„Valamikor a kilencvenes évek végén ülök a cammogó személyvonaton, bambulok, a maszatos ablak túlfelén a végtelen Hortobágy. Megállunk, kászálódnak le az utasok a kopott ruhájukban, indulnak be a pusztába, a semmibe. Elborít az érzés, hogy mennyire szeretem ezeket az embereket, ezt a csupa sár kilátástalanságot, ezt a tájat. Lassan megindulunk. Málló vakolatú házak mellett húzunk el, az egyiken rozsdálló villanyóraszekrény, rajta világító spray-vel kapkodva felfújva, hogy BUZI FTC!. Nekem meg Pestig az jár a fejemben, hogy az a graffitis bement a festékboltba, pénzt adott a flakonért, és kockáztatva, hogy a háziak megkergetik, felpingálta azt a marhaságot, és hát micsoda erő lehet a Fradiban, ha ilyen aktivitást vált ki egy balsorsúból.”

Ez az első Fradi-élmény Szabó László agrármérnök életében. Aki ekkor még nem sejtette, hogy másfél évtizeddel később, 2015 őszén ezrek előtt sast reptet majd az Üllői úti stadionban, és aztán sok éven át szinte az összes hazai mérkőzés előtt.

Váratlanul került a klubhoz.

Egyszer csak felhívtak, hogy mivel a sas a klub jelképe, szükségük lenne rám és valamelyik madaramra. Visszakérdeztem, hogy miért tartott ennyi ideig rám találni.

És fradista is váratlanul lett belőle.

„Pár hónapja már röptettem a stadionban, amikor egy vidéki bemutató után az fogadott az autómnál, hogy valaki ujjal beleírta a poros szélvédőmbe: ZÖLD MAJOM! A karomon ült a sas, éreztem, ő is elcsodálkozik, pedig le volt sapkázva. Rögtön eszembe jutott a huszonévvel korábbi hortobágyi felirat, és mellbe vágott a felismerés, hogy immár engem is a zöld-fehér közösséghez sorolnak az emberek, és hogy ugyan primitív és ostoba gesztussal, de most szentelt fel fradistának a világ, és hogy ha eztán bármikor bárki belemélyed a Ferencváros történetébe, akkor előbb-utóbb ráakad egy rosszarcú solymászra, aki én vagyok. Ott lettem fradista, azon nyomban, és a gyerekeimet is fradistának nevelem.”

„Nálam negyvennyolc órával a kezdő sípszó előtt indul a meccs. Merthogy már akkor elkap a gyomorideg, lesem a sas viselkedését, óránként ellenőrzöm a felszerelésemet, és noha tudom, hogy a munkát becsülettel elvégeztük, imádkozom, hogy minden jól sikerüljön. Aztán végre elérkezik a mérkőzés délutánja. Bő egy órával a kezdés előtt érkezünk, körülnézek, van-e valami szokatlan a nézőtéren, mozog-e a szomszédban a toronydaru, melyik irányból fúj a szél, milyenek a vendégszurkolók.”

A röpítés abból áll, hogy Igor, a sas a lelátó egy pontjáról berepül a pályán felállított emelvényére, ott felfalja a kikészített jutalomfalatot, majd Laci a karjára veszi őt, és körbekocog vele a közönség előtt. „Felintek a hetvensok éves ősfradista haveromnak, a családi szektornál megállok a gyerekek előtt, ők a szívem csücskei, és a Tábort is külön köszöntöm, tartottam tőlük, de mindenben segítenek.”

Igor jól teljesít, ezidáig csupán háromszor hibázott. „Ez nem sima bemutató, hogyha nem engedelmeskedik a madár, elmagyarázhatom a publikumnak, hogy bocs, valami elvonta a figyelmét, de nyugi, amint meggyőződik arról, hogy veszélytelen, ami eltérítette, szót fogad. Itt nem érv az, hogy a sast az ösztönei vezetik, és a természetben az óvatlan madár elpusztul, mielőtt tovább örökíthetné a génjeit. A stadionban kint ül akár húszezer ember, plusz élőben közvetít a tévé. Itt két perc az élet.”

Igor egyik malőrje az volt, hogy az emelvény helyett a kapura szállt le, egy másik alkalommal pedig a nézőtéren landolt.

Új zászló, lufi, csillogó tárgy vonta el a figyelmét, nem rovom fel neki. A harmadik hibáért viszont kizárólag az én hiúságom okolható. A szezon utolsó meccsén gyönyörűen landolt a dobogón, én meg úgy voltam, legyen még egy kunszt. Nem mentem oda hozzá, hanem az oldalvonaltól hívtam magamhoz. El is indult felém, de megpillantott valami szokatlant, meggondolta magát, és fel a szurkolókhoz. Fölszaladtam, megtöröltem a homlokomat, mondtam egy söröző srácnak, hogy adj már egy kortyot az ijedtségre, nevetett, adott, felvettem a madarat, és gyerünk vissza a pályára. Tapsot arattunk. Végtére, ha már a csapat legjobbjai is kihagynak olykor egy-egy tizenegyest, a madár is tévedhet.

