Belföld

Nem veszett el a klímapara, csak átmenetileg koronakrízissé alakult

Amíg a karanténban szorongtunk a fertőzésveszély miatt, jószerivel megfeledkeztünk egy sokkal nagyobb globális problémáról: a klímaváltozás életveszélybe sodorja az emberiséget. Hátszegi Eszter szakpszichológus szerint bár lelkileg rosszabb állapotban vagyunk, mint a járvány előtt, de az éghajlatváltozás problémájával akkor is tenni kell valamit. Ráadásul magunkon kell kezdenünk.
Korábban a témában:

Az utóbbi években a krízisek korát éljük. A klímaválság tömegekben tudatosította a bolygónk veszélyeztetettségét, ami vezető téma lett a közbeszédben; a hatalmas erdőtüzek, gleccserolvadások újra és újra fellobbanó globális pánikot váltottak ki. Ezt a kollektív rettegést az idei év elején egyszerűen elmosta a Covid-19 járvány, a klímakérdés átmenetileg lekerült a napirendről.

Hátszegi Eszter szakpszichológus arra hívja fel a figyelmet, hogy a klímapánik és a koronakrízis számos ponton hasonlít egymásra. Mindkét esetben krónikus és közös stresszhelyzetről van szó. Mintha a kollektív félelem állandósulna, csak a tárgya változik időről időre. A klímaszorongás nem veszett el, csak átalakult, mint ahogy az az energiamegmaradás törvényében áll. 

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Az elmúlt hónapokban világszerte 2,6 milliárd ember élt valamilyen fajta karantén alatt; a szakember szerint

ez a világ legnagyobb pszichológiai kísérlete.

A tünetek hasonlók a klímaválsághoz kapcsolódó lelki problémákhoz:

  • lehangoltság,
  • álmatlanság,
  • érzelmi kimerülés,
  • szorongás,
  • harag,
  • irritáltság.

A krízisben mindig olyan helyzet áll elő, ami az eddigi megküzdési repertoárunkat meghaladja – ott állunk eszköztelenül: pszichológiai értelemben ez a krízis lényege. Körülbelül hét-kilenc hétre van szükség, amíg az új helyzethez valamilyen módon alkalmazkodunk.

Akiben megkapaszkodnánk, az megfertőzhet

Már a 2002-es SARS-járvány kapcsán születtek karanténtanulmányok egészségügyi dolgozókról: veszélyeztetettebbek lettek az alkoholizmussal, öngyógyszerezéssel kapcsolatban; munkakerüléshez, kiégéshez vezetett sokaknál a tartós karanténállapot.

Fotó: Patrick Lin /AFP

A stressz önmagában nem rossz – sőt, szükséges – dolog, de nem mindegy, hogy egyszeri, alkalmi, vagy krónikus stresszhelyzetről van szó. A folyamatos stresszállapot károsíthatja az immunrendszerünket is, s így fogékonyabbá válhatunk a betegségekre.

Ráadásul tény, hogy akut stresszben a megkapaszkodási ösztönünk igencsak felerősödik, tehát automatikus reakció mások közelségét keresni; itt azonban épp ez jelenti az elsődleges veszélyforrást. Attól lett igazán nehéz a koronavírussal kapcsolatos helyzet, hogy ezt az alapértelmezett megküzdési eszközt és energiaforrást vágta el tőlünk.

Ismeretlen, nehezen megérthető problémával állunk szemben, csakúgy, mint a klímakrízis kapcsán.

A gazdaság leállása természetesen csökkentette a hulladékképződést és a károsanyag-kibocsátást, de messze nem olyan mértékben, hogy a klímaváltozás negatív hatásaival ne kéne szembenéznünk a továbbiakban is.

Koronavírus: a második világháború óta nem csökkent ennyit a szén-dioxid-kibocsátás
A szakértők szerint a mostani csökkenés minimális hatással lesz a klímaváltozásra.

Hátszegi Eszter emlékeztet, hogy még mindig sokkal többen halnak meg például a légszennyezettség következtében, mint a koronavírus-járvány miatt;  csak Európában évente több százezer áldozata van a légszennyezésnek.

