Uh.
Jó, mi? Én terveztem a komplett berendezést. A dekorációi is mind saját. És a fotók.
Bush is?
Személyesen találkoztunk.
Mint?
Mint a Vállalkozók Országos Szövetségének elnöke. Ő meg mint Amerikáé.
Kint?
Egyszer kint, egyszer idehaza. Az Egyesült Államok nagykövetei már akkoriban is világszerte monitorozták a harmincas fiatalokat, olyanokat kerestek, akiknek vélhetően hamarosan szerepük lesz adott ország gazdasági, politikai vezetésében. Ezeket kihívták, és megmutatták nekik, hogyan működik Amerika. Beválogattak. Tőle magától kaptam a dedikált plakátot.
És ez a sok óra a falon? Londoni pontos idő, New York-i pontos idő, moszkvai pontos idő, tokiói pontos idő: itt az egész glóbusz ezen a húsz négyzetméteren.
Míg tőzsdéztem, volt jelentősége, hol tartanak a vezető börzék. Aztán meghagytam az órákat, illik hozzám a stílusuk. Azt jelképezik, hogy folyamatosan kitekintek a világra.
S ez az önről készült olajkép mit jelképez?
Ezt simán csak szeretem. A kilencvenes évek közepén készült rólam egy remek fotó a büki golfklubomban, és megkértem Jedlicska János festőművészt, ültesse át olajba.
A dupla hőmérőnek és a sok mackónak mi a története?
A hidegtűrésem kiváló, a meleget viszont nehezen viselem, ezért nem fűtöm túl az irodát. A lányaim, ha bejönnek, meg akarnak fagyni, én pedig rendre mutogattam nekik a hőmérőt, hogy azért nincs itt olyan hűvös, mígnem egyszer azt találták ki, hogy elromlott a higanyszál. Azóta szerte az irodában hőmérőpárokat helyeztem el, hiszen matematikailag lehetetlen, hogy két hőmérő egyszerre és egyformán romoljon el. Minden tárgyhoz emlék köt, otthonossá varázsolják ezt az üzleti kuckót. A macikat különösen szeretem, az ott a kedvenc példányom, megdolgoztam érte: egy zürichi kirakatban láttam meg húsz másik plüssmackó társaságában, bent mondták, hogy dekoráció, de addig udvaroltam, míg ezt az egyet eladták nekem. Alapvetően nem ügyfélforgalomra, hanem szellemi tevékenységre optimalizáltam az irodát, olyan ez nekem, mint festőnek vagy írónak az alkotóház. Szeretném, hogy aki betér, azonnal érezze jól magát, találni rengeteg játékot is, ha valaki gyerekkel érkezne.
Kik térnek be ide?
Nem a Szaknévsorból szoktak megtalálni, hanem az ügyfél adja a nevemet a következő ügyfélnek, az pedig a rá következőnek, és így tovább. Ez a legjobb reklám. Hosszú időn át hét-nyolc nemzetközi partnerrel dolgoztam, de öt éve visszamondtam őket, amikor elvállaltam a brókerkárosultak legnagyobb csoportjának képviseletét, jelenleg ezerhatszázötvenkét felperest képviselek az állammal szemben a Fővárosi Törvényszéken.
Név szerint?
Ha nagyon összeszedném magam, lehet, hogy menne. Embert próbáló munka. Speciális informatikai hátteret alakítottam ki, és jelentős szoftverfejlesztést hajtottam végre az internetes kapcsolattartás érdekében. Félmillió oldalnyi dokumentumot őrzök itt, de semmit nem veszünk le a polcról, mert minden új irat szoftveresen van feldolgozva, szkennelésre kerül, és a gépen dolgozunk vele.
A cége honlapján olvasom, hogy doktori elismerést a brüsszeli székhelyű Európai Információs Akadémián szerzett 2001-ben. Nagydoktori értekezése „a jelentős államadóssággal küzdő országok infrastruktúrája állami fejlesztéseinek biztonságos finanszírozása” volt, amit 2002-ben, „több mint húsz ország egyetemeinek madridi konferenciáján” védett meg, ezzel „a filozófia nagydoktoraként, a közgazdaság-, az üzleti élet- és a jog területén kapta meg a megtisztelő Grand Ph.D elismerést”. Hogyan lehet a hitelnyújtónak is biztonságosan finanszírozni eladósodott államok infrastruktúrafejlesztését?
