– Megkérdezhetjük, mennyi az idő?
– Négy óra múlt hat perccel.
– Akkor már jöhetünk! Gyertek, menjünk!
A Menedékház Alapítvány által üzemeltetett családok átmeneti otthonában járunk a 11. kerület szélén, a Kamaraerdő szomszédságában. Az otthon az ország egész területéről fogadja az átmenetileg fedél nélkül maradt családokat, hogy együtt maradhassanak, és itt közös erővel győzzék le a problémáikat. Jelenleg körülbelül nyolcvanan laknak itt, közülük ötvenen gyerekek.
A fenti párbeszéd az egyik bátor itt lakó kisfiú és köztem zajlott le. Én egy sörpadon ülve igyekeztem felmérni a terepet, ők a minket elválasztó kerítésen állva várakoztak izgatottan. „Négy óra múlt hat perccel” – még le sem vittem a hangsúlyt a mondat végén, egy emberként ugrottak le a kerítésről, és rohantak be az otthon kertjébe.
De miért vannak sörpadok egy átmeneti otthon udvarán? És miért várták ennyire ezek a gyerekek a négy órát? Hát azért, mert csütörtök délután négytől a Budapest Bike Maffia jóvoltából a szálló jócskán megváltozik néhány órára: ha már az itt lakóknak nincs lehetőségük odamenni, egy kicsit elhozzák nekik a Balatont.
A Budapest Bike Maffia idén indította el „Nekünk a Balaton” elnevezésű kezdeményezését: rászorulóknak viszik el a tóparti hangulatot, valamint családok és hajléktalanok számára szerveznek utazásokat a tó partjára.
Azoknak is, akik valamilyen okból nehéz körülmények között élnek, és önerőből nem tudnák megtapasztalni a lángossal, kertmozival vagy főtt kukoricával megspékelt tóparti hangulatot. A BBM az erőforrásaihoz mérten azon fáradozik, hogy minél több hajléktalan ember a saját szemével láthassa a hullámokat, de akiknek ez nem jön össze, azoknak „elhozzák a Balatont”.
A mostani a negyedik ilyen fővárosi rendezvény, az előkészületekből pedig már körvonalazódnak a programok: lesz arcfestés, hattól élőzene, illetve nagy a sürgés-forgás a lángosos és a fagylaltos kocsinál is. Ezen a napon kissé visszafogottan mutatja meg magát a kánikula, úgyhogy csak kis medencékkel készültek a szervezők, de később kiderül, hogy a medence mérete és a gyerekek öröme között nincs összefüggés, sőt.
Nekik az, hogy együtt tudnak lenni valami másban, mint amiben nap mint nap együtt vannak, hatalmas dolog. Mindig mondják, mennyire különleges, mert sosincs, hogy ők együtt csinálnának ilyesmit, együtt élhetnének meg valamit
– meséli már Budapest Bike Maffia csapatát erősítő Dani. A kezdeményezés hátterében egyébként többek közt az áll, hogy a BBM a működése alatt eddig nyaranta az utcán élőkre fókuszált, ivóvizet, gyümölcsöt, vitamint vitt ki azoknak, akiket a forróság a legjobban veszélyeztet.
Ez természetesen rettentően fontos, de kevéssé látványos, arról nem is beszélve, hogy szeretnének mindig hosszú távban gondolkodni. Jött a kérdés, hogyan lehetne segíteni, kicsit előrébb mozdítani azokat, akik hajléktalanszállókon, átmeneti otthonokban élnek, majd tavasszal fogalmazódott meg bennük az az egyszerű állítás, hogy a nyaralás egy emberi dolog.
Nyaralni emberi igény, az kell, hogy kikapcsoljunk, ez járna mindenkinek. De ezeknek az embereknek nem opció, ők örülnek, ha étkezésük biztosított, fel sem merül, hogy nyaralni menjenek.
Így állt össze a koncepció. A hajléktalan ember is ember. Nyaralni emberi dolog. Nyaraljon a hajléktalan ember is.
Ennek egyik része, hogy családokat visznek a Balatonhoz, közülük sokan még soha nem látták a tavat. Persze a világ összes pénze sem lenne elég ahhoz, hogy mindenkit eljuttassanak a magyar tengerhez, majd jött az ötlet: átalakítani a hajléktalanszállók kertjeit egy napra, megmutatni a nyaralásélményt azoknak, akik mindezt nem ismerik.