Igor igazi sas. Igazi, vagyis szirti.

„A sima sas és a szirtisas között akkora a különbség, mint a légpuska és az ágyú között. A halfogó, réten bogarászó rétisas aranyos madár, lehet belőle szimbólum, de a Fradi nem légpuska. Igor kárpáti szirtisas. Nem amerikai import, amivel néhány más európai klub dolgozik, hanem a mi madarunk, a Kárpátokban járva láthatod a fajtársai fészkét. Igor a világ egyetlen szirtisasa, aki stadionban repül, következésképpen a Fradi-stadion a világ egyetlen helye, ahol szirtisas repül. Újabban a PSG-nél is idomítanak szirtisast, de ott kézről röpítik a gazdájához, ami lényegesen könnyebb feladat, mint nálunk, ráadásul nyolc évvel utánunk csinálták.

Igor nem nagy, nem kicsi. „Hanem tökéletes méretű. Ha kisebb lenne, az megmutatkozna az erejében. Ha nagyobb lenne, az a röpminőség rovására menne. A fesztávja két méter, a súlya négy kiló, ami elsőre nem tűnik soknak, de gyalogolj csak le vele karon húsz kilométert a szántásban. Egy ilyen túra után fájlaltam a szívem táját, a kardiológián nem találtak elváltozást, fejcsóválva kérdezte a doktornő, hogy nincs-e valami egyoldalú fizikai megterhelésem, én meg a fejemhez kaptam, hogy opsz, a sas!”

Ami pedig Igor képességeit illeti: „A csűdje tollas, nagy mínuszban sem fagy le a lába, vagyis bírja a telet. Eszelősen gyors, agresszív, brutálisan erős, elkapja még az őzet is. Kiváló idegzetű, érzékszervei parádésak. Tiszta időben tíz kilométerről felismer egy mozdulatlan nyulat, de ha mozog az a nyúl, akkor harminc kilométerről.”

Igor betöltötte a tizedik életévét.

Hároméves koráig rengeteget vadásztunk vele, de azóta a Fradinak él, csak az Üllői utat repüli. Hónapokba telt feltérképeznie a stadiont, végigröptettem szektorról szektorra, megismertük a székeket, az üvegfalakat, a hálókat. Heti háromszor-négyszer tréningezünk, odabent ma már csak megröptetem vele a programot, minden mást a szabadban csinálunk, hogy a helyszín kötődjön a munkához. Meccsen, ha letudtuk a röptetést, jóllakik, megnézzük az első harminc percet, s mivel a gyerekek miatt nem maradhatunk végig, irány haza, hogy a második félidőt már tévén keresztül szurkolhassuk végig.

Laci 1962 decemberében született Bodrogközben, egy Bálványos nevű tanyán nőtt fel. „Hárman jártunk egy osztályba, az is összevont évfolyam volt, az iskola teljes létszáma tizenkét fő. A kutyaszán és a pákászás volt a legkedvesebb játékunk, tízéves koromra mindenhogyan tudtam halat fogni, pecával, hálóval, kézzel, lábbal, patakban, folyóban, iszapban. Aztán vadászni tanultunk, ismertem olyanokat, akik ólmosbottal ütötték a vadnyulat: ült a hóban a nyuszi, az emberek három irányból közelítettek, és amikor dobótávolságba értek, röpült a bot vízszintesen, forgott és talált.”

Idővel a szabolcsi Kemecsére költöztek, Laci édesapja ott kapott fővadászi állást.

„Ahogy Rejtő Jenőnél meséli Csülök: műveltséget anyai ágon örököltem, a szakmaszeretetet pedig apain, ugyanis apám addig vert egy törött árbócrúddal, míg be nem álltam hajósinasnak. Annyiban vagyok különb Csülöknél, hogy engem nem kellett verni, boldogan kopíroztam apámat. Olyan vagyok, mint ő, csak elvadultabb kiadásban. Harmincezer hektár tartozott hozzá, országosan elismert szakember volt, jelentős solymász és vizslaidomár. Alig nyiladozott az értelmem, vitt magával, héjával mentünk fácánra, nyúlra, aztán szarkára, varjúra, verébre. Minél apróbb, annál nehezebb, annál izgalmasabb.”

Küzdős fiú volt.

