Galambok ülik meg a fényben úszó tanyatetőt, plusz két sor napelem. Előbbi a bukolikus hangulatot garantálja, utóbbi pedig azt, hogy nincs az a rezsirobbanás, ami aggódással töltené el a negyven éve özvegy Héjjáné Sárikát. A panelek másfél éve a tanyaprogramnak és a fideszes önkormányzati képviselőnek hála szinte ingyen kerültek a házra, azóta is biztosítják a világítást, viszik a fridzsidert, a rezsót, a tévét, a rádiót, a hűtő-fűtő klímát, a terménydarálót, az elektromos Stihl fűrészt. Sőt, felesleget is termelnek, ami, ha negyedáron is, de csorog be a nagy elektromos hálózatba – tavaly az első kilenc hónapban 2060 kilowatt volt a többlet, amiért 24 ezer forintot utalt a szolgáltató.
Ráadásul programot is ad Sárikának a projekt, tüchtigen kockás füzetbe vezeti a napi adatokat, külön oszlop a fogyasztásnak, külön oszlop a termelésnek, külön oszlop a szaldónak, lent időegységenként összesítés.
A fűtésre panasz nem lehet, a vaskos vályogfal tartja a meleget; a klíma csupán vésztartalék, az 50 négyzetméteres lak temperálásáért a tízszer ekkora épület kiszolgálására is alkalmas, vegyes tüzelésű kazán felel, mely a tízkilós rönköt épp úgy elnyeli, mint az összemadzagozott gallyat.
Sárika ezt is kimatekozta: „Más elégeti az udvarán a kerti nyesedéket, én inkább hasznosítom. Megszámoltam, hogy öt-hat kéve hatvan fokra fűti fel a radiátorokat, gyönyörűen belangyosítva a szobát.”
A tűzifa a ház körül terem. Idén négy öreg akácot vágatott ki Sárika, 50 ezerért jött ki a darus autó, plusz 23 ezer a munkadíj, nem kevés, de lett belőle annyi tuskó, hogy másfél szezonra elég nemcsak ide, hanem Sárikának az Erzsébet-telepi tanyaközpontban álló kétszintes házába is. „Pár kilométer, nem távolság, magam gurulok át vele. Hivatalosan három mázsát bír az utánfutó. A valóságban hatot.”
Erzsébet-telep extra hely a tanyavilágban: van vezetékes gáz. „Nagy hidegben rásegítek vele a fűtésre, de így is bőven a havi 144 köbméter alatt maradok. Pláne, hogy télre OSB-lappal lezárom az egész fölső szintet, és csak annyi meleg szivárog föl, hogy ne fagyjon el semmi.”
A lényeg, hogy a rezsirobbanás detonációja nem ér ki Sárikáig. Mi több, a Covid, a háború meg az infláció gerjesztette megélhetési válságnak is több itt a haszna, mint a kálója: ugyan a kenyeret meg a mosóport Sárikának is egyre drágábban adja a Coop, és a cigi se lett olcsóbb, viszont a Héjja-tanyán nevelt hízó is dupla áron talál gazdára. „Tavaly kilóját ötszáz forintért kínáltam élősúlyban, hétötvenért hasítva, de a kutyának se kellett. Most élőben ezer, hasítva ezerhárom, és hármasával vinnék, ha lenne. Még a zsírért is megadnak ezerkétszázat. Bespájzol a nép.”
A kertet másfél hektáros föld veszi körül; tavaly 55 mázsa kukorica termett benne, és bár a kereskedő príma árat kínált érte, Sárika inkább bölcsen betárazta magának. Idén korai búzát vetett, remek döntés, ugyanis ezt az aszálynak csak az eleje suhintotta meg, 43 mázsa jött le róla, örömhír az aprójószágnak. A kukorica viszont az egész Alföldön kuka. „Nem hozott torzsát. Sokan állva hagyták, az aratás többe került volna, mint amit kihoznak belőle.” A nincstől aztán duplájára, tízről húszezerre drágult a kukorica mázsája, és vele a hús is. „Aki most vesz takarmányt, aranyáron etet, én viszont abból, amit tavaly nem adtam féláron.”
