Azt akarják, hogy elmenjünk innen. El akarnak üldözni, erről szól ez a háború, meg is mondták rég. A rendőrök meg a mezőőr.
Kóka József a szoba közepén áll, jó órája ömlik belőle a szó. Egyik történetből ugrunk a másikba, hajmeresztő részletek követik egymást, verekedés, hatósági túlkapások, néha alig lehet követni, olyan lendülettel beszél a férfi az őket ért sérelmekről. „Nem csak rólam van szó, a családról is. Meg másokról, akik már elköltöztek innen. Például Kiss Józsefről, ő sem bírta már, menjen el hozzá is, ugyanezt elmondja, mint én. Tönkre akarnak tenni, nézze át a papírokat, abban benne van minden, lássa, én igazat beszélek.”
Felvezetéssel, hepehupás földúton bucskáztunk be Kókáék házához. Utánuk már nem lakik senki, csak a szabolcsi dinnye- és dohányföldek terülnek szét, ameddig szem ellát. Valahol Tiszavasvári és Nyíregyháza közt félúton, egy 1700 lakosú kis falu, Nagycserkesz külterületén, Nádasibokorban járunk, termőföldek közt. Kis telep ez, bolt sincs, csak egyetlen buszmegálló, nincsenek utcák se, a házakhoz csak szám tartozik, igaz, kirakva egyikre sincs semmi, bizonyára azért, mert nincs szükség rá: aki errefelé jön, tudja, kihez megy. Ennek a pár tucat háznak ma már csak egy részét lakják, aki tud, az elmegy innen – aki pedig marad, nem feltétlenül jókedvéből teszi ezt.
Sok ház romos, de ez még nem jelenti azt, hogy ne laknák. Kókáék otthona viszont rendezett, nem mondaná meg senki, hogy itt nemrég rendőrök tepertek le egy anyát éjjel, aki szájon vágta az egyiket, a másikat meg leköpte hangos üvöltözés közepette. Kókával erről az incidensről jöttünk beszélgetni, csak mindig elkanyarodunk valami melléktémára, amiről hamar kiderül, hogy nem is olyan mellékes. Valójában Kóka Józseffel beszélni olyan, mintha egy matrjoska babát nyitogatna az ember: egyik történetben ott a másik, abban a harmadik, és így tovább, ameddig csak figyelni bírunk.
Mennék én, de hova? Itt a házunk, ki veszi meg? A földjeim, az állataim, a gépeim, mindenem. Nem tudok elmenni. Hova?
– kérdi és mondja Kóka egyszerre, úgy hallom, mostanában már nem először.
Szóval az asszonyt, Kóka feleségét, Ilonát a decemberi ütés miatt első fokon két év börtönre ítélték pár hónapja. Igaz, a bíró a büntetést felfüggesztette négy év próbaidőre, Ilonának gyerekeket kell nevelnie, ezt is figyelembe vette az ítélet, amelyben a szörnyű jelenet apróra le van írva.
Az alapszituációt Kókáék jól ismerik. Házkutatást tartottak náluk, valaki valahol ellopott valamit, és ilyenkor nem ritka, hogy hozzájuk jönnek a rendőrök, hátha találnak valamit. Kókáék már a feltételezéstől is idegben vannak, az ítélet szerint például a tavaly december 4-ei, éjjel 11 óra körül tartott intézkedéskor a családfő „fennhangon számon kérte a helyszínen jelenlevő rendőröket, hogy milyen jogon tartózkodnak ott”.
„Takarmányért jöttek, egy másik faluban sokzsáknyit elvittek, én azért lettem ideges, mert nem volt házkutatási engedélyük, úgy jelent meg itt egy rakás rendőr” – teszi hozzá Kóka.
Ott fajult el minden, amikor Ilona azt mondta a rendőröknek, hogy ne menjenek be abba a lakrészbe, ahol a súlyosan beteg nagylánya van, ennek azonban nem volt foganatja. Ekkor ugyanis T. főtörzszászlós – olvasható az ítéletben – „kinyitotta az ingatlan bejárati ajtaját, miközben az ott lakók közölték, hogy ide biztos nem fog belépni. A rendőrök felhívták a figyelmüket, nem ők döntik el, hogy mely hivatalos személyek hajtják végre a kutatást”. Néhány lépés után Kókáné Balogh Ilona nagy erővel meglökte T. rendőrt „aki annak érdekében, hogy egyensúlyát ne veszítse el, előre lépett, majd szembefordult Kókáné Balogh Ilonával. Kókáné Balogh Ilona ekkor egy alkalommal jobb kézzel, ököllel az arcán megütötte T. László rendőr főtörzszászlóst. Ezután K. István rendőr zászlós Kókáné Balogh Ilonát a helyiségben lévő heverőig tolta, ahol Kókáné Balogh Ilona ellenállása miatt a hátára térdelt annak érdekében, hogy meg tudja bilincselni. T. (…) az épületben tartózkodó kiskorúakat egy másik helyiségbe kísérte, hogy ne akadályozzák az intézkedést.” Az ítéletben az is szerepel, hogy Kókáné ezután leköpte K. rendőrt, ezt észlelve T. egyből K. segítségére sietett, és ketten
két bilincs segítségével meg tudták törni Kókáné Balogh Ilona ellenállását.