Bonyolult és nemzetközi jogvédelem alatt álló joggarancia módszer, nem szívesen térnék ki rá egy interjú keretében.
Amikor nem brókerkárosultakkal foglalkozik, mit alkot ebben az alkotóházban?
Több ezer írásom jelent meg, a legfontosabb művem az államadósság eltüntetésének módjairól szól.
A Magyarországot béklyózó államadósságot el tudta volna tüntetni, mondjuk, a rendszerváltás után?
Az államadósságot bőségesen kifizethettük volna a privatizációból, csak okosan és tisztességesen kellett volna magánosítani. Nem így történt. A legdurvább példa a Matáv, melyért összességében a reális ár negyedét sem kaptuk. A cég első húsz százaléka közel nyolcszázmillió dollárért ment el, az viszont óriási hiba, hogy adtuk hozzá szinte a teljes irányítási jogot. Így aztán a következő húsz százalékokért nem volt valós verseny, és az egész így természetesen töredékáron kelt el.
Az ön vállalkozói karrierje a regényes hangzású Kandeláber gmk-val, indult, 1983-tól a kereskedelmi kamara kisvállalkozói tagozatában mozgott, majd 1988-ban alapítója a Vállalkozók Országos Szövetségének. Az első szabad választáson, 1990-ben VOSZ-elnökként, független jelöltként jutott mandátumhoz Budapest XVI. kerületében. Hány párt kereste meg?
Szintre mindegyik párt nyitott volt felém.
Miért mondott nemet nekik?
Mert általában feltételül szabták, hogy írjak alá nyilatkozatot arról, hogy ha a párt bármely ügyben kötelező szavazást rendel el, akkor azt betartom, vagy lemondok.
Mire ön?
Jeleztem, hogy az én demokráciafelfogásomban ez kizárt. Megtehettem, nemcsak VOSZ-elnök voltam, hanem sikeres üzletember és tudománnyal foglalkozó személy. A mediános Hann Endrétől tudom, hogy az egyes pártok saját támogatói között is messze magasabb támogatottságot élveztünk mindketten, mint, teszem azt, Orbán Viktor a Fidesz, vagy Antall József az MDF támogatói körében.
A végén mégiscsak fölkerült az ön választási plakátjaira egy párt, jelesül az MDF támogatói logója. Miért?
Független képviselőjelöltként indultam, amikor megkeresett az MDF, majd beszéltem Antal Józseffel is. Jelezték, nem állítanak velem szemben saját jelöltet a kerületemben, inkább támogatnak, mert szimpatikus vagyok nekik, cserébe annyit kértek, ha bejutok, üljek be a Fórum frakciójába. Mondtam, rendben, de csak akkor, ha nem kötelező együtt szavaznom velük. Belementek. Örültem, mert tiszteltem Antall József nagy formátumú intellektusát.
Milyen minőségű emberek ültek az első egy-két parlamentben?
Bár volt kivétel, sajnos nagyon sok sértett embert választottak meg 1990-ben. Olyanokat, akik lépten-nyomon hangoztatták, hogy politikai okból nem járhattak egyetemre, és ezért nem kapták meg a nekik járó képzést és állásokat. A kampányuk is arról szólt, hogy ők biztosan vigyáznak majd a közös demokráciánkra, és ők biztosan nem engedik meg a visszarendeződést. A padsorok tele voltak egykori ügynökökkel is, és a butaság is tetten érhető volt sokakban.