 

A környezeti légszennyezés miatt elvesztett egészséges életévek száma száz lakosra. Forrás: WHO

Amíg a koronavírustól rettegtünk, a klímaválság továbbra is masszívan jelen volt; viszont mire újra tudomást veszünk róla, a helyzet akár rosszabb is lehet, mint korábban. Például azért, mert rosszabb lelkiállapotba kerültünk.

A pszichológus szerint a jelenlegi vizsgálatok alapján feltételezhető, hogy mire újraépítenénk a gazdaságot, a dolgozók egy jelentős része kiégéssel, munkakerüléssel fog reagálni.

Egy friss belga kutatást említ, miszerint a populáció 25 százaléka erősen veszélyeztetetté vált az úgynevezett toxikus stresszre. A reziliens, vagyis rugalmasan ellenálló emberek aránya 10 százalékkal csökkent; ez komoly gond lehet a munka világának újraindításánál. A karantén ideje alatt sokak önértékelése is csorbát szenvedhetett, hiszen a munkájukat nem tudták olyan hatékonyan végezni, mint addig – márpedig a kultúránk és civilizációnk az értékünket gyakran ahhoz köti, mit és mennyit sikerül teljesítenünk.

Nem tudunk tovagyűrűzni

Ráadásul mindkét krízis a halálszorongást hozza előtérbe. A halálfélelem minden emberi lélek sajátja, és ezzel időről időre megküzdünk, akár a koronavírusról hallunk híreket, akár arról, hogy olvadnak a gleccserek.

A szakember Irvin D. Yalom elméletét említi, miszerint a halálfélelemmel való megküzdés egyik elve az úgynevezett tovagyűrűzés: ha tudatosítjuk, hogy valamilyen pozitív hatást gyakorolt az életünk a világra, a körülöttünk levő emberekre.

„Ha pszichológusként tudom, hogy segíthettem mások életét jobbá tenni, az nekem is segít szembenézni az elmúlással, és ilyen lehet a költészet, a filmművészet, vagy bármi, amit értelmes, hasznos dologként magunk mögött hagyhatunk. Ezek bizonyos értelemben megajándékoznak minket az örökkévalóság érzésével. És itt van a nagy és fájó különbség a klímaválság és a korábbi katasztrófahangulatok közt: ha az egész emberiség megszűnik, nem lesz hatásunk, mert nem marad, aki emlékezzen ránk. És ez a jelenlegi életünk jelentőségét is megkérdőjelezheti.”

Mi lesz, ha a lelkiismeretem nem engedi, hogy szüljek, mert tudom, hogy mennyire nagy gáz lesz?
A Fridays for Future Magyarország aktivistáival beszélgettünk a III. Globális Klímasztrájk előtt.

A szorongást fokozza a kiszámíthatatlanság is.

Míg korábban volt megszokott világrend, viszonylag tervezhető életút – az ember szerez egy szakmát, végigdolgozza az aktív éveit, aztán elmegy nyugdíjba –, a klímakrízis vagy a koronavírus nyomán fellépő gazdasági válság miatt annyira bizonytalannak láthatjuk a világot, hogy kérdésessé válik, a gyerekeket mire neveljük, érdemes-e iskolába járatni, hosszú távú célokat kitűzni.

Fotó: Marjai János /24.hu

Nem egyértelmű, tudunk-e még olyan körülményeket teremteni, hogy az utódaink legalább valamennyire biztonságban élhessenek, vagy esetleg húsz, harminc év múlva sivatag lesz az otthonunk helyén. Ez még akkor is igaz, ha Magyarországon viszonylag biztonságos klímazónában élünk, ahol nehezebben nyomon követhetők az események, de Ausztráliában és azokon a területeken, ahol drámaiak és gyorsak a változások, ez nagyon komoly nyomot hagy az emberek lelkében.

