Az új honvédelmi miniszter, Szalay-Bobrovniczky Kristóf – a százmilliárdokban mérhető magyar haderőreform folytatásáról beszélve – Leopard harckocsik, Lynx páncélosok és Airbus helikopterek beszerzéséről tartott előadást a napokban. A tárcavezető kifejtette azt is, hogy az ország 2023-ra, egy évvel a korábban meghatározott dátum előtt eléri a 2 százalékos GDP-arányos védelmi kiadási szintet. Csakhogy a honvédség közben komoly katonahiányban szenved. A miniszter szerint a létszámproblémák miatt könnyíteni kell a tartalékosok kiképzésének kereteit. A fő cél azonban szerinte az, hogy annyira vonzóvá tegyék a katonai pályát, hogy a fiatalok változtassanak az eddigi életterveiken, önként álljanak be a hadseregbe, és érezzék „fontos, helyes és klassz dolognak” a haza védelmét. Ehhez az is kell, hogy a katonák „jól kinéző” egyenruhában és új, magyar gyártású fegyverekkel tudjanak kiállni kortársaik elé.
Ezek után biztonságpolitikai szakértőket kérdeztünk arról: lehetséges-e két–három éven belül a magyar honvédség létszámának felfuttatása.
Nem csak a haditechnikán múlik egy ország védelmi képessége
Tarjányi Péter szerint összetett problémáról van szó, aminek csak egyetlen eleme a haditechnika beszerzése. Ennek nem is az első lépésnek kellene lennie egy hadsereg ütőképessé tételében. A technika ugyanis önmagában mit sem ér, ha nincs mögötte a katonák és a hátország – tehát a honvédséget háború esetén támogatni hivatott civilek – hite és meggyőződése arról, hogy érdemes harcolniuk. Ennek a hitnek és meggyőződésnek a kialakítása egyáltalán nem egyszerű – ugyanakkor a világban lehet számos sikeres példát találni erre, akár Svédországban, akár Izraelben. Tarjányi a részletek ismertetése előtt még kifejtette a hadsereg modernizálásának és fejlesztésének szerinte szükséges logikai sorrendjét.
Először is – mind mondta – stratégiára van szükség. Át kell gondolni, milyen fenyegetések érhetik az országot, és ezeket hogyan lehet elhárítani. Ehhez a valós veszélyeket kell tisztázni, és erről a lakosságot is tájékoztatni kell.
Ha tehát az emberek értik, hogy mik a valódi veszélyek – például Ukrajnában Zelenszkij elnök tényleg valós veszélyekről beszél –, akkor képesek arra, hogy a családjuk, a gyermekeik, a saját életük védelmében döbbenetes erőfeszítéseket tegyenek, véli a szakértő. A védekezésbe vetett hit tehát abból táplálkozik, hogy azok a politikusok, akik az embereket vezetik, a valós veszélyre figyelmeztetnek, és így a lakosság akár a fogyasztásán, az életmódján is képes változtatni, vagy ha szükséges, akkor az emberek bevonulnak katonának – tette hozzá Tarjányi.
Ráadásul a politikai vezetésnek alternatívát kell kínálnia, tisztáznia kell, hogy mit vár az egyes emberektől. Tarjányi a modern kori hadviselés egyik jellegzetességének tartja, hogy még egy „tornából felmentett” újságíró is segíthet a katonaságnak, ha például bevonul egy hírelemző részlegbe, ahol a nyelvtudását hasznosítják. Láttuk: az ukrán civil szoftverfejlesztők is pillanatok alatt drónkezelő és -irányító funkciókat vettek át a katonaságtól. Ködös vágyálmok miatt az emberek nem kockáztatják az életüket, de egy világos helyzetkép nyomán precízen végre tudják hajtani a nekik kiadott feladatokat – és nemcsak a harctéren, hanem a hátországban is, fogalmazott.
Hibrid hadkötelezettség Svédországban
Jó példa erre Svédország, ahol az utóbbi években egyfajta hibrid sorkötelezettséget vezettek be – mondja Tarjányi. Visszahozták a hadkötelezettséget – ha nem is a „klasszikust”. Ehelyett módosított, „alternatív” formát dolgoztak ki, azaz a fiatalok megkapják a behívójukat, de aztán eldönthetik, hogy mit tesznek a hadseregért, illetve akarnak-e egyáltalán tenni valamit. Nem kötelező, de általános tehát a „behívás”, amelynek hatására a kiképzett tartalékosok száma emelkedésnek indult.
Izrael egy másik sikeres modellt képvisel, a klasszikus sorkötelezettséget, amelynek keretében állampolgári kötelesség a katonai szolgálat. Aki megkapja a behívót, annak mennie kell, nincs hezitálás. Izraelben ugyanakkor fontos a tartalékos rendszer rugalmassága: pillanatok alatt képesek mozgósítást végrehajtani, gyakorlatilag az egész nemzetet harcba lehet küldeni, még ha nem is a harctéren, hanem a hátországban, ahol kiegészítő tevékenységeket végeznek a civilek.
– véli Tarjányi Péter. A biztonságpolitikai stratégia (elsőként), a vezetők által adott hiteles tájékoztatás (másodjára), az alternatíva felkínálása (harmadszor), még mindig nem elég egy ország katonai moráljának emelésére. A hadseregnek tartalmat kell nyújtania – ekkor következik a korszerű haditechnika és a kiképzés, de csak a negyedik lépésben – hívja fel a figyelmet Tarjányi. Tehát azt a képességet és tudást kell megadnia a sorozott vagy hivatásos, szerződéses és önkéntes állománynak, hogy háború esetére korszerű ismereteket kapnak, és – mondjuk – nem ezer évvel ezelőtti lovasíjászoknak képzik ki őket. Azaz a katonáknak bízniuk kell abban, hogy a hadsereg olyan tudást ad, amivel meg tudják védeni magukat, lesz esélyük a túlélésre. Ez a morál egyik legfontosabb összetevője. A magyar hadseregben ezért tartaná értelmetlennek a sorkötelezettség visszaállítását Tarjányi: jelenleg nem tudnának olyan „tartalmat”, versenyképes tudást adni a katonáknak, amivel az önmagukba és a hadseregbe vetett hit erősödne.
Ez a helyzet most változhat a szakértő szerint, de nagy fába vágta a fejszéjét a kormány, hiszen 12 éve kiáltanak „farkast”, mint a mesében, és riogattak már migránsokkal, Soros Györggyel, Brüsszellel, és most, amikor tényleg fenyegethet veszély – ebben egyetért a kormánnyal Tarjányi –, nehéz lesz mozgósítani a fásult, közönyös embereket. Új védelmi stratégia kidolgozása után persze lehet esély a toborzás javítására is, de addig érdemi előrelépés nem lesz, amíg a kormány a többi tényezőn nem változtat.
Vízfej a hadseregben
A haderőfejlesztésnél Magyarországon még mindig egy óriási vízfejjel kell megküzdeni: a főtisztek és a bürokrácia ugyan ma már nem a felét teszi ki a hadseregnek, mint pár évvel korábban, de még mindig hatalmas az aránya a nem harcolóknak a honvédségen belül Tarjányi szerint.
Csiki Varga Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa szerint a Magyar Honvédség harcoló képességeinek alapját három dandár adja, amelyek létszámát, hadfelszerelését jelenleg is fejlesztik. Ez nagyjából 12–15 ezer fős harcoló állományt jelentene.
Vagyis a két lövészdandár (a debreceni és a tatai), illetve a szolnoki különleges rendeltetésű dandár alakulatait kellene teljesen feltölteni a toborzás révén. A debreceni és a tatai lövészek gyakorlatilag gyalogos katonákat jelentenek, de Tatán van nehéztechnika, így például a honvédség harckocsijai és a tüzérség is. Így az itteni lövészek természetesen másféle kiképzést is kapnak, mint a debreceniek.
Végképp eltérő az elitalakulatok, a szolnokiak struktúrája, ők speciális feladatok – búvárkodás és légi deszant, mélységi (különleges) felderítés, katonai rendfenntartás, harci kutató-mentő, illetve békefenntartó feladatok – ellátására alkalmasak.
Mindez mutatja, hogy valójában mindhárom dandár számára más és más típusú katonákat képeznek ki. Az előbb már említett, „tornából felmentett” újságírókra például aligha van szükség bármelyikben, de különösen nem a szolnoki különleges búvár vagy ejtőernyős alakulatoknál. Ezzel szemben a műszaki érzékkel rendelkezőkre inkább a nehéztechnika működtetésénél, a műszaki-logisztikai alegységeknél van szükség. A németektől vásárolt új Leopard harckocsikról például Csiki Varga elmondta, hogy azok „tulajdonképpen egy számítógépből és a körülötte lévő hatvan tonna vasból állnak.”
Másrészt az is igaz, hogy sokakat szenvedélyesen érdekel a haditechnika – a honvédség ezt is kihasználhatja, amikor a még nehezebben verbuválható mérnökökről és speciális műszaki területeken képzett szakemberekről van szó. Akik, mondjuk, a civil életben „nyolctól négyig dolgoznak” (nagyobb fizetésért), míg a hadseregben a technikai problémák megoldására gyakorlatilag bármikor elérhetőnek kell lenniük, s akár még a harcterek közelébe is kerülhetnek.
„Szexivé” lehet tenni a katonaságot, de a dicsőség kevés lesz
A katonatisztek képzése egy másik, a toborzás szempontjából különleges kihívást jelentő feladat. Az infláció ezen a területen például rémisztő hatású lehet, még a legbátrabb katonákat is megfutamíthatja. Egy altiszt kiképzése ugyanis legalább négy év (és további többéves szolgálati tapasztalatot, magasabb szintű végzettséget, nyelvismeretet és szakismereteket igényel, ha tisztekről és főtisztekről van szó), a katonai felsőoktatásban résztvevők pedig a képzés után 4–8 évre elkötelezik magukat a honvédséghez – mondja Csiki Varga. Ha most ők a főiskolára, egyetemre való belépés után 12 évvel is azt a zsoldot kapják, amit egy bő évtizeddel korábban állapítottak meg, akkor el lehet képzelni, mennyire időtálló az ellátmányuk, és miként hat ez a tisztek moráljára. Éppen ezért a honvédségnél például értelmetlen átlagbérekről beszélni, annyira speciálisak a feladatok és a munkakörök. És akkor a pilóták bérezéséről ne is beszéljünk.
Ezt a szaktudást sokszor nem is tudja megfizetni a honvédség. Csiki Varga szerint még a német Bundeswehr is nehezen tud versenyezni az ottani munkaerőpiacon. Itt játszik szerepet az, amit pénzben nem lehet kifejezni, ez az a fajta elhivatottság, hazaszeretet, ami a katonákat vezérli. De ide sorolható az is, amiről a miniszter beszélt: az „egyenruha” és az egyenruha mögött álló személyek szolgálatának a megbecsülése, tisztelete is, ami a seregbe vonzhatja az önkénteseket.
Csiki Varga szerint tényleg fontos lenne az egyenruha tiszteletének javítása Magyarországon, avagy a katonaságot „szexivé” kell tenni. Ám ez egyedül szerinte sem elég, a hagyományokból és dicsőségből nem lehet kenyeret venni a boltban, ennél többre van szükség a tiszti és az alacsonyabb rendfokozatú állományban is.
A vasútnál és a postán is jól jöhet egy volt katona
Jó példa erre szerinte Finnország: ott a sorkötelezettség beépült az egész társadalom működésébe, a jól fizetett hivatásos katonák mellett a tartalékosok is rendszeres kiképzésben részesülnek, akik egyébként a civil életben dolgoznak, de persze a munkahelyük elengedi őket a katonai feladataik elvégzésére. Finnországban ehhez történelmi traumák, többek között az 1939–40-es téli háború járult hozzá. Az akkori szovjet támadás elhárításához minden finnek gyakorlatilag részt kellett vennie a védekezésben, és ezért az emberek ott megértik, hogy szükség van az általános hadkötelezettségre.
A hazafias érzelmek felébresztése, illetve a zsold emelése mellett az is fontos Csiki Varga szerint, hogy a katonaság olyan képzettséget adjon, amit majd a civil életben is hasznosítani tudnak később a leszerelő katonák. Az USA-ban és Németországban ezért minél magasabb végzettségek megszerzésére ösztönzik a katonákat, akik közül a parancsnokok a vezetési-irányítási, „menedzseri” képességeikre is építhetnek egy civil karrier során. Ugyanilyen vonzó az, ha egy szerény háttérrel és korlátozott lehetőségekkel rendelkező, de tehetséges fiatalt a hadsereg kitaníttat, amit saját maga nem tudna megfinanszírozni. Ez a társadalmi mobilitási út különösen fontos kitörési pont lehet a szegény térségekben, ahol a haderő kereslete és a munkaerő kínálata könnyebben és „olcsóbban” találkozhat, mint a fővárosban.
A szintén az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóintézetében dolgozó Jójárt Krisztián úgy véli, hogy a katonai morál eredetileg az orosz oldalon rendkívül alacsony volt ebben a háborúban, hiszen sok katona csak egy nappal a támadás előtt tudta meg, hogy nem hadgyakorlaton vetik be őket, hanem Ukrajnába kell menniük. Ukrán oldalon a magasabb harci morál annak volt köszönhető, hogy egy honvédő háborút vívnak, a háború első szakaszának ukrán stratégiája pedig arra épült, hogy kerülték a nyílt csatákat, „beengedték az oroszokat”, ezzel egyrészt a védő félnek kedvező városi harcra kényszerítve őket, másrészt pedig ez túlfeszítette az utánpótlást, az ukrán különleges erők ezeket az úgynevezett „puha célpontokat” támadták, azaz a logisztikát.
Az orosz hadseregben ezért esett áldozatul sok sorkatona is, hiszen őket tipikusan ilyen feladatokkal bízzák meg az egyébként hibrid jellegű, részben professzionális és szerződéses katonákra, részben sorozottakra alapozó orosz hadseregben. Ugyanakkor az oroszok folyamatosan létszámhiánnyal küzdenek, ugyanis főleg a gyalogsági, lövészkatonákból álló egységeiket nem tudják feltölteni, miután a hadiállapot hivatalos kihirdetése nélkül nem tudják mozgósítani a kiképzett tartalékosaikat.
Ráadásul a nyugati értelemben vett önkéntes alapú aktív tartalékosi rendszer, melynek keretében a tartalékosokat időről időre behívják további képzésekre, gyakorlatokra, Oroszországban csupán gyerekcipőben jár – teszi hozzá Jójárt. Az április óta a Donbaszra fókuszáló harcokban más a helyzet, itt mindkét oldalon a fő szerep a másodvonalbeli alakulatoknak jut, ugyanis az orosz elitalakulatok nagy veszteségeket szenvedtek a harcok első szakaszában. Így csecsen rendőri erők, a Wagner magánhadsereg és a Roszgvargyija, azaz az orosz nemzeti gárda alakulatai tűnnek fel itt nagy számban.
Az élőerő hiányát mutatja orosz oldalon, hogy minden lehetséges módon próbálják akár rövidtávú, négy hónapos szerződések aláírására rávenni immáron nem csak a tartalékosokat, de olyan önkénteseket is, akik semmilyen katonai tapasztalattal sem rendelkeznek. Az ilyen, rövidtávú szerződéseket főleg az észak-kaukázusi népek (dagesztániak, ingusok, stb.) körében alkalmazza az orosz sereg, feltűnően nagy, akár 200–300 ezer rubeles (havi kétmillió forint körüli) zsoldért, ami ott igen jelentős összegnek számít.
Az ukránoknál Jójárt szerint még mindig magasabb szintű a morál, bár az utóbbi időben erről az oldalról is érkeztek negatív hírek. Emeli a morált továbbra is, hogy egy honvédő háborút vívnak, de az ukrán propaganda is nagy hangsúlyt helyez a lelkesedést fokozó katonai videók közlésére, a hadisikerek minél szélesebb körben való videós megörökítésére. Ez különösen a háború első szakaszában működött jól, a háború mostani, második szakaszában viszont alighanem az ukránoknak is kell találniuk valamit csapataik harci szellemének fenntartására.
