Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Meleg, egyedülálló, örökbefogadó apuka lett az egykori pap

Mészáros György már gyermekkorában tudta, hogy pap szeretne lenni, és tizenöt évvel ezelőttig egy szerzetesrend tagjaként tevékenykedett. Miután kimondta önmagának, hogy meleg, kilépett a rendből, nem sokkal később pedig már azt is tudta: családot szeretne. Három évvel ezelőtt fogadta örökbe kisfiát, Dávidot, akit egyedülálló apaként nevel. Eltöltöttünk egy estét a családnál.

Kisfiam, itt hagytad a varázspálcád

– kiált a fia után egy átlagos hétköznap este Mészáros György. Dávid kissé szomorúan konstatálja, hogy az apa-fia játékra egy kicsit még várnia kell, míg édesapja elmeséli, hogyan alakult úgy az élete, hogy tizenöt évvel ezelőttig egy szerzetesrend papjaként tevékenykedett, ma pedig az ELTE docenseként, meleg, egyedülálló apukaként neveli hétéves kisfiát.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

A kezdetekhez vissza kell ugornunk néhány évtizedet. György szülei nem voltak igazán vallásosak, gyerekként őt is óvni akarták attól, hogy azzá váljon. Nem jártak sikerrel. „Az iskolában eléggé kirekesztett voltam, míg az egyháznál közösségre találtam” – fejtegeti az okokat. A ministrálás és a kórusban éneklés mellett a hit kérdése is egyre meghatározóbb lett az életében, mélyen hívővé vált, így szülei akarata ellenére, de az ő jóváhagyásukkal egyházi iskolában kötött ki: a győri bencéseknél folytatta tanulmányait.

Gyerekkora óta érlelődött benne, hogy felnőttként pap szeretne lenni, majd miután olvasott a szalézi rend alapítójáról, 18 évesen belépett a rendbe, ahol aztán 14 évet töltött. Megjárta Rómát is, ahol három évig teológiát tanult egy színes, nemzetközi, interkulturális közösségben. Ezután a rend kötelékében hátrányos helyzetű, többségében cigány fiatalokkal foglalkozott egy kazincbarcikai iskolában, és bár a világ két meglehetősen távoli pontjáról beszélünk, mindkettőt döntő élménynek tartja.

A szülői örökség az élete szerves része maradt, hiszen édesapja cigányságkutató volt, gyermekként pedig számtalanszor elkísérte őt cigánytelepekre, ezek az impulzusok a személyisége fontos építőkockáivá váltak. Mindössze 18 éves volt, amikor elveszítette édesapját, de a hátrányos helyzetű gyerekekkel való foglalkozás során azt érezte, ezzel talán egy kicsit az ő örökségét is tovább viszi.

Mindeközben a rendi közösségével együtt úgy érezte, a javára válna, ha a teológiain kívül egy másik diplomát is szerezne, ezért beiratkozott az ELTE-re, ahol aztán magyar-pedagógia szakon végzett. 2000-ben szentelték pappá, de 2006-ban úgy döntött, eljön a rendből, és a doktori képzését befejezve az egyetemen maradt: 2007 óta az ELTE oktatója, immár egyetemi docensként.

Intenzív egy év volt – emlékszik vissza a rend elhagyása előtti időszakra. Amikor felfedezte, hogy a saját szexualitását még nem sikerült elfogadnia önmagában, egyre erősebben érezte az belső igényt, hogy rendbe tegye ezt a kérdést.

Ki tudtam mondani, hogy meleg vagyok, de nem tudtam, mit kezdjek ezzel

– eleveníti fel ezt az időszakot, jelezve, hogy ettől függetlenül maradhatott volna a renden belül, ha továbbra is cölibátusban él, mégis azt érezte, hogy eddig valamire nemet mondott az életben, ráadásul valószínűleg nem egészen tudatosan.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Egy évig gondolkodott, imádkozott, majd arra a döntésre jutott, hogy egy másik életet kezd. Ebben közrejátszott az is, hogy kevésbé érezte magát otthon a szerzetesi közösségben, mert világnézetileg egyre inkább zárt közegnek élte meg, a párhuzamosan elkezdett egyetemet pedig ehhez képest felszabadító helynek érezte.