Már az a normális, ha depressziós vagy

Ugyanakkor a szorongás bizonyos mértékig szükséges, hiszen energiát ad a cselekvéshez. Ezt a „jó félelmet” a pszichológia adaptív szorongásnak nevezi. Ha nem érzünk szorongást, amikor a klímakrízisről hallunk, az valószínűleg pont nem normális dolog, hiszen a jövőnkről van szó.

Tehát a klímaszorongás nem mentális zavar, hanem természetes válasz egy létező jelenségre.

Sőt, egyes elméletalkotók szerint már a depresszió is – civilizációs betegségként – annyira hozzátartozik a társadalom életéhez, hogy normálisnak tekinthető.

  • A megváltozott körülmények,
  • a gazdasági bizonytalanságok,
  • a közösségek felbomlása,
  • az elmagányosodás

olyan méreteket öltött, hogy nincs abban semmi különleges, ha valaki ezek miatt lehangolt.

Nyilván, ha mindez egy adott személyt olyan nagy fokú szenvedéssel tölt el, hogy nem talál vagy már nem is keres kiutat, akkor segíteni, kezelni kell.

De ha a klímaválság nagyobb veszély, mint a koronavírus, akkor mi lehet az oka, az utóbbi miatt hezitálás nélkül lelakatolták a politikai vezetők a világot, míg a klímaváltozás kapcsán annyit sem sikerült elérni, hogy alapvető stratégiákban megegyezzenek?

– A klímaszorongás esetében szinte láthatatlanul közeledő veszélyről van szó, nem találkoztunk a halálos hatásaival minden nap, vagy legalábbis nem tudatosítottuk azokat. A hétköznapokban kevésbé kézzelfogható, legalábbis nem egyértelműen köthető az ok az okozathoz. A koronapánik viszont arról szólt, hogy közvetlen életveszély állt elő.

És sajnos, az érdemi cselekvéshez sokszor pont a kézzelfogható és közeli veszélyhelyzetre van szükség. Amikor már látták a képsorokat arról, hogyan arat a halál az olasz kórházakban, és jöttek az adatok a halottak számáról, akkor gyorsan leállítottak mindent.

Nem vagyok járványügyi szakértő, de ahogyan a hirtelen kialakuló járványhelyzetet egészségügyi oldalról menedzselték, kissé kapkodónak tűnt, ami lélektanilag egyébként értelmezhető: a szokatlan helyzet és az eszközök hiánya miatt a hirtelen, összevissza cselekvés a krízishelyzetekben való kezdeti megoldási próbálkozások egyik alapvető jellemzője. Persze egy ilyen helyzet nehézzé teszi, hogy olyan komplexebb, távolibbnak tűnő problémák megoldásával foglalkozzunk, mint a klímaváltozás. Amikor valaki az aktuális gondjainak hálójában él, képtelen a távolabbi eseményekre, nehézségekre fókuszálni. A klímakrízisben való aktivitás egyik előfeltétele pedig pont az, hogy a saját nehézségeimet megoldjam annyira, hogy lássam az életemen túlmutató problémákat.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Hátszegi Eszter  tanácsadói praxisában többször előfordult, hogy klímaváltozás miatti szorongás kapcsán keresték fel. Mint mondja, a szorongás akkor jelenik meg, ha úgy érezzük, valamiféle veszteség van kilátásban. A veszteségélmény viszont az, amikor elkeseredünk amiatt, ami már bekövetkezett, hogy például már nincs olyan tél, nincs olyan tavasz, mint régen. Ezért a klímakrízishez kötődik a gyász élménye is; gyászolhatunk kihalt állat- és növényfajokat, eltűnő vagy átalakuló tájakat, évszakokat.

A klíma- és a koronaválság közt a gyász is közös pontot jelent. Még az egészen triviális veszteségek (amikor például a szokott útvonalunk helyett egy másikra  kényszerülünk) is kiváltanak belőlünk  kisebb gyászreakciót, az pedig, hogy nem mehettünk  szabadon a kedvenc helyeinkre, nem találkozhattunk a barátainkkal és rokonainkkal személyesen, komoly lelki megpróbáltatás. 

A veszteségfeldolgozás „állomásai” – tagadás, alkudozás, düh, depresszió, belenyugvás – szerepelnek általában a köztudatban, de mint Hátszegi rámutat: ezeket a neves pszichológus kutató, Elisabeth Kübler-Ross eredetileg a haldoklással kapcsolatban figyelte meg, később kezdték el ennek alapján „szakaszolni” a gyászfeldolgozást. A gyásznak a szakember szerint inkább folyamatjellege van, s ez így igaz a klímagyász esetében is: néha haragszik az ember, néha hárít, de depresszióba többnyire akkor fordul, ha valamelyik fázisban elakad: csak a kiüresedést vagy a dühöt tudja megélni, és ebből nem mozdul semerre.

Újra kell rendezni magunkban a világot, és ez nagy munka. A klímagyászra vonatkozóan ez úgy nézne ki, bármennyire sajnálom, hogy átrendeződik az éghajlat, eltűnnek állatfajok és növények, megváltozik a környezet, de adaptálódom, alkalmazkodom ezekhez a változásokhoz. És nyilván erre most rárakódik az, amit sokan mondanak, hogy a koronajárvány után semmi nem lesz ugyanolyan, mint előtte volt.

Az alkalmazkodás nemcsak a beletörődést vagy elfogadást jelentheti, hanem a szerepünk, feladataink átformálását is. A járványhelyzet többekből az elcsendesedést, lelassulást, az önismeret felé fordulást, illetve a segítő szándékot hozta elő – sokan például az időseknek, rászorulóknak, frontvonalban dolgozóknak ajánlották segítségüket. A jelenlegi helyzet megtaníthat arra, hogyan gondoskodjunk magunkról és környezetünkről, közösségeinkről. Talán ez a tapasztalat, az empátia, a közösségvállalás másokkal segíthet abban is, hogy a helyzet elmúlásával más, globális problémák kérdésében is fellépjünk, véli Hátszegi Eszter.

Mielőtt kitört a koronapánik, a klímaválság kapcsán szöktek magasra az indulatok,  és elképesztően eldurvult az ezzel kapcsolatos közbeszéd. Ha csak árnyaltabban akart valaki beszélni erről, rögtön bűnbaknak kiáltották ki. 

– A harag önmagában, mint érzelem nem negatív, de hiányzik a társadalomból a feszültség- és haragmenedzsment. Bűnbakkeresés, ujjal mutogatás zajlik, az internet arctalansága ráadásul alkalmat ad rá, hogy az agressziójukat sokan korlátlanul kiéljék. A közösségi média olyan platformmá nőtte ki magát, ahol az emberek megpróbálják magukat  kidühöngeni, egymást a legszélsőségesebb módon sértegetve. A médiának és a politikusoknak is érdemes volna kerülniük a szélsőséges kifejezéseket, és jól megválasztani a szavakat.

A kommunikáció feladata nem az indulatok felszítása, hanem a tájékoztatás, és talán pont azért van ennyi indulat bennünk, mert nincs elég pontos információnk, és minél kevésbé ismerünk valamit, annál jobban félünk tőle. A félelmet pedig, mint a sérülékenységünket mutató egyik érzelmet, a harag és indulatok álcája mögé bújtatva szoktuk kiengedni. Ez nagyon erősen megmutatkozott a koronavírussal kapcsolatban is.

Kommunikációs hatás szempontjából nem közömbös az sem, milyen szóval jellemzünk egy-egy jelenséget, állítja Hátszegi, aki a klímaváltozás helyett következetesen a klímakrízis szót használja; az előbbi szerinte túl semleges, a klímakatasztrófa viszont félelmetes, még a klímakérdés is elég neutrális. Úgy véli, a klímakrízis kifejezés tárgyilagos, és jól kifejezi a jelenség folyamatjellegét is.

– A Greta Thunberg-jelenség elég megosztó volt. Meglehetősen „bűnbakkereső”, megszégyenítő módon beszél politikusokról és pénzemberekről, akik elrabolják a jövőnket, és tönkreteszik a bolygót. Külföldi tanulmányokban már bevett formula a „greenshaming”, amikor személyeket vagy csoportokat amiatt szégyenítenek meg, mert húst esznek, repülőgéppel utaznak, vagy nejlonzacskót, illetve műanyag palackot használnak.

