatta meg soha senki, hogy az ő Melindája honnan, milyen körülmények közül indul el az iskolába minden áldott nap.

Mondjuk, nem is látszott rajta soha, mert az a lány, hogy is mondja csak, hogy ne hangozzék dicsekvésnek, egy kis zseni. Két-három turi-ruhából tervez és varr egyet, és az olyan divatos, hogy mindenki megbámulja. Már tinikorától kezdett pénzt keresni: kólásüvegeket matyó babának öltöztetett, eladta őket pár száz forintokért, kis karkötőket, ékszereket is készített, az az egy-kétszáz forint is számított, amit értük kapott. És az a kis pénz is a családi kasszába jött be. De fest is a lány, egy munkáját már ki is állították. Meg van Melinda áldva mindenféle tehetséggel, raktak ők kettesben már kéményt is, cseréltek palát a tetőn, amikor kellett. Mestert úgyse tudtak volna megfizetni. És az a 16–17 éves kislány néha úgy támogatta, mintha szerepet cserélnének, biztatta őt, a felnőtt anyját, amikor úgy érezte, elmegy belőle az erő. Ha beleszakad is, akkor is azt akarja, hogy érjen annyit az ő lánya, mint a többi. Orvos akart mindig is lenni, megveszett a biológiáért. Hát hogyne támogatta volna mindenben? Nincs munka, amit el ne vállalt volna. Még most is, pedig, megvallja őszintén, egyre nehezebb, mert nagybeteg. Immunrendszere alig, a cukra tartósan az egekben, az erei meg a szíve állapotáról nem is beszélve, mindegy, nem szeret ebbe belegondolni, még szóba hozni se, mert akkor megbolondulna. Előre kell nézni. Nagyon előre ugyan nem tud, neki az „előre”, az mindig a holnapi nap.

Az orvosok mind azt mondják, kímélje magát, de hogy tehetné? Akkor mi lesz a lányokkal?

Úgyhogy nincs az a napszám, amit el ne vállalna:  szőlőkötözés, kapálás, gomba- és gyümölcsszedés,  csiga- vagy csipkebogyó-gyűjtés, van ezekre mindig helyi felvásárló. És a gyerekei, mikor már nagyobbacskák lettek, mentek vele, csinálták vele együtt ők is. A segítségére voltak pici koruktól kezdve. Hagyta volna őket otthon? Amikor annak volt szezonja, adventi koszorúkat fontak bérmunkában, matyóhímzést vállaltak, a hatéves Róza is együtt böködte velük az anyagot a hímzőtűvel, már amennyire tudta a kis ujjaival. Ebbe nőttek fel. De tessék csak megnézni, megérte, nagyon megérte, nem?

Hetedíziglen?

Melindából mégse lett orvos. A kitűnő érettségi ellenére úgy gondolta, hogy őt soha nem fogják oda felvenni, mert a többiekhez képest úgyse tud eléggé teljesíteni. Végül még a felviteli jelentkezését se merte beadni. Egy-két hónap múlva derült ki, hogy az érettségi pontszámai és a többi, az elit középiskolában megszerzett képesítése, a nyelvvizsgái alapján, betonerős esélyes lett volna. De akkor őt már felvették az egri főiskolára, biológia-informatika szakra. A harmadik évben elkezdett attól félni, hogy az informatika szakon nem fogja tudni tartani a lépést. Lecserélte földrajzra. Jövőre tehát, amikor végez, földrajz-biológia tanári képesítést kap majd. Talán valahol a környéken lesz kezdő pedagógus. Vagy Németországban marad, az is lehet.

Adrián Zoltán / 24.hu

Az iskolában, még az egyetemen is, betege volt annak, ha ötös helyett négyest hozott haza. Neki csak ötösnek szabad lennie! Hányszor mondta neki Ági, hogy „ne görcsölj, kislányom, nincs semmi baj azzal a négyessel”. De hát Melinda már csak olyan, hogy neki nem teljesíteni, hanem valahogy mindig túlteljesíteni kell. Talán nincs neki önbizalma.

Éppen ezért nem árulta el neki annak idején, hogy 1–2 hét múlva ki fogják tenni őket a házukból, ahol akkor éltek. A bedőlt hitel miatt. Azt a kölcsönt a közös házra még az exférjével, a gyerekek apjával együtt vették fel. Adóstársak voltak. Ez az ember meg aztán lelépett az életükből meg a hitelkötelezettségből is. Meg mindenféle apai kötelezettségből. És hát hogy tudta volna fizetni a részleteket? Úgy rettegett, mint még soha. De hogy is oszthatta volna meg valakivel, elsősorban a nagylányával ezt az egészet? Amikor a gyerek éppen azon a héten készült letenni a nemzetközi informatikai vizsgáját. A kicsi talán akkor töltötte be a hatodik évét. Nem mondhatta meg neki se. És akkor jött egy angyal. Jobban mondva egy ember, akit addig nem ismert, egy csoda.

Hisz a csodákban. Másban már nem is lehet jószerint. Jött és még éppen időben adományozott nekik egy üres, régi házat egy másik faluban, egy olyanban, ahonnan inkább kifele költöztek az emberek, mint befele.