„Óriási ellentét feszült a falusi és a tanyasi gyerekek között, és ebben a feszültségben mindig mindenki megméretett. Vagyis állandóan bunyóztunk. Még a nevekre is emlékszem. Csépán Gézát lakattal vertem fejbe. Jámbor felbuktatott, kiütöttem, elájult. Korpai Feri a nyakamban lógott, de Márkus Attilát ablakon keresztül így is orrba vágtam, azt hitte, szegény, a csapóajtó üvege megvédi a szemtelenkedése következményeitől. De kaptam én is akkorát a Nemestől, hogy három vödör vízzel mosták föl utánam a véres folyosót. Így működött a falusi világ, néhány pofonból senki nem csinált ügyet. Felnőttként mégsem lettem garázda, mélyen megvetem az öncélú agressziót, irgalmatlanul nyomorultnak tartom azokat, akik a fizikai erejükkel kérkedve terrorizálnak másokat. De azt azért vallom, hogyha két férfiembernek vitája adódik, akkor nem rendőrért kiáltunk, nem bíróságra rohangálunk, hanem szépen megbeszéljük. Kettesben. Az első a szép szó. Ha felcsesződünk is, álljunk a másik elé, mondjuk el kulturáltan, mi zavar, hátha találni kulturált megoldást. A múltkor behajtottam a körforgalomba, fékeznie kellett miattam egy srácnak, rám dudált, villogott, óbégatott, a pirosnál megálltam, kiszálltam, mondtam, figyelj már, neked is ott hátul a két gyerekülés, nekem is, te is munkából jössz, én is munkából jövök, te is a két gyönyörű csemetédet szeretnéd látni mielőbb, én is az enyémeket, hát akkor mi a túróért veszekszünk egymással?! Hümmögött, lepacsiztunk. Elgondolkodott, mi fontos, mi nem. És én is elgondolkodtam. Néha nem árt kondicionálni.”

Gimnáziumba Nyíregyházára járt.

„A világ legjobb pedagógusa, Hadabás István volt a tesitanárom, vékony, semmirevaló gyerekből kiváló sportolót faragott belőlem, középiskolai országos magasugróversenyt nyertem, kosárlabdában ifi NB2-ig vittem. Hadabástól tanultam tisztességet, emberséget, sportszeretetet, nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Irgalmatlanul szigorú volt, szünetekben mégis tolongtunk a tornateremnél. Hamarosan osztálytalálkozónk lesz, nem járok, de most elmegyek, hogy még egyszer az életben láthassam őt.”

Lehetett volna sportoló, de a hivatásos vadászi pálya jobban vonzotta.

„Agrárt kellett végeznem hozzá, el is végeztem, általános agrármérnök vagyok, plusz állattenyésztő, a diplomamunkámat a halászatból írtam, párhuzamosan elvégeztem a vadászat-vadgazdálkodás fakultást. Tudom, mi a fehérjeszintézis meg a glükoneogenezis, és azt is tudom, hogy ez a tudás semmit nem ér gyakorlat nélkül. Abban Forrest Gumphoz hasonlítok, hogy nem vagyok okos ember, viszont nyitott szemmel járok a természetben, és mindennap tanulok valamit. Tegnap azt figyeltem, ahogy a mezei veréb sáskával eteti a fiókáit, de mielőtt odaadná a rovart, kihúzza az ugrólábakat, hogy a zsákmány könnyen lecsusszanjon a kicsik torkán. Önmagában ez csupán érdekesség, de egy idő után összeáll a fejedben a nagy kép. Nekem betegségben egyetlen vadászmadaram hullott el, sok ilyen solymászt nem találsz. Volt madaram, aki a láztól eldobálta a tollait, úgy nézett ki, mint egy grillcsirke, de őt is életben tartottam. A kertemben kilencvenkilenc csirkét látsz, ennyi maradt a száz csibéből, az agyonantibiotikumozott telepeken sincs ilyen túlélési arány.”

Friss agrárdiplomásként egy tehenészetben lett műszakvezető; a mindennapjaiból simán összeállna egy Tarr Béla-film.

„Volt harmincöt emberem, hajnalban feszültek a tőgyek, bőgtek a tehenek, nem indultak a fejőgépek, a fejőgulyások részegek, a négyből egyetlen érkezett időre, egy másik késve, bár maradt volna otthon, hallani a közeledő segédmotoros kerékpár berregését, majd puffanás, nyííííhííí, na, mondom, most borult be az árokba ez a nyomorult, hozzátok be, mosdassátok le, itassatok vele kávét, és támasszátok a fejőállásba, közben gyorsan megjavítom a takarmányadagolót, amit a lopós Jánoska rontott el, hogy ne ellenőrizhessem, mennyit adott az állatoknak, és hirtelen kiderül, hogy az éjjeliőr, Takács bácsi éjszaka bealudt, a különböző laktációs periódusú tehenek összekeveredtek, mindnek meg kell találni a helyét, Takács bácsitól el kell kobozni a hatalmas vekkerét, nehogy másnap megint az én érkezésem előtt tíz perccelre állítsa, hanem valóban éjjeliőrködjön. Ilyenből finomságból ezer.”