„Mondtam nekik, ne menjenek be, az steril szoba” – fogja rövidebbre a történetet az asszony. „Én ápolom a lányom, itthon élek vele.”
Férjét a jelenet alatt lefogták, úgy kellett végignéznie, hogy leteperik a feleségét. „Nem tudtam megvédeni, többen rajtam voltak. Itt néztük a családdal. Mérgemben megfenyegettem, akik bántalmazták őt. Ezért is elítéltek.”
Kókáék nem szépítik a dolgot, és nem vitatják a törvényt, miszerint hivatalos személyre kezet emelni tilos. Csak azt teszik hozzá, hogy az ő esetük már rég kívül esik a törvényeken, amennyiben a jogot itt arra használják, hogy az életüket megkeserítsék, és távozásra késztessék őket, noha a törvényeket szerintük nem erre találták ki. Ez persze nem mentség vagy felmentés az esetre, inkább csak árnyalása ennek a társadalmi peremen pergő történetnek, amelyben valaki az egyik pillanatban elkövetőnek, a másikban már áldozatnak érzi magát.
Vagy egyszerre a kettőnek, ahogy például Ilona van ma is azzal a decemberi éjszakával.
Mióta tart a harag a rendőrökkel? – kérdem Kókát, hogy kicsit távolodjunk a sodró akciójelenetektől.
Tudja, én nem vagyok szent ember. Voltam börtönben, több mint tíz éve, nem tagadom. De amikor kijöttem, felhagytam ezzel. Lomiztam Németországban, ott szereztem pénzt ahhoz, hogy gazdálkodni kezdjünk. Földjeim vannak, dinnyézünk, vannak jószágaink, hízók, marhák, de nem hagynak élni, megmondták 13 éve, hogy addig nem nyugszanak, amíg el nem megyek innen. Azóta ezen vannak, ki van ez találva, provokálnak minket, és sajnos, néha megingunk.
Mi történt 13 éve?
„A sógorom elhozott egy rossz kályhát egy lakatlan házból, mert fűteni akart az anyjánál, de ott nem volt mivel, ezért hozta el, higgye el, nem kellett az már senkinek, hát elhozta, ott rohadt szét. Erre jöttek a rendőrök, megfogták, kirúgták a lábát, bántották, én meg akkorra már ittam kicsit, édes pálinkát, amúgy nem vagyok nagy ivó, de akkor pont ittam, és amikor ezt megláttam, bevallom, nem tűrtem tovább, és nekik mentem, nem bírtam nézni, ahogy bántják. A rendőrt meglöktem, Monyókot, a mezőőrt meg is ütöttem, végül letepertek, megbilincseltek. Akkor kaptam meg, hogyha nem költözöm el innen, akkor gondoskodni fognak arról, hogy elmenjek. Nem tetszett nekik, hogy beleszólok abba, mit csinálnak. Feljelentettem őket, de nem lett belőle semmi. Most is tettünk feljelentést pár hónapja rendőri bántalmazás miatt, ebben el is indították a nyomozást, én vagyok a sértett, meg a nagyfiam. Így élünk.”
A kisasztalon összekészített sárgacsekk- és iratkupac, a „háború” hivatalos dokumentumai. Van minden, nyomozati anyag, bírósági ítélet, orvosi látlelet, felmentés, pontosan dokumentált KRESZ-büntetés, és itt is van olyan irat, amelyben Kóka a sértett, a másikban pedig ő gyanúsított. Csekkből is van vagy húsz, együtt csaknem kétszázezer forint büntetés.
Más dokumentumok szerint többször vonták eljárás alá Kóka Józsefet, egyszer fűrészlopás, máskor kukoricalopás gyanújával, de végül a nyomozás nem eredményezett megcáfolhatatlan bizonyítékot, ezért vádemelés nélkül zárták le az ügyeket.
