Az Európai Bíróság a múlt héten úgy döntött, hogy a tranzitzónában elhelyezést őrizetnek kell minősíteni, ezért nem lehet senki négy hétnél tovább a magyar határnál bezárva tartani. A magyar kormány az ítéletet helytelenítette – a miniszterelnök az állami rádióban egyenesen veszélyesnek nevezte a döntést –, ám ennek ellenére becsukták a röszkei és a tompai táborokat, az oda bezárt 280 embert pedig elszállították a balassagyarmati közösségi szállásra, illetve a vámosszabadi nyílt befogadó állomásra. A kormány a táborok megnyitása, 2015 óta azzal védekezett, hogy a tranzitzónák nyitottak Szerbia felé, ezért nem tartanak senkit őrizetben, de ezt sem a jogvédő szervezetek, sem az Európai Bíróság nem így látta. A menedékkérők pedig egészen máshogy.
Miért zártatok minket börtönbe?
– kérdezte a vámosszabadi tábor előtt egy Burundiból elmenekült tuszi férfi, aki azt mondta, még nincs kész beszélni az elmúlt hónapokról, csak ezt szeretné tudni. Majd rámutatott egy körülbelül hároméves kislányra: „Ilyen kisgyerekeket miért zárt a magyar kormány börtönbe?”
Nekik a tranzitzónák börtönök voltak
Körülbelül kétszáz embert szállítottak át Vámosszabadiba, és mivel ide sem engedik be a sajtót, csak a kerítésen keresztül, a lebetonozott sportpályára bekukucskálva lehet felmérni, hogy nagyon sok közöttük a gyerek. Egészen kicsi gyerek. „Sok a gyerek, nagyon sok. Láttuk, ahogy felnőnek a tranzitzónában” – mondta Reza, aki Iránból indult útnak a nagybátyjával három és fél éve. Ő is itt nőtt fel tulajdonképpen: a 18. születésnapjáról egy dolog fog mindig az eszébe jutni, az, hogy átszállították egy év röszkei fogvatartás után a tompai tranzitba, mert nagykorúként nem maradhatott az előbbiben. Még négy hónap volt hátra a tranzit bezárásáig, tehát összesen közel másfél évet töltött a két táborban.
A tranzitzónákba ugyanis nem illegális határátlépők kerültek, hanem azok, akik Szerbiában kivárták a sorukat hónapokon át annak reményében, hogy Magyarországon, immár az Európai Unió területén folytassák le a menekültügyi eljárásukat. Azt többségük nem tudta előre, hogy hosszú bezártság vár rájuk Magyarországon. Ez azért maradt mégis megoldás, mert a másik opció még ennél is rosszabb volt számukra: visszaindulni oda, ahonnan valamilyen veszély miatt eljöttek, ugyanis a tranzitokban főleg irakiak, kurdok, afgánok voltak a végén, akiknek meghatározó része nyilvánvalóan menekült, nem pedig gazdasági migráns. Ki más maradna önként bezárva szörnyű körülmények között, ha akár haza is mehetne minden gond nélkül? A magyar hatóságok ennek tudatában alakították ki ezt a gyakorlatot, és olyan szinten tették zárttá a menekültügyi rendszert, hogy 2019-ben mindössze 60 esetben bíráltak el pozitívan menedékkérelmet. Ez még a 2018-as alacsony számnak is mindössze a hatoda.
Embertelen úgy bezárni valakit, hogy azt sem tudja, meddig lesz ott. Ez nem tranzitzóna, ez börtön. De én nem bűnöző, hanem menekült vagyok. Miért csinálták ezt?
– kérdezte Reza is, aki azt mondta, egyelőre hihetetlen érzés, hogy csak úgy kisétálhat egy kerítésen.
A vámosszabadi tábor főépülete egy paneltömb, amit újraszigeteltek 2015 óta, amikor sok száz embert zsúfoltak be ide. Mutogattam a képeket a menedékkérőknek, hogy ahol most játszótér van, ott katonai sátrak álltak, a sportpálya pedig tele volt összecsukató ágyakkal. „De hát most is több család van egy szobában, akkor hogy fértek itt el ennyien? – kérdezte Yalda, aki az afganisztáni Kunduzból menekült el 8 éves korában két fiatalabb lánytestvérével – Baharral és Vidával –, és édesanyjával. „A többiek? Meghaltak. Az tálib vidék” – mondja a még mindig fiatal lány, aki négy évet töltött egy athéni menekülttáborban, de Szerbiában, Szabadkán is sokáig volt.
„Azt hittem az is egy olyan tábor lesz, mint Szerbiában. De az egy börtön volt” – mondta Yalda. Úgy látszik, mindenki börtönben érezte magát, bármit is mond a kormány.