Tényleg van ok a derűre.
Vizi István is jó színben van, felvetjük, tán nyaralásból jön. „Ja. Odavoltam a Vörös-tengeren… Mi így hívjuk a hagymaföldet.”
Háromszáz hektáron gazdálkodik. Valamikor főleg vöröshagymában utazott, a klasszikus makóiban, extra erő, extra íz, eláll, nem csírázik, nem rohad, és olyan kemény, ha átgurult rajta a traktor, szétnyomódás helyett bepréselődik a földbe. Viszont három évbe telik az előállítása. Tényleg csúcsminőség, Makó nemcsak Magyarországot látta el már az ezerhétszázas évek végétől, hanem a szomszédos országokat is, sőt a legutóbbi rendszerváltás előtt szezonban még a müncheni nagybani piac felé is naponta futott ki irányvonat a városból. Aztán, ahogy nőtt Európa hűtőház-kapacitása, a vevők átszoktak az ugyan kényes, szerényebb beltartalmú, ám lényegesen olcsóbb, kétéves, pofás fajtákra.
Makóiból ma már Vizi úr is csupán fajmegőrzési okból tart, vagy inkább hagymakönnyes szentimentalizmusból.
Vizi úr portfóliója jó ideje zömmel búzából, árpából áll, termel még csemege- és pattogatni való kukoricát, zöldborsót, mindenféle zöldséget, s persze egyszezonos hagymát. Meg a pár hektár makóit. Tisztességesen megél belőle.
Nem kapkodós fajta, ugyan megtaszajtotta a rezsirobbanás, de ez sem több neki, mint feladat. Gázt keveset használ, áramot viszont bőségesen, hiszen villany kell a zöldség hűtéséhez és minden más szárításához. A vállalkozás árbevétele átlagos évben úgy 300 millió forint, a haszon ennek tizede, 30 millió. Ehhez képest a tavalyi villanyszámla 10 millió alatt maradt, idén 15 millió fölött lesz, jövőre meghaladja a 30 milliót. „Cégnek nem jár rezsicsökkentés, a különböző telephelyeink egyedi megállapodások alapján kapják az áramot, a mostani szerződések február és május között jártak le, és kábé háromszoros áron tudtunk hosszabbítani.”
Vagyis az áramár önmagában felemészti a haszon zömét. Ám az energia csupán egyetlen tétel a cégbüdzsében.
„Drágult az összes inputanyag is a műtrágyától a növényvédő szereken át az öntözésig. És erre jött egy olyan aszály, amilyet én még nem láttam. Másfél éve tart! Máskor 20 millió forintot öntözök el nyaranta, most 60 milliót, de kétszer ennyi is kevés lett volna. A gabona ezzel együtt tűrhető volt, a zöldség elfogadható, a többi szinte nulla. Noha a körülmények miatt emelkedtek a felvásárlási árak is, a végeredmény így is mindössze 200 milliós árbevétel, szemben a 300 millió feletti költséggel. Ráadásul, mivel a területeink egy részét öntözzük, nem pályázhatunk az állami aszálykárenyhítésre. Ezzel együtt nem drámázni kell, hanem elfogadni, hogy idén csökken a vagyon. Elvesszük az eredménytartalékból, esetleg eladunk valamit, vagy hitelt veszek fel, ha jó százalékon kapok. Dolgozunk tovább, reméljük, jövőre több lesz az eső, kevesebb a háború, és ledolgozzuk a veszteséget. Ha a tél nem pótolja a csapadékmínuszt a talajban, akkor tavasszal nem kockáztatok, televetek mindent repcével, abból mindenképpen haszon van, ha kicsi is.”
Az áramon spórolna Vizi úr. A hűtőkamrák és a szárítóventilátorok teljesítményéből vissza nem vehet, ám megérett a helyzet a napelem-telepítésre.
