Még szinte ki se szálltam az autóból, de a Duna felől máris olyan masszív, rothadó mocsárszagot hozott a szél, hogy szinte el lehetett benne botlani. Gyakran kajakozom erre, normális körülmények között a nádasnak nincs ilyen penetráns szaga. Sőt, semmilyen szaga nincs, a szerves anyagok lassú rothadása valahol a mélyben zajlik, békében, ahova csak nagyon sekély részeken ér le a lapát, hogy felkavarja az iszapot és utat nyisson a záptojás szagú buborékoknak.
De ami most itt van, az mindennek nevezhető, csak normális körülménynek nem. A szalaggal elkerített vízparton tengernyi, kék ruhás vízügyes serénykedik, változatos méretű és kinézetű gépekkel szaggatják fel a nádast, kotorják jobbról balra a felkavart, szénfekete, agyagos iszapot. Persze nem jókedvükben kuszálják össze a környéket, hanem dolgoznak, napok óta az ide eresztett, a becslések szerint 6 köbméternyi fáradt olajat próbálják úgy összeszedni, elszállítani a nádasból, hogy abból semmi ne jusson el az élő vízig. Mi pedig megnéztük, mi az a gép, ami a mocsaras nádasban és a nyílt vízen is bevethető a kárelhárításnál.
Alapvetően tavak karbantartására szánt célgép a svéd Truxor DM5045-ös, de mivel biztonsággal közlekedik vízen, nádasban, mocsárban, jégen, illetve nagyjából bárhol, ide, erre a feladatra is tökéletesnek tűnik. Olyannyira, hogy a vízügy rögtön hármat is idevezényelt, a védekezés, kárelhárítás első szakaszában ezek a lánctalpasok a nádasban csatornát vágtak a szennyezett terület köré, amibe felfújható, úszó merülőfalat húztak, ezzel kerítve be lassan szétterülő olajat.
Ezután a nagyjából 2-3000 négyzetméteres területen kivágták a szennyezett nádast, ottjártunkkor pedig már az olajos iszapot, nádmaradékot termelték ki a lánctalpas kétéltűekkel, mellette pedig a nagyobb kotrógépeknek épült az ideiglenes út. Van itt még munka bőven, a területen helyenként 20 centiméter vastagon áll a műhelyszagú, sűrű, fekete olaj, hetekig tart, mire eltakarítanak mindent és évekig, mire a környék, ami nem mellesleg Natura 2000-es, illetve ex-lege, terület – a törvény által védetté nyilvánított természeti területeket nevezik így, ilyenek a források, lápok, szikes tavak, földvárak, kunhalmok, és a barlangok is – visszanyeri a szennyezés előtti állapotát.
A Truxor DM5045-ös használatára úgy öt éve tért át a Vízügy, korábban nehézkesen használható, hajócsavaros gépeket alkalmaztak hasonló, vízfelület karbantartó feladatokra. Ezekkel sokkal több probléma volt, a hajócsavar gyakran elakadt a sekély vízben, nádban egyáltalán nem tudtak vele haladni és a vízre tételük is több ember munkáját kívánta meg.
Ezzel ellentétben a Truxor-t egy ember is képes levezetni az utánfutóról, aztán saját lábon elevickél a vízig, vagy éppen a mocsaras nádasig. A jármű horganyzott acélvázra épített alumínium hajótestekből áll, amelyek enyhén íveltek, banán alakúak. A zárt hajótestek alján futnak a gumilapátos lánctalpak, azaz egészen pontosan textilbetétes gumihevederek, amiket oldalanként lánchajtással egy-egy hidromotor hajt. Talpai egyesével vezérelhetők és szükség esetén egymással ellentétes irányba is képesek mozogni, így akár helyben is képes megfordulni a Truxor. Hajócsavarja nincs, vízen a gumihevederekre szerelt gumilapok hajtják előre a szerkezetet.
Az egész, 4,7 méter hosszú, 2,06 m széles, és 2,1 m magas, 1400 kilogrammos gépet egy aránylag kisméretű, 1,5 literes Kubota V1505-T típusú turbódízel motor mozgatja, ami 45 lóerős csúcsteljesítményre képes. Ez bőven elég a gép mozgatására, illetve a különféle segédeszközök üzemeltetésére. Kiegészítőből igen széles a választék, a különféle nádvágó feltétektől a kotrófejen, emelőkanalakon, szűrőkön át, az iszapszivattyúig, bármi felszerelhető rá, attól függően, éppen mire van szükség. Hogy érzékeny területeken is biztonsággal használhassák, a hidraulikus rendszerét akár környezetbarát olajjal is fel lehet tölteni.
Vezetőállása, illetve ülése egyszemélyes, két botkormánnyal, kartámasszal és idétlen megjelenésű, rossz időben használható, felhajtható ponyvával. Itt egyetlen extra teszi csak komfortosabbá a munkavégzést: az ülésfűtés. A jármű irányítását a baloldali, míg a különféle feltétek vezérlését a jobboldali botkormány végzi, és ezen vannak a legmókásabb dolog kapcsolói is, amelyek a vezetőállást tologatják előre-hátra. A súlyponttologatásra munka közben van szükség, hogy mázsányi hínárt emelve is vízszintesen álljon a hajótest, de a partra kikecmergést, problémás terepen manőverezést is megkönnyíti, ha épp megfelelő helyen van a plusz tömeg.
és igazából itt lehet ráérezni, mennyire hasznos, hogy menet közben előre-hátra tologatható a vezetőállás. Meg persze az olyan piszkos munkánál, mint amilyenre most fogták be őket. A talpak szinte habosra keverik a trutyit, rémes a mocsárszag is, miközben kupacokba rendezi a gép az összeszedett olajos iszapot, növénymaradékokat. Miközben a Truxorok gyűjtik a szennyezett lápot, addig sorra futnak be a billencsek, érkezik az ideiglenes útnak való homok, kő, hogy a lánctalpas kétéltűek után szárazföldi, nagyobb teljesítményű gépek kanalazzák össze és veszélyes hulladékként kezelve elszállítsák azt, ami a védett úszólápból megmaradt. Amit egy ember, néhány perc alatt elrondított, most százak próbálják rendbe tenni, hetek kemény munkájával, iszonyú költséggel. Aztán amikor ők végeztek, még a természetnek is lesz itt egy kis melója. Úgy néhány év.
Ha már alaposan kidühöngted magad azon, hogy miféle ember az, aki 6 köbméternyi olajat tol bele a Duna-parti nádasba, akkor lazításként nézd meg ezt a cseh(szlovák) ál-dokumentumfilmet a világ egyik legkülönlegesebb lényéről, a mocsári olajfalóról. Ami valószínűleg örömmel lubickolna a fáradt olajtól fekete szigetszentmiklósi nádasban is:
