Mi elégedettek vagyunk. Most jó. Jobb, mint volt. A Fideszre fog szavazni egész Fáj. Pont úgy lesz, mint a múltkor.
Horváth Tamás az új bölcsőde kerítésének a tövében ül, így bocsátkozik választási latolgatásba. Közmunkás, éppen a délelőtti pihenőjét tölti, és szívesen veszi, hogy odatelepszünk mellé a földre a falu szélén.
Szerinte senki nem szavaz majd az ellenzékre vasárnap ebben a közel 400 fős borsodi községben, ahol négy éve a Fidesz 99 százalékos eredményt ért el az országgyűlési választáson (a 216 érvényes szavazatból 214-et a kormánypártra adtak le), a kormánypárti jelölt, Demeter Zoltán pedig 97,2 százalékot szerzett úgy, hogy a jobbikos jelölt – aki amúgy a körzet legerősebb ellenzékije volt 30 százalék feletti eredménnyel – szavazat nélkül maradt itt, és a szocialista Gúr Nándor is csak két voksra volt jó. A négy évvel ezelőtti indulók közül 2022-re csak Demeter maradt a ringben, és másnap éppen ő érkezik átvágni a szalagot az új bölcsőde átadásán, amire már készül az egész falu. Horváth Tamás is sürgött-forgott az új épület körül egész délelőtt, legyen rend és tisztaság, ha készülnek majd a Facebookra szánt kampányfotók.
De most még a pihenés ideje tart, tudunk hát politizálni egy kicsit.
– Többet kapunk, mint régen, ezért kell nekünk a Fidesz meg Orbán Viktor. A nyugdíjat megemelte, meg az én közmunkámat is. Nemsokára itt a húsvét. Remélem, most is küld majd sonkát, ahogy tavaly is küldött.
Orbán?
– Ő. Gondolom, hogy csak ő küldte, nem valami hivatal. Azok nem olyanok, nem adnak. Ez ő volt. Jól esett ez, tudja, szerintem ő szeret minket. Karácsonykor is annyit kaptunk, annyi élelmiszert meg adományt, kocsival mentünk a boltba, mert amúgy nem tudtuk volna elhozni. Higgye el, hogy így volt! Pénzt kaptunk, fejenként tízezret. Azaz hetvenet, hiszen heten vagyunk. Ez jó világ. Nehéz, de jó. Látja azt a házat? Ami előtt kinn van a sárga kuka. Az a miénk.
Egy rózsaszín, pici tömbre mutat. Vannak nála rosszabb állapotú, egészen romos házak a falu összesen vagy öt utcájában, de ami igaz, jobbak is.
– Szoba-konyha, heten lakunk benne, a feleségem meg az öt gyerek, a legnagyobb már 14 éves. Meg a sógoromék. Ők a hátsó szobában öten, de ahhoz van külön bejárat. Az a szerencsénk.
Tizenketten abban a kis házban?
– Abban a rosszacskában, igen. Kicsit sok ez így, ugye? Szeretnénk átmenni, kapni egy újat a falu végén. Most építették őket. A szegényeknek. Hátha kapunk, hátha ad a polgármester. Állami támogatásból épült, jó volna oda átmenni.
Horváth Tamás a szakmáját tekintve kőműves, de dolgozott már a mezőgazdaságban, építkezéseken, sokfelé. Ugyan volt, amikor többet keresett, mint most, csak azt alig lehetett bírni. „Az M0-st csináltuk Pesten, oda két évig jártam fel. Ott heteltünk, volt, hogy csak kéthetente jöttünk haza, lapátolás volt, az út szélén, nem nagy munka, csak a családtól voltam távolt. Család nélkül nehéz. Most itt vagyok, most meg más a nehéz. Minden hónap végén nehezen vagyunk, úgy mondom, húzósan. Nem tart ki a pénz. Mert jó, kapunk, kapunk, de nem tart ki, nagy a család, kell ruhára, élelmiszerre. Nagyon sok pénz kéne ahhoz, hogy meglegyünk. Az jó volt, amikor Pesten dolgoztunk, minden két hétben hoztunk haza, csak a családnak volt rossz. Nekem is nagyon hiányoztak. Messze van Pest. Most jobb egy kicsit.”
Politizálni kezdünk megint. Azt tudakoljuk, milyennek látja az ellenzéket, Márki-Zay Pétert.