Egyik este kukoricacsöveket hozott a kocsijában Kóka, a rendőrök viszont lefoglalták, hiába állította, hogy a terményt Nyíregyházán vette. Az egyik közeli gazdának éppen akkor lopták meg a kukoricását, a tőle lefoglalt kukoricaadagot neki adták, noha mondja Kóka, senki nem tudta rábizonyítani, hogy ő azt ellopta. „Nem találtak meg a cipőnyomomat a földjén, meg a kukorica fajtája is más, mint az övé. Ennek ellenére elvették tőlem, de mindegy, ezt nézze!” Egy ambuláns lapot mutat, pár hónappal ezelőtti, egy helyi fiatalé, a fia barátjáé, akit mentő vitt kórházba, mert a diagnózis szerint a fiú „erővel elkövetett testi sértés” miatt szerzett sérüléseket, az arcán és a mellkasán voltak zúzódások. Kókáék szerint rendőri bántalmazás áldozata lett, ezt azonban nem tudják bizonyítani. Kóka még egy fekete tehén történetét is előadja, amit elvettek tőle, hogy aztán elpusztuljon, de ezt már nem részletezzük, inkább felhívjuk a mezőőrt, hiszen a folyton emlegetett rendőrök, T. és B. nem nyilatkozhatnak.
Azaz Monyók János az egyetlen reményünk, aki segíthet a képet összerakni, hogy mégis mi és miért történik ezen a magára hagyott környéken. Van-e itt igazság, és mindenkinek kijáró jogok?
A férfi egyben önkormányzati képviselő, egyből felveszi a telefont, ám nem áll rá a találkozóra, pedig sokáig kérlelem. Mondom neki, hogy több olyan esetet leírtak, ami rendvédelmi visszaélésekről szól, súlyosak a vádak, láthatóan elmérgesedett konfliktus ez.
Mindent kivizsgáltak, semmilyen visszaélést nem állapítottak meg. Ha bajuk van, tegyenek feljelentést, állok elébe
– mondja.
Megkérdem, mi a konfliktus oka.
„Érintett vagyok, nem akarok ebbe belemenni. Engem is bántottak egyébként. Amúgy csak egy bizonyos körről van szó. Sérelmeik vannak, pedig beilleszkedhetnének. Én jogkövető állampolgár vagyok, és intézkedési jogom is van Nagycserkeszen.”
Egyelőre ennyiben maradunk. Leteszem a telefont, mire elém lép Nyeke, azaz Kóka Tibor, neki is van egy története.
Vékony, alacsony férfi Nyeke, igen mély hanggal. Két papírt nyújt át szótlanul, egy önkormányzatit – arról szól, hogy kirúgják a közmunkából – és egy rendőrségit, hogy megszüntették ellene a nyomozást. A kettő úgy függ össze, hogy a kirúgás a nyomozás miatt történt, ami azonban később nem állapított meg Nyekével kapcsolatban semmit, csak annyit, hogyha valaki lopott, az nem ő volt, legfeljebb tudhatta, hogy lopott holmit vesz, és a rendőrség szerint tudta is.
„Tavaly jöttek be értem a rendőrök az önkormányzathoz, ott voltam közmunkán. „Gyere, Nyeke, megyünk hozzád, lopás volt, megnézzük, találunk-e nálad valamit!” – ezt mondták, hogy mindenki hallja. Tudja, hogy éreztem magam?”
A férfi és a felesége ma is fel vannak háborodva a nyílt megalázáson, hogy a férfiért a munkahelyére mentek a rendőrök, és onnan vitték el. Munkaviszonyát hamarosan fel is mondta az önkormányzat, a hivatalos irat szerint így: Kóka Tibor „közfoglalkoztatott ellen eljárás folyamatban van. A gyanúsított szabadlábon védekezik, őrizetbe vételére nem került sor. A helyzetre való tekintettel és a 3 nap igazolatlan nap után a munkáltató megszünteti közfoglalkoztatási munkaviszonyát”.
A lopás miatt indított eljárást később megszüntették, noha a keresett tárgyakat nála találták meg. „Én ezeket vettem valakitől, hogy hozzá hogy került, én honnan tudjam? Viszont elvesztettem az állásomat, pedig egészen kis gyerekünk is van, és csak én kerestem, a feleségem otthon van velük. Sepregettünk, gallyakat szedtünk, most viszont munkanélküli vagyok emiatt.”