Két évig csinálta.

Pont addig, míg a szüleim oda nem vesztek egy autóbalesetben. Műszak után a fenyőültetvényünket kapáltam, amikor szólt édesapám, hogy lekvárt főznének, elugranak szilváért, hívott engem is, de haladni akartam a munkával. Pár kilométerrel odébb fordultak volna le a főútról, beléjük szállt egy gyorshajtó, édesapám azonnal meghalt, édesanyám a kórházba szállítás után. Huszonöt múltam, taknyos kölök, azt hittem, belebolondulok. Az segített talpon maradni, hogy apám után én kaptam Kemecsén a fővadászi állást, azt is csináltam két éven át, de jött a rendszerváltás, minden átalakult.

Még Laci frizurája is.

„Rövid, göndör hajam volt, amihez csak az édesanyám nyúlhatott, így is minden nyiratkozásnál úgy éreztem, mintha a testemet vagdosnák. Aztán, hogy édesanyám itt hagyott, elmaradt a nyírás meg a fésülködés is. Raszta lettem, de úgy, hogy nem tudtam, hogy létezik a rasztaság. Amúgy semmi jelentőséget nem tulajdonítok a hajnak, az se zavarna, ha kopasz lennék. Az viszont kicsit bánt, hogy a rasztaság miatt sokan azt hiszik, kétpofára szívom a vadkendert, mint Bob Marley, noha még csak ki sem próbáltam. Annál én sokkal hagyománytisztelőbb vagyok: a magyar ember nem kendert szív meg kubai szivart, hanem megiszik egy vödör pálinkát, aztán megiszik egy másik vödör bort, oszt nyugovóra tér. Illetve ihatsz sört is, de a regula szerint azt csak Szent György és Márton nap között.”

A fővadászság mellett a kemecsei fácántelep vezetője lett Laci.

„S közben eladtam a családi vagyont, összejött kétmillió forint. Ennyim volt arra, hogy kiépítsem magamnak a hivatásos solymászi státuszt, és én legyek az első magyar, aki solymászmadarakra alapozza az egzisztenciáját. Idomítottam, plusz bemutatóztam a Hortobágyon, Bugacon és mindenfelé, a tihanyi Belső-tónál negyvenezer ember előtt reptettem. Nem voltam szívbajos, egy szilvásváradi bemutatón, amikor az agyonfizetett osztrák kollégák el se merték engedni a madarukat, én lóhátra állva vágtattam körbe, és röpült mögöttem a sólyom. Odakeveredtem a visegrádi várjátékokra is, szereplőnek, évről évre solymászt alakítottam, meg persze a bunyóba és az íjászatba is beszálltam, és jártam az olaszországi Faenzába a csapattal. Bíztam benne, hogy létrehozhatunk egy, a világ minden pontján eladható programot, de nem jött össze. Húsz év után, 2012-ben eresztettem el az ideát. Ekkor megkeresett egy francia cég, hogy finanszírozna egy szuperprodukciót, csak segítsek; mondtam, kizárólag akkor, ha én vezethetem a projektet. Hadovált a menedzser, mondta, majd hív. Azóta is várom, hogy megcsörrenjen a telefonom.”

Manapság is bemutatózik László – ez a megélhetésének egyik lába.

„Hol röptetek, hol csak kiülök a turisták közé a faragott székembe, mutatom a madarat, és mesélek olyanokról, hogy a magyarság sólyomtisztelete él a hímzésekben, sőt, még a keresztnevekben is, mert például az Ákos jelentése az, hogy fehér sólyom, és a Csongor is egy bizonyos sólyomfajt jelöl.”

László a fellépésein Anjou-kori ruhát ölt.