Évről évre kiszámolom, hogy a panelek aktuális ára és az áramdíj alapján mennyi idő alatt térülne meg egy ilyen beruházás. Eddig nem érte meg. De most, ha odaférek egy pályázathoz, belefogok. A vak is látja, hogy a zöld energia a jövő: jöjjön a napelem, a szélkerék, tessék megfogni a vizet öntözni és erőműnek is, még a mi kis Marosunk duzzasztható. Közben cseréljük baktériumos műtrágyára a nitrogéneset, és alakítsunk ki stabil birtokszerkezetet a mostani öngyilkos struktúra helyett, melyben 6–8 évente lejárnak a szerződések, ami ahhoz vezet, hogy a bérlő kizsigereli a talajt, elhanyagolja az öntözőcsatornát, hisz’ nem tudhatja, hogy nem valaki másnak teremt-e jobb feltételeket. Ezek nélkül nem Vörös-tenger lesz itt, hanem sivatag.
*
Sárika jómódú tanyagazda. Vizi úr jómódú nagygazda.
Csakhogy a tanyavilág zöme az övékénél sokkal soványabb pénztárcával és dermesztően kilátástalan jövőképpel bír. A Rákóczi-telepre látogatunk, ami telekkönyvileg Algyőhöz tartozik, a valóságban Mordorhoz.
Arany Margó, ahogy a neve is mutatja, a környék aranya meg angyala (és margója), valamint lelke, lelkiismerete és autodidakta képzőművésze. Tavasszal Sárikával közös dolgozatban írtuk meg a sztoriját, most örömmel nyugtázzuk, hogy fél év elteltével is ugyanolyan energiabomba, mint pár hónapja, ura pedig változatlanul a nyugalom és az örökifjúság allegóriája.
Margó kalauzol körbe bennünket Rákóczi-telep tanyáin, de előbb vázolja saját rezsistratégiáját:
„Vezetékes gázom nincs, fával fűtünk, akad a kertben, de eztán nem géppel hasítjuk, hogy spóroljunk az áramon, hanem fejszével. Fa nálunk hulladékba nem megy, az út menti lehulló gallyakat és a legkisebb lécdarabot is összeszedem, amúgy is imádok gyűjtögetni. Augusztustól gázpalackon főzünk, és szinte az összes elektromos holmit kiiktattam. A számítógépnek és a nyomtatónak a munka miatt működnie kell, de a kerámialapos tűzhely, a forraló, a daraboló kihúzva, a két bojler egyike úgyszintén, a két hűtőből egy megy.”
Egy-két próbahónapig csekkolják az így kordába zárt fogyasztást, aztán csak a limitig reaktiválnak eszközöket.
„Mostanáig havi 26 ezer volt a villanyszámla, eztán nem megyünk a támogatott határ fölé. A kerti bulikat is lefújtuk, mert zabálja az áramot, meg újabban úgyis állandóan a politika ment, ittak kettőt, összevesztek, a végén már a szervezésnél azt kérdezték, hogy jön-e fideszes, jön-e ellenzéki. Elegünk lett. Élni szeretnénk, nem gyűlölködni.”
*
A margós tanyatúra első állomása Thúró Miklós, 65 éves, két szakmája van, tetőfedő és bolti eladó, dupla infarktus rokkantotta le 12 éve.
Miklós rezsiminimalizál. Azzal fűt, ami elég a kályhában. Ivóvízért a közkútra kerekezik, két kilométer bicikli oda, kettő vissza, még a kanna is kettő a kormányon. Teli gázpalackhoz akkor jut, ha adódik fuvar a makói telepre; „nyolcezer a csere, kettő a fuvardíj, az összesen tíz”.
Villany van a fáradt vályogházában, a mérőóra viszont ezer méterrel odébb, egy út menti oszlopon található.