A képviselői kihívás megkövetelte volna a magas szintű képzettséget. Számos valóban meghurcolt képviselőnek nem mandátumot kellett volna adni, hanem akár pénzügyi kárpótlást, akár érdemérmet a kommunizmus alatti helytállásáért. Mind jobban jártunk volna. Orvosi egyetem elvégzése nélkül akkor sem lehet operálni, ha az egyetemektől politikai okból zárnak el valakit. Rengeteget ártottak és ártanak még ma is a politikában és a parlamentben helyet foglaló zsarolható és zsaroló egykori ügynökök. Az egykori hálózat a mai napig jelen van a pártokban, a Fideszben különösen, az államhatalmi szervekben, a rendőrségben, mindenütt, egymást erősítik, talán szerencse, hogy ők is öregszenek. A lényeg, hogy a Tisztelt Házat a kezdetektől alacsony hatékonyság és a demokratikus jog ismeretének hiánya jellemezte. Az első parlament alakulóülésén a három főméltóság, az általam nagyon tisztelt és szeretett Göncz Árpád, Szabad Gyuri bácsi és Antall József összesen négy órát beszélt arról, hogy ők lényegében sose akartak politikusok lenni, de ha már az élet így hozta, igyekszenek helytállni. Hallgattam, és nagyon el voltam keseredve, mert mindannyiunk előtt történelmi feladatok álltak, és annak nem lehet így nekikezdeni. Aztán még jobban elkeseredtem. Tudja, miről szólt az országgyűlés első három hónapja? A nemzeti ünnepeink közötti erősorrendről, arról, melyik legyen az, amelyiket az összes nagykövetségünkön ünnepelnek. Március tizenötödike, augusztus huszadika és október huszonharmadika mellett is szóltak érvek. Kellett volna egy-egy összefoglaló beszéd mindhez, aztán gyerünk, jöjjön a lelkiismereti szavazás: egy nap alatt lezárhattuk volna. Ezzel szemben a háromszázvalahány képviselő egyenként felállt, hozzászólt, igazolva a jelenléte fontosságát, miközben a tizedik már nem tudott újat mondani, csak telt az idő. Rémes volt megélni.
Ön is hozzászólt?
Nem lehetett kimaradni, de azt mondtam el, amit most: zárjuk le a vitát és kezdjünk dolgozni.
Dacára a kezdeti harmóniának Antall és ön között, már 1990 őszén összeveszett az MDF-fel.
Nehéz, történelmi időket éltünk. Október végén, egy csütörtöki napon a kormány közel kétszeresére, huszonnégy forinttal emelte az üzemanyagárat, úgy, hogy előző este kijelentette, nincs ok pánikra, nem tervezik az üzemanyagár növelését. Erre kitört a taxisblokád, lebénult az ország. Péntek reggelre összehívtam a VOSZ vezetőit, és az összes nagy forgalmazótól, MOL-tól, Shelltől bekértük az emelés előtti és utáni benzinár összetételét. Egy órán belül megérkeztek az adatok, melyeket azonnal elemeztünk, és kiderült, a huszonnégy forint fele valóban az olaj nemzetközi áremelkedéséből fakad, a másik fele viszont adóemelés volt. Közleményt adtunk ki, miszerint, ha külső tényező hatására bajba kerül egy ország, akkor az az állam feladata, hogy ne engedje egy az egyben az új terhet a népre, hanem csillapítson, s ha erre nem képes, akkor sem indokolható, hogy nyerészkedjen, felerősítve a bajt. Még péntek délelőtt álláspontunkat átküldtem Horváth Balázs belügyminiszternek és az MTI-nek, amit a péntek déli Híradó szó szerint le is adott. A feszültség óráról órára nőtt, s végül az mentette meg az országot a robbanástól, hogy vasárnap a kormány, a péntek déli javaslatomnak megfelelően, tizenkét forintot, vagyis az adótöbbletet, elengedte.
Aztán apránként visszacsempészte azt.
Hát persze, de az már egy másik történet. Mindenesetre hétfőn, amikor bementem a parlamentbe, rengeteg MDF-es haragudott rám, ám közel annyi megköszönve azt mondta, ha nincs az alternatívám, bukik az Antall-kormány.
A frakció kizárta önt.
Hetekkel később! Működött a frakciófegyelem. Még arról is határozatot hoztak, hogy a pártból is kizárnak. Visszaírtam, hogy olyanból nem zárhatnak ki, ahová sose léptem be.
Antall József, a nagy formátumú intellektus miért nem akadályozta meg az ön eltávolítását?
Antall József megköszönte a kiállásomat, de a betegsége egyre jobban lekötötte, és mert a környezetére, főleg a fiára és a barátaira korántsem lehetett elmondani, hogy nagy formátumú intellektusokból álltak volna. A kormány kommunikációját már a taxisblokád előtt is körüllengte az uram-bátyámozás. Sorra sértették meg a különböző társadalmi csoportokat, a pedagógusokat, az egészségügyieket, a taxisokat, mindenkit, mert úgy álltak bele a kormányzásba, hogy minden kritika ellenség, minden kritikus a kormány, mi több, a nép, a haza ellensége. Ismerős? Törvényszerű volt a párt bukása. Az kevésbé, hogy az MSZP vegye át a kormányrudat.
