Február 4-én a Péntek Esti Partizán vendége Jakupcsek Gabriella televíziós műsorvezető volt. A felvételt a csatorna, megadva ezzel a tudósítások alaphangját, a „Kiherélte a férfiakat a #metoo” címmel töltötte fel. Holott nem feltétlenül ez volt az adás legproblematikusabb része, ráadásul a beszélgetés egésze a #metoo létjogosultságáról is árnyaltabb képet adott. Kattintásvadászatnak mindenesetre megfelelt a kiragadott félmondat: sokan úgy bólogattak Jakupcsek e szavain, és sajnálkoztak a férfiak intim testrészei felett, hogy nem hallgatták végig a közel másfél órás műsort. Az idézet, tény, elhangzott. Ugyanakkor ennél fontosabb, hogy Jakupcsek, akár akarta, akár nem, saját tapasztalataival is alátámasztotta a #metoo mozgalom létjogosultságát.
Noha állítása szerint őt nem érte szexuális zaklatás, az interjúban éppen azt a fajta toxikus munkahelyi légkört vázolta fel, amely a #metoo mozgalom által leleplezett bűncselekmények melegágya volt korábban (és az jelenleg is). Kiélezett verseny életkor és nem alapján, miközben a munkához jutás feltétele sokszor nem a szakmai tudás, hanem a megfelelő kapcsolati háló, illetve az elvárásoknak való megfelelés – ez a szexuális ragadozók ideális közege. Aztán szó esett arról, hogy a férfi vezetők még csak be sem engedték a saját, uram-bátyám viszonyokra épülő játékterükbe a nőket, akik így egymással rivalizáltak. Jakupcsek hoz ugyan példát (nő és férfi) szövetségesekre is, de többségben annak bizonyítékait láthatjuk, hogy
A patriarchátus alapvető stratégiája, hogy olyan viselkedésformákért marasztalja el a nőket, amelyeket saját maga termel ki.
Jakupcsek többször kitér arra, hogy amikor az MTV-nél dolgozott, az volt az elvárás, hogy a nő „aranyos” és konfliktuskerülő legyen. „Más volt a kultúránk, más volt a nő helye. (…) Nem volt elképzelhető, hogy egy egyetemről frissen kikerült csitri beleszóljon abba, hogy a folyosón a főnök kinyilváníthatja-e, hogy tetszik neki.” A nem kívánt közeledésből való „kitáncolás” felelősségét Jakupcsek a beosztottra hárítja, noha – és ez az ambivalencia többször megjelenik a válaszaiban –, elismeri, hogy ez nem így igazságos.
Bródy Lili 1932-ben megjelent regényének Manci nevű hősnőjét lelkesen megtapsolják egy nőgyűlésen ezért az ötletért: a vicces, „pajtási” hangnem hatékonyabbnak (és az állás megtartása szempontjából biztonságosabbnak) tűnik, mint a nyílt tiltakozás a munkahelyi környezetbe nem illő, kéretlen szavak és érintések ellen. Ez akkor, amikor a nők újonnan kerültek nagyobb számban szellemi foglalkozásokba, irodai környezetbe, még egy újszerű megközelítés lehetett, azóta azonban bebizonyosodott, hogy nem elég. A biztonságos és a zaklatásmentes munkakörülményekhez való jog ráadásul nem lehet személyiségtípushoz kötött: azok a nők is megérdemlik, akik nem tudnak egy biztonságosnak hitt, és váratlanul szexuális tartalommal megtöltött helyzetben frappánsan visszavágni, azonnal egy poént megereszteni.
Ilyenkor (legyen szó akár otromba megjegyzésről, akár taperolásról, falhoz szorításról, intim testrészek mutogatásáról és így tovább) a lefagyás természetes és általános reakció, leküzdését női önvédelmi tanfolyamokon is több alkalmon keresztül oktatják (és még ezután sem biztos, hogy éles helyzetben sikerül). Szintén a zaklatás lelki következménye, hogy a megfélemlített áldozat nem biztos, hogy azonnal képes segítséget kérni. A zaklatási vádakat azonban még évtizedek múlva sem a „farzsebből” szokás találomra előrántani: rendelkezésre állnak bizonyítékok üzenetek, hangfelvételek, titoktartási záradékkal ellátott kártérítési szerződések formájában, ráadásul az is az áldozatok igazát bizonyítja, hogy egymástól függetlenül, egymást nem is ismerve ugyanarról a viselkedésről számolnak be az elkövető részéről.