Őt legszívesebben fejbe lőném, úgy utálom. Nem szeretem, ahogy néz. A szeme is olyan fura. Látom a tévében, szörnyű! Meg beszél össze-vissza. Behozta a vizitdíjat. Vinné a katonákat Ukrajnába. Szeretné, hogy Magyarországon is háború legyen. Hallom, mit mond, és nagyon nem szeretem. Nem szeretnék háborúzni.
Lesz vasárnap egy népszavazás is.
Felnéz.
– Nem hallottam róla.
Nemváltó műtétről, hogy a gyerekeknek lehessen-e, vagy sem.
– Ezt nem értem.
Arra gondolnak, hogy a kisfiúkból kislányokat csináljanak. Valami ilyesmi.
Fiú gyereket miért operálnának lánnyá? Bolondság lenne, de fordítva is.
Nincs is mit beszélni erről, Horváth Tamás különben is azt mondja, hogy a csendet és a jó levegőt szereti Fájon. Nincs balhé, nincs kábítószer, nyugalom van, a rendőrök napjában kétszer gurulnak végig a falun, egyszóval szeret itt élni, nem menne máshova. A legkisebb gyereke pedig jövőre ide járhat, az új bölcsödébe, és talán az új ház is összejön egy kis szerencsével.
– Én erre a négy évre egy rossz szót nem mondok. Mit is mondhatnék? Még enni is kapunk a hivataltól, mivel ott dolgozunk. Nem panaszkodom. Közmunkások vagyunk vagy százan a 400 lakosból. Azért az nem semmi! Ez jó falu, higgye el. Nagy baj lenne, ha az ellenzék nyerne, itt minden veszélybe kerülne. Elvennének mindent. Nem hiszem el nekik, hogy nem vennének el semmit. Elvennék, csak nem mondják.
*
A kazinbarcikai körzetben vagyunk, annak is az északi részén, közel a szlovák határhoz. Az ellenzék Üveges Gábor hernádszentandrási polgármestert indítja itt, az amúgy billegőnek mondott körzetben, ahol az is előfordulhat, hogy pár száz szavazat dönt a jelöltek között. Azaz ha Fáj most is úgy szavaz, mint négy éve, az akár magában mandátumhoz segítheti a kormányoldalt.
Verőfényes napsütésben indulunk sétánkra, hogy bejárjuk a falut, és beszéljünk, akivel csak tudunk, netalán megtaláljuk az itteni ellenzéki szavazókat, bár valójában listán már csak egy valaki szavazott az MSZP-re 2018-ban, a maradék egy szavazat a Magyarországi Cigánypártra ment. Ellenzéki plakátokat nem lelünk, csak kormánypártiakat látunk kifüggesztve. Népszavazás és a fideszes jelölt: vizuálisan ez a kínálat.
Épp csak felállunk Horváth Tamás mellől, máris újabb beszélgetésbe csöppenünk. Négy asszony sepreget az úton, Erika, Matild, Andi és Szilvi, ők is szívélyesek, úgy fogadnak minket, mintha régóta ismernénk egymást. Így aztán gyorsan kiderül, hogy ők kevésbé elégedettek a kormánnyal, de azért oda szavaznak, legalábbis nagy valószínűséggel oda, csak egyikük gondolkodik még rajta, hogy így legyen-e.
„A pénz, mindig az a kérdés, a hónap közepétől egyre jobban. Ha jön a fizetés, egyből kell törleszteni. De nem uzsora, itt olyan nincs, esetleg a Provident. Az szokott segíteni, úgy van, hogy akinek megadják, az jól jár, akinek nem adják, az nem. Ennyi. Az a baj, hogy ha megjön a fizetés, törleszteni kell, szóval nagy mutatvány abból kijönni egy hónapig, nem is igen lehet, ez a baj. Fájon ezzel küzdünk” – mondja.
Másikuk inkább azon van fennakadva, hogy a nyugdíjasok mennyit kapnak, többet, mint a fiatalok, ezt sokallja.
Még az a jó, hogy itt van nekünk Szlovákia. Odajárunk kukázni, onnan szedjük ki a kaját, a ruhát. Onnan öltözködünk, ez is onnan van, a pulóver, nézze, itt van ráírva, szlovák, nem szégyellem. Az az igazság, ha nincs a szlovák kuka, nekünk még cipő se lenne a lábunkon. Kocsival megyünk fel, végigmegyünk, mert ott rendesek az emberek, látják, hogy szegény vagyok, erre lehozzák az emeletről, ami nem kell nekik. Volt már olyan, hogy a kuka tetejéről vettem el a süteményt, és már ettem is, nem szégyellem, nem volt romlott.
