„Lehetek én a párod?” – nagyon is láthatók a Láthatatlan Tanoda eredményei

A Láthatatlan Tanoda immár hét éve igyekszik segíteni a hátrányos helyzetű, nyolcadik kerületi, elsősorban roma gyerekeknek, hogy olyan iskolába járhassanak, ami másoknak alapvetés. A szervezet két segítőjével beszélgettünk, illetve ellátogattunk a karantén utáni első közös programjukra, és azzal szembesültünk: noha a tanoda a neve szerint láthatatlan, az eredményei nagyon is láthatók.

Hát te ki vagy? Én Joci vagyok, és szólj a többieknek, hogy jöjjenek!

– szalad felém lelkesen az Auróra udvarán a Láthatatlan Tanoda egyik növendéke. A veszélyhelyzetnek vége, így hosszú kihagyás után megint közös programok válthatják fel az online megbeszéléseket: újra gyerekzsivaj tölti meg a nyolcadik kerületi közösségi teret.

Hiába a szombat reggel, a lustálkodás nem opció: az épületben a gyerekek önjelölt képzőművészként festéssel indítják a napot, egymás után készülnek el a vízfesték legkülönbözőbb színkombinációit bemutató alkotások. A program nem ér véget ezzel, még számtalan élményt tartogat a hétvége a gyerekek számára.

De előbb vissza a kezdetekhez: a Láthatatlan Tanoda 2013-ban indult el az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány jóvoltából. A szervezet korábban szegregáló iskolák és intézmények fenntartóival pereskedett, majd szerettek volna közvetlen segítséget nyújtani a kirekesztett gyerekeknek, így létrehoztak egy tanodát a nyolcadik kerületben.

A cél az volt, hogy segítsék a szülőket, akiknek most megy iskolába a gyerekük, vagy épp iskolaváltást terveznek. Annak érdekében, hogy a szülők a szabad iskolaválasztás jogával élni tudjanak, segítik őket a be- és átiratkozási folyamatokban, illetve keresnek olyan együttműködő iskolákat, amelyek egyetértenek azzal, hogy integráltan kell oktatni.

Ennek a „kísérő szolgáltatásaként” jött létre az önkéntes mentorhálózat, aminek lényege, hogy egy mentor hosszú távon, heti rendszerességgel foglalkozik egy nyolcadik kerületi gyerekkel.

Ő egy családon kívüli szereplő, aki tudja támogatni a gyereket a képességei kibontakoztatásában, az önbizalma növelésében, és akár követendő példaként is szolgálhat, miközben bizalmi kapcsolat alakul ki kettőjük között

– meséli Horváth Csenge, aki Dóra Dalmával együtt még szociális munkás egyetemi hallgatóként csatlakozott a programhoz, mintegy hét évvel ezelőtt. Jelenleg Tóth Réka Nórával együtt hárman vezetik a tanodát.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

A tanodának jelenleg 34 gyerek a tagja, közülük 15-nek van mentora, míg a többiek a heti rendszerességű csoportfoglalkozásokon vesznek részt. A Rosa Parks Alapítvány szeretné, hogy minden növendék mellett legyen egy állandó mentor, így folyamatosan toboroznak jelölteket a jókora felelősséggel járó feladatra.

A célkitűzések között szereplő iskolai átiratkozásokkal kapcsolatban hamar rá kellett jönniük, hogy nem igazán működőképes a koncepció, mivel egy szegregált iskolában tanuló diák az évek során olyan szintű lemaradásba kerül, hogy az átiratkozást követően nagy valószínűséggel kudarcélmény éri egy integrált intézményben. Így nem véletlen, hogy főként óvodásokat keresnek a programba, hogy ők már az első osztályt is egy minőségi oktatást biztosító iskolában kezdhessék meg.

Az iskolaválasztást jó néhány szempont befolyásolja: ha egy intézményről elterjedt, hogy egy „erős” iskolának számít, akkor sok szülő egész egyszerűen nem bízik abban, hogy a gyereke megállná ott a helyét – féltik őket a kudarctól, pusztán azért, mert vélhetően őket is számos kudarc érte az iskolában.

A nyolcadik kerületi, hátrányos helyzetű gyerekek döntő többségére hatványozottan jellemző az önbizalomhiány, de sokuknak – ellentétben számos kortársukkal, akinek ez alapvetés – szembe kell nézniük azzal, hogy hiányzik a tanulásra alkalmas környezet. Ebben is segítségükre vannak a már-már barátokká váló mentorok, akik nem elsősorban korrepetálnak, inkább megerősíteni igyekeznek a gyerekeket.

A szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek életében olyan traumák vannak jelen, amelyek nemcsak a szülőknek, hanem nekik is rengeteg stresszel járnak. Nem csupán az a feladat, hogy tanuljanak az iskolában, hanem őket is foglalkoztatja, hogy mi van, ha elfogy a pénz

– fogalmaz Csenge.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Ráadásul, mint mondja, a hátrányos helyzetű családokban általában nincsenek mesekönyvek, sőt könyvek sem, így nem csoda, hogy nem épül be az életükbe az írott szöveg mint információforrás, illetve a szókincsük sem lesz olyan, mint azoknak, akiknek naponta felolvasnak esténként a szülei.

Így már az iskolás évek előtt olyan hátrányba kerülnek, amit az oktatási rendszer nem tud kezelni, hiszen haladni kell, nincs idő, hogy azokat a készségeket gondozzák, amiket könnyen meg lehet szerezni, ha valaki egy olyan lakásban nő fel, ami tele van fejlesztő játékokkal.

A mentorok és a gyerekek egy közösségi program keretében találkoznak először, ahol megnézik, milyen dinamika alakul ki a csoportban, kik találnak jobban egymásra, és az alapján döntik el, ki kinek a párja legyen végül. Ha a szülők és a mentorok is igent mondanak a közös folytatásra, jöhetnek a mentor–gyerek találkozók, ahol az utóbbiaké a főszerep.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Dalma hetedik éve mentorál egy most 12 éves kislányt, akivel olyan közeli kapcsolatba kerültek, hogy a szülőkkel már nem is nagyon szükséges egyeztetnie. A programválaszték széles skálán mozog, szoktak társasjátékozni, a városban enni-inni, sétálni, de egyetemista korában még az intézmény udvarára is bevitte a mentoráltját. A kislány egyszer megpendítette, hogy szeretne megtanulni varrni, így ezt is beillesztették a közös programok közé – noha az még a mentorának sem ment tökéletesen. Együtt megtanulták.

Az a jó a mentorokban, hogy tényleg a gyerekek szükségleteire tudnak reagálni. Ha a szövegértéssel van gond az iskolában, akkor közösen próbálhatnak ezen segíteni, például forgatókönyvek eljátszásával is, nem kell csak a hagyományos megoldásokban gondolkodni. Ha pedig olyasmit csinálnak, amiben ügyes a gyerek, akkor az az önbizalom-építéshez járul hozzá

– teszi hozzá Csenge.

A járványhelyzet miatt március közepétől a tanodás foglalkozásokat is kénytelenek voltak felfüggeszteni: elmaradtak a személyes találkozók, a mentorok interneten és telefonon igyekeztek tartani a kapcsolatot a gyerekekkel. A segítőknek újfajta kihívásokkal is szembe kellett nézniük, hiszen sok szülő a koronavírus miatt elveszítette munkahelyét, így különböző támogatások igénylésében és munkakeresésben is segítő kezet nyújtottak.

Azokkal a gyerekekkel, akiknek van otthon internet és valamilyen digitális eszköz, az önkéntesek a karantén ideje alatt is együtt tanultak. A korlátozások feloldása óta már néhányszor személyesen is találkoztak, hiszen rengeteg bepótolni való halmozódott fel az elmúlt hetek során.

Általában nincs eszköz, nincs internet, de tegyük fel, hogy van: hogyan koncentrálsz, amikor ott vannak melletted többen, összezsúfolva ugyanabba a helyiségbe?

– veti fel Csenge. Ráadásul a gyerekek számos helyről kapták sorra a feladatokat, miközben korábban magával az önálló tanulással sem kellett soha megbirkózniuk – ami ebben a korban egyébként nem is elvárható.

Egy felső-középosztálybeli családban megvan az alap ahhoz, hogy segíteni tudjanak a hatodikos matekban, teszi hozzá Dalma, de ezeknél a gyerekeknél ez többnyire fel sem merül, így a távoktatással nagyjából teljesen magukra hagyták őket.

Az alapítvány jövőjével kapcsolatban elmondták, hogy még mindig „velük vannak” azok a gyerekek, akik 2013-ban csatlakoztak, és lassan elérik a kapacitásuk végét jelentő létszámot. A fő kérdés, hogy melyik irányt válasszák: azokat kísérik-e tovább, akik hét évvel ezelőtt beléptek, vagy néhány év után elengedjék a növendékek kezét.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Hogy mit adott a Láthatatlan Tanoda a nyolcadik kerületi gyerekeknek az elmúlt évek során? A szervezet segítői szerényen azt mondják, a kicsik fejlődését látva nehéz megmondani, mi az, ami teljes mértékben a tanodának köszönhető. Nemrég egy testvérpár iskolaváltásában segédkeztek, amit jókora sikerként könyvelnek el, hiszen korábban – egy iskolai abúzus következtében – fél évig egyáltalán nem jártak be az intézménybe, de az új helyen már folyamatosan jelen vannak.

Nem a mi érdemünk, hogy ilyen kitartóak és szorgalmasak, de lehetőséget tudtunk adni nekik arra, hogy ezt kibontakoztathassák

– jegyzi meg Dalma.

A gyerekek egymással való kapcsolatában azért sokszor visszaköszönnek a csoportfoglalkozásokon tanultak, ezt pedig a segítők is örömmel konstatálják.

Nagyon megmaradt bennem, amikor egyszer volt egy konfliktus, ami során mindenki veszekedett mindenkivel, majd az egyik gyerek egyszer csak odaszólt a másiknak, hogy beszéljük meg

– mondja Csenge.

Sok szülői visszajelzés is bizonyítja, hogy hasznos a munka, amit a tanoda végez, nemrég egyikük arról számolt be, hogy gyermeke óvónője jelezte, nagyon meglátszik a csoportfoglalkozások hatása: sokkal kezelhetőbb lett az említett kisfiú, mint korábban volt. A hatás pedig olykor egészen váratlan módon mutatkozik meg: vélhetően egyikük sem számított arra, hogy az óvodás Dorina a játszótéren majd azt kezdi kiabálni, hogy „a szegregált oktatás jogellenes”, mégis így történt.

És most vissza az Aurórába, ahol a kihelyezett rajzóra után egymás után szaladnak le a gyerekek az udvarra, nem hiába, újabb játék következik. „Mondj egy nyárral kapcsolatos dolgot, majd add tovább a labdát”, hangzik az utasítás Csengétől. Záporoznak a válaszok: fagyi, strand, labda is szerepel a repertoárban.

Az izgalmak itt nem érnek véget, előkerül egy színes lepel, ami itt és most ejtőernyőként funkcionál. Noha elhangzanak instrukciók, a gyerekek egymást kiabálják túl, mindenki repülni akar, ki így, ki úgy. Még néhány játékkal megpróbálkoznak az önkéntesek, majd konszenzus születik arra nézve, hogy a tömérdek energia levezetésének érdekében ideje megcélozni a II. János Pál pápa téri játszóteret.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Miután mindenki megtalálta a párja kezét a sétához, rövidesen megérkezünk a parkba, ahol ahány gyerek, annyi irányba szélednek szét. Néhányan a hintákat célozzák meg, mások a focipálya felé veszik az irányt, míg valaki a homokozóban találja meg a számítását. „Milyen magasra mész! Én is tudnék, de most nem akarok” – méregetik az erőviszonyokat a hintán ülve.

Az önkéntesek igyekeznek kordában tartani a gyerekeket, miközben azok szélsebesen változtatják helyüket a parkban.

Én kém leszek, ha nagy leszek, úgyhogy add ide a fényképezőt, most lefotózlak!

– szalad oda hozzánk egyikük, majd komoly szakértelemre valló tekintettel szemügyre veszi a fotóriporter gépét.

Azért az élet a játszótéren sem fenékig tejfel: a társuk mérnöki precizitással felépített homokvárát egy hanyag mozdulattal döntik romba a fiúk, úgyhogy néhány drámai pillanatnak is szem- és fültanúja lehet a nyolcadik kerületi park közönsége. A harag azonban gyorsan elillan, így mehet tovább a féktelen szórakozás a játékokon, „szuperhős vagyok, megmentem a világot”, kiáltja egyikük óriási elánnal.

A játék a végéhez közelít, ugyanis lassan elkészül az ebéd, amit a gyerekek szülei közben az Auróra kertjében főznek. Ideje útnak indulni, így ki-ki a maga módján – néhányan egy önkéntes nyakában, néhányan valaki kezét megragadva – veszi célba a készülő pörköltet. „Neked van párod? Lehetek én?” – kérdezi tőlem a kissé zavarban lévő Joci, erre a kérdésre pedig természetesen nem létezik lehetséges válasz az igenen kívül.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.