Ezek a percek pedig még a gyerekkori élményeket is előcsalogathatják az akár már idős emberekből is: a BBM-esek sokszor látják, ahogy a hajléktalan emberekben ezek a programok felidéznek olyan emlékeket, történeteket, amikor még teljesen más élethelyzetben voltak, mint most.
„Mindig el lehet kapni fontos mondatokat. Az első turnusban volt egy család, aki elsétált mellettem a parton, és fél füllel hallottam, ahogy azt mondták, szeretnék, ha jövőre önerőből is el tudnának ide jutni.” Egy ilyen állítást megfogalmazni iszonyú nagy dolog, amikor olyan emberekről van szó, akik tipikusan elég céltalanok, hiszen nem tudnak egyről a kettőre jutni, nem tudnak megfogalmazni maguknak elérhető célokat – mondja Dani.
Ez egy olyan dolog, amire lehet törekedni: a családdal önerőből képesnek lenni elmenni a Balatonhoz. Ezért érdemes küzdeni.
Az élményekből pedig sokszor az események minden szereplőjének fontos emlékek lesznek, Dani azt az alkalmat emeli ki, amikor a legutóbbi szállóbulira a hatéves kisfia is elkísérte. „Volt egy nagy, felfújható medence, két órán át játszott benne két hajléktalan roma férfival. Teljesen kihozta belőlük a hatévest, ugyanúgy pancsoltak, dobálták egymást vízibombával. Hazafelé mondtam a kisfiamnak, hogy ugye tudja, mennyit számított ennek a két embernek, hogy játszott velük.”
Az udvaron közben egyre több nyári kellék kerül elő, egymás után fújják fel a strandlabdákat, állítják fel a napágyakat. „Már lehet jönni”, hangzik a lángosos kocsiból az invitálás, ám az esemény elején még a klasszikus ízekkel igencsak jól felszerelt fagylaltos autó a népszerűbb célpont.
„Ott voltam az előző bulik mindegyikén, de ez most más, ez gyakorlatilag egy gyerekzsúr” – meséli Attila a fagyis pult mögül, miközben kiszolgálja a csoki- vagy pisztáciafagyi által ámulatba ejtett szempárok gazdáit. A fagyi népszerűségét egyébként nem dobta meg nagyon a gyerektömeg, mondja, az előző helyeken is vitték, mint a cukrot. Sőt, volt olyan felnőtt az egyik korábbi alkalommal, aki határozottan próbára tette a szervezete teherbírását is: összesen húsz gombóc fagyit és négy lángost evett meg.
Egy kislány épp egy csokoládé-karamell párosítást kér, Attila visszakérdez, elég lesz-e kettő, határozott bólogatás a válasz.
Ezek a gyerekek talán még nem érzik, hogy nem az a normális, ahogy ők élnek, ezért miattuk nagyon fontos itt lenni. És a felnőttek miatt is, hiszen ők sem mostanában ettek utoljára fagylaltot.
Ráadásul sok felnőttnek ez egy olyan alkalom, amikor kicsit elengedheti, jól érezheti magát, ugyanúgy szórakozhat, ahogy mondjuk évtizedekkel ezelőtt, amikor még volt a szó klasszikus értelmében vett otthona. Egy újabb érkező közben az eper-karamell párosítás mellett teszi le a voksát, ő már visszatérő vendég: „ebbe a pici lányba már úgy a nyolcadik megy bele, hogy hova, azt nem tudom”.
A sörpadoknál közben feltűnik egy tekintélyt parancsoló süveggel rendelkező varázsló is – ő Klára, aki lufikból hajtogat különböző állatokat az otthon lakóinak. A színes léggömbök elég gyorsan odavonzzák a gyerekeket. „A varázslók varázsszóra működnek. Tudod a varázsszót?” – kérdezi Klára az egyik, már most elvarázsolt kislányt, mire rövid úton kiderül, hogy a varázsige egyszerűen annyi: „kérem szépen”.
Az esemény kezdetén talán a lufikutya a legnépszerűbb, ki a színt, ki a fajtát specifikálja. „Elfelejtettem kérdezni, milyet, úgyhogy most már uszkár lesz. Tudod, melyik az? Nem, nem a »virslikutya«, az a tacskó”, folynak a terminológiai eszmecserék a készítés közben.
Klára egyébként az Aszódi úti hajléktalanszállón dolgozott szociális munkásként, most augusztus 1-jétől nyugdíjas. Korábban ezen a hajléktalanszállón is tartott egy ilyen rendezvényt a Budapest Bike Maffia, ott tett ígéretet arra, hogy ha lesz gyerekeknek szóló esemény, akkor eljön lufikat készíteni.
Nagyon tetszett, amit elképzeltek, és szerettem volna a részese lenni kicsit. Én ezzel tudok. Szociális munkásként nagyon kevés sikerélményünk van. És kellenek a gyerekek.
Egészen biztos, hogy ez a családok átmeneti otthona nagyon más helyszín, mint mondjuk az éjjeli menedékhelyként működő Aszódi úti szálló, de pontosan mit is érdemes tudni róla? Betti, az otthon intézményvezetője egy lángos elfogyasztása közben mutatja be a helyet. Az otthonban lakhatási problémával küzdő családok laknak, átlagosan 15–18 családról beszélünk. A szülőknek szociális munkások segítenek az ügyintézésben és a lakhatás megoldásában, hiszen itt maximum másfél évet maradhatnak. Ennyi idejük van megoldani, hogy valahova kiléphessenek innen.
Az otthonba a családok a gyermekjóléti szolgálaton keresztül tudnak jelentkezni, illetve a másik lehetőség, hogy már eleve egy hasonló intézményben laknak, ott letelik a férőhelyük, és onnan jön a telefon, hogy van-e épp szabad hely a Menedéknél. Ezt követően egy interjún vesznek részt az érintettek, és azt veszik fel, akinek a legsürgősebb, vagy az élethelyzete leginkább megkívánja ezt. Sokkal kevesebb a hely, mint a várakozó család: folyamatosan teltházzal működnek, a várólistán 30 és 60 között mozog a családok száma.
A családok nagy része legalább egy évig itt van, kisebb részük marad csak két-három hónapig, például azért, mert nem tudnak ekkora közösségben élni, vagy nem laktak még korábban ilyen intézményben
– meséli Betti. A következő állomás pedig legtöbbször egy másik, ugyanilyen intézmény.
A megoldást többek közt az önkormányzati bérlakások jelenthetnék, de mivel ebben a főváros, a 11. kerület pedig pláne nem bővelkedik, marad az albérlet, amit viszont csak az itt lakók egy kis részének valós lehetőség. A tartózkodás ideje alatt egy minimális térítési díjat kérnek a családoktól, miközben sok mindenben támogatják őket, ezzel is hozzájárulva, hogy kicsit képesek legyenek gyűjtögetni, amíg itt vannak.
„Sajnos, hiába van sokszor előtakarék, volt olyan család, ahol félmillió forint félretett pénz gyűlt össze, de romák voltak, négy gyerekkel, úgyhogy hiába kerestek albérletet, sehová nem tudtak menni. Végül nekik is egy másik ilyen intézménybe kellett költözniük.”
A sikersztorikat az az évi két-három család jelenti, akik el tudnak költözni albérletbe, sőt, egyszer volt példa arra, hogy egy család igénybe tudta venni a csokot – ez már önmagában nagy dolog, hiszen sokan nem jogosultak rá –, ezáltal képes volt saját ingatlant vásárolni magának.
Nyüzsgő, hangos, izgalmas
– így tudná jellemezni az otthon mindennapjait Betti. A nyári szünet ideje alatt az egész nap a gyerekekről szól, próbálják őket minél jobban lefoglalni, voltak nyári táborok is, illetve a házban is igyekeznek minden nap különféle programokkal szolgálni, ma délelőtt például kreatívkodás volt terítéken: szélforgókat készítettek.
A ház délután egy és három között csendesül el, hogy a legkisebbeknek legyen lehetőségük pihenni. A szülők kivétel nélkül mind dolgoznak, az édesapák főként az építőiparban, bár egy apuka például egy Netflix-produkcióban volt díszletfestő. Az anyukák takarítással foglalkoznak vagy szobalányként helyezkedtek el, hogy legyen idejük a gyerekért óvodába, iskolába menni.
„A szülők szokták mondani, hogy »na, itt aztán eltanulnak minden rosszat a gyerekek«”, jegyzi meg az intézmény vezetője az udvaron felszabadultan játszó gyerekeket nézve. Ugyanakkor azt mondja, a fiúk és lányok egyaránt nagyon gyorsan a közösség részévé válnak itt, kicsit olyan, mint amikor egy közösségbe, például óvodába bekerül egy gyerek, és hirtelen rengeteg új inger éri, új dolgokat tanul meg.
A baj az, hogy legfeljebb másfél évig maradhatnak egy ilyen helyen, nincs meg az alapvető biztonságérzetük azzal kapcsolatban, hogy van egy fix hely, ahová hazamehetnek. Így sokan a gyerekek közül nem is tudják kimondani:
ez az otthonom.
Ezen kívül rizikót jelent még, hogy a kicsik végtelenül nyitottá válnak mindenki felé, senkit nem kérdőjeleznek meg, aki foglalkozik velük, nem gondolkodnak el azon, hogy valakivel biztosan szabad-e beszélgetni, játszani.
A házban a családok egy lakószobát kapnak, a szülők, gyerekek, kamaszok, kortól függetlenül mind egy szobában laknak, szóval az intimszféra elég ismeretlen fogalom errefelé. A családok közös helyiségeket, konyhát használnak, ez pedig nyilván okoz konfliktusokat, súrlódásokat köztük, de lakógyűléseken igyekeznek orvosolni a felmerülő problémákat.
„Nagyon kell ez most a szülőknek” – mondja Betti a mai programról, jelezve, mennyire szüksége van minden lakónak arra, hogy kicsit kilépjenek az egymást követő hétköznapokból.
A gyerekeknek közben újabb programok is szerveződtek, az önkéntesek által készített csillámtetoválás például lázba hozza az otthonban lakó kislányokat. A fiúk inkább a vízipisztollyal vannak elfoglalva, hol egy az egy ellen, hol többen egy ellen. Néhányan már csuromvizesen szaladgálnak körbe-körbe, mintha legalábbis ruhástól ugrottak volna be a Balatonba néhány pillanattal korábban. „Szerintem itt este nyolckor minden gyerek nyugton lesz”, vélekedik Betti a gyerekeket elnézve.
Közben a kitartó játékban megéhezett gyerekek és szüleik is egymás után veszik célba a lángosos autót, ahol Marika és Aranka várják az éhes szájakat.
Egy kicsit összeszorul a szívünk, milyen körülmények között élnek ezek a kis gyerkőcök, de legalább van hol lakniuk. Még jó, hogy van ez a hely
– mondják. Attilához hasonlóan ők is ott voltak a korábbi BBM-s szállóbulikon is, ahogy visszaemlékeznek, az első, ami eszükbe jut az, mennyire hálásak és kedvesek voltak mindenhol az ott lakók. „Mindent ezerszer megköszöntek, mondták, mennyire finom.” A lángosos kocsival egyébként egy héttel korábban még a paloznaki jazzpikniken voltak, a fix helyük egyébként Újpesten található, ide még vidékre is bőven járnak hozzájuk lángost enni.
Az átmeneti otthon flottul működéséhez pedig az olyan szakgondozók is elengedhetetlenek, mint például Noémi, aki emellett az ELTE-n szociális munkásként tanul. „Ha kiveszed a BBM-es csillámtetkókat, akkor itt ilyen minden egyes nap”, állítja, miközben a háta mögött az egyik kisfiú épp arra figyelmezteti, hogy „Noémi néni, meg akarják dobni magát vízibombával!” Aztán a veszély szerencsére hamar elhárult, Noémi néni megmenekült.
Egy nap szakgondozóként itt reggel nyolctól másnap reggel nyolcig tart, ami alatt igyekeznek segíteni a szülőket, játszanak a gyerekekkel, rajzolnak, színeznek, verseket tanulnak, lényeg, hogy hasznosan és kreatívan teljen el egy nap. „Igazából minden nap gyereknap itt”: fárasztó ugyan, de a cserébe kapott szeretet mindenért kárpótol.
Mindig akarnak adni valamit abból, amit színeztek, mindig történik valami, ami feltölt, mindegyik napon.
Mindeközben hat óra is elmúlt, így megérkezik a beígért élőzene: a szintetizátoros által szolgáltatott számokra, ahogy egy átlagos lagzin, eleinte csak egy-két jelentkező kezd el bátortalanul táncolni, aztán úgy fest, az ismerősen csengő dalok ütemei azért sikerrel oldják a kicsikben és nagyokban lévő gátlásokat, úgyhogy pár szempillantás múlva már a lángosos hölgyektől kezdve az anyukákon át, az alig totyogva mindenkit leiskolázó kislányig mindenki táncra perdül.
Az önfeledt hangulatot elnézve Noémi azt mondja, a mostani esemény azért is nagyon fontos, mert ez nem olyan, mint például egy május elseje. „Ez ide lett szerezve. Nekik lett létrehozva. Értük történik.”