Jakupcsek szerint a #metoo miatt a férfiak ma már „nem mernek elindítani egy tetszésnyilvánítást a munkahelyükön”. Mindenekelőtt, nem is biztos, hogy az ilyesmit ott kellene „elindítani”: a munkahely alapvetően nem az ismerkedés, hanem a szakmai együttműködés terepe. Ugyanakkor abban igaza van a műsorvezetőnek, hogy hasonló foglalkozású, érdeklődésű, tartósan összezárt, így egymást jobban megismerő emberek csoportján belül valószínű, hogy lesznek olyanok, akik megtetszenek egymásnak. Az a szituáció, amikor valaki kulturált módon érdeklődést fejez ki egy kollégája iránt, és (tudva, hogy a hallgatás nem beleegyezés!) azonnal és bármiféle „megtorlás” nélkül visszakozik, ha nem kap semmilyen, kifejezetten pozitív visszajelzést, szintén lehet kellemetlen a célszemély számára – ezért kell a főnököknek különösen körültekintőeknek lenniük a beosztottakkal való viselkedésükben –, de önmagában, egyszeri előfordulással, nem tolakodó modorban zaklatásnak nem tekinthető. A #metoo ugyanakkor a kölcsönös vonzalmaknak soha nem akart gátat vetni: azon helyzetek ellen lép fel, amelyekben az egyenlőtlen hatalmi viszonyok és a kezdeményező fél inkorrekt viselkedése miatt a másiknak nincs lehetősége vagy bátorsága a direkt vagy indirekt szexuális közeledésre nemet mondani.
Ez egyben válasz Jakupcseknek arra a kérdésére is, hogy vajon „kiből lesz áldozat” – ez nem tipológia, hanem szituáció kérdése. Nem létezik olyan, hogy „áldozattípus”, ez a vulgárpszichologizálás egy nagyon veszélyes iránya. Ha egy ember vezető pozícióban vagy egyéb fajta (például fizikai) fölényben átlépi a határokat, azért tesz így, mert feljogosítva érzi magát, és a hallgatással, félrenézéssel a környezete is feljogosítja erre – nem pedig azért, mert az áldozat „típusa”, viselkedése, valamely tulajdonsága ezt kiváltja belőle, és anélkül soha eszébe nem jutott volna. Az áldozattá válás nem is hozzáállás vagy „megélés” kérdése: ha egy hozzád képest valamilyen erőfölényben levő ember olyan szexuális természetű dolog végzésére vagy tűrésére kényszerít, amit te nem akarsz, annak lelki és sokszor testi (pszichoszomatikus) következményei lesznek, akárminek nevezed a történteket, és akárhogyan pozícionálod bennük magad.
Ilyenkor segíthet a megértő, együttérző fogadtatás, amiből azonban Jakupcsek Gabriella nem mutatott jó példát, és hibáját utólag sem látta be: sajnos elszalasztotta a lehetőséget, hogy a Demcsák Zsuzsával mint a családon belüli erőszak áldozatával folytatott korábbi interjúját átértékelje. Utólag is Demcsák kommunikációját kritizálja, holott ő volt az – és erről a műsorba bevágott rész is tanúskodott –, aki fél mondatot nem hagyott neki végigmondani. Beléfojtotta a szót, és többször valósággal ráförmedt, hogy „hol rontottad el?” – erre nem mentség az, hogy ő eleve nem akarta, hogy Demcsák a képernyőre kerüljön, mert ez esetben sem lett volna kötelessége a nyilvánosság előtt leteremteni őt. A vasárnapi ebédek miatt maradt a bántalmazó házasságban, és? Ha Jakupcsek hagyta volna, hogy Demcsák végigmondja a mondatot, talán kiderült volna, hogy emögött nem valami „kényelemszeretet van” (eleve nem kényelmes egy bántalmazó kapcsolatban élni), hanem az arra irányuló szocializáció, hogy a család szent és sérthetetlen, és a nőnek kötelessége azt mindenáron egyben tartania. Kétségbeesett „segítségnyújtásként” interpretálni utólag a jelenetet azt a kérdést veti fel bennem: vajon mit mondott volna Jakupcsek, ha ártani akar neki? A segítségnyújtást mindig ott kezdjük, hogy az áldozatot önbecsülésében igyekszünk megerősíteni (akkor is, ha szerintünk helytelenül cselekedett), nem még jobban a földbe döngölni.
Egy nő addig mondja könnyen, hogy ő az első pofon után felkapná a gyereket és menekülne, amíg nem kerül valójában ilyen helyzetbe. Ha akad is, aki az első ilyen eset után nem sokkot kap, hanem tényleg képes lépni (és ez általában nem is személyes erény, hanem például alternatív lakhatás kérdése), azt átlag feletti lélekjelenlétnek kell tekinteni, olyan erőnek (és lehetőségeknek), amit a többségen nem lehet számon kérni. A sértettek többsége egyébként is megkísérli elhagyni a bántalmazót, csakhogy a bántalmazók nem arról híresek, hogy a másik fél döntését tudomásul veszik és tiszteletben tartják.
A bezzegezéssel, az olyan szövegekkel, hogy „én bezzeg milyen talpraesett, karakán, ügyes és határozott csaj vagyok, elsőre úgy otthagynám, aki kezet emel rám, hogy csak úgy nyekkenne” nem bátorítjuk az áldozatot. Ellenkezőleg: még jobban magába fog roskadni, ha azt látja, hogy mások egy csettintésre megoldanák az őt nyomasztó helyzetet, csak ő ilyen gyenge és béna, hogy erre nem képes. Nagyon fontos lenne, ha ezt a műsorvezetők is megértenék, és számonkérés helyett megerősítést és támogatást adnának nemcsak azoknak az áldozatoknak, akik megtisztelik őket a bizalmukkal, és a kamerák előtt elmondják nekik a történetüket, hanem azoknak is, akik a képernyő előtt hallják a beszélgetést, és valószínűleg magukra vesznek minden elmarasztalást.