Egyfajta megtérés, egy teljesen újfajta istentapasztalat: Isten úgy fogad el, ahogy vagyok, a melegségemmel együtt

– fogalmazta meg saját magának. Mindez új perspektívát adott az életének. Noha már gyermekként voltak olyan érzései, hogy a saját neméhez vonzódik, évtizedek teltek el, míg képes lett artikulálni a vágyait.

A szexualitás kérdését sokáig erősen elfojtotta magában, voltaképp nem akart szembesülni vele, ennélfogva sok nehézséget jelentett számára kamaszkorában és azt követően is. Lányos fiúként emlékszik vissza önmagára, aki nem volt jó sportoló, nem felelt meg bizonyos nemi sztereotípiáknak, ezért sokat csúfolták az osztálytársai, egy időben verték is. Ebben a közegben a hit egy szigetté vált az életében, az iskola folyosói helyett itt talált valódi otthonra és közösségre.

Habár az egyházon belül gyakran mondogatják, hogy aki kilép, mindig vissza akar térni, ő sosem vágyott vissza a rendbe, úgy érezte, megtalálta az új helyét a világban, egy percig sem bánta meg a döntését. Viszont elismeri, hogy a közösségi lét hiányzik neki, ha nem is az a konkrét közösség. Az intenzív, többekkel együtt élés után mai napig atomizált életformának látja, ahogyan a világban az emberek egymás mellett élnek. Kilépése derült égből villámcsapásként érte a környezetét, hiszen nem látszott rajta, mire készül, senkivel nem osztotta meg a belső küzdelmeit.

Az utolsó pillanatig százszázalékosan megéltem az ottani életem. Azért vagyok ma az, aki, mert ott töltöttem 12 évet. Nem bántam meg semmit, akkor ott volt a helyem, most pedig itt.

Úgy érzi, arra az időre odaszólt a hivatása, ma viszont már a jelenlegi életére, amire ugyanúgy hivatásként tekint.

A rendben sok fiatallal, gyerekkel foglalkozott, amit iszonyatosan szeretett csinálni, ám ekkoriban – hiszen cölibátusban élt – még nem merült fel, hogy lehetne gyermeke. Boldog volt abban, amiben létezett. Kilépését követően viszont rögtön azt érezte, hogy vágyik egy párra, egy családra, és egyre erősebben érezte, hogy szeretne apa lenni, mert ez is az ő küldetése.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ezzel kapcsolatban élénken él benne egy korai meghatározó élmény. Amikor az egri főiskolán tanított, több szemináriumot is vezetett, az egyiken konfliktuskezelést tanultak, és egy szerepjáték keretében egy kamaszlánnyal való konfliktusban belépett az apaszerepbe. A játékot követően az egyik hallgató azzal ment oda hozzá: „fú, Gyuri, te annyira jó apa lennél!”.

Mindez azért érdekes, mert az ominózus egyetemi órát megelőzően nem coming outolt, így a hallgató, aki egyébként mélyen vallásos volt, csak ezt követően tudta meg, hogy meleg.

Láttam, hogy konfliktusba került magával, hiszen azt mondta, jó apa lennék, de közben meleg vagyok, akkor valami mégse stimmel, a két dolog nem kompatibilis számára. Szinte láttam a küzdelmet a szemében

– idézi fel.

Eközben nemcsak az fogalmazódott meg benne, hogy szeretne egy gyereket, hanem az is, hogy az örökbefogadást választaná. Sokat megélt a kazincbarcikai évek alatt, látott állami gondozottakat, örökbefogadott gyerekeket, érezte, hogy ez lesz az ő útja. Nem ragaszkodott egy vér szerinti gyerekhez, úgy vélte, attól, hogy örökbe fogad egyet, még ugyanúgy a saját gyereke lesz.