Az a magyar solymászat aranykora, Nagy Lajos az 1300-as években hozta létre az első magyar solymásziskolát, de előtte Károly Róbert, utána pedig Zsigmond is nagy becsben tartotta a madárral vadászatot. Solymászaink olyan presztízsre tettek szert, hogy 1541 után, a hódoltság korában az adó egy részét vadászmadárban követelték a törökök, konkrétan tíz ló árába számított be egy tojó vándorsólyom. A birtokleveleken feltüntették a sólyomfészkelő helyeket; aki illetéktelen felmászott egy fészekhez, komoly hátrányt szenvedett, és akkoriban a komoly hátrány azt jelentette, hogy pucéran kikötöztek egy kerékhez, és a fenekedből kicsipegetett egy jókora darabot egy erre idomított madár. Állítólag nem fájdalmasabb büntetés, mint a tüzes vas, viszont utána szarabbul nézel ki és szarabbul is érzed magad. Jó, hát annak idején mást értettek környezetvédelmi szabályozás alatt, mint ma, mert ha például a honfoglalás korában a falu fölött belevizeltél a patakba, felkoncoltak, így aztán nem is vizelt senki a falu fölött a patakba. Legföljebb egyszer.

Laci megélhetésének második lába a „riasztómunka”.

„Többször is riasztottam egy húszhektáros meggyesben. Szezononként három hét egybefüggő elfoglaltság, távol a családtól, műszak hajnal öttől este nyolcig. Az ellenség a seregély. Az első napokban beröpítem a madarat, hogy megismerje a területet, aztán kőkemény támadórepüléseket követelek tőle, de úgy, hogy közben ügyelek arra, nehogy akárcsak egyetlen seregélyt is megfogjon.”

Hamar felépül a tekintély.

„Már a második évben megfigyeltem, hogy elég megérkeznem, az idősebb seregélyek felismernek engem és az autómat is. Tudják, az eperfán csipegethetnek, a tehenészetbe bejárhatnak rovarozni, de a meggyes tabu. Persze, ha nem zaklatom őket a sólyommal, elszemtelenednek, és megfelelő szélben előfordulhat, hogy míg én a kert keleti részén őrködöm, ők nyugatról berepülnek ötven centi magasan, és mire észbe kapok, oda a fél termés. Néha rám hozzák a szívbajt. Közeledett az este, lemosakodtam a rózsaszín gyerekkádamban, számomra ez az örök fiatalság záloga, döbbent traktoros porzott el mellettem, hogy ki ez a torzonborz, meztelen, szappanhabos alak pink kádban, sebaj, az én szemem előtt már gyönyörű habos sörök lebegtek Kati néni kocsmájában. S ekkor megjelent egy ötezres seregélycsapat, a madarak hasa súrolta a lombkoronát. Mondtam magamban, ha ezek itt leszállnak, eljött a világvége. Rohantam pucéran a madárhoz, közben a raj tett egy kört, méregettek, de mire felkaptam a kesztyűt, úgy döntöttek, inkább elhúznak. Sok mázsányi kő gördült le a mellkasomról. És sok mázsányi meggy maradt a fákon.”

A megélhetés harmadik lába a Fradi.

Laci három szirtisas gazdája: ők Igor, Tánya és Hű, felvidéki tenyészet madarai. Négy-öt hónapig mindhárman az anyjuk mellett tanulták a világot, aztán kerültek új gazdájukhoz.

Igor azért Igor, mert csak, Tánya pedig azért Tánya, mert Igor mellé csak nem jöhet egy Emese.

S Hű?

„Róla mindenki azt hiszi, hogy neve a hűségből ered. Súlyos tévedés. Míg odakint cseperedett, mondtam a feleségemnek, hogy „az lesz a neve, amit először kimondasz, amikor meglátod”. Azt hitte, marháskodom. Aztán hetekkel később, amikor megpillantotta, az szaladt ki a száján, hogy: „hű, de nagy!”

Ezért Hű.

Laci nemcsak zöld-fehér, hanem zöld is.

„Ha valaki, hát én az vagyok! Őriztem kerecsenfészket a Bükki Nemzeti Parkban. Volt idő, hogy egyszerre huszonhét darab mentett egerészölyvet neveltem, úgy ültek kint a kertemben a fán, mint a galambok, várták a kaját. Mentettem tanya bontásánál talált párnapos kuvikokat, más lyukas garast nem adott az életükért. Sörétezett madár százszám fordult meg nálam, meggyógyítottam és elröptettem őket. Előfordult, hogy annyi sérült jószág lakott a portámon, képtelenség volt befogadni újakat, inkább egy dobozt és jófajta élelmet adtam a megtalálónak, és elküldtem Isten hírével.”

Örömmel megváltja a világot, de nem bánja, ha más is besegít.