Encsen nem érdemes kukázni, csak Miskolcon, Budapesten. Meg Szlovákiában, ahol olyan élet van, hogy kidobnak olyat is a kukába, amit jó ha háromszor, négyszer viseltek. Nem hiszi, mi? Azért kell menni, mert ebből a kis pénzből, amit itt kapunk, ruhára se jut. Van, hogy valaki zsákostól jön haza szlovákból, tél előtt ki kell menni oda, hogy legyen ruha. Amit itt kapunk a hivataltól, nem rossz, nem azt mondom, de csak ételre elég, a minimumra, hogy éppen meglegyünk.”
Kanyarodunk a politikára. Hogy fest Fájról az ellenzék? – kérdezzük először.
– Az a baj, hogy nem tudjuk, ki az.
Márki-Zay.
– Nem igazán ismerem őt. Esetleg a Gyurcsányt, azt még igen.
Jön egy másik vélemény is.
– Háborút akar, az a baj vele. Azt nem lehet. Háborút itt nem. Nem akarunk a pusztulatba menni. Ez a baj a Márkival.
Lesz még egy népszavazás is, váltunk témát. Erre itt is csend lesz.
– Most hallom először.
Elmondjuk megint a nemváltós szöveget, azzal együtt, hogy nem úgy tűnik, mintha Magyarországon olyan sokan akarnák ezt. De még mindig tart a tanácstalanság. Olyan, mintha hinnék is meg nem is, amit mondunk.
– Nincs itt olyan, aki ilyet akarna – veszi fel a fonalat óvatosan Matild.
Erika sugárzóan mosolyog.
– Meg az van, hogy azért ez nagyon drága. A plasztika. Láttam én már, az nem úgy van, hogy felfekszel az asztalra, aztán máris elérted, amit akartál. Rizikós, és sok pénz. Én biztos nem költenék ilyenre – mondja Andi.
A falura nem panaszkodnak; van, ami jó, de elájulva nincsenek.
– Nincs évente sonka. Ki mondta ezt? Marhaság. Új házat mi nem kapunk, a bölcsőde meg nem érint minket. Különben is, azt mondják, hogy ide csak érettségivel lehet jönni dolgozni, nekünk meg csak nyolc általánosunk van. Talán még a takarítónak is érettségi kell, azt mondják. Másra úgyse kerülhetünk be, de igazából én erre se várok. Ki tudja, ki lesz ott a parancsnok. Nem kalkulálok, nem akarok koppanni.
*
Még előző nap beszéltünk Tóth Attilánéval, a falu 2019-ben megválasztott polgármesterével. Abban maradtunk, hogyha megérkeztünk ismét, keressük őt telefonon, hogy összehozzunk egy rövid találkozót. „Ne haragudjon, ez most nem fog menni. Nagyon sok dolgom van, jövök-megyek egész nap. Holnap van az átadó” – mondja a telefonba. Hiába mondjuk, megyünk, ahová mondja, hajthatatlan. Viszont beszélgetni hajlandó, sőt azt érezni, jól esik neki az érdeklődés.
Az asszony két és fél éve vezeti a falut, de temérdek dilemma nyomja a vállát, és bevallja: a lelkét is. Állandó döntéskényszerben van.
„Mindig ott a kérdés, hogy segítsek-e, vagy inkább fegyelmezzek. Szigorú legyek, vagy megértő, segítő? Melyik a jobb? Van 90 közmunkás a faluban, de ez a munka csak arra jó, hogy a felszínen tartsa őket. A közmunka ételre elég, de arra nem, hogy szépítgessék a házukat, hogy kicsit előrelépjenek. Nekem arra is kell figyelnem, hogy ha valaki kiesik 2-3 hónapra, akkor azzal törődni kell, mert ott akkor már a gyereken is látszik, hogy nincs munka. Nagyon nehéz ezt az egyensúlyt megtalálnom. Valahol tízen laknak egy szobában. Sokan állnak sorban a szociális lakásért, ott is dönteni kell, hogy ki ne menjen rendes, tiszta házba, amit állami támogatásból építettünk. Egyetlen megoldás lenne, ha a közelben, mondjuk Encsen lenne egy nagyobb munkahely. Néhányan bejárnak Miskolcra a Boschba, de az napi több mint két óra út, és nehéz, mert sokszor 12 óráznak. Hajnalban kelni, sötétben hazaérni, ezt nem lehet soká csinálni. Van, hogy elmennek hónapokra dolgozni, de aztán hazajönnek. Azt is megértem. A közelbe kellene munkahely, nincs más kiút.”