Bár folyamatosan érezte a vágyat az apaságra, arra várt, hogy legyen egy párja, hogy „megállapodjon”. Sokáig úgy érezte, több szempontból sem áll még készen az apaságra, majd egy idő után kikristályosodott benne, hogy akkor is apa szeretne lenni, ha nem lesz mellette egy társ. Az anyagi helyzetét tekintve is szabott magának egy határidőt: elhatározta, hogy amint egyetemi docens lesz, belevág az örökbefogadásba.

Aznap, amikor aláírta docensi kinevezését, jelentkezett az örökbefogadási eljárásra.

A procedúra kilenc hónapig tartott, csak akkor kapta meg a határozatot, mivel jó néhány követelmény teljesítésére szükség van: háziorvosi ajánlás, pszichológussal való elbeszélgetés és a lakásában végzett környezettanulmány. Amikor a gyámhivatal vezetője megkapta a papírokat a végleges jóváhagyáshoz, „felhúzta a szemöldökét”, mondván, hogyan van ez, hogy egy meleg, egyedülálló férfi szeretne örökbe fogadni, ezért elrendelt egy újabb környezettanulmányt. Ám György lakásának ismételt feltérképezéséből legfeljebb annyi következtetést tudtak levonni, hogy a rengeteg ott található könyv alapján otthoni kutatómunkát végez.

Végül a pozitív határozat kézhezvétele után három hónappal befutott a hívás Dávidról. Nyitottan ment bele az örökbefogadási eljárásba, kettő és hat év közötti korcsoportot jelölt meg, illetve nem zárta ki a roma származást sem, ahogy nagyon sokan teszik. Ezért történhetett, hogy a várakozási idő kevesebb lett, mint amire számított.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Az ominózus napon végig úgy érezte, jönni fog egy hívás az ügyben, folyton nézte a telefonját, egy idő után már önmagát is kinevetve. Amikor végre megcsörrent a telefon, az ügyintéző csak annyit mondott: van egy kisfiú a listán, akivel kapcsolatban felmerült a neve. Dávidnak hívják.

Ám újra el akartak beszélgetni vele, most azért, mert felmerült, nem lesz-e túl nehéz Dávidnak az esetleges többszörös diszkrimináció, tekintve, hogy roma származású gyerekként egy meleg, egyedülálló férfi fogadja örökbe. Végül sikerült meggyőznie az ügyintézőt arról, hogy a kisfiúnak jó helye lesz nála.

Dávidot először egy úgynevezett rápillantás keretében látta: ekkor még nem tudja a gyermek, hogy ki ő, csak egy óvodai foglalkozás keretében nézhette meg. Érezte, hogy az út, amin elindult, jó irányba visz: hamar egymásra hangolódtak, és kialakult köztük egy nagyon erős szál, amivel összekapcsolódtak.

Noha az örökbefogadás titkos volt, azért tudnak néhány információt a kisfiú vér szerinti szüleiről. Dávid egy ideig együtt volt az édesanyjával, majd nevelőszülőkhöz került. Rengeteg fotójuk van a fiú életének korábbi fejezeteiről, amit György nagyon fontosnak tart, hiszen egy örökbefogadott gyermeknek sokat számít, hogy tudja, honnan jött, hogy legyen egy jól felépülő élettörténete, identitása.

A kisfiú eddigi életének fontos pillanatait dokumentáló fotókat egy albumban őrzik, a képek között akad olyan is, amelyen egészen kicsiként látható a vér szerinti szüleivel. A múltja fontos részét jelentik a nevelőszülőknél töltött évek is, nem véletlen, hogy Dávid kapcsolata intenzív maradt velük, 3-4 havonta el is látogatnak hozzájuk. Abban a családban több évig egy másik kisgyerekkel nevelkedett együtt, őt szintén örökbe fogadták, és vele is tartja a kapcsolatot a mai napig.