Leginkább a saját élete minimális változtatásával. Ne az ásványvizet idd, hanem a csapból tölts. Ne a felfújt, hozamfokozózott paprikát kérd a piacon, hanem a normálisan termeltet, amiben azonos sejtszám mellett a töredéke a víz, mert a termelő azt termeli, amire igény mutatkozik. Ültess galagonyát, vadrózsát, homoktövist, muhart, locsold a bogáncsot a kertben, az is magot terem, táplálék verébnek, galambnak. Ebben az őrült kánikulában tégy ki egy tálka vizet a madaraknak, bele egy kilógó betondarabot, aminek pórusaiból a lepkék ihatnak. Egyszerű az összefüggés: ha nem kilométerekre repül folyadékért a madár, több energiája marad, több fiókát nevel. Hülyét kapok, amikor azt hallom, hogy menjünk bálnát védeni. Nézz körül a lakóhelyeden, garantálom, hogy ötszáz méter sugarú körben életed végéig eltermészetvédősködhetsz. Bálnát meg mentsen az, aki óceán mellett lakik.

Azt mondja, a solymászat a természetben élő sólyompopulációnak is jót tesz.

„Míg solymászkézen a nyolcvan százalék éri meg az ivarérett kort, a természetben csupán húsz százalék ez az arány, hiszen mérget eszik a sas, a kezdeti röptei valamelyikén nekiütközik a sziklafalnak, leveri a villanyvezeték, elüti a vonat, kútba zuhan, a zsákmánygalambbal a karmai között a szántásba betárcsázza a traktor. Ráadásul a fogságban felnőtt sólymokból sok elvész, visszakerül a szabadba. Az őseink a nyári nap-éj egyenlőség idején sólymot röptettek a Napba, vagyis a természetnek adtak egy felnevelt fiókát.”

Ifjoncként még Laci is úgy solymászott, hogy nyáron kiképezte a fészektől elvett madarát, aztán tanévkezdéskor elengedte, mert iskola mellett nem jutott volna rá elég ideje.

„Darabig gyötört a depresszió, de aztán vártam a tavaszt és a következő madarat.”

Laci kedvenc saját madarainak egyike egy Feldegg-sólyom volt, Jégcsákány névre keresztelte.

„Szerepelt a Honfoglalásban, direkt a filmhez vásároltam, mert hasonlít a kerecsenhez. Rekord ideig, tizenhat éven át dolgoztam vele, matuzsálemi kort élt meg mellettem, méltó módon pusztult el: reptettem a bogdányi réten, hasított, mint a nyíl, egyszer csak beinogott, s mire földet ért, már nem élt. A legszebb sólyomhalál.”

A solymászathoz kevés a hobbinyi szabadidő.

„A szirtisas idomítása minimum három, de inkább öt év, ebből az alapidomítás néhány hét, napi hatórás etapokban, ennyi időbe telik, mire a madár megtanul normálisan kézen ülni, sapka alatt viselkedni, nagy távolságból kézre szállni. Eztán a fizikai tréning következik a mezeinyúl-vadászattal. Épp az idő az oka annak, hogy régóta nem dolgozom cégnél, még a reptéri solymászatot sem vállaltam el, nem kötöm egy adott munkahelyhez, területhez az életemet. Én nem azért solymászok, hogy pénzt keressek, hanem azért keresek pénzt, hogy solymászhassak. Szabad vagyok, és szinte mindent megéltem, ami solymászként megélhető. Minden madárral vadásztam már mindenre, egyedül karvallyal nem, ügyes, de csak húszdekás, meghagyom másoknak az élményt. Szirtisas, vándorsólyom, héja – ez az én világom.”

Lászlónak öt gyereke van, közülük kettő még ovis.

A feleség, Viktória huszonhét éves, Laci karácsonyra betölti a hatvanat.

Az a baj ezzel az asszonnyal, hogy eltévesztette a születési dátumát: ilyen nők utoljára kétszáz évvel ezelőtt éltek. A világban megszakadt a nemzedékek közti kapcsolat, elveszett az ősi tudás, de erről Viktória nem vesz tudomást. Kutyát idomít, kecskét és tehenet fej, sajtot készít, ruhát varr, sző, fon, fest, rajzol, fazekal, bútort gyárt és restaurál, főz, hatvanféle süteményt süt, szörpöt csinál levendulából, bodzából, tele a kamra lekvárral, méhészkedik, a minap pergetett másfél mázsát. Hogy ez itt nem az ő kora, azzal is bizonyítja, hogy fiatal autó helyett öreg Mercedest választott: engem, vagyis olyan férfit, aki nem a szolárium alól bújik ki, hanem az erdőből bukkan elő, és a kezemben nem fitneszbérletet tartok, hanem vadászzsákmányt, amiből jóllakhat a család. Mindezeken túl van Viktóriának egy egészen különleges tulajdonsága: míg én horgászom, ő képes órákig szundítani egy tiszai ladik orrában.