Nyekének a közmunka ma már csak álom, noha a polgármester megígérte neki, szól, ha lesz hely. „Maga szerint szólt?”
Kóka Barnabás, József testvére, búcsúzásképp mutat egy videót a telefonján. Őt igazoltatják a rendőrök, éppen büntetést készülnek írni neki, mert nem jók a féklámpái. Amikor visszaszól, akkor azért is felírnak egy külön büntetést, hogy a kocsiból kiszállva nincs rajta maszk, pedig közterületen akkor még kötelező volt a viselése. A rendőr tegezi Kóka Barnabást, aki azt mondja, 2012 körül a helyi rendőrség megpróbálta rávenni, hogy legyen „vamzer”, ami azt jelentette volna, hogyha „hall valamit”, mondjuk, ha megtudja, hogy lopott valaki valamit, akkor azt továbbítja nekik.
„Ebbe nem mentem bele, azóta haragszanak. Büntettek bicikli, csengő, lámpa miatt, volt, hogy negyvenezerre, lett olyan, amit le kellett ülnöm, a feleségem meg a gyerekek mellől kellett bemennem. De már nem is lakunk itt, elköltöztünk.”
Megyünk, a hátunk mögött zsugorodik a Kóka-tanya.
Megint felhívom Monyók Jánost, a mezőőrt, hátha kötélnek áll. Most még rövidebben ráz le, mint első alkalommal. Elmondom neki, milyen eseteket hallottam, és azt, hogy láttam az ambuláns lapot. Meghallgatnám, hogy ő hogy látja az elmérgesedett helyzet okát.
Maga szerint, amiket maga most elmondott, az a 21. században megtörténhet? – kérdez vissza.
Miért, nem?
Ugyan. La-la-la.
Láttam a csekkeket. Többen panaszkodnak a túlzó büntetésekre.
Sokszor nincsenek bekötve, és gyerekülés nincs. Ha a rendőr nem büntet, ha közlekedési kihágást észlel, azzal bűncselekményt követ el.
Többre nem jutunk vele.
*
Nem úgy Nádoribokor otthonlévő lakóival, akiket körbekérdezünk, mit gondolnak a rendőrökről, a mezőőrről, no meg Kókáékról. Mi itt az igazság? Gyorsan kiderül: mindig más.
Magyar Tündének például senkivel semmi baja nincs. Kinn üldögél a kertjében, nemsokára indul a gyerekért biciklivel, addig szívesen elbeszélget velünk.
„Teszik a dolguk, kijönnek ide, jöjjenek is, nem árt, ha jönnek” – mondja a rendőrökről.
És Kókáék?
Azokkal sincs bajom.
Sokat jár biciklivel?
Bizony, gyerekért a faluba.
Büntették már meg?
Nem, szerencsére. Amikor nem volt rajta valami, mondtam, hogy ellopták, ne haragudjanak már érte. Tényleg ellopták, nem is büntettek meg.
Kicsit arrébb idős asszony gereblyézik a ház előtt. Kiss Kálmánné 50 éve költözött ki Nyíregyházáról, és leginkább arra emlékszik, hogy milyen jó volt itt akkoriban a levegő, mert ahol addig laktak, ott valahogy mindig kellemetlen WC-szag volt. „Három éve vagyok özvegy, most már mennék innen. Mennék valami kicsibe, itt van egy hatalmas kert, egy hektár lucernám van, sok ez nekem. Csak hát ki veszi ezt meg, nézzen már körbe.”
Van itt a lopás?
Egyszer elvitték 46 tyúkomat, sose lettek meg. Nyomozó is kijött, nem találta. Az enyémet nem, de volt, akitől kétszázat vittek el. Arra viszont rábukkantak. Néha velem is kötözködnek, igen.
Kik?
Gyerekek. Odaszólnak, mindenfélét. Egyszer azt mondja az egyik, hogy megöltem a kutyáját. Hogy látta, hogy az udvaromon van a kutyája, és megöltem! Ilyet, képzelje.
Kókáékról mit gondol?
Velük nincs gondom. Szomszédjaim, végül is.
*
Kicsit feljebb alacsony cigány asszony önti ki a szívét, miután kijön elénk a házából. Nincs sok ideje, mert főz, ezért a lényegre szorítkozik. Leszegett fejjel mondja, mély szomorúságot áraszt minden szava.
Én nem tudok jót mondani a rendőreinkről az igazat megvallva. Anyámat bevitték, mert gallyakat szedett az út mellett. A fiam barátját bevitték 72 órára, mert lopott 5 sparos péksüteményt. Hogy van ez? Évekkel ezelőtt jöttem haza, igazoltattak, mondtam, benn van személyim a házba, erre máris tettek be a kocsiba. Hogy van ez?
A testvéremnek itt van háza, de inkább máshol lakik miattuk. Én is elköltöztem már, de visszajöttem. Itt a ház, ebben lehet lakni ennyien. Ezért vagyunk itt.”
Majd elnézést kér, mert vissza kell mennie. „A végén még kifut a leves” – mondja a köszönés mellé.
Kicsivel odébb vékony férfi kászálódik ki a kocsijából. Szerinte Kókáéknak nincs is földje, és semmi sem igaz abból, amit mondanak, a rendőrök nem véletlenül járnak a nyakukra.
„A kukorica miatt is elkapták” – mondja.
Felmentették végül.
Mert nem ő volt. Az emberei. Nagyon gyorsak. Persze, hogy felmentették.
A rendőr mondta ezt?
Á, tudja ezt mindenki – legyinti. – Menjen csak be a kocsmába.
*
Elköltözött már Nagycserkeszről a Kóka által említett Kiss József, aki most Jánosbokorban lakik, a 36-os út mellett, kicsivel a Nyíregyháza tábla után vagy előtt, ez nézőpont kérdése. A nevét adja a riporthoz, az arcát azonban nem. Mindenképp mondani akar valamit, mégpedig azért, mert azt szeretné, ha változna a helyzet, ezért hívott minket a háza elé. Tanyán laktak kinn régen Nagycserkesz külterületén, lassan két éve költöztek át az apósáékhoz. Felújították a házat, kibővítették, jót is, rosszat is hagytak maguk mögött. „Rengeteg sárga csekket kaptam. Büntettek, mert nem volt macskaszem, vagy mert nem volt tükör. Beskatulyázzák az embert, engem azért, mert korábban voltam börtönben. Rám szálltak, mert szerintük bűnöző vagyok. Igen, botlottam, nem tagadom, de az a múltam. Volt, hogy kiderült, hogy valamelyik rokonom lopott biciklit, és bejöttek hozzám, nincs-e nálam. Nem volt. Maga szerint kértek ilyenkor elnézést? Bejöttek az önkormányzathoz, onnan vittek el rendőrkocsiban, ki a tanyához. Máskor fűrészt kerestek. Én mára megtanultam, hogyha a Jófogásról is veszek valamit, akkor is legyen meg a papír. Ezt belém verte a sok szekálás.”
Azt mondja, ez komoly szerepet játszott az elköltözésében. Idegileg viseli meg az embert, hogy azt érzi, vadásznak rá, és hogyha megjelenik a rendőr, egyből ott az ideg, hogy mivel fog belekötni.
Rossz, hogy ez jár majd a gyerekeinknek is. Azért beszélek, mert szeretném, hogy ez ne így legyen. Nekünk így volt, de nekik ne legyen már így.
Kamionok zúgnak el mellettünk, komoly a forgalom délutánonként a 36-os úton.
„Látja, ez azért más. Én kinn nőttem fel a földön, őz legelt az ablak alatt, itt pedig rengeteg kocsi van és kamion, de a gyerekek miatt jó a beton, ha sár volt, ott kinn nem lehetett közlekedni. Itt az nem gond. És itt nyugodtabb az élet, ha hangosabb is. Van rendes munkám, a kukánál dolgozom. Nem panaszkodom, de ehhez el kellett jönnöm.”
A helyi rendőrséget megkerestük, de több mint egy hét alatt nem válaszoltak kérdéseinkre. A nagycserkeszi helyzettel kapcsolatban egy civil szervezet bejelentést tett, nekik azt ígérték, megkeresésüket továbbítják a szabolcsi főkapitányság területi kisebbségi kapcsolattartási csoport vezetőjének „az esetlegesen szükséges intézkedések megtétele érdekében”.
Kóka Józsefet a cikk megjelenése előtt felhívtam, akkor ezt mondta:
Annyi tartozás jött össze, hogy már nem tudjuk ledolgozni. Most voltam benn, úgy néz ki, hogy bevisznek, hogy leüljük, kifizetni ugyanis nem tudjuk. Ruhát és élelmet kell ilyenkor összepakolni, lehet, egyik hajnal majd jönnek értem, meg a fiamért. Több százezer forint, a dinnyéből talán meglenne, de lehet, nem leszek itt, amikor majd beindul. Négy hónap is összejöhet, közben meg a család itt lesz egyedül.