Nem egészen tudom, hogy találtak meg pont engem, de nagyon jó párost alkotunk mi ketten

– mondja az emlékek hatására György.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ezen a ponton nem lehet szó nélkül elmenni a kormány kezdeményezésére nemrég elfogadott törvénymódosítás mellett, amely ezen túl alapesetben csak házaspároknak teszi lehetővé az örökbefogadást, az egyedülállóknak miniszteri engedélyre lesz szükségük ehhez. Bár György egyedülállóként fogott bele az örökbefogadásba, később lett egy párja, akivel másfél évig közösen nevelték Dávidot, és ugyan ő kilépett a kapcsolatból, megmaradt Dávid számára egyfajta második apukának, akivel hetente találkozik.

Az ilyen gyerekekért, mint Dávid – roma származású, vidéken született kisfiú, erős rasszjegyekkel, kisebb egészségügyi vagy fejlődési problémákkal – általában nem tolonganak az örökbefogadni vágyók, azaz az egyedülállók örökbefogadásának ellehetetlenítésével éppen a hozzá hasonló gyerekek válhatnak áldozattá. Mégpedig úgy, hogy vagy benn maradnak a rendszerben, vagy külföldre kerülnek.

Utóbbi már csak azért is problémás, hiszen – ha Dávid példáját vesszük alapul – jól látszik, mennyire fontos, hogy nem került külföldre, hiszen így vissza tudnak menni vele azokra a helyszínekre, amelyek élete első néhány évének meghatározó színterei voltak. „Nem is tudom, mi lenne vele ezek nélkül, mert rendkívül fontosak számára ezek a kapcsolatok”, mondja György.

A rendből való kilépéssel egyébként a vallás nem tűnt el teljesen az életéből, sőt a gyereknevelés szerves része a mindennapokban.

Közvetítek neki hittel kapcsolatos tartalmakat, bibliai történeteket, beszélgetünk Istenről, minden este imádkozunk, megköszönjük Istennek az aznap történteket.

A járványhelyzet előtt templomba is eljártak, ám Dávid kisebb korában nehezen maradt meg egy helyben, így ezzel mindenképpen szeretne újra próbálkozni. Görögkatolikus templomba jár leginkább, ezáltal kisfiát is ebbe a hagyományba szeretné bekapcsolni, habár érdekes kihívásként tekint arra, hogy egy kifejezetten konzervatív közegben milyen fogadtatása lesz, ha kiderül, az ő családjuk nem a hagyományos családmodell mintapéldánya.

Dávid az iskolában is jár hittanórára, amivel kapcsolatban eddig csupa kellemes tapasztalatuk van, csakúgy, mint az iskolával, ahol a szülői és tanári közösség is nagyon elfogadó. György felhívta az iskolai hitoktatót, megbeszélte vele, hogy momentán egyedül neveli a kisfiút, nem mellesleg meleg, sőt volt párját a kisfiú második apukájának tekinti, és mindez semmiféle problémát nem okozott. A hitoktató ígéretet tett, hogy amikor a családról lesz szó, akkor ügyelni fog arra, hogy a kisfiú nehogy azt érezze, hogy az övé nem valódi család.

Mindig volt bennem egy társadalomjobbító hivatástudat, ami áthatja az egész életem, és amikor a meleg identitásom kimondtam saját magamnak, egyértelművé vált, hogy ezért tenni is szeretnék

– hangoztatja azzal kapcsolatban, miért döntött úgy, hogy részt vesz a nemrég a szivárványcsaládok védelmében indult „A család az család” kampányban.

Noha néhány éve már kissé eltávolodott a klasszikus értelemben vett aktivizmustól, a közelmúlt történései arra sarkallták, hogy kiálljon az ügy mellett. „El a kezekkel a gyerekeinktől”, fogalmaz Orbán Viktor elhíresült mondataira reagálva, hangsúlyozva a célt: egy olyan közeg megteremtése, ahol meg tudják védeni magukat, valamint azt az egyszerűnek hangzó állítást, hogy ők igenis egy család.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Mindehhez hozzátartozik, hogy nem akarta szó nélkül hagyni azt a kampányt, amivel megcélozva érezte magát: egy olyan céltáblának, akivel szemben most lehet gyűlöletet vagy ellenszenvet kelteni. Ez az a pont, ahol úgy érezte, betelt a pohár, meg kellett szólalnia, ki kellett állnia magukért, hogy a társadalom árnyaltabban ítélhesse meg a szivárványcsaládokat.