A polgármester másnap aztán a fideszes jelölttel, Demeter Zoltánnal átadta a bölcsödét, a ciklus legnagyobb beruházását. „Ki fogjuk tudni használni, az biztos. A szülőknek könnyebb lesz, nem kell elvinni a gyereket máshova reggelente” – mondta búcsúzóul Tóthné.
*
Noha kocsma nincs Fájon, kisbolt van. Előtte faasztal, két paddal. „Ez itt a fórum” – mondja az egyik ott üldögélő férfi, aki üdítőt szopogat, de kéri, inkább ne fotózzuk – már ha kíváncsiak vagyunk a véleményére.
99 százalékot kapott itt a Fidesz, igaz. De nehogy azt hidd, hogy itt ostobák meg buták az emberek. Analfabétának lehet, hogy analfabéták, de nem buták, a maguk szempontjából biztos nem azok, tisztában vannak vele, hogy nekik melyik a jobb.
Vannak, gondolnak rájuk, ezt érezteti velük a kormány. Kapnak ezt-azt. Van szociális étkeztetés. Gyurcsány alatt volt hat közmunkása a falunak, most meg van vagy száz. Nagy különbség. Nézik a tévét, azt mondja a Márki-Zay, hogy megszüntetik a rezsitámogatást, ebből megértik, hogy többet fognak fizetni. Tehát nem szavaznak rá. Ilyen egyszerű. Nem hülyék itt Fájon. Nem hülye itt senki. Itt én még nem láttam ellenzéki politikust, pedig itt élek már egy ideje. Miért szavaznának rá? Mondjál nekem egyetlen érvet!”
A férfi azt is mondja, ő messze nem ért egyet a Fidesszel mindenben. „30 százalékban biztos nem, esetleg 70-ben igen. De nincs egy épkézláb ellenzéki, akire szavazhatnék. Az én legnagyobb sérelmem amúgy az, hogy három évtizede dolgozom, de ha a céghez odajön egy 24 éves, az többet fog keresni, mint én, mert adómentes. Miért? Vagy a nő, aki szült négy gyereket, az is adómentes. Miért kell ezt jutalmazni, díjazni külön? Ez nem esik jól. Miért érek én kevesebbet, mint más?”
Végre megszólal a cimbora. Ő se szeretne fotót, cserébe őszinte.
„Egyéni vállalkozó vagyok, kényszervállalkozó. Soha nem kaptam semmit. Itt mindenkinek adnak valamit, csak nekem nem. Negyven éve dolgozom, és semmi. Ha valami kell, a haverok segítenek be. Máshova nem fordulhatok. Mégsem látok alternatívát a Fideszen kívül.”
És még finoman fogalmazott. Hamar kiderül ugyanis, nagyon elege van az ellenzékből.
Borkai, igaz? Egyből le kellett mondania. Szájer, a buzi, igaz? Le kellett mondania. Kiderült a jobbikos főnökről, hogy csaja van a feleség mellett, igaz? Leszámolt? Nem! Ez az Anonymus megbuktatott valakit? Senkit. Karlendítés? El van rendezve, igaz? A nép ezt látja. A Fidesznek semmit sem szabad, ezeknek meg mindent. Akkor hogyan van ez? Milyen diktatúra? Márki-Zay délelőtt ad egy interjút, délután már cáfolja. Ez akar miniszter lenni? Ugyan már.
Feláll, kicsit arrébb megy. Kisétálja az ideget, mert feljött benne.
Le is jövünk a politikáról, inkább a faluról kérdezünk. Rendszerváltás, munkahelyek, zuhanás: sokszor elmondott történet, de nincs mit tenni, ez az igazság, főleg itt Borsodban.
„Gyerekkorom óta itt élek, itt is fogok meghalni” – veszi vissza a szót emberünk, aki időközben elbánt az üdítővel.