Alaposan az emberek fejébe véste az MDF-kampány, kire kell szavaznia annak, aki nem a Fórumot akarja: „Igaz, hogy semmit nem valósítottunk meg az ígéreteinkből, de ha nem rám adod az ikszedet, visszajönnek a kommunisták.” És a nép, melynek tagjai közül sokan a megpróbáltatások miatt amúgy is vágytak vissza a háromhatvanas kenyér világába, nem az MDF-et akarta, hanem betessékelte a hatalomba a négy éven át csendben maradó MSZP-t.
Pedig a nép akár az 1994 tavaszán már tizenöt hónapja létező, ön által alapított Köztársaság Pártot is választhatta volna. Ehhez képest még a parlamenti küszöböt sem sikerült átlépniük.
Így is sikerült a nyolcadik legnagyobb támogatást kapni.
2,53 százalékot.
Úgy valahogy. Édesapám történész volt, nem is akármilyen, ő mondta mindig: ha egy korról beszélsz, fiam, vedd föl a kor szemüvegét! Ne feledjük, hogy a nálam nagyobb társadalmi ismertséggel rendelkező Pozsgay Imre is pártot alapított, s fél százalékot ért el, pedig az ő médiamegjelenése sokszorosa volt az enyémnek. Egyébként azokban az egyéni körzetekben, ahol sikerült jelöltet állítanunk, szinte mindenütt megvolt az öt százalék. A siker elmaradásának oka, hogy a százhetvenhat választási körzet csupán felében sikerült összeszednünk a szükséges számú kopogtatócédulát.
Jóval a határidő lejárta előtt bejelentették, hogy komplett az országos lista.
Mert úgy is tűnt! Ma már tudom, hogy sokkal szigorúbb ellenőrzést kellett volna bevezetnem a pártban. Minden választási körzetben volt irodánk, számomra csupa helyes és elkötelezett aktivista dolgozott a pártnak, akik kétnaponta telefonon jelentették, hol tartanak a gyűjtésben. Csak túlzottan optimisták voltak, és a tények helyett a reményeiket közölték velem: volt hátra két hét, azt hitték, simán meglesz a hétszázötven cédula. Megértem őket. Én egyetemista koromban voltam úgy, hogy kiszámoltam, tíz nap van még a vizsgáig, napi száz oldallal épp a tananyag végére érek, persze nem kezdtem bele, így öt napnál már napi kétszáz oldalt kellett volna, egy napnál ezret. Végül imádkozhattam, hogy jó tételt húzzak, és vagy sikerült, vagy nem.
A rendszerváltás utáni első ciklusban a „vállalkozó” kifejezés hatalmas jelentésváltozáson ment keresztül: 1994-re fagylaltzakós, makkos cipős, hadoválós svihákot, gátlástalan privatizátort értettünk alatta.
Van ebben némi igazság. Ezzel együtt az igazi ok az volt, hogy az összes kis párt annak lett áldozata, hogy az emberek demonstrálni akartak a kommunistázó MDF ellen.
A Köztársaság Párt bukásában mekkora szerepe volt az ön plakátjának, melyen elegánsan, csokornyakkendősen, ám tövig rágott, piszkos körömmel kérte a nép bizalmát?
Nem örültem neki, de vélhetőleg semennyi. Elég ránézni a plakátot megelőző és az azt követő egyéni népszerűségi listákra: elfogadottságom töretlen volt.
Kertészkedett a fotózás előtt?
Nem emlékszem. Bár nem hiszem, hogy a kezem akár átvitt értelemben, akár konkrétan bármikor is piszkos lett volna. Arra mindenesetre rávilágított a dolog, hogy én sem vagyok hibátlan.
És ha egy ilyen köröm a plakátokon hatalmasra nagyítódik, annak ez az eredménye. Saját forrásból kampányoltunk, nem volt stáb, amely figyelt volna az ilyen malőrökre. Utóbb, lakossági fórumon azt feleltem az erre irányuló kérdésekre, hogy „igen, én közületek való ember vagyok, én sem vagyok hibátlan, például időnként rágom a körmöm”.
Kik dobták össze a párt működéséhez szükséges pénzt?
Kizárólag mi magunk. Van, akitől elfogadtuk, van, akitől nem, s van, akitől csak egy darabig fogadtuk el a támogatást.
Utóbbira hoz példát?