– Egyes környezet- és állatvédő szervezetek is sokáig bűntudatkeltő irányba kommunikáltak, és tagadhatatlan, hogy a bűntudat nem igazán motivál a felelősségvállalásra és cselekvésre. Ugyanez a helyzet a pánikkeltéssel: az az üzenet, hogy harminc éven belül kihal az emberiség, nem segít abban, hogy tegyünk valamit a reális veszély csökkentéséért. Ezek a kommunikációs formák radikalizálnak, és könnyen kihozzák az emberekből a szélsőséges viselkedést.

Ugyanakkor Greta Thunberg fellépésében az volt a jó, hogy átütötte az ingerküszöböt: ha használt is megszégyenítő elemeket, összességében a hangsúlyt arra helyezte, hogy a megoldások keresését ösztönözze. Az, hogy vehemensen és átszellemülten tudja ezt kommunikálni, és igyekszik példát mutatni a személyes életével, motiváció lehet arra, hogy sokan átgondolják a személyes felelősségüket.

Ha cselekszel, jobban leszel

Tudati szinten már tisztában vagyunk azzal, hogy felelőtlenül bánunk a környezetünkkel, de a pszichológia régóta tudja, hogy a kognitív belátás önmagában kevés a cselekvéshez: nem elég az eszünkkel tudni, hogy változtatnunk kellene valamin, úgy is kell éreznünk. Ebben segíthet a fiatal aktivista érzelmi fűtöttsége.

Korábban a klímaszorongás kapcsán megindult számos pozitív folyamat is, például sokan elkezdtük felülbírálni, mire van valójában szükségünk, mi segíti a fenntarthatóságot, miért jó az egészségesebb étkezés, a kevesebb repülés, véli Hátszegi Eszter. A lehetséges megoldásoknak van egyéni és társadalmi szintje is. Elsősorban a politikusok és a nagy gazdasági szereplők tudnak hatékonyan fellépni a klímaváltozás káros hatásainak mérsékléséért, és az is fontos lélektani kérdés, hogy mennyire érezzük tőlük kiszolgáltatottnak magunkat. Ha valaki olyan országban él, ahol nem foglalkoznak egyáltalán zöldpolitikával, nagyon nehéz lesz az indulatait csillapítani, hiszen nem lát esélyt a változásra.

– A szorongást, a feszültséget vagy akár a kialakult depresszív állapotot nagyon felfokozza a tehetetlenség érzése. Ezt pedig az aktív cselekvés képes oldani, ami jól hat vissza az önértékelésünkre is. Az egyéni döntésekben benne lehet az ökotudatosabb életmód, a szelektív szemétgyűjtéstől kezdve a klímaberendezések okosabb használatán át addig, hogy autó helyett lehetőség szerint tömegközlekedést használjunk.

De nagyon fontos a közösség szerepe, hogy ne magányos harcosként kezdjünk el küzdeni a klímakrízis ellen.

– És ha valaki épp attól jut kiégett állapotba, hogy évtizedek óta környezettudatosan él, mégis egyre rosszabb a helyzet, ezért minden eddigi erőfeszítését hiábavalónak érzi?

– Az, hogy nem mindig látjuk a személyes tevékenységünk eredményét, még nem jelenti, hogy hiábavaló. Aki évtizedek óta így él, rengeteget tett a bolygóért, és biztos, hogy példát mutatott másoknak is; valószínű, hogy nélküle még rosszabb helyzetben volnánk. Én sem mindig tudom, hogy egy pszichológiai tanácsadásnak meglett-e az eredménye. Lehet, hogy a munkám csak egy nagyon kicsi szem a láncban, de attól még lehet fontos. Minél többen fognak bele a változtatásba, annál kevésbé érzik magukat egyedül, és egy ponton a kritikus tömeg bizony már valós, akár globális mértékű változást fog eredményezni.

Kiemelt kép: Marjai János /24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.