Éjszakánként rájárnak aksit tölteni a teherautó-sofőrök, én meg kapom a huszonezres számlát, miközben csak három lámpa, egy tévé, egy mikró meg egy hűtő fogyaszt. Még bojlerem sincs, gázon melegítem a lányomnak a fürdővizet. És hiába jelentem a lopást, nem foglalkoznak vele. A múltkor éjjel nagy pukkanással elszállt az áram, rohantam ki a sötétbe, de szerencsére senkit nem találtam, tán agyon is ütöttek volna. Másnap kijöttek a démászosok, megállapították, hogy a plomba feltörve, összeért két vezeték, és leégett az óra. Vagyis nekem nem a rezsiár robbant, hanem a mérő.
A lány Miklós szemefénye, tizenkét éves, tanítási időben minden reggel bebuszozik vele a makói iskolához, és délután kettőig ül a játszótéren. „Esőben is, fagyban is. Megvárom, együtt jövünk haza. A polgármester javasolta, töltsem az öregek házában az időt, de az meg a város túlfele.”
Miklós rokkantnyugdíja 87 ezer forint, ebből jön le a huszonezres áram és a kiadások legelsőbbike: az internet-előfizetés. „Havi 12 ezer, de annak meg kell lenni, mert okostelefonról tanul a gyerek. Nekem már csak ő számít. Mondja az orvos, hogy megint katéterezni kéne a szívemet, de szanaszét az ereim, nem hagyom. Annyit megteszek, hogy szedem a gyógyszert, aztán tart, ameddig tart ez a kurva élet.”
*
Török Zoltánhoz térünk be, traktorista volt, 55 éves, ő is rég rokkant, neki is a szíve. Meg a súlya. „Pedig annyit eszem, mit egy Madár… nevű ló.”
Orvoshoz jár fogyni, inflációkövetően: „Tizenötezer volt az injekció, amikor kezdtem, most huszonöt.” Elvált, egyedül él, a gyerek kirepült. Egyetlen öröme, mondja, a minap vásárolt Suzuki. Tekintetével simogatja a 140 lóerőt: „Ezért dolgoztam egész életemben. Négy és fél millióért adták. Ötéves. És csak 26 ezer kilométer volt benne.”
A következő beruházás is a kocsié, tetőt kap, ne ázzon, nap ne szúrja. Úgy 300 ezerből jön ki az autófilagória.
Nem sajnálom tőle. Megérdemli.
Sok mindenre nem kell költeni, hiszen van földje Zoltánnak. „Csak drágán művelik be.” De a takarmány még drágább, ezért aztán mégis beművelteti azt a földet, így legalább „van tojás meg vágnivaló”. És van kutya is, gyilkos képű. És van egyetlen tehén. „Ne legyek már marha egymagam ezen a tanyán.”
Itt is terem fa, a villanyszámla a tanya két épületére 13 ezer forint, limit alatt.
Török Zoltán megfontolt ember, sőt melankolikus, de ha Margó fumigálja, fölszalad a szája széle, ráles és selymesen leboszorkázza a piros tincses szőke asszonyt. A leboszorkázás oka, hogy mostanában megannyi magányos ember halt meg a tanyavilágban, s néhányukra Margó talált rá. Ami nem különösebb meglepetés, hiszen, ahogy írtuk, Margó a környék lelke, akit nem lát egy ideje, ahhoz bezörget, aztán vagy élőt talál, vagy holtat, s aztán vagy mentőt hív, vagy rendőrt és hullaszállítót.
Egyedi árfolyamon és szűken mérik e tájon az életet, hatvan fölé férfi alig araszol, asszony se sok. A két legszorgalmasabb kaszás a koleszterin és a pia.
Könnyű ám meghalni. A Sanyi bácsi is kilépett az ajtón, aztán kakukk.
A tanyákba kintről nem látni be, a távolság a hangot és a históriák egy részét is elnyeli; mégis mesélik, könnyen eljár a kéz, sok asszony fut, olykor ember is. A kiszivárgó földszagú történetekből Móricz még egy életművet írhatna össze.