Egyik ismert és kiemelt tagunk, támogatónk azt tanácsolta, ne a saját kocsimmal járjam a vidéket, hanem vásároljak erre egy használt Zsigulit. Közölte, hogy különben kilép a pártból és felfüggeszti a támogatást. Elköszöntem tőle, ugyanis az újságok szerint is a legsikeresebb magyar üzletemberek egyikeként, a VOSZ elnökeként nem közlekedhettem sokéves, használt Zsigulival. Az emberek megérezték volna a hamisságot, ami egész életemben idegen volt tőlem.
Milyen autója volt akkoriban?
Nem emlékszem. Valami jó. A kampányra vettem egy tárgyalóbuszt, és sokszor abban éltem. Három hónap alatt kétszáznál több helyen tartottam lakossági fórumot.
Említette az elfuserált privatizációt.
Az elfuserált meglehetősen visszafogott jelző arra, ami történt.
Ön is privatizált?
Egyszer. A Pharmatrade kft. nevű céget. Ez az egyetlen ilyen akció, ami az állami kapcsolatrendszeremben történt.
Az ön parlamenti képviselősége idején, 1992-ben?
Nemzetközi versenytárgyaláson nyertem el a privatizáció lehetőségét. Ráadásul készpénzzel fizettem.
Nyolcszázhuszonnégymillió forintot fizetett. Honnan tett szert ekkora összegre?
Hitelt vettem fel.
Simán adott a bank?
Ismert embert voltam, képviselő, ami nyilván megalapozta a hitelképességemet. Ennek tudom be, hogy a szokott eljáráson könnyítve nem kértek három és félszeres ingatlanfedezetet. Megjegyzem, a kölcsönt és a kamatait az utolsó fillérig visszafizettem.
Jó üzletnek bizonyult a Pharmatrade?
Egészében nem bizonyult jó üzletnek.
Mi lett vele?
Végelszámolásban szűnt meg pár évvel később.
Mit kalkulált el?
Megfontoltan kidolgoztam egy szakmai koncepciót, de a megvalósítás nem hozta a várt eredményt.
Mi volt a koncepció?
A vállalat dolgozóinak javaslata alapján szétszedtük a céget tizenkét divízióra, gyártás, import, export, kereskedelem, ilyenek. Az előbeszélgetések során minden divízió állította, hogy nyereséges, csak az eredményeit mindig mások veszteségeire fordítják. Minden egység költségmentesen megkapta az összes eszközét, mentesítve lett minden hiteltől, és kapott hathavi működési költséget. Plusz vállalhattak egyéni külső munkákat, és megígértem, nem lesz elvonva semmilyen eredmény. Sőt, rögtön lesz megrendelésük is, mert a többi divíziónak őket kell megbízniuk, már ha vállalják, hogy a meghirdetett versenytárgyaláson elért legjobb árért elvégzik a munkát.
És aztán?
Aztán gyakorlatilag mindegyik divízió felélte a hathavi működési költségét.
Mire ön?
Nem volt több tőkém és bezártunk, de minden esetben úgy, hogy a dolgozók megkapták a végkielégítésüket, és a szállítók is valamennyien ki lettek elégítve. Kizárólag én buktam.
Mennyit?
Nem olyan rettenetesen sokat. S nyerhettem volna is csomót, ha az elején továbbadom az egészet egy külföldinek. Vagy ha, amikor már látszott, hogy elkerülhetetlen a csőd, idejében bebuktatom a vállalkozást. De inkább végelszámolásig vittem, hogy ne legyek támadható. Kerül, amibe kerül. Az egészet azért erősen befolyásolta az is, hogy az állam kiküldte az adóhivatalt, ami százmilliós bírságot szabott ki kizárólag arra az időre vonatkozó jogsértések miatt, amikor még állami tulajdonban volt a cég, miközben a privatizációs eladáskor az állam a szerződésben garantálta, hogy a társaság per-, teher- és igénymentes. Komoly és méltatlan konfliktus volt, de ezt ma már nem akarom újra elővenni.
Csak vázlatosan.
Bonyolult. Az élet mindig egy fokkal bonyolultabb. A legfelháborítóbb határozatuk az a százmilliós büntetés.
Miért szúrták ki pont önt?