Bánták is ők! Az a ház , ahol évek óta senki se élt, ezer sebből vérzett, de az övék volt. És akkor nekiláttak. Főleg ő Melindával. A falaknak, a tetőnek, az elrohadt vezetékeknek, a mellig érő gaznak a kertben. Ó, a kert, az adja az életet. Mert mindent, ami télen-nyáron kellhet, azt megtermeli. Látnám csak a paprikáját, a cukkinijét, a patisszonját! És persze, alapjáraton, krumpli, hagyma, fokhagyma, répa, paradicsom – amit csak el lehet képzelni, azt elveti, gondozza és learatja. Muszáj. Boltban csak alapdolgokat tud vásárolni, azt se mindig. A kerti zöldségeket, gyümölcsöt, diót feldolgozza, adagolja, konzerválja télire. Fűszerpaprikát őröl. Házi száraztésztának valót gyúr és gyárt. Amit tud, elad, fillérből lesz a forint, nem? Aztán meg itt van a jó öreg, ősi cserekereskedelem, az internet segítségével. Pár üveg baracklekvárból téli bakancs lesz a gyerekeknek, a csomagolt száraztésztából iskolai füzet meg toll. A fűszerpaprikából könyvek. És így tovább. Használja az internetet is, azt muszáj befizetni minden hónapban, mert anélkül még csereberélni se tudna, az meg az élethez kell.

Testmeleg

– Ó, hát ne tessék már azt hinni, hogy mi nem szoktunk nevetni!. De még mennyit! Esténként rengeteget hülyéskedünk a lányokkal. Sütök egy tepsi tésztát vagy krumplis pogácsát, azt majszoljuk, nézzük a tévét, együtt vagyunk, összebújunk. A múltkor például azt játszottuk, hogy az égből ránk esik 2–3 millió forint. Hogy én azzal mit csinálnék. Mondom, én semmit, fogalmam sincs, mihez lehet ennyi tenger pénzzel kezdeni! Melinda azt mondja, anya, hát aláalapoztathatnád a házat, mondjuk. Én? Miből tellene nekem arra? Jaj, anya, hát nem épp most nyertél kétmilliót? Ja, tényleg! Úgy látszik, ez egy másodperc alatt kiment a fejemből… Akkorát nevettünk! Vagy amikor nálunk lakott egy darabig Elemér, egy roma fiú, aki a falunkban csavargott. Volt neki családja, anyja is, de semmit nem törődtek vele, iskolába se járatták. Olyan volt, mint egy kis árva, kitett állatka, egy vademberke, írni-olvasni se tudott. Mi nem vagyunk romák, de én befogadtam hozzánk. Mondom neki mindjárt az első nap: „Menj szépen, Elemér, itt a törülköző, fürödj le a kádban!” Ő még ilyet sose látott. Se fürdőszobát, se csapot, nem tudta, hogyan kell megnyitni. Megmutattuk neki, akkor meg alig akart kijönni a fürdőből, és amikor nagy nehezen előkerült, azt mondta:

nézzétek, magyar lettem!

És mutatta nekünk boldogan a víztől világosra szívott bőrét. Mennyit nevettünk! Elemér a családjának tekintett minket, végül is együtt éltünk, Melinda megtanította a betűkre is, meg hogy hogy kell használni a kést, villát. Nagyon szerették őt a lányaim, mint a testvérüket. Egy év múlva hazament ugyan, és bár sok idő telt el azóta, akárhányszor férfisegítségre van szükségem, mondjuk, felásni a kertet, szólok neki és jön. Az ilyen gyerekeknek, mint Elemér volt, csinálom a Mikulást is.

Adrián Zoltán / 24.hu

Ági minden december 6-án Mikulásnak öltözik, jó mély a hangja is hozzá, de előtte még, legalább két hónapon át, alapítványokkal, magánszemélyekkel, szervezetekkel levelezik, pénzt, édességeket, gyümölcsöt gyűjt, hogy a faluban a legszegényebb gyerekeknek is legyen ünnepe. Úgy értendő, hogy akik még náluk is szegényebbek. Bár ez a gyűjtés évről évre egyre nehezebben megy, de már most is jó sok csomagja készen van, és úgy néz ki, az idén is jár majd házról házra a vörös kaftánjában, vattaszakállában, biztosan. A két lánya pedig krampuszként kíséri az úton. Mint rendesen, minden évben. Illetve idén talán csak  a kicsi, mert Melinda nem jön haza, csak karácsonykor.

– Ági – kérdezem –, volt már maga boldog az életben? Úgy értem, nem a gyerekei kapcsán, csak kizárólag a saját maga okán?

– Hogyne – válaszolja némi gondolkozás után. Amikor Pesten megkaptam a „Jó ember”-díjat. Volt valaki a fővárosban, aki tudott a mikulásozásról, és ő javasolt engem. Amikor ott álltam a színpadon, és életemben először tapsoltak nekem! Meg amikor az „Év szülője” lettem Róza régi iskolájában. Olyan büszke voltam az oklevélre, még el is sírtam magam.

Délután négy felé Róza megjön az iskolából. Örül az új számítógépének. Anyja kérésére felhúzza magára a rendészeti iskola gyakorló-egyenruháját.

Nyúlánk, szép, tizenöt éves lány, tényleg mintha ráöntötték volna a sötétkék rendőr overállt, azzal az övvel a nagyon karcsú derekán, csinos a kék sapka is a fején. Ez a kislány pontosan tudja, mit akar. Határozott, dühös és makacs. Azt is tudja, mit nem akar: a fotós elől eltakarja az arcát.

Eleget csúfoltak a régi iskolámban a csóróságunk miatt. A mostaniban nem tudnak semmit rólam. Nem akarom, hogy felismerjenek!