„Láttam a falu fénykorát, látom a pusztulását. Ez a falu virágzó település volt 25 éve. Volt erre minden: téesz, állami gazdaság, növénytermesztés, csonthéjasokat termesztettek, diót, mogyorót, volt juhtenyésztés. Encsen, innen 20 kilométerre volt építőipari cég, ott dolgozott 200 ember, volt ott karbantartó cég, 80 munkahely, volt varroda, hűtőgépgyár, bútorgyár. De ezek megszűntek, és nem kaptunk cserébe semmit. Ennek a falunak volt saját állatorvosa, saját háziorvosa, saját papja. Most három éve ledózerolták a paplakot, mert életveszélyes volt. Minden megszűnt. Mindenki elmegy, lassan alig maradunk. Régen 70-80 tehenet hajtottak reggelente, az udvarok tele voltak aprójószágokkal, a rét fehérlett a libáktól, ma meg, nézd meg, nincs semmi, csak a pusztulás. Nemcsak a téesz szűnt meg, de egy életforma is. Nézd meg azt rétet, ott régen gólyák voltak, nádas, most meg be van zúzva, az összes állatot, növényt elpusztítottak, lekaszálták, nincs ott semmi. Mindent lekaszálni, ez a korszak van most. A faluban meg a restség, az igénytelenség van. Ez mentalitás. Omlik a vakolat, de a ház előtt Audi áll?! A kocsira telik, de pár ezer forintért venni egy kis meszet, hogy bepucolják, az már nem megy? Ez is baj, ez a hozzáállás. A saját portájukról nem viszik el a szemetet sokan. Miről beszélünk?”
*
Haladunk tovább.
Sándor Gyula jön szembe az utcán, vékony, magas férfi, viszi haza a krumplistésztát a hivatalból. Ingyen van, „nagy segítség ez sokaknak. A biztos meleg étel.”
Ő sincs vele másképp, Orbánnak szurkol ezúttal is. „Múltkor is rászavaztam, most is úgy fogok. Megad mindent. Most megvan a lehetőség, nem úgy, mint azelőtt. Most sokkal jobb, másabb most, meg vagyunk elégedve. Azelőtt itt volt 10-12 ember közmunkában, most van száz. És kaptunk 17 ezer forint segélyt, kapunk étkeztetést, a közmunka most lett nettó több mint 80 ezer.”
Sándor Gyula is megjárta anno Pestet, a vasútnál dolgozott váltóként, aztán a postánál három évig, árkot kellett ásni, megcsinálta. Az ellenzékre nem veszteget sok szót, azok szerinte „semmilyenek”. Búcsúzásképpen azt hangsúlyozza: „Nekem már jó, én már előnyugdíjas vagyok. Innen már könnyű.”
Mata Béláné, Gizi is hazafelé tart, a polgármesteri hivataltól sétál a falu vége felé, amikor megszólítjuk. Szívesen áll rá a beszélgetésre, ő azzal kezdi, hogy mi a baja Márki-Zay Péterrel. „Nem hallottam jó ötletet tőle eddig, de nem csak ez a baj. Hanem, hogy butáz minket. Hogy ilyenek ezek a fideszes népek, meg olyanok. Buták, na, ezt mondja. Pedig, nézze, az igaz, hogy nem abban a rangban vagyunk, mint ő. Neki diplomája van, itt meg csak 6-7 osztály van, vagy 8, szóval ő tényleg feljebbvaló nálunk. Meg mi ugye tényleg cigányság vagyunk, de azért mondja meg, nem neki kéne pont nagyobb tisztelettel lenni, mégis csak ő a kitanult ember, nem? Hát miért beszél így?”
Egyébként, teszi hozzá az asszony, nem tudja más rendesen kifejezni magát, csak Orbán Viktor. „Sem a Márki-Zay, sem a főpolgármester. Senki.”
Aztán felsorolásba kezd: a kormányfő adott 13. havi nyugdíjat, a közmunkát megemelte, „Novák Katalin adja a CSOK-ot”, a faluban is volt, aki igénybe vette.
Orbán Viktor mindent megad, amit tud. Jó hozzánk, itt faluban most nem 99 százalékkal, hanem 120-szal fog nyerni.
Egyébként Mata Béláné az egyetlen, akivel jutunk valamire a helyi ellenzéki szavazókat illetően.
Az egyik valójában a Fideszre akart szavazni, csak eltévesztette, és félreírta. Benézte.