Ez már a Horn-kormány időszaka, amikor a politika azt mondta, ha már olcsó élelmet nem tud adni, csak brutális inflációt, akkor jöjjenek kedélynyugtató látszatintézkedések, köztük a feketegazdaság elleni küzdelem hangzatos jelszava. És kitalálták a „közterheket elsumákoló vállalkozó” figuráját, akit felelőssé lehetett tenni az általános sikertelenségért. Az APEH-nél pedig volt olyan vezető, aki a saját karriervágya érdekében ki akarta elégíteni ezt az elvárást, és jól jött neki egy névtelen bejelentés, hogy az én üzleti sikerem nem lehet törvényes.
Minden cégemet, alapítványomat tönkretettek, és sovány vigasz, hogy a büntetőperemben három év után felmentettek, és közel tíz év hadakozás után az adóperemet is megnyertem. Sőt, a médiaperemet is megnyertem. Az adóhivatal érintett vezetőit csak azért nem marasztalták el, mert az ügyészség megtagadta a nyomozást, és mire a magánindítványom alapján elértem, hogy a bíróság észlelje a jogsértést, addigra elévült a cselekedetük.
A végén semmivel nem kaszálták el?
Az adóhivatal határozatát megsemmisítették, és új eljárásra kötelezték, mely már törvényes rendben, bár morálisan számomra elfogadhatatlanul folyt le. De erről sem a hivatal, sem én a továbbiakban nem nyilatkoztunk, mint ahogy ezt a törvény elvárja, az eredményével pedig elszámoltunk.
Ön széles portfólióval bírt, volt még golfklubja is. Ahol az a portréfestménynek mintául szolgáló fotó készült.
A golfklubot építés közben, 1992-ben egy árverésen vettem meg. Befeleztem a beruházást, amely már a második évtől gyarapodott gyönyörűen, sorra léptek be sikeres cégek, rendezvényeket tartottak. De amint megjelent az APEH, érthetően elmaradtak, nem is tehettek mást. Hát ki akar, és főként az akkor még meghatározó állami szektorból ki mer reprezentálni olyan helyen, amin rajta az adóhatóság végrehajtási joga? Ha lepaktálok a hatalommal, biztos békén hagynak.
Alapszabály volt a cégeimnél, hogy bért, tébét, áfát határidőre fizetünk. Ha valaki a magyar magántőke, a vállalkozói réteg szövetségének elnöke, vigyázzon az üzleti becsületére. Ez az én felfogásom. Ha nem így teszek, akkor nincs morális alapom például arra, hogy az érdekegyeztető tanácsban kritizáljam, vagy akár hülyeségnek nevezzem a kormány egy-egy javaslatát. Még a golfklubom büféjét is inkább kiadtam alvállalkozónak, nehogy egy számla nélkül felszolgált gin-tonik után bárki a fejemhez vágja, hogy lám, lám, a Palotásnak csalásból jönnek a milliói.
Nem milliók, hanem százmilliárdok tűntek el a rendszerváltás utáni egy-két ciklusban: ez az eredeti tőkefelhalmozás időszaka a gazdaságban és a politikában is. A legmocskosabb, legvéresebb fejezet a pártok és az alvilág közös bulijához, az olajszőkítéshez kötődik. Azt milyen volt látni a parlamenten belülről?
Nem mindegy a sorrend. Nem arról volt szó, hogy kormányülésen kitalálták, hogy ipari méretű olajszőkítéssel fogják feltőkésíteni a politikusokat és a pártokat. Hanem úgy kezdődött a dolog, hogy csalók rátaláltak egy adózási kiskapura, jelesül arra, hogy a fűtőolajnak, mellyel nem csak fűteni lehetett, hanem tankolni is, az adótartama lényegesen alacsonyabb, mint a dízel üzemanyagé. Vásároltak hát nagy tételben fűtőolajat, savval eltüntették belőle a színezéket, majd eladták dízel üzemanyagként, zsebre téve az adókülönbözetet. Az államhatalom pedig nem volt felkészülve ennek kiszűrésére.
Már 1990-ben pörgött a biznisz, és az államhatalom csak 1995-ben húzta be, s 1998-ban csukta be végleg a kiskaput azzal, hogy a fűtőolaj, majd egyéb kőolajszármazékok adótartalmát felemelte a dízel üzemanyag szintjére. Két rendelet kellett a milliárdos, mindannyiunkat károsító gazemberség megszüntetésére.
Nem vitatom, de volt azért tisztességes politikai oka is a késlekedésnek: a fűtőolajjal fűtöttek is az emberek, és amikor a fűtőolaj ára igazodott a dízelhez, duplájára nőtt ezeknek az embereknek a fűtési számlája. Rájuk is kellett ám gondolni, nem csak a bűnözőkre.