A kurd Ghanim is a bezártságot élte meg a legrosszabbul. Felvetettem neki, hogy erre azt szokták mondani , akik tagadják, hogy a tranzit börtön lett volna, hogy bármikor haza is mehetett volna. „Sinjarból származom. Hat gyerekkel menekültünk el. Tudják mi az a Sinjar, akik ezt mondják?” – kérdezte a jezidi keresztény férfi, akinek a sinjari népirtásban – ahol több ezer kurdisztáni keresztényt öltek meg, és raboltak el – rengeteg ismerőse veszett oda. Ez az a régió, ahol a Hungary helps programnak is indult több projektje, a családjával elmenekülő Ghanimot mégis 18 hónapig tartották bezárva a magyar határon.
Itt jobb, mert kijöhetünk, bár nincs itt semmi, a városba nem tudunk bemenni. De nézd meg, az emberek mosolyognak. A tranzitzóna egy szégyen volt. Ilyen helyek nem tudom, hogyan létezhetnek Európában. Azt hittem, itt segítenek a menekülteken
– mondta a már idézett burundi tuszi férfi, aki a saját élményeiről nem akart beszélni. Egy percig sem akar már Magyarországon maradni, abban bízik, hogy az Európai Bíróság döntése után engedik továbbmenni valamelyik másik európai országba. Annyit még sikerült megtudnom tőle, hogy egyetlen rokona sincs már sehol, csak magára számíthat.
„Baszd meg!” és „Megöllek!” – ennyit tanult magyarul az őröktől
Milyen volt az élet a tranzitzónában? Nem volt élet. Aludtunk és vártunk
– mondta Reza, aki szerint senki nem értheti meg, milyen volt a tranzitzóna, aki nem élte át.
Md Azharul Islam Bangladesből jött el 2018-ban: „Ruhákat árultam, de nem tudtunk megélni belőle. Nem tudtam enni adni a három gyerekemnek” – mesélte a negyven körüli férfi, akinek a családja még mindig otthon van. „Minden nehéz volt a tranzitzónában, de a legnehezebb az volt, hogy folyamatosan csak gondolkoztam, hogy mikor engednek már ki, és mikor tudok elkezdeni dolgozni, hogy a családom utánam jöhessen” – mondta Islam.
„Baszd meg!” és „Megöllek!” – Yalda azt mondta, ennyit tanult meg magyarul, ezeket hallotta a legtöbbször az őröktől a tranzitban, akik közül szerinte néhányan nagyon durvák voltak. Yalda azt mondta, az a legjobb most, hogy nincsenek körülötte mindenhol rendőrök: „Ha meglátok egyet, rosszul érzem magam, és megszédülök kicsit”.
A másik probléma, hogy nem volt megfelelő orvosi segítség. Egyszer elesett Yalda anyja, mert olyan betegsége van, hogy „néha elhagyja az ereje, és összeesik”. Mutatott egy videót, amin az látszik, hogy a földön fekvő, jajgató nőnek próbálnak többen segíteni, az őrök pedig csak nézik. A menedékkérők közül többen cukrosok, van olyan, akinek oxigénre lenne szüksége, de sokszor sem rendes orvosi ellátást, sem gyógyszereket nem kaptak ezek az emberek.
Tranzitból a bizonytalanságba
Ahogy az orvosi ellátás, úgy az oktatás sem volt igazán megfelelő. Reza és Yalda is azt mondta, hogy hiába szerettek volna tanulni, erre nem volt lehetőség. Beültették őket 7-8 évesek közé, hogy gyakorolják a számolást. Volt olyan, hogy a tanár csak magyarul beszélt. Az idősebbeknek is leginkább a szociális munkásokkal volt csak kapcsolatuk, illetve az ügyvédekkel, akik próbáltak nekik segíteni. Semmivel nem készítették fel őket az esetleges integrációra: „Semmi nem történt. Semmi” – mondta Islam.
„Soha nem fogom elfelejteni a tranzitzónát” – mondta Reza, aki minden bizonytalanság ellenére most nagyon boldog. Azt mondta, mindenki boldog, mert a tranzitzóna borzalmas volt, és nevetve szálltak fel a buszra az éjszaka közepén, annak ellenére, hogy fogalmuk sem volt, hová viszik őket. „Csodálatos volt végre kijönni onnan. Még el sem hiszem” – foglalta össze Islam.
Hogy a hosszú bezártság után mi lesz a sorsuk, nem tudják. Eddig is többször interjúvolták őket, hogy megkaphatják-e a menekültstátuszt, de több interjú alapján sem döntöttek a sorsukról. „Az egy év alatt, amíg ott voltunk, tudomásom szerint két család kérelmét bírálták csak el pozitívan” – mondta Yalda, majd mutatta is a videót, amin a boldog családtagok mindenkit megölelnek a szabadulás előtt
Egy év monotonitást csak ezek a pillanatok törtek meg. Ezután csak akkor hagyták el menedékkérők a tranzitzónát, amikor végleg bezárták a kapuit.
A kiemelt képen Yalda. Fotó: Farkas Norbert / 24.hu
