Megfigyeltük magunkon, hogy már mi is megtanultunk néhány dolgot ukránul és oroszul, az önkéntesek pedig azt vették észre, hogy a gyerekek is mondanak olykor egy-egy szót magyarul.
Ezt Fenyvesi Zoltán, a SUHANJ! Alapítvány kommunikációs munkatársa meséli. Bár korábban már szerveztek integratív nyári tábort, azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell üzemeltetni egy napközit, tapasztalatuk nem volt. Ennek ellenére másfél hét alatt – a széleskörű összefogásnak hála – sikeresen összehozták a projektet.
„Megéri ezen dolgozni, mert van rá igény, persze, bárcsak ne lenne. De jó látni, hogy van értelme”, hangsúlyozza Fenyvesi Zoltán. Hogy mennyire így van, jól példázza, hogy egymás után térnek be hozzájuk az érdeklődő családok, illetve az első hét tapasztalatai azt mutatják, hogy ha egy napot náluk tölt egy ukrán kisgyermek, másnap is visszatér.
„A SUHANJ! alapküldetése, hogy segítse az ép és fogyatékkal élő gyerekeket, ám amikor jött a háború, valahogy mi is ki akartuk venni a részünket a segítségnyújtásból. A fitneszterem például biztonságos környezetet nyújthat azoknak a gyerekeknek, akik akár napokon keresztül utaztak, és most szükségük van arra, hogy egy kicsit kiszakadjanak a mindennapi valóságból” – mondja Zoltán.
Így lett az edzőteremből időszakosan egyfajta óvoda-napközi.
Ahogy megérkezünk, a terem egyik hátsó helyisége felé vesszük az irányt, ahol már olyannyira berendezkedtek a menekült gyerekek, hogy kicsit nehéz is elképzelni, milyen lehetett a terem gyerekzsivaj nélkül. A napköziben ma hét ukrán kisgyerek vendégeskedik, fiúk-lányok vegyesen. Az egyik sarokban egy laptopról szól egy ukrán mese, az előtte ledobott babzsákokon egymást váltják a gyerekek. Egyikük a fényképezőgépet meglátva inkább a babzsák alatt keres menedéket.
„Te az anyukája vagy?” – kérdezi tőlem az egyik kisfiú, miközben az egyik megszeppent kislányra mutat, aki egyre közelebb lépdel hozzám, célba véve a csuklómon sorakozó színes karkötőket. Nem mondhatnám, hogy nagyon meglepett az érdeklődése, a magyar gyerekek körében szerzett tapasztalataim szerint a színes karkötők nagyjából korosztálytól függetlenül lekörözik a játékboltok kínálatának jelentős részét. Az már sokkal inkább, mekkora boldogság költözött a kislány szemeibe, amikor az én csuklómról átkerültek az övére.
A SUHANJ! békeidőben inkább a mozgás örömének megosztásáról szól, így most kicsit át kellett alakítaniuk a termet – függetlenül attól, hogy a gyerekek mindenféle sporteszközt kipróbálhatnak. A lényeg, hogy olyan foglalkozásokat tartsanak a kicsiknek, amelyeken jól érzik magukat, valamint kapjanak meleg ételt ebédre – ezt különböző felajánlások révén tudják biztosítani –, és
Itt az ebédidő, a klasszikus rántott hús-sült krumpli párosítás pedig érezhetően nagy sikert arat. Az önkéntesek közben egyetlen másodpercre sem veszik le a szemüket a lányokról és fiúkról, hol a széket tolják be, hol a hús felvágásában segédkeznek.
Egy önkéntes tolmács, Dóra is segíti a munkájukat, ő közvetít a gyerekek és a felnőttek között, mire lenne éppen szükség, illetve a szülőkkel is igyekszik egyeztetni: az érkezéskor és a távozáskor kicsit beszélget velük a jövőbeli terveikről, a gyerekek igényeiről, például arról, milyen játékokat szeretnek, vagy mivel lehet megnyugtatni őket. A beszélgetésekből kiderült, hogy vannak, akik Tel-Avivba mennek tovább, míg mások hosszabb ideig nálunk maradnának, úgyhogy nagy munkakeresésben vannak. „Mindig megkérdezem, mire lenne szükségük, egyikük csak egy használt rollert szeretne a kisfiának”, teszi hozzá.
Az önkéntesek között – akik egyre többen vannak, de még várnak további jelentkezőket is – akadnak olyanok, akik beszélnek oroszul vagy ukránul, ám mostanra már a mutogatás nyelvén is elég jól sikerült megérteniük egymást, sőt, piktogramokkal is készültek. Na meg persze akadnak bőven játékok, amikhez nem kell egy nyelvet beszélni, úgyhogy különféle színezők is sorakoznak a különteremben.
„A március 14-én indult napközi alapvetően délelőtt tíz és délután négy óra között működik, de persze nem életszerű, hogy előre bejelentkezzenek a szülők, hiszen nem adottak ehhez mindig a technikai feltételeik. Habár egyre többen segítenek nekik wifivel, igazából mindennap meglepetés, hány gyerek érkezik” – mondja Kállay Rita, a SUHANJ! önkéntes koordinátora.
A kicsik közül mindenki ukránul beszél, sem angolul, sem magyarul nem tudnak, így meg kellett oldani, hogy a nyelvi korlátok ne okozzanak gondot a közös programok során, hiszen a mondókázás, a társas- és kártyajátékok így kevésbé működőképesek, viszont a játék, a tánc és az éneklés annál inkább. „Most nemrég például ukrán népdalokat, mesefilmeket raktunk be, de előfordult, hogy az egyik kislány a Jégvarázs betétdalát énekelte ukránul, úgyhogy gyorsan megkerestük és lejátszottuk az eredeti verziót, hátha az kicsit otthonosabbá teszi neki ezt a környezetet”, meséli Rita.
A fitneszterem ugyanakkor olyan lehetőségeket is nyújt, amikkel egy hagyományos napközi nem rendelkezne: itt olyan sporteszközöket is kipróbálhatnak a gyerekek, amikkel valószínűleg korábban sosem találkoztak, így például egy színes fitneszlabda hosszú időre képes lefoglalni a gyerekeket. Az edzőterem egyébként közben továbbra is nyitva van, csak az edzőknek kellett átállniuk arra a nap egy részében, hogy az egyik termet most ukrán kisgyerekek használják helyettük.
Mostanra az alapítvány munkatársai már igyekeznek egy órarendet is összeállítani, hiszen így délután már a szülők is tudnak kalkulálni a másnapi programmal. Rengeteg tárgyi adomány érkezett, de mindenki igyekszik úgy segíteni, ahogy tud: például kaptak már levelet oroszul, ukránul beszélő korábbi fitnesztermi vendégtől is, hogy látva a kezdeményezést, szívesen jönne fordítani.
A SUHANJ!-napközi hírét szórólapokkal is igyekeznek terjeszteni, valamint a családok érezhetően egymás között is adják tovább az információt, hogy van egy ilyen lehetőség a városban.
Mivel alapvetően nem ismerik a gyerekek habitusát, nehéz megmondani, pontosan hogyan hatott a háborúból menekülés a viselkedésükre, de alapvetően azt látják, hogy jól érzik magukat nálunk az ukrán kislányok és kisfiúk, és mi sem látjuk azt, hogy bárki a sarokban ülne, vagy ne venné ki a részét a játékból a többiekkel. Kivéve persze a babakocsiban szundító kisfiút, aki mellett – akármilyen meglepő is – nem tudnak olyan frekvencián kiabálni a többiek, hogy megzavarják, tovább alussza az igazak álmát.
Természetesen nem tudjuk, hogy a családok milyen körülmények között jöttek át Magyarországra vagy milyen terhek nyomják a vállukat, de a gyerekek elevenek, kacagnak, játszanak, huncutkodnak. Úgy viselkednek, mint az igazi gyerekek
– fogalmaz Rita. Persze olykor eltörik a mécses vagy összevitatkoznak valamin, de ez a gyerekkor természetes része, teszi hozzá.
Az önkéntes koordinátor azt is megérti, ha valaki nem is azért adja be hozzájuk a gyermekét, mert éppen lakhatást vagy ügyet intéz, csak szeretne egy kicsit egyedül lenni, megnyugodni.
„Nem csoda, ha olykor azt akarják, hogy a gyerekek ne lássák, min mennek keresztül a szüleik. Vélhetően nem szívesen osztják meg az aggodalmukat a gyermekükkel, és jó, ha van idejük arra, hogy átgondolják, megbeszéljék, hogyan tovább, úgy, hogy a gyerek ne hallja, emiatt ne érezze rosszul magát, ne aggódjon. Csak gyerek tudjon maradni. Ha pedig már ebben tudunk segíteni, az önmagában óriási dolog” – szögezi le Rita.
A gyerekek pedig itt láthatóan egy időre talán elfelejthetik, mennyi minden történik épp körülöttük, és miért kellett a megszokott otthoni környezetet ismeretlen napközire cserélniük egy idegen országban. A SUHANJ! csapata azonban mindent megtesz azért, hogy ez a napközi legyen a legjobb hely, ahol ezek a gyerekek most lehetnek.
Ebéd után mindannyian újra birtokba is veszik a termet, amit így az ukrán mesefilm hangján kívül újra gyerekzsivaj tölthet meg. Van, aki kötélmászásra adja a fejét, míg más inkább a babzsákokon sziesztázik.
Közben úgy fest, a babakocsiban alvó kisfiú mégsem alussza át az egész napot, egyelőre résnyire nyitott szemekkel bámészkodik, mi történik éppen körülötte.
Habár próbáltam kézzel-lábbal elmutogatni a kislánynak, hogy nyugodtan nála maradhatnak a karkötők, végül visszaadta azokat. Visszakerültek a helyükre. Ahogy remélhetőleg ezek a gyerekek is hamarosan hazatérhetnek majd.