Szeretné megmutatni az embereknek „a másik oldalt”, kiváltképp annak fényében, hogy a közegből, ahonnan jön, ő is volt „a másik oldalon”. Amikor még szerzetes volt, és magának sem vallotta be, hogy meleg, követte a konzervatív nézeteken alapuló tanítást, csakhogy nem győzi hangsúlyozni, ettől még sosem volt uszító vagy gyűlöletkeltő, hanem igyekezett megérteni, mit gondolhat a másik.

A kulcs: átlépni a különféle gondolkodású emberek közé emelt falakon.

Ahogy haladnak előre az óra mutatói, Dávid kezdi kissé zokon venni, hogy ennyi időre elraboltuk az édesapját, szeretné, ha inkább jönne végre a mese. Végül némi legózás elfogadható kompromisszumnak tűnik, habár elmondása szerint kicsit összerombolta. Azért megnézhetjük, mit alkotott aznap.

György közben kitér arra is, napról napra azon dolgozik, hogy egyre jobb szülővé válhasson. Pedagógiát tanult és tanít is, rengeteget foglalkozott gyerekekkel és fiatalokkal egyaránt, azt hitte, felkészültebb már nem is lehetne, ami a szülőséget illeti, aztán egyszer csak megjelent az életében Dávid, és hiába a számtalan, elsőtől az utolsó betűig elolvasott szakirodalom, úgy érezte, minden kezd kicsúszni a kezei közül.

Semmihez sem fogható, sajátos élmény szülőnek lenni, minden örömével és nehézségével együtt

– vélekedik, hozzátéve, hogy a szerep folyamatos készenlétet, aggódást és persze kapcsolódást hordoz magában. Mindez egyszerre megterhelő és csodálatos.

Annak ellenére, hogy számottevő mennyiségű önismereti foglalkozáson vett részt az életében, szülőként is rengeteget tanult magáról: semmit nem tart annyira erős önismereti tréningnek, mint magát a gyerekvállalást. A saját gyermekkorához is visszavezettek a szálak, régi érzések, emlékek törtek a felszínre, olykor erős belső konfliktust okozva.

Az önképzés pedig sosem érhet véget: mindennapos feladatnak tartja, hogy egyre jobb és jobb szülővé váljon, újabb és újabb könyveket olvasva a témában, illetve folyamatosan figyelve, milyen módszerek működnek a legjobban Dávidnál.

Az egyedülálló szülőséget egy igazán különleges állapotnak tartja. A tavaszi karanténidőszakra visszagondolva például bevallja, hogy sokszor rettentően nehéz volt megtapasztalni azt a fajta egyedüllétet, ugyanakkor a puszta tény, hogy csakis ketten voltak, és ennyire egymásra voltak utalva, még erősebbé tette kettejük kötődését.

Az egyedülálló szülőség esetében sajátos szimbiózis alakul ki

– összegez. A mindennapokban pedig kiemelt hangsúlyt kapnak a különféle játékok, akár az olyan szerepjátékok is, amelyek a játék élményén túl terápiás jellegűek is.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Dávid közben egy zsineggel felvértezve igyekszik kifejezni egyre növekvő türelmetlenségét a kéretlen vendégek miatt, aztán ez gyorsan átfordul, és inkább marasztal minket. Édesapja jelzi, a mesenézés feltétele, hogy a zsineggel rabul ejtett látogatókat elengedje, ám a kisfiú erősködik, hogy nem gond, ha maradunk, majd ő ad váltóruhát. Végül mégis búcsút intünk, hogy végre elérkezhessen a mese ideje: egy különleges, mégis átlagos család hétköznapjának befejezése.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.