Tény, hogy listán a két Gúr Nándor-szavazó közül csak egy szavazott az MSZP-re. Ezzel máris megfeleződött a falu amúgy sem acélos baloldali tábora, amivel úgy voltak beszélgetőpartnereink, mint a híres tévédetektív feleségével. Hallottak már róla, csak még nem látták.
*
Kíváncsiak voltunk a két legesélyesebb jelölt véleményére is arról, hogyan lehet érdemben előre mozdítani egy olyan, összetett problémacsomaggal küzdő apró település életét, mint Fáj. Demeter Zoltán nem reagált megkeresésünkre, az ellenzék jelöltje, Üveges Gábor azonban kifejtette elképzeléseit. Amit azzal zárt, hogy nem lehet pár év alatt csodát tenni. Viszont – hangsúlyozta – egy jobb pályára rá lehet állítani a települést egy ciklus alatt. „A Magyar Falu Programot megtartanánk, de a látványberuházások helyett a gazdaságélénkítésre fókuszálunk majd. Olyan adópolitikát, kedvezményeket kell bevezetni, hogy ezekben a kistérségekbe odamenjenek a cégek, katalizálják a fejlődést, hogy elinduljon valami, ami túlmutat a napi túlélésen. Munkahelyeket kell ösztönözni, ez a legfontosabb.”
Nem láttunk egyetlen ellenzéki plakátot sem Fájon – mondjuk Üvegesnek.
„Pedig voltunk ott, plakátoltunk is, ahogy a körzet összes településén. Szóróanyagot vittünk, beszélgettünk a helyiekkel. Nekem az a tapasztalatom, hogy
a legmélyebb nyomorból kiáltják a leghangosabb kormánypropagandát.
Az nem Fájon, hanem Izsófalván történt, hogy ott fórumozunk, erre éktelen ordítást hallok magam mögül, hazaáruló, takarodj, ilyenek. Megfordultam, vettem egy nagy levegőt, odamentem a hölgyhöz. Mondtam neki, hogy mi nem ismerjük egymást, és ezt nem veszem magamra, de árulja el, hogy javultak-e vagy nem javultak az életkörülményei az elmúlt években. Erre dőlni kezdett a panasz, és elkezdődött egy emberi beszélgetés. Érdemes odafordulni mindenkihez.”
*
Idős férfi, hosszú hajú, nagyszakállú hordja be a fát az udvarról. Lassan jár, óvatosan fogja meg a rönköket, aztán csoszogva viszi be őket a tornácra. Amikor a kerítésnél állva megszólítjuk, kiderül: alig lát.
– A szemem és az idegrendszer közti kapcsolat, azzal van a baj. Magukat sem látom. Csak hallom.
Lassan odajön a kerítéshez. Egy méter van köztünk, legfeljebb másfél.
– Most már látok valamit. Foltokat. Ezek maguk.
Lászlóról kiderül, hogy régen vezetett, távolságizott, de Miskolcon is volt buszvezető.
– Kétmillió kilométert levezettem, most meg alig látok. Most már Miskolcon is eltévednék, annyira nem látok.
Fájra úgy került a megyeközpontból, hogy az anyja betegeskedett, „leköltöztem, itt ragadtam, közben anyám meghalt, ez meg rám maradt. Időközben leszázalékoltak. Két gyerekem van, az egyik Pápán él, a másik Nyékládházán. Utóbbi szerencsére nincs messze.”
A férfi 53 ezer forintból él, a fele megy rezsire, a másik fele minden másra.
– Orbán, amit tud, azt ad. Nagy bajban lenne ez az ország, ha a baloldal vezetné. Azt a Márki-Zayt fellógatnám, ha tudnám. De hát nem tudom.
Szavazni elmegy?
– Nem megyek, nem fogok tudni, nem látom a betűket, az meg visszás, hogy szólok valakinek, mutasd meg, hova húzzak. A fülkében nem lehet más, csak én. Amúgy Orbánra szavaznék, de már ’18-ban sem tudtam rá szavazni a szemem miatt.
Pakolja tovább a fát, mi pedig még vagy két órát sétálunk a faluban. Amikor délután visszafelé utoljára elhaladunk a férfi háza előtt, ő még mindig hordja be a rönköket, amiket az önkormányzattól kapott.
– Lett volna, aki behordja helyettem, de akkor a fa felét elkérte volna. Nem látok jól, de hülye nem vagyok.