Az első novella kétségkívül a Rákóczi-telepi kocsmában játszódna. Az ivó tavaly zárt be, de addig akkora bulik voltak, csoda, hogy nem döntötték ki a ház oldalát. Nyertek itt kártyán asszonyt, és faktum, hogy egy-két felesért minden fontos dologhoz hozzájuthatott a szórakozni vágyó férfiember.
Az utolsó dajdajok egyikéről bringával indult haza egy harmincas férfi, mocsár részegen. Zoltán meséli: egy nagy felhő volt akkor az éj.
Olyan sötét borult a tanyákra, hogy amikor kiléptem a ház elé, szó szerint az orromig se láttam. Az a szerencsétlen fiú meg belefordult a vízelvezető árokba, és első kerékkel befúródott az iszapba. Három nappal később akadtak rá, még akkor is ült a nyergen, markolta a kormányt, csak a két könyöke látszott ki a víz alól. A rendőrség szerint baleset. Ha ők mondják…
A második novellához pedig ott a puszta.
Az egyik koma szántott a traktorral, rájött a szükség, megállította a gépet, lekászálódott, beguggolt az első kerék elé. Utolérte a másik munkagép, megállt az is, annak is lekászálódott a sofőrje, útban volt neki a traktor, föllépett a fülkébe, és odébb gurult vele. Csak közben áthajtott az első komán. Guggoltában préselte bele a földbe, mint egy hagymát. Abban a testtartásban ásták ki a helyszínelők. Hát ott az a hatalmas szántó, és elüti az embert a saját traktora! Ki hallott már ilyet?!
A halál a téma az erdésznénél is: neki az ura lett oda két éve; korpulens, gránitkemény ember, a magyar egészségügy mégis pár hét alatt végzett vele. „Hasnyálmirigy-gyulladásra kezelték, a boncolásiban viszont már az állt, hogy vérrög a tüdőben. Az első perctől győzködtek az orvosok, hogy ugye alkoholista a férjem, hiába bizonygattam, hogy legföljebb egy pohár bor csúszott le esténként, kikacagtak, hogy otthon egy pohárral, a többi a kocsmában. Minden reggel mentem hozzá a kórházba, mindig estig maradtam, etettem, itattam, mosdattam, forgattam. Egyedül a borotválásra nem állt rá a kezem. Látta egy nővér, hogy ügyetlenkedem, mondta, majd ő megcsinálja az éjszakás műszakban, csak tegyem ki a habot és a borotvát, alá háromezer forintot, reggelre meglesz. Kitettem. Reggel jövök, az uramon ott a borosta, az asztalon a borotva, csak a háromezer forint nincs sehol. Mondtam is a gyerekeknek, bármi történjen velem, megtiltom, hogy kórházba adjanak.”
A rezsiemelést rezignáltan fogadta az erdészné.
Egy hűtő kihúzva, bojler kihúzva, míg jó az idő, fürdök a kinti hordóból, még az uram szerelte fel, feketére festette, a nap fölmelegíti, belefér kétszáz liter víz. Eddig csak a hat unoka pancsolt belőle, hetvenéves koromra én is ott tisztálkodom. Nem szégyen a spórolás. Eddig is szegények voltunk, eztán is szegények leszünk.
Még egy tanyával odébb, Alee Andrásnál és élettársánál, Tímeánál zárjuk a tanyakört.
András 59 éves, ő is rokkant, szívvel, tüdővel, gerinccel; a hajszín tartja optikailag fiatalon.
„Elég nagy zsivány maga.” Ezt mondjuk neki, mert jobb nem jut eszünkbe. Csibészkedve pontosít: „Csak voltam.” Az igazság az, hogy hét gyereknél nincs több, és legsúlyosabb normasértése az volt, amikor a második felesége nővérének nagylányát tette családossá.
Unokákról kérdezzük, büszkélkedik . „Tíz biztosan van, abból három Németországban él, az egyik húsfeldolgozóban dolgozik, kétezer eurót keres.”
Andrást az egyik fia kis híján földönfutóvá tette: „Eluzsorázta a tanyámat a kölök!” Autókat adott bérbe a srác, a géppark fejlesztéséhez hitelre volt szüksége, az apját fűzte be kezesnek, jelzálog került a tanyára, a törlesztéssel elmaradt a gyerek, a tanyát elárverezték, az állam vette meg. „Ennek már négy éve. Rettegtem, hogy kilakoltatnak, de azóta sem zaklatnak. A bizonytalanság miatt viszont nem költök a házra, ami szép lassan tönkremegy. Nem jó ez így.”
András még nem nyugdíjas, rokkantsági járadéka havi 28 ezer forintot. Az asszonya is rokkant. „Ő csak 56 százalékos, gerincsérves és pajzsmirigyes. Zsákoló volt Mezőhegyesen, de mivel kevés az éve, egyetlen fillért sem kap. Viszont legalább mindketten közgyógyosok lettünk, így ingyen az orvosság.”
Szóval kettejükre jut havi 28 ezer. Abból folyik be némi plusz, ha hébe-korba sikerül eladni néhány baromfit. „Holnap három kakasért jönnek, lóvé áll a házhoz! Darabja kétezer, az összesen hat rugó, tudunk vásárolni, kell is, eléggé kifogytunk.”
Egy időben a tojást is vitték a városi vadászok, ötven forintért, de újabban másfele járnak, a tojás megy a sovány malacok elé.
A szárnyasok most épp a szomszéd napraforgója alól szedegetik a hullott szemeket. Egy artista kendermagos szökellget: guggol, elrúgja magát, esetlenül csap a szárnyával, épp feléri csőrével a méteres növény lebillenő fejét. Egy hopp, egy csipp. Keressük Tarr Bélát, de sehol a kamera.
Szerencsére baromficsavargás nélkül is adatik takarmány: András is átjár a szomszédba, ezerkétszáz forintos órabérért füvet nyír, stihlezik, szolgálataiért nem pénzt kap, hanem búzát, kukoricát, piaci ár alatt.
Aleéket a rezsirobbanás nem érinti: a villanyórájuk kártyás, havi négy-ötezer forintot töltenek fel rá. „Kártyát Szegeden tudok venni, darabja 2500, plusz a buszjegy oda-vissza kétszer 690 forint, és még villamosozni is kéne, de azt inkább legyaloglom.”
Örömhír, hogy a következő néhány utazás ingyen lesz. „Műtötték a könyökömet, fáj, de annyi haszna van, hogy ha a szegedi kormányablakban bemutatom a buszjegyeket és a kórházi papírt, miszerint meg kellett jelenni a kötözéseken, akkor mindannyiszor elutalják csekken a kétszer 690 forintot. Az már 1380! Minden percben várom a postást.”
Már indulnánk, amikor vendég érkezik kerékpáron: Szabó Attila, alias Fürge, aki elújságolja, hogy két nap múlva tölti be az ötvenet.
Fürge szakmája lakatos és hegesztő, a foglalkozása közmunkás. Az ő büszkesége, hogy mivel rendelkezik szakmával, a közmunkáspénz plafonját kapja, bő 80 ezer forintot.
Fürge felnőtt élete bársonyosan indult, megnősült, fia született, lakása lett Szegeden, állása lakatosként. Aztán megcsúszott, sertéstelepre került állatgondozónak, a házassága kipukkadt, cuccolni kellett a panelből, és az apja után örökölt üres tanyára költözött.
Szeret itt, senki nem piszkálja, bár senki nem is inspirálja.
Aztán addig-addig halogatta bejelenteni a hibát az elektromos műveknél, hogy egészen megszokta a delejtelen nomádságot. Az utolsó számlát be se fizette, a szolgáltató küldözgette a felszólításokat, majd megoldva a dilemmát, lekötötte Fürgét a hálózatról.
Aki fölszegte a fejét, megrántotta a vállát.
Most is szegi, most is rántja: „Ez az igazi rezsicsökkentés, barátom.”
