Csóti Rebeka / 24.hu
Vélemény

Az „erős nő” fogalma sokszor csapda – Novák Katalin videójában is

Lehet, hogy tudunk terhet cipelni, de nem akarunk. Vagy akarunk, de mi akarjuk eldönteni, hogy milyet és miért.

Amit tegnap késő este kaptam Novák Katalin legújabb videójától, maradjunk annyiban, nem az inspiráció volt. Az Axióma portáltól – amely közéleti vitáknak kíván teret adni, de nyilvánvaló a szerkesztők konzervatív, trumpista, antifeminista álláspontja – eddig sem voltak idegenek a nőnevelő anyagok. Ez a videó viszont a korábbiaknál jóval többek ingerküszöbét átlépte. Persze, hiszen itt már nem csupán ártalmatlan elmélkedést láthatunk a párkapcsolatok ideális természetéről (az az anyag itt-ott még nekem is egészen rokonszenves volt), vagy a nők valós-vélt szükségleteiről, netán a már jól ismert ellenérvekről az abortusszal szemben. Ezúttal maga a családügyi miniszter igazít el minket a női szerepek útvesztőiben. Erre pedig már nehezebb legyinteni azzal, hogy minden virág virágozzék, hiszen ez a nő a hatalmi státuszából az életünkbe a lehető legközvetlenebbül beleszóló döntéseket hoz. Az még csak vélemény volt tőle (noha rosszabb pozícióba helyezte vele magát Ratkónál is), hogy lánynak szülni nem dicsőség, az viszont, hogy nemsokára ő maga személyesen fog dönteni arról, hogy melyik egyedülálló ember fogadhat örökbe gyereket és melyik nem, húsbavágó erőfitogtatás. Mivel Novák Katalin nem gyermekvédelmi szakember, nyilvánvaló, hogy ideológiai, illetve rokonszenvi alapon fog dönteni.

Kapcsolódó

Novákra és Varga Juditra egyaránt jellemző, hogy – miközben a nekik nem tetsző embereket a négy fal közé utasítanák és megfosztanák a családi élet örömétől, csak a gangbang partikat hagyva meg számukra – folyton kiteszik, politikai tőke kovácsolása céljából, a saját, megnyugtatóan normatív magánéletüket az ablakba. Az, hogy a gyerekeikről is rendszeresen képeket osztanak meg a közösségi oldalaikon, nemcsak a mai gyermekjogi irányelvek szempontjából aggályos (tény, e téren az ellenzék sem elég tudatos), hanem azért is, mert közben a vélt erkölcsi magaslatukról feljogosítva érzik magukat annak eldöntésére, hogy kinek lehet Magyarországon gyereke, és kinek nem. Belegondoltak már, hogy az örökbefogadási törvény módosítása után milyen érzés lesz egy gyermekre vágyó egyedülálló embernek, vagy azonos nemű párnak az ő idilli családi fotóikba botlani? Gondolom, a válasz az, hogy nézzék meg ők is ezt a videót a miheztartás végett.

Mi mással is kezdődne az okítás, mint egy bájos konyhai jelenettel, elvégre még a miniszternek is ott a helye, ha nő. „Szeretek sütni” – közli velünk Novák Katalin. Ezzel nem is lenne baj, amennyiben ugyanilyen természetességgel, anélkül, hogy bármiféle rosszallást vonna a fejére, azt is kijelenthetné, ha így lenne, hogy „nem szeretek sütni, nem is tudok”. Szép az (a feministák egy része által is lelkesen hangoztatott) elképzelés, hogy a nők választhatnak, de lássuk be, bizonyos választásokat valahogy jobban díjaz (sőt, és ez igazán a baj), el is vár a társadalom. Magyarországon vajon lenne joga egy miniszternőnek ahhoz, hogy ne legyen konyhatündér, és ezt még be is vallja?

Ezután jön az unalmas közhely, miszerint a munkájában, hivatásában, azaz, önálló emberként érvényesülni igyekvő nő „a férfiakkal versenyez”. Honnan veszi Novák, hogy a nők álmai, céljai, ambíciói, a személyes érvényesülésre való törekvéseik csakis a férfiakkal való viszonylatban léteznek, sőt egyenesen a férfiak utánzásának, akár a „legyőzésének” a vágyából alakulnak ki? (Ki is értelmezi rosszul az emancipációt?) Lehet, hogy nekik ez újdonság, de nem minden nő világa forog a férfiak körül (akkor sem, ha történetesen szeretnek férfiakat). Éppen Novák Katalin, illetve az általa előrángatott ezeréves retorika zülleszti „nemek harcává” az emberek jelentős részében (nemtől függetlenül) jelen levő jogos igényt, hogy kibontakoztassa az egyéni képességeit, a tehetségét, és élete produktív évtizedeit olyan tevékenységgel töltse, amire belső motivációt érez, és amit nem lélekölő robotként él meg.

A pozícióért vívott „harc” elutasítása kapcsán kap egy diszkrét pofont a női kvóta is, de az igazán fontos tananyag az, hogy egy nő, ha van is olyan elfajzott, hogy az otthonán kívül dolgozik, legalább ne akarjon a munkájáért méltó elismerést. Elvégre egy nőnek még a 21. században is azon járjon az esze, hogy jól kereső férjet fogjon, és ne ő maga akarjon sokat keresni. Hogyisne, akkor a végén még önállóvá válik, minek következtében csak akkor köt házasságot, ha valóban akar, egy rossznak bizonyuló házasságban pedig nem fog azért benne maradni, mert nem tudna egyedül boldogulni. A végén még megmutatkozna, hogy a házasságok, együttélések mekkora hányada alapszik őszinte szereteten, valódi partnerségen, összetartozáson – elhiszem, hogy ennek fényre derülése azoknak, akik a házastársi kapcsolatot tartják szinte az egyedül elfogadható életformának, valóban hidegzuhany lenne. Vajon ezért tűri meg a kormány a nem éppen keresztény értékrendű sugarbaby társkeresőt, az utcai hirdetéseivel együtt? Mert ha már egy nő valami oknál fogva nem feleség, akkor annál, ha önállóan boldogul, még az is elfogadhatóbb, ha valakinek a kitartottja?

Vajon az európai országok többségében hogyan fogadná a közvélemény, ha a családügyi miniszter ahelyett, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásán dolgozna, olyan kijelentésre vetemedne, miszerint a nemek közti bérszakadék nem probléma? Sőt, azokkal a túlemancipált nőkkel van baj, akik ezt szóvá merik tenni?

Különösen ironikusan hangzik ez egy olyan nő szájából, aki már a minisztersége előtt is havi 1,3 millió forintot keresett, jelenlegi keresete pedig mintegy bruttó hárommillió. Éljen a méhkirálynő-effektus: Novák Katalin csak a többi nőt akarja kioktatni, hogy érjék be kevesebbel, önmagára a saját elveit, szabályait nem vonatkoztatja – ő kivétel. Talán csak nem Tormay Cécile babérjaira tör, aki a konzervatív Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége elnökeként a saját életét messze nem az általa hangoztatott értékek szerint rendezte be, és a hatalom ezt, amíg nyilvánosan azt mondta, amit elvártak tőle, nagyvonalúan elnézte neki? (Csak azért nem mondhatom, hogy ő a mi száz évvel ezelőtti Szájerünk, mert őt ennyire expliciten nem kapták rajta.) Persze lehet, még örülhetünk, hogy Novák legalább nem azzal érvel, mint Kornis Gyula Tormay lapjában, a Nyugat riválisának szánt Napkeletben, miszerint az értelmiségi hivatásokra törekvő nők jogtalanul elveszik a férfiak helyét ahelyett, hogy az „igazi hivatásukat” töltenék be. Még odáig is eljuthatunk.

Kapcsolódó
Novák Katalin szerint nem baj, ha egy nő kevesebbet keres, mint egy férfi
A családminiszter életvezetési tanácsokat osztott.

A miniszter asszony megnyugtatja a hallgatóságot, hogy azért nem baj, ha a nőknek van otthonon kívüli munkájuk, esetleg hivatásuk. Ne csábuljunk el a „mi, nők” és az „erős nők” szimpatikusan csengő hívószavaktól: nováki értelemben az erős nő az, aki kirázza a kisujjából a házimunkát-gyerekgondozást-idősápolást, akinek meg se kottyan a kettős, hármas teher, aki beéri négy-öt óra alvással, és aki önként, dalolva és könnyedén felel meg a hagyományos és a modern szerepeknek egyaránt. Ha nem bírja? Akkor nyilván az egyedül lehetséges megoldás a már százötven évvel ezelőtt sem működő hagyományos nemi szerepekhez (háztartásbeli feleség – kenyérkereső férj) való visszatérés (és véletlenül sem a terhek egyenlő megosztása) – hiszen, mint megtudjuk, egy nő abban is kiteljesedhet, ha „csak” a családjának él. A kizárólag a családnak élés opciójára a feministák nagyobb része is azt szokta reagálni, hogy aki erre vágyik, tegyen így – én viszont fenntartom a jogot, hogy kimondjam: azzal együtt, hogy a döntés jogát én sem vitatom el, a bezártság várható lelki következményei, a drasztikusan eltérő életvitel párkapcsolatra gyakorolt hatása, a túlzott kiszolgáltatottság, és főleg az anyagi kockázatok miatt én ezt nem tartom egy ideális, ajánlható életformának a nők számára.

Persze, alapvetően „nem kell választani a karrier és a család közt”, hangsúlyozza sokadszor Novák. Ne sétáljunk be ebbe a csapdába sem. Ez egyáltalán nem progresszív engedmény, nem a szabadság felé vezető út, mint aminek esetleg látszik, hanem taposóakna: azt jelenti, hogy egy nőnek jogában áll eldönteni, hogy szül, vagy szül és mellette karriert épít. Azokat a nőket, akik nem akarnak szülni, nem akarnak gyereket, hanem máshogy tennének hozzá a társadalomhoz, említeni sem szabad. Azok a nők pedig, akik akarnának szülni, de nem tudnak, ha egyedülállók, most már, hála Novák pártjának, az örökbefogadásban se nagyon reménykedhetnek.

Mi kell leginkább a gyerekvállaláshoz? Tartós párkapcsolat? Megfelelő partner? Saját lakás? Stabil anyagi háttér? Támogató család? Rossz irányban tapogatózik, aki ilyesmikre tippelt, mert Novák Katalin szerint a válasz: bátorság!

Azaz, úgy állítja be a helyzetet, mintha valamiféle tudatlanság vagy lelki deficit venné el a magyar fiatalok kedvét a családalapítástól, és nem játszanának szerepet materiális tényezők. Ezzel tulajdonképpen a megszólítani vágyott korosztályt, köztük a jobboldali fiatalokat is erősen leértékeli. (Már ha eljutottak eddig a videóban, és nem állították le még ott, ahol a fizetésekről volt szó – a méltó kereset igénye, erősen gyanítom, politikai oldaltól és pártpreferenciától független.)

És vajon miről kell felvilágosítani ezeket a gyáva fiatalokat? Először is a nők fantasztikus teherbíró képességéről – én szóltam, hogy az „erős nő” ebben a kontextusban egy csapda. A nőknek tulajdonított erő szépen visszautalja őket az alárendelt, kiszolgáló pozícióba – ne lázadj, hiszen kibírod, a nők bármennyi terhet elbírnak! Csodálkozunk ezek után, ha győzködni kell a nőket: „örüljenek, hogy nőnek születtek”? Hallottunk-e valaha férfit, amint férfitársait biztatja: „örüljetek, hogy férfinak születtetek”? Amint győzködi őket, hogy „férfinak lenni csodálatos”? Ugye, hogy kilóg a lóláb! Nőnek vagy férfinak lenni egy értéksemleges tény. Ha felmerül, hogy „nőnek lenni jó”, máris gyanakodhatunk, hogy ordas biológiai esszencializmussal próbálják mosni az agyunkat.

Novák szerint a párkapcsolati összhang szempontjából a két ember közti különbségek a legfontosabbak. (Még az is csoda, hogy a illusztrációban a szülők együtt fürdetik a gyereket. Aztán kiderül, hogy a férfi magasabb, és ez milyen hasznos, mert a gyámoltalan nő egyedül még egy flakont sem tud levenni a polcról.) Férfi és nő mereven elválasztott szerepekkel és tulajdonságokkal rendelkeznek: ami megvan az egyiknek, abból jottányi sem lehet a másiknak. Férfi és nő mint valami puzzledarabok kiegészítik egymást – ez a felfogás nemcsak hogy félemberré teszi mindkettejüket, de a nemi alapú hatalmi viszonyokat is elfedi. Ebből a pozícióból tényleg nem nehéz szemet hunyni a családon belüli erőszak felett. De nem kell ilyen messzire mennünk: a jól működő párkapcsolathoz valójában elengedhetetlen, hogy valami közös is legyen a felekben, sőt a hasonló értékrend fontosságát még az Axióma is elismeri egy korábbi videójában. A teljes komplementaritás, a biológiai esszencializmussal együtt, egy hamis és felesleges illúzió. Ha a párkapcsolatok valóban e mentén működnének, akkor bármelyik férfit össze lehetne párosítani bármelyik nővel, ahogy az állatkertekben szokták a szaporításra szánt fajok hím és nőstény egyedeit – az emberek közti vonzalom ennél kicsit komplexebb. Talán a személyes tulajdonságoknak mégis van szerepe, sőt adott esetben a közös vonások még jól is jönnek.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a grafikus illusztrációban barna és fekete bőrű, valamint egy hidzsábos nő is szerepel, hoppá! Szándékos az inkluzivitás, vagy ezt a képet sikerült leszedni az internetről?

Mivel a válasz sejthető, inkább beszéljünk végül arról, hogy a videó a férfiakat is erősen lebecsüli. „Örüljünk, hogy nőnek születtünk. Örüljünk, hogy életet adhatunk, örüljünk, hogy megadatott számunkra a szeretet és a másokról való gondoskodás szépsége” – szóval a férfiak számára nem adatott meg? (És még a feministák férfigyűlölők!) Ráadásul így a gondoskodás – ami egy igen nemes dolog, amennyiben önként vállalt – autonóm döntés helyett velünk született attribútummá, egyszersmind automatikusan női kötelességgé degradálódik. Holott erkölcsi értéke akkor van bármiféle áldozathozatalnak, ha önkéntes.

Lemondásra akkor vagyok képes, ha van miről lemondanom – önmagamat, ha akarom, azután tudom feladni, hogy először felépítettem. Igen, örüljünk szeretteinknek, de örüljünk önmagunknak is, és ne bízzuk milliós fizetéssel kitömött, nőtársait eláruló, hiteltelen miniszterasszonyra, hogy meghatározza életünk értelmét.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.