Ha nagyon őszinte magához a tisztelt olvasó, este a tükör előtt bevallhatja, hogy nem lát érdemi különbséget egy alkotmánybíró és egy bíró között. Ez is bíró, az is bíró, gondolhatná. Pedig amikor létrejön egy összetett szó, gyakran megváltozik a jelentése is. Nagyon leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnánk, hogy
Mindmáig, egész pontosan 1989-től, az Alkotmánybíróság létrehozása óta 2019. december 20-áig, egy törvénymódosításig, vagyis 30 éven át abszolút összeférhetetlen volt az alkotmánybírósági tagság a bírói tisztséggel. Ennek számos elméleti és gyakorlati oka van/volt, amelyeknek fontosságát épp a napokban fejtette ki az Országos Bírói Tanács egy törvénymódosítási javaslat keretében.
Ahhoz, hogy lássuk, ez a javaslat miért nem „bírósági belügy”, hogy miért érint ez a kérdés minden jogkereső polgárt, meg kell ismernünk néhány részletet arról, hogyan lesz valakiből bíró, és mennyire másként válik valaki alkotmánybíróvá.
Kezdjük az utóbbival. Az alkotmánybírót a parlament választja, korábban még paritásos alapon, vagyis mind a kormánypártok, mind az ellenzéki pártok jelölhettek alkotmánybírókat. Ez a helyzet azonban már jó ideje megszűnt, a mai alkotmánybírók egytől egyig a kormánypártok jelöltjei. Számos írás jelent meg már arról, hogy nem egy alkotmánybírósági döntésben tetten is érhető ez a „kormányhűség”. A Magyar Helsinki Bizottság, a TASZ és az Eötvös Károly Intézet közös átfogó tanulmányt is megjelentetett erről „Egypárti alkotmánybírák a kétharmad szolgálatában” címmel.
Ezzel szemben a főszabály szerint egy jogász csak pályázat útján válhat bíróvá. A pályázatokat objektív és átlátható, mindenki által ismert pontrendszer alapján kell elbírálni, és az eljárást a nyilvánosan közzétett pályázati feltételeknek megfelelően kell lefolytatni. Alapvető kritérium, egész pontosan a bírói függetlenség garanciája, hogy egy bíró kinevezéséről és előmeneteléről egy olyan testület döntsön, amely mind a törvényhozó (parlament), mind a végrehajtó (kormány) hatalomtól független. Nem kevésbé fontos szempont az is, hogy egy, a bírák által választott és bírákból álló testületnek – az Országos Bírói Tanácsnak – is legyen beleszólása abba, kiből lehet bíró.
Mindemellett – ha a politikai függőségtől vagy függetlenségtől átmenetileg eltekintünk – egészen más kritériumok és szakmai követelmények vannak egy alkotmánybíróval és egy bíróval szemben. Az alkotmánybíró esetében elsődleges fontosságú a kiemelkedő elméleti tudás (egyetemi tanár vagy a MTA doktora, elméleti publikációk, egyetemi oktatás). Ez érthető, hiszen az Alkotmánybíróság szerepe alapvetően tér el a bíróságok által ellátott feladatoktól. Egy alkotmánybírónak elméleti jogásznak kell lennie, jogszabályokat kell elemeznie, összevetnie azokat az alkotmányossággal, illetve az alkotmányt kell elméleti síkon értelmeznie.
Ezzel szemben ahhoz, hogy valaki bíró legyen, a bírósági szakmai gyakorlat a fontos. Persze, kell itt is elméleti tudás, de teljesen más természetű, mint az Alkotmánybíróságon. Sajnos nem állíthatom, hogy ez mindig így is történik, de hogy így kellene történnie, az biztos.
Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert ez év július 3-án – egy korábbi salátatörvényben elrejtett módosítás következtében – valami olyan történt, ami ezt az egész rendszert alapjaiban forgatja fel. A köztársasági elnök ugyanis nyolc alkotmánybírót – kérésükre – bíróvá nevezett ki. Közülük hat korábban soha életében nem volt bíró, mégis valamennyien a legmagasabb szintű bíróságra, a Kúriára kerülnek.
Az Országos Bírói Tanács a legutóbbi, szeptemberi ülésén egy olyan előterjesztést vitatott meg, amely lenyűgöző szakmai színvonalon taglalja, milyen veszélyek fenyegetik a bíróságok függetlenségét e törvénymódosítás és az annak alapján végrehajtott új bírói kinevezések miatt.
Az előterjesztést Vadász Viktor, az Országos Bírói Tanács egyik tagja készítette. Ebben kifejtette, hogy az a törvényben biztosított lehetőség, miszerint, ha az Alkotmánybíróság tagjai kérik, akkor bíróvá kell kinevezni őket, „idegen a magyar jogtörténetben és ellentétes az Országos Bírói Tanács nemzetközileg vállalt kötelezettségével”. E kötelezettség szerint a bírói tanácsnak
őrködnie kell afelett, hogy a bírák kinevezési rendje és gyakorlata Magyarországon megfeleljen a jogállami alapelveknek, ezen belül kiemelten a hatalmi ágak megosztásának.
Emellett – írja – „a pályázat nélküli kinevezés ez esetben a legmagasabb bírói fórumot (a Kúriát) érinti”. Azt a Kúriát, amelynek a jogegységi és – a kvázi precedensjog törvényi megteremtésével – számos egyéb határozata is kötelező valamennyi bíróság számára. A formálisan jogszerű, ám tartalmában elfogadhatatlan törvény és a pályázat nélküli kinevezésnek ez a módja a már említett nemzetközi kötelezettség vállaláson kívül szembe megy az Európai Bírák Chartájával, az Európa Tanács ajánlásával és az Emberi Jogok Európai Bíróságának több döntésében kifejtettekkel is.
A kifogásolt jogszabály és az annak alapján történt pályázat nélküli kinevezések azt eredményezik, hogy „a legfelsőbb bírói fórum bíráinak egy számottevő részét az Országgyűlés választja meg határozatlan időre, évtizedekre elmozdíthatatlanul, minden korábbi, törvényben rögzített szakmai alapú kritériumrendszert, pályázati rendszert, valamint a bírói önigazgatás beleszólási jogát is mellőzve.”
Magyarán: nyolc olyan bíró került a legmagasabb szintű testületbe, akik közül hat soha nem volt bíró, és mindannyiukat a politika választotta ki. Ehhez képest a jövőben éppen ők fogják meghatározni az egész ország valamennyi bíróságának ítélkezési gyakorlatát.
A bírói tanács ülésén részt vett az Igazságügyi Minisztérium államtitkára és természetesen Darák Péter, a Kúria elnöke is. Az számomra – a kormány szempontjából – logikus, hogy a tárca miért tartja elfogadhatónak az alkotmánybírák ilyen módon történt kinevezését, hiszen a kormányt képviseli, és az ugye az eddigiekből már kiderült, hogy ez a törvényi változtatás a kabinet érdekeit szolgálja. De az már kevésbé érthető, hogy a Kúria jelenlegi elnöke miért tartotta alkotmányosnak azt a törvényt, amely lehetővé teszi, hogy politikai kinevezettek tegyék be a lábukat a bíróságra, méghozzá éppen a legfőbb bírói fórumra. Darák mandátuma ez év végén lejár, és maga is pontosan tudja, hogy utódja minden bizonnyal valamelyik – talán azt is sejtheti, hogy melyik – egykori alkotmánybíró lesz. Ez bizony hattyúdalnak csúnya, a mandátumának meghosszabbításához meg kevés.
A bírói tanács úgy határozott – mivel a testület maga nem jogosult törvényjavaslatot tenni –, hogy felkéri Senyei Györgyöt, az Országos Bírósági Hivatal elnökét, hogy ő kezdeményezzen törvénymódosítást. Az pedig úgy szóljon, hogy a törvény mondja ki:
az Alkotmánybíróság azon tagjai, akik az alkotmánybíróvá választásuk előtt nem voltak bírók, kizárólag pályázat útján nyerhessenek el bírói kinevezést.
Innen kezdve (ál)kérdések sora merül fel. Vajon a hivatal elnöke, mint egy független hatalmi ág igazgatási vezetője, összeszedi-e a bátorságát, hogy kezdeményezze a törvénymódosítást? Ha igen, az Igazságügyi Minisztérium vajon készítene-e egy ilyen módosító javaslatot? (Hiszen képviselője az ülésen éppen ellenkezőleg nyilatkozott.) Ha mégis, vajon átjutna-e a javaslat azon a Fidesz-kormányon, amelynek éppen az a célja, hogy bekebelezze a bíróságot? És feltéve, de meg nem engedve, hogy a javaslat mindezen akadályokat legyőzi, a Fidesz uralta parlament meg merné-e szavazni?
Válasz helyett álljon itt egy idézet Deák Ferenctől:
Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