Reggeliidő. A ház ura kenyeret szel, vajat ken. Paprika is jut az asztalra, egy bolti darab a hűtőből és az első termés a kertből; csavargatással és kóstolással demonstrálódik, hogy előbbi vizes, utóbbi ízes. Aztán evésre kerül a sor, húzódik a solymász ölébe Bori és Tivadar. Majszolják a katonákat, édesanyának szólítják Viktóriát, édesapának Lacit; úgy mozognak, mintha egy jól nevelt, kiegyensúlyozott gyerekeket bemutató kisfilmből pattantak volna elő.

„Egy gyerek nem azért nem beszél csúnyán, mert nem ismeri a csúnya szavakat, hanem mert képes disztingválni. Az enyémek fejből tudják a Fradi-nótákat, még a karcosabbak némelyikét is, de csak a megfelelő helyszínen éneklik. Hiszen a meccs más közeg, mint a család vagy az iskola.”

Pilisborosjenő és Üröm határában vagyunk, távol a két községtől.

„Beköltözhetnénk akár Pestre is, de jobb itt.”

Kárpótlási jegyből vette Viktória édesapja a telket, valaha sitt-telep működött rajta.

Négy éve álltunk neki, félelmetes dzsumbuj, négykézláb közlekedtem a cserjék alatt, hetekbe telt, mire motoros fűrésszel rendet vágtam. Aztán kipucoltam a földet. A dolgosságnak léteznek fokozatai. Van a szívós paraszt, aztán van az ostoba paraszt, aki belegebed a munkába, és a legszélén van az a paraszt, akinek estére folyik a tenyeréből a vér. Én az utóbbi kategóriába tartozom, és ezzel a mentalitással napi öt-tíz négyzetmétert haladtam, műszakonként három mázsa követ kitermelve. Gondolhatod, mennyi időbe tellett, mire átrágtam magam ezen a fél hektáron.

A kőmentesítéssel párhuzamosan ház épült, épül.

„Haladunk, de haladhatnánk gyorsabban is, csak a járvány miatt kevesebb a munka, kevesebb a pénz, és most, a háború okán tán még kevesebb lesz. Szerencsére bent lassan elkészülünk, aztán kint jöhet a tornác, az új rovarhotel és a békapetéztető tó, ami felelősség, hiszen, ha egyszer megcsinálod, és itt másznak ki a kis békák, akkor a következő tavasszal ide térnek vissza petézni. És a madarakat sem verhetem át, hogy egy darabig kapnak enni, aztán meg nem. Az elmúlt tizenkét hónapban tíz mázsa magot szórtam ki, a zöme napraforgó, mázsája huszonezer forint, szorozd be, cserébe viszont a konyhaablakból nézzük nulla-huszonnégyben a parádét, és ujjongunk látva, hogy az öregek idehordják a fiókáikat. Ez hozzátartozik Bori és Tivadar gyönyörű gyerekkorához, ahogy az is, hogy tegnap este nyolckor még meztelenül üldögéltek a fadézsában. Hálát adok érte a Jóistennek.”

Bent falvédős otthonosság mentett bútorokkal, életre fújt régi tükörrel, cserépkályhával, mindjárt kész gipszkarton plafonnal, csipkével, porcelánnal, akváriummal, albumokkal, elzárt fegyverekkel, stokizott horgászfelszerelésekkel.

Van keltetőgépem is! Hetven tyúktojás fér be. Vagy húsz libatojás. Vagy hat üveg pálinka és négy üveg sör, de ahhoz hűtésre kell állítani a masinát. És van vöröskeresztes ládám is, benne kötszer a sérült gyerekeknek, és egy üveg pálinka az ijedt felnőtteknek… Na, csak marháskodom ám a piával, mert felettem nem uralkodik se pohár, se cigi. Semmi és senki. Legföljebb Viktóriának fogadok szót. Dohányozni ő már nem látott, mert harminc éve szoktam le, mégpedig úgy, hogy szokásom szerint átúsztam párszor oda-vissza a Tiszát, kicsit lihegtem a végén, nem tetszett, és még ott csuromvizesen megfogadtam, hogy többé nem gyújtok rá. Nem kellett se tapasz, se akupunktúra. Solymászkesztyűről vagy egy madárról lemondani, na, az nehezebben menne.

Kint is halad a munka, az erdő feltisztítva, másfél millió forintból házi víztisztító épült, „bio, szaga semmi”.

Terem a konyhakert, gyarapszik a baromfi, néma kacsák és erdélyi fekete kopasznyakú csirkék, „egyik se sovány, hamarosan tojnak”, megépült a galambház, „a takarmányárak miatt elnapoltuk a beüzemelését, de jövőre benépesítjük”, van új ketrec, benne nyulak, törzskönyvezett magyar óriások, „a legtisztább hús, hetente egyet vágok”; Laci elárulta a gyerekeknek, hogy „a nyuszi, ha megnő, kiugrik a bőréből”.