Az olajszőkítős vidékeken mindenki tudta, hol zajlik a sumákolás: tízesével jártak ki s be a tartályos kamionok a telephelyekre. Melyeket nem egy esetben rendőrök védtek, de legalábbis nem tehették be a lábukat oda. Aki közülük nem értett a szóból, azt „baleset” érte, lásd például a Békés megyei Kuzma alezredes különös öngyilkosságát 1996-ban, ami után három évvel az ezt az esetet vizsgáló rendőrtiszt élete is öngyilkossággal ért véget.
Nehéz eligazodni az igazság és a legendák között. Az mindenesetre tény, hogy a gazdaság, a politika és a sajtó is súlyos tőkehiánnyal küzdött.
És amikor létrejöttek a komoly pénzzel támogatott barátságok, már nem volt sem eszköz, sem érdek, sem morális alap arra, hogy a politika gátat vessen egyebek mellett az olajszőkítésnek. A politikusaink zsarolhatóvá válása az egyik legfőbb oka annak, hogy nem jött be az 1990-ben megfogalmazott prognózisom, miszerint okos politikával tizenöt év alatt utolérjük Ausztriát.
Térjünk vissza az ön élettörténetére. A kilencvenes évek második felében felszámolt itthon mindent, Ausztriában próbált szerencsét.
Véresen kemény döntés volt kihelyezni az üzleti központomat Bécsbe és az Egyesült Államokba, hogy a hatalomtól védve legyek. Egyébként írtak rólam olyat is, hogy kikóboroltam Amerikába, kint élek a családommal. A cikk megjelenése előtt felhívott az újságíró, hogy mi igaz ebből. Elmondtam, hogy semmi. És bár 1998-ban az APEH nyomása és büntetőfeljelentése miatt a családom kint töltött egy évet Kanadában, de már hazajöttek, és mindkét gyermekem itthon jár iskolába. De az igazság akkor se mindenkinek számított, és a cikk másnap változatlan tartalommal megjelent. Én viszont végig itthon éltem, hogy fel se merülhessen az elmenekülésem a hatóságok elől. Csupán annyi volt igaz a hírből, hogy a tengerentúlon jegyeztettem be a tanácsadói cégeimet, annak érdekében, hogy védve legyek a magyar hatóságoktól. Olyan munkákat vállaltam el, ahol mind a megrendelő, mind a teljesítés és a finanszírozás is független volt Magyarországtól, így az itteni hatóságok látókörén kívül maradt. A szaktudásom itthon nem kellett, és az államnak ma éppen úgy nem kell, mint az ellenzéknek. Szerencsére az üzleti világ nagyobbik része nem közpénzből garázdálkodik.
Sikerrel mérette meg magát a nemzetközi porondon?
Nem panaszkodom. De a konkrét nemzetközi üzleti megbízásaimról nem beszélhetek, azt hiszem, érthető. Bár a munkáim nem kapcsolódtak a hazámhoz, a közterhekhez azzal járultam hozzá, hogy amikor vettem egy kiló banánt, azzal megfizettem az áfát. Fájt, hogy így alakult, de kénytelen voltam ezt cselekedni. Eleinte még a szakértői tevékenységemet se hozhattam haza, hiszen az ügyfélköröm bizton számíthatott volna állami retorzióra, ha kiderül, hogy én segítem őket.
Csak az volt a bökkenő, hogy nem volt egyetlen bankhitelem sem.
A HVG-nek nyilatkozta négy éve, hogy „vezető tanácsadóként óránként százötvenezer forint plusz áfáért adok tippeket, kizárólag kiemelt gazdasági kérdésekben”. Tanácsadásban azóta is ilyen drága név a Palotás János?
Hát, tippeket pénzért, tanácsadóként sohasem adtam.
Ön nyilatkozta.
Per pillanat százötven- és kétszázötvenezer forint között mozog a szakértői óradíjam, és ritka, hogy csupán egyórás tanácsadásra üljön be bárki is az irodámba. Keményen dolgozom, napi tizenkét óra, heti hat nap, hogy egy maradjon a pihenésre is, bár én jobbára a hetedik napot is munkával töltöm, de ezt persze nem várom el másoktól is. Sose pályáztam állami támogatásra, velem nem fordulhat elő, hogy írok egy négyoldalas kamuanyagot, kapok érte ötvenmilliót, és visszaosztom a felét. Egész életemben a piac fizetett meg, amim van, azt a piac értékelte így, és erre nagyon büszke vagyok.
Olvasom, tanít és taníttat is.
Évente megszervezek egy képzést húsz-huszonöt főnyi céges felső vezetőnek, kilenc képzési nap, plusz egy záróvizsga konferencia. Legutóbb is a szakterületükön kiemelt hazai és nemzetközi elismeréssel bíró tudós barátaim adtak elő. Előadónk volt Herczog László, volt munkaügyi miniszter HR-témában, Majtényi Laci az alkotmányról, Surányi Gyuri pénzügyről, Bárándy Péter az üzleti élet és a büntetőjog kapcsolatáról, valamint Minarik György volt APEH-elnök az adóváltozásokról, Tóth Zoli a választójog gazdasági hatásairól, Tonk Emil a motivációról, Baka András a nemzetközi jog hatásairól.
És ön?
Én mindig a vezetéselmélet és a döntéselmélet gyakorlati érvényesüléséről tartok előadást és interaktív párbeszédet.
Sokba kerül a tandíj?
Négyszázezer forint per fő per tíz alkalom. De ezt nem a pénzért csinálom. Tanítok másokat, s tanítom magamat is végtelenül tudatosan arra, hogy ne kifogásokat, hanem megoldásokat keressek, ne a negatívat, hanem a pozitív választ lássam.
És? Sikerül?
Általában igen. Hozzáállás kérdése, amit meg lehet tanulni.
Az országgal kapcsolatban is optimista?
Igyekszem az lenni, de ami ma van, az az ország katasztrófája. Illetve ezt is lehet nézni több irányból. Hihetetlen mennyiségű pénzt kaptunk, kapunk Európától, aminek véleményem és szakmai becslésem szerint úgy a kétharmadát egyszerűen ellopják a politikusaink.
Ám az uniós pénz egyharmada, egynegyede azért csak hasznosul. Az is felfoghatatlan összeg ám. A városaink kétségtelenül szépültek, Budapest kifejezetten sokat fejlődött, amit azért is meg tudok ítélni, mert a világ több mint száz országában jártam. De például az oktatásunk és az egészségügyünk romokban. És ahol előreléptünk, ott is csak viszonylagos a fejlődés. A rendszerváltás óta jelentősen nőtt a GDP? Igaz. De azt is vegyük figyelembe, hogy 1990-ben a lengyeleknél az egy főre eső GDP fele annyi volt, mint nálunk, most meg már előttünk járnak. Akkor most sikeresek vagyunk, vagy sem? És nem a néppel van a legnagyobb baj, hanem a politikusokkal. Azt vártam a rendszerváltástól, hogy végre ügyekről és ne ideológiáról szóljon a politika. Ehhez képest már az első szabad parlament alakuló ülésére paktumot kötve ült be az MDF és az SZDSZ: levajazták a parlamenti bizottságok, valamint a hatalmat ellenőrizni hivatott szervezetek tagjainak megválasztását, a pártkatonáikat ültetve mindenhová. Ma meg panaszkodnak az ellenzéki politikusok, hogy nincs érdemi Alkotmánybíróság, Médiahatóság, Országos Választási Bizottság, satöbbi. Hát ezért nincs! A paktum az ősbűn, és azóta is mintául szolgál a politikusainknak. Az ilyen mutyik béklyózzák a morált és a gazdaságot. Az országot szerintem tönkretevő Orbán Viktort pedig a 2010 előtti hatalom emelte az ország élére.
Orbán negyedik ciklusát tölti miniszterelnökként, ön képviselőként is csak egyet tudott bezsákolni.
Először is azt kellene eldöntenem, hogy sértésnek vegyem-e a vele való párhuzamot.
Inkább ne.
Az égvilágon semmiben nem szeretnék hasonlítani hozzá. Egyetlen porcikánk sem egyezik meg. Se a tudásom, se a tehetségem, se a szorgalmam, és főként a tisztességem nem hasonlítható össze az övével. Nem tudom eldönteni, hogy diktatúraként fogjam fel azt, amit mára megszervezett Magyarországon, vagy inkább tartsam egy bűnszervezet általi hatalomgyakorlásnak a demokráciában. Én már a kilencvenes években is azt írtam róla, hogy kisebbségi komplexussal terhelt hatalