Jönnek-jönnek-jönnek, folyamatosan. Hol tömegesen, hol csordogálva. Jellemzően nők, gyerekek, idősebbek. Néha több gurulós bőröndnyi poggyásszal érkezik egy-egy család, néha csak egy pici hátizsákkal vagy egy sebtében összedobált holmikat tartalmazó, vacak sportszatyorral. Beszédes csomagok: ha valaki, akkor ezt mi, önkéntes sofőrök igen csak közelről látjuk. Egyesek a házikedvencükkel érkeznek, külön hordozóban vagy anélkül. Két hónapos babával, vele egy halom pelenkával, három tizenéves gyerekkel, egy kislánnyal, két nagyfiúval, egy beteg öreggel. Összefoglalóan ukrajnai menekültnek hívjuk őket, hiszen valójában azok. Mert azt az országot, Ukrajnát most muszáj elhagyni.
Ennyi a közös bennük.
Azért nem teljesen tájékozatlanok: sok-sok Facebook-csoport alakult a menekültek körében. Az üzenetekben jönnek-mennek a hírek, idegenektől, családtagoktól, égnek a mobilok, változnak a tervek és az információk a különböző befogadó országokban várható helyzetről. Vagy úgy lesz, mire a friss menekült megérkezik a célállomásra, vagy már nem.
Riadtan, traumatizáltan, olykor kicsit mégis bizakodva toporognak az állomásokon, az átmeneti menekültszállók ügyintéző pultjainál, ki-be pakolnak a magamfajta önkéntes fuvarozók kocsijába. Az utazásuknak, már amennyiben éppen a magyar határon lépnek át, Budapest többnyire csak az első állomása. De a front változásával és a háborús hetek múlásával együtt még ez is változni látszik. Szilánkra szakadt életek egy abszurd létben, és ugyancsak töredezett, drámai, olykor bizarr, személyes történetek.
Lida és Valentyina
Két informatikus lány Kijevből, harmincöt-harmincnyolc körüliek. Egy éjszakát töltöttek az egyik menekültszállón, onnan viszem most a Délibe őket, mert Zágrábba készülnek. Vasárnap reggel, a laza forgalomban, kényelmesen haladunk, tudunk egy kicsit beszélgetni. Mindketten számítógépes mérnökök, kiválóan tudnak angolul. Egy kijevi informatikai cégnél voltak kolléganők és jó barátok. Lida Irpinben született, igen, az édesanyja ma is ott él. Istenem, él még vajon? Ő nem volt hajlandó menekülni, makacsul ellenáll. Azt mondja, ha kell, a házában akar meghalni, azt nem hagyná el a világ minden kincséért se. És addig is, míg meghal, ott fogja visszavárni a gyerekeit, Lidát meg a két felnőtt fiútestvérét, akik már régebben elköltöztek otthonról. A két barátnő nemzetközi cégnél dolgozott, sok orosz kollégával együtt. Nemrég még minden nap együtt kávéztak a cég büféjében, meg együtt buliztak. Nem, ma már nem tudnának velük szóba állni. Nincs miről beszélniük, kölcsönösen gyűlölik egymást. Volt olyan orosz kolléga, aki azt mondta: megérdemeltétek, ti akartátok. Mások csak hallgattak, kerülték őket. Minden egyes oroszt külön-külön és együtt is gyűlöl, és nincs az az isten, hogy ez megváltozzon. Ja, és hogy miért éppen Zágrábba? Mert pár hete néhány ukrán barátjuk oda menekült. Ők előkészítik számukra a terepet. Később majd lakást is bérelnek és dolgozni fognak ott. Ez a terv. Igen, vissza akarnak majd menni Ukrajnába, de az még minimum egy év. Lehet, hogy több, hiszen romokban az ország. Vagy ki tudja, talán vissza se térnek soha. Lida azért majd megpróbálja az édesanyját kihozni Irpinből, őérte még személyesen visszamegy hamarosan. Mindenképpen. Hátha mégis el tudja cipelni onnan. Higgyem el, neki ez az egész olyan, mint egy szürreális rémálom, mintha nem is ővele történne. Messze van még az az állomás?
Rend a káoszban
A menekültek többsége vonattal érkezik Pestre. Mert ha van is kocsi otthon, ma már nem sokan vállalják a nagyon kockázatos autókonvojban haladást az ukrajnai szakasz úgynevezett humanitárius folyosóin. Az Ukrajna felől érkező vonatok Kőbánya-Kispest állomásra futnak be. Onnan külön autóbusz viszi őket, egyenesen a BOK-csarnokba. A regisztráció után elindul a logisztikai lánc, a kézről kézre adás. A kitelepült MÁV-pénztárban ingyen kapják meg a továbbutazáshoz szükséges vonatjegyet Európa országaiba. Másik pultnál ingyenes sim-kártyát vételezhetnek. A telefon nagyon fontos. Akad a csarnokban pénzváltó hely is oroszul beszélő pénztárossal. És jelen van az összes ismertebb civil szervezet, ők kínálják meg a kimerült menekülteket szendviccsel, üdítővel, kávéval, gyümölccsel. Le lehet ülni, megpihenni, és az is ki van írva ukránul meg oroszul, hogy melyik civil pultnál oldják meg az első, átmeneti éjszakákat: hosszú listájuk van pesti szállodákról, felajánlott magánlakásokról, menekültszállók férőhelyeiről – ha éppen erre van igény. A csarnokban nyüzsögnek az önkéntes tolmácsok és egyéb önkéntes segítők. Külön gondoskodnak a beteg emberek orvoshoz jutásáról. Mi, az önkéntes sofőrcsoport tagjai, lehetünk éppen bárhol a városban, a közös WhatsApp felületen kapjuk meg a beérkező fuvarigényeket. Ezek a rövid, praktikus, a honnan hováról szóló, száraz üzenetek néha önmagukban is nagyon drámaiak, sőt, sokszor kicsit talányosak is tudnak lenni.
Marina, 3 felnőtt, két gyerek, 6 éves és három hónapos. Hová: Ferihegy, Ibéria-járat. Ha nincs gyerekülés a kocsidban, nekünk van, nálunk felveheted.
Valentina, 3 felnőtt a Madridi útról a Keletibe 19:15-kor. Segítened kell a pályaudvaron megtalálni Jeant, aki odaadja nekik a Németországba szóló jegyeiket.
Baross tér 9-ből, János kórház onkológiára el tud valaki vinni egy Nina nevű hölgyet? (kezelésre megy) Meg kéne várni és visszavinni.
BOK-ból Bátonyterenyére (kb. 100 km) lenne egy fuvar. Valaki, akinek még lenne ilyenkor, este 8-kor ereje hozzá?
Olvasod az ilyesfajta üzeneteket és eltűnődsz: Vajon ki és mi várja Olga Stepanenkót (2 felnőtt, 3 gyerek) éppen Skóciában? Mi végre igényel fuvart a Keletibe egy Jurij nevű idős, vak úr (1 fő), onnan hová tart, és egyáltalán: hogyan menekült idáig is, világtalanul, hetvenkét évesen, egyedül? Miért akar egy család, 10 hónapos babával pont Szigetszentmiklósra eljutni, mégpedig azonnal, Lina miért választotta Zürichet, és Anatol vajon miért éppen a bakui járathoz készül Ferihegyre? Mindenesetre, nincs az a fuvarigény, amelyre 10–20 percen belül ne akadna önkéntes sofőr. Katjának is reptéri fuvart kértek, ő Dubaiba tart: Simonpusztától Dubaiba. Van itt minden.
Spriccelnek szerteszét a világba.
Békebeli történet háború idején
Martát a kilencéves fiával tegnap is, az elmúlt héten, meg talán még korábban is láttam a Madridi úti Migration Aid szállón, ahová és ahonnan gyakran szállítok embereket. Ez eléggé szokatlan, mert ebben a házban jellemzően csak pár éjszakát töltenek el a menekültek, mielőtt továbbindulnak valahová. Marta ráadásul még angolul is tud valamennyire, úgyhogy két fuvar között, leültünk az ebédlőben. Marta szabadkozik: nem is érti, miért kérdezgetem őt, nincs őbenne semmi érdekes. Mert neki megvan még otthon a háza, él a férje, igaz, hogy a városában, Zaporozsjéban az oroszok megtámadták és elfoglalták a nagy atomerőművet, meg volt tűz is, de az ő lakónegyedüknek semmi baja, ott nincsenek harcok, a nagymamája, aki felnevelte, ő is egészségben él, hála istennek. Szóval, akár maradhatott is volna. De ő mégis eljött a gyerekkel. Az a helyzet, hogy ő nem tipikus menekült. Ha nem hívod magad menekültnek, akkor miért vagytok itt – kérdezem. Marta nyel egyet. Hát, hogy ő, őszintén megmondja, utazni akart. Kicsit szégyelli ezt kimondani. Igen, útra kelt a gyerekkel, hogy ők ketten valamit lássanak Európából. Utazgatni, pont most, háború idején? – csodálkozom. Hát akkor mondjam meg neki, mikor lett volna erre máskor esélyük? Semmikor. Hinném-e, hogy ő már harmincéves, de még soha életében nem járt sehol? Külföldön egyszer se. Még a saját országát sem ismeri, párszor ugyan voltak nyaralni családostul, három napra, a viszonylag közeli, Fekete-tenger melletti városkában – ez minden. Ennyire tellett. Oda meg egyébként most már, meg még egy jó darabig, nem is lehetne menni, mert szerteszét bombázták. Esélyük pedig azért nem lenne az utazásra, talán soha az életben, mert az sok pénzbe kerül. Még fiatal, ez most már így lesz mindig? A gyerek meg harmadikos, illetve az lenne, ha lenne iskola. Mit csináljon? Ukrajnában először a Covid miatt zárták be az iskolákat, most pedig a városukban, Zaporozsjéban minden egyes tanintézetből kaszárnyát csináltak, katonák lakják. Ha egyszer kizárt, hogy a gyerek rendesen tanuljon, mert nincs oktatás, akkor legalább lásson világot. Hát ő így gondolkozik. A férje csendes, afféle szótlan ember, ő nem bánta, hogy útra kelnek, neki ugye amúgy is maradnia kellett, a férfiakat nem engedik ki az országból. „Nyugodtan menjetek el – nagyon vigyázz Szására!” Szása. Valójában Alex, így hívják a fiunkat. És hát bizony, ők eljöttek. Hogy miért éppen a magyar határ felé? Praktikus okokból. Mert más határállomásokon túlságosan is nagy a tömeg, emiatt aztán a káosz is óriási. Olvasta a Facebookon. Ők meg szépen átsétáltak Beregsurányba. Simán ment. Most azért okkal kérdezhetném tőle, merre tovább? Hát, jövő csütörtökön indul a buszuk Bécsbe, olvasta, hogy van ott szép templom, meg sétálóutca, meg paloták. Utána meg Prága. Vagy Szlovákia. Talán Németország is, majd meglátja. A pénz miatt meg nem izgul. Ami kevés volt, az persze régen elfogyott, de hát majd csak megsegíti az isten. Eddig is így történt. Lám, itt van ebben a szállóban, övék talán a legszebb szoba, saját fürdővel, és annyira kedvesek hozzá az önkéntesek. Tündériek! Egyikük még az otthonába is meghívta, finom teával meg üdítővel kínálta. Ő meg hálából most már két hete segít nekik a takarításban. Hát, valamilyen segítő szervezet, civil szervezet, amelyik felkarolja az ukrajnaiakat, minden európai országban van most, nem gondolom? Ahol adnak nekik szállást, kosztot, sim-kártyát a telefonhoz. Na, ugye. Lehet, hogy nem lesznek ilyen végtelenül kedvesek, mint ezek itt, Magyarországon, na bumm, akkor nem. Körülnéznek kicsit külföldön, mindenütt vannak jó emberek. Utazgatnak, kész. És ő minden áldott nap ír a családjának, beszélnek is telefonon. Hála az égnek, nekik sincs semmi bajuk egyelőre. És próbál nem is gondolni a háborúra. Mintha nem is lenne. És Szása is ugyanígy van ezzel. Ha megkérdezi a gyerektől valaki, hogy érzi magát, azt válaszolja: nagyon jól, világot látunk a mamával.
Három nappal később egy magyar házaspár jelent meg a menekültszállón. Hoztak magukkal ezer dollárt. Mondták, az amerikai rokonok küldték azzal, hogy juttassák el ezt a pénzt egy Magyarországra menekült ukránhoz. Viszont ők nem ismernek egyetlen menekültet sem, úgyhogy ezt az összeget inkább a Migration Aidre bízzák. Mivel Marta sokat segített a szálló takarításában, rá esett a választás. Nem sokkal ezután a fiával együtt Bécsbe utazott. Most egy ottani menekültszállóban takarít. Fényképeket is küldött. Később talán Finnországba mennek.
Sanyi bácsi rezsót kér
Sanyi bácsi sűrűn posztol a Facebookon. Régi, akár rozsdás, de még üzemképes rezsót kér, mert nincs min főzni a menekülteknek. Meg felesleges mikrohullámút, meg lábast, meg tányért, meg lisztet, tésztát, hajdinát, almát és banánt. Meg kávéfőzőt, kotyogót, bármilyen vacakot, csak működjön. Minden egyes nap érkeznek, szortírozódnak és osztódnak szét az adományok itt a Mandák-házban, a nyócker mélyén, a józsefvárosi evangélikus gyülekezet központjában, ami a háború kezdete óta a legkiszolgáltatottabb, legszegényebb ukrajnai menekültek segítésére szakosodott. Szinte azonnal szétosztanak mindent, ami beérkezik.
Sanyi bácsi, Újhelyi Sándor úgy 2000-ig egy vállalkozást vezetett Kijevben. Most egészen másra vállalkozott: feleségével együtt napi 18 órában dolgozik azon, hogy a kis gyülekezet az önkéntesekkel, aktivistákkal együtt legalább alapjáraton emberi életet próbáljon biztosítani azoknak, akik történetesen éppen hozzájuk találnak el a Facebookon vagy egyéb véletlenszerű információn keresztül. Éjszakára matracot, ételt, sőt, munkát is próbálnak szerezni a számukra. Nem mindig sikerrel. Nagyon strapabírónak és kreatívnak kell lenni ehhez a szolgálathoz. Minden egyes napot, pillanatot és helyzetet meg kell oldani, az állandó ember- és készlethiánnyal meg kell küzdeni. Ha egy adományozó történetesen arra téved, visz nekik három kiló almát és egy majdnem kiszolgált kávéfőzőt, nem mehet el utána csak úgy egyszerűen: jó eséllyel befogják önkéntesnek, szortíroz, csomagol. És ha tud, megy másnap is. Meg harmadnap. Már nem is kell hívni.
Egypercesek
- A fiatal házaspár férfitagja orosz, a nő ukrán. Donbaszból menekültek. Együtt természetesen, hiszen ők egy család. Pestről nyugat felé szeretnének menni. De nem tudnak. Itt nálunk még egyformán kezelik őket, de a szóba jövő célországokban csak az asszonyt fogadnák be. Oroszt nem tekintenek menekültnek. A pesti átmeneti szállón nem maradhatnak tartósan. Fogják egymás kezét, aztán a férfi magához öleli asszonyát. Majd csak lesz valahogy.
- A lány 18 éves. Kárpátaljai, magyar ajkú. Két gyereke van, egy három és egy másfél éves. 15 éves korában már szült. Vele van az édesanyja is. Nem tudom, ő milyen ajkú, mert egyáltalán nem szólal meg a kocsimban. Ölében tartja a picit. Ez egy rövid fuvar, a Rottenbiller utcai magánlakásba viszem őket, ahová ezt a családot egy hónappal ezelőtt elhelyezték. Most csak azért jöttek át a BOK-ba, hogy pelenkát meg tisztítószereket vételezzenek a Vöröskereszttől. Megkérdezem: pár hete Kárpátalja még talán az egyik legbiztonságosabb terület volt Ukrajnában, miért kellett menekülniük? „Mert azt mondta az elnök, hogy kell.” Milyen elnök? „Hát, a faluelnök. Buszt is hozatott. Fel lehetett rá szállni.” És eljött az egész falu? „Hát, nem mindenki, de azért elég sokan.” Mert az elnök azt mondta? „Azért. Fogtam a kicsiket és jöttünk. Az elnök jobban tudja, mi a jó. Ha majd vége lesz, biztosan értünk küld egy buszt.”
- Egy macska a vérzivatarban. Egy gyönyörű cica, speciális fajta, úgy hívják: brit rövidszőrű. Egy 9 éves ukrán kisfiúé, hozta magával a menekült család. A menekült macskát. Most, hogy elég kalandosnak ígérkező úton kell továbbmenniük, nem tudnak a cica ellátásáért felelősséget vállalni. De nagyon szeretnének jó gazdát találni neki, akinek ingyen odaadnák. Segítenének nekik ebben? Egy napra rá jön a szállóra egy magyar pár, egy másik 9 éves kisfiúval, aki történetesen mindig is egy brit rövidszőrűre vágyott. Állnak a földszinten, a recepción, kétcsoportnyi család, két gyerek. Az ukrán kisfiú zokog, amikor át kell adnia a cicáját a magyar srácnak. Az meg boldog. Megígéri, hogy jó gazdi lesz, szeretni fogja Jimmyt. És folyamatosan küld majd róla képeket. Megölelik egymást. Az ukrán család azóta is úton van, a cica pedig szép kis almot kapott a pesti otthonban. A két gyerek Messengeren tartja a kapcsolatot, barátok lettek.
Marina beírat
Soroksári út, az OBI mellékszárnya, irodaépület. Az építőipari áruház a számára feleslegessé vált teljes ötödik emeletet felajánlotta a Migration Aidnek, hogy a nálunk hosszabb ideig tartózkodó ukrán gyerekeknek legyen egy nappali foglalkoztatójuk, tanulóhelyük, mégpedig szintén menekült, ukrán pedagógusok felügyeletével. Máskor egy ilyen intézmény engedélyezése, a beszerzések, a szervezés akár hónapokat is igénybe vehet, ebben a helyzetben viszont minden a világon irracionálisan felgyorsul, úgy látszik. Ritka csillagállás ez. Sok-sok terem, jól fűtött, kulturált. Most zajlik a beiratkozás, azok a szülők, persze elsősorban anyukák és gyerekeik gyűltek össze, akik itt szándékoznak letelepedni, vagy legalább egy darabig, biztosan nálunk maradnak.
Itt találkozom Marinával. Harmincöt körüli nő, karakteres jelenség. Gyógyszerkutató, Kijev külvárosában él, egy nemzetközi cégnél dolgozik. Kiválóan beszél angolul. Amúgy elvált és most a 11 éves kisfiát jött beíratni ebbe az iskolába. Meséli, éppen lázas beteg volt, amikor egy hajnalon arra ébredt, hogy erős robbanásokat hall és remeg az egész házuk. Összekapkodta magát, bevágott néhány holmit egy sportszatyorba, fogta a fiát, és gyorsan átköltöztek a barátjához, aki a város egy másik kerületében lakik. De a harcok azt a kerületet is elérték. Miután egy hetet töltöttek egy alagsori, nedves pincehelyiségben, úgy döntött, hogy az első, alkalmasnak ígérkező napon elhagyja Ukrajnát. A barátjának, aki egyébként művész, zeneszerző, persze maradnia kellett.
Marina szerencsés, mert a cége pesti részlegénél dolgozó magyar kollégái szinte családtagként fogadták a fiával együtt, egyiküknél három héten át laktak is. Pedig előtte nem is ismerték egymást személyesen.
Megszerette Budapestet, eldöntötte, hogy önálló albérletbe költözik, és komolyan elkezdi az itteni életét. Remek lakást talált maguknak a Nyugati környékén. Mondta már, hogy ő mennyire szerencsés? Nem csak azért, mert barátai vannak itt, hanem mert tulajdonképpen folyamatosan dolgozik a kinti ukrán cégének, persze online, home-office módon, de mégis. S mivel ebből van jövedelme, tudja az albérletét fizetni, és még azt is megengedheti magának, hogy naponta több órát töltsön el önkéntesként. Biztosan hallottam már az ukrán önkéntesek közösségéről, a Hajós utca 1.-ben, közel az Operához. Nem? Az ukrán ortodox egyház működteti ezt az intézményt, és most nagyon sok menekült honfitársa dolgozik ott. Adományokat fogadnak, szortíroznak, osztanak a babakocsitól a fogkeféig. Ő azért nélkülözhetetlen, mert az egyedüli, aki ért a gyógyszerekhez, ugyanis azok is érkeznek be bőven, ő meg szelektálja azokat. Szóval, minden szempontból a szakmájában maradt. Hát, most meg beíratja a fiát, hadd tanuljon, hadd érezze magát megint gyereknek. Ki tudja, meddig tart ez az őrület. Tud-e az otthonáról, megvan-e még a háza? – kérdezem. Tegnap még megvolt, beszélt telefonon a kinti szomszédjával, az mondta. De a szemben lévő szupermarketet rakéta találat érte, egy darab romhalmaz lett belőle. Nem tudni, mi van ebben a pillanatban. Csak a barátja élje túl, istenem! Édes istenem! Mert visszamennek hozzá, vissza, mindenképpen!
Veronika balerina
Veronika táncos lány, balerina. Szőke, törékeny, 21 éves. Odesszában él a családjával, szüleivel és 19 éves öccsével. Illetve csak élt. Most éppen a Keletibe viszem, Bécsbe készül, onnan meg Párizsba. Ugyanis tavaly novemberben, még bőven a háború előtt ösztöndíjért folyamodott a párizsi Kortárs Táncok Nemzetközi Intézetébe. Egy éves ösztöndíj. Azóta túl van a meghallgatásokon, pontosabban megtekintéseken, két menetben is, Bukarestben meg Brüsszelben. És felvették. Felvették! Most pedig megy Párizsba tanulni! Olyan boldog, nem is tudom elképzelni! De közben agyon gyötri a gondolat, hogy a szülei meg a 19 éves öccse ott maradtak abban az ostromlott városban. Belehal az aggodalomba! Ráadásul, az anyukája, képzeljem csak el, orosz. De fiatal korától Ukrajnában él. És most azt kell látnia, hogy az övéi ölik az övéit. Mit élhet át? Az öccsét pedig bármikor behívhatják. Erre nem tud nem gondolni. Biztos hallottad, mi történt három napja? – kérdezi tőlem. Bólintok. Rakétatámadás! És találat élte azt a balettiskolát is, ahol eddig tanultam. Először arra gondoltam, hogy csinálok a romos épületről egy búcsúfotót. Csak úgy magamnak. De aztán mégse tettem. Nem akarom, nem is tudom látni még egyszer.
Nézem ezt a bájos fiatal lányt. Micsoda terheket hordoz a jelenében, miközben éppen a jövője felé repül.
Hát, azt azért nem gondolta volna, hogy csak ezzel a picike, könnyű kis kézitáskával indul útnak Odesszából! Hogy ő nem csak ösztöndíjas, hanem menekült is lesz egyben. Sose gondolta. Tényleg feltűnően pici a poggyásza, nem lehet több 3–4 kilónál. Mit pakoltál bele? – kérdezem Veronikát. Elmosolyodik. Hát, egy pár szteppcipő, három váltás fehérnemű, egy ukrán regény, amit a világ minden kincséért se hagyott volna otthon, fogkefe, ilyesmi. A többi holmit mind magán viseli. Egy nadrág, egy pulcsi és egy átmeneti kabát. És egy pár sportcipő. Ennyi.
Veronikát elkísérem a négyes vágányig, onnan indul a vonata. Sokáig integetünk egymásnak.