Szereti a birtokát.

„Ugye milyen szép? Noha az egész életem a vadászat körül forgott, ma már közelebb áll hozzám az udvar.”

Cél az önellátó, egyben fenntartható gazdálkodás, háztartás.

A tanyát hat kutya őrzi.

Legfőképpen két közép-ázsiai juhász, gyilkos fegyverek.

„Ha az ilyenek összeverekszenek, a pásztor sem szól bele. A gyerekeidet az utolsó csepp véréig védi, a jószágaidat nem bántja, de idegen csak a jelenlétünkben teheti be a lábát. Róka ide nem merészkedik, más dúvad se, volt, hogy harminc vaddisznó állta körbe a kerítést, de csak tisztes távolságból. Van még két agár, azok egyelőre csak rohangálnak, de amint engedélyezett lesz az agarászat, viszem őket vadászni. Addig is madarászom egy német vizslával, a magyar vizsla pedig Viktóriáé.”

A sasok az akácok alatti árnyékban pihennek, őket még a juhászkutyák sem háborgatják. „Már kölyökkorukban elmagyarázták nekik a madarak, hogy ostobaság a közelükbe merészkedni.”

Mi sem lépünk be Igor demarkációs zónájába, ami nem nagyobb, mint futballpályán a kezdőkör. Nem is idegeskedik a Fradi-sas.

Jól érzi magát, szép az idő, bámészkodik, pihen, tegnap kapott egy háromnegyed galambot, ma csirkehusi a menü.

Persze nemcsak térben, hanem időben is véges a türelem: amikor Igor elunja a fecsegésünket, fura hangot hallat.

„Nyugi, ez a giákolás csak azt jelzi, hogy oda van figyelve rátok.”

Giákolás?

„Ja. A sas giákol, a sólyom gejgejezik, a héja vijjog, az ölyv kájlozik.”

Egy fontos esemény kimaradt az életrajzból.

1999-ben, a szülei halála után napra pontosan tizenhárom évvel Laci is balesetezett.

„Visegrádon, lakott területen elgázolt egy ezredes bácsi. A helyszínelés szerint százhússzal, ittasan érkezett. Negyvenméteres féknyom, csatt, továbbhajtott, bő tíz perc múlva Szentendrén fogták meg. Ha elosztom a távolságot az idővel, a százhúsznál is lényegesen nagyobb szám jön ki a sebességre, mindegy. Amikor kiszállt a kocsijából, első dolga volt belebújni a bévés zakójába, meg is úszta a dolgot, három év múltán a jogsiját is visszakapta. Totálba elkapott, mindkettőnk szerencséje, hogy nem szakítottam be a szélvédőt, csúnyán összevéreztük volna egymást, de inkább átrepültem a kocsi fölött, kilenc méterrel odébb landoltam, az már távolugrásban is világcsúcs, igaz, csak épphogy. Ha nincs a sportos múltam, ott halok szörnyet, de én azon nyomban fel akartam állni, ám mondták a haverok, hogy ne erőltessem, mert nincs mire. Ripityára törtem, a bal lábamat harminc darabból legózták össze, még az ízület is gajra ment. A mentőben magamnál voltam, hallottam, ahogy fogadást kötnek a srácok, az egyik azt mondta, meghalok, a másik azt, hogy megúszom, de mindkét lábamat amputálják. Egyik se nyert. Bent azzal kezdték a dokik, hogy gyerünk levágni a rasztámat, de szóltak nekik a barátaim, hogy azt semmiképpen, mert olyan vagyok, mint Sámson, a hajamban az erőm, és az első nyisszantás után kilehelem a lelkemet.”

Raszta maradt, Laci is maradt.

„Futni is tudok, sassal a karomon simán körbekocogom a Fradi-pályát. Mondjuk, ügyelek a kondimra, a 194 centimhez 86 kiló a versenysúlyom, most se nyomok sokkal többet, mert bár van az a mondás, hogy a férfi kilencven kilónál kezdődik, ám létezik az a kiegészítés is, hogy száznál meg már a disznó kezdődik. Még rengeteg munka vár rám. Úgy tervezem, akkor patkolok el, amikor épp elkészül a birtok, vagyis kilencvenhárom éves koromban. Valahogy érzem, hogy így lesz. Mondják, nem azért hal meg az ember, mert megöregszik, hanem mert túlhalad rajta az idő, elkezdi nem érteni a világot, s akkor már nincs benne helye. Ezt én azzal játszom ki, hogy a világnak azt a kis szeletét őrzöm, amit nem mos el az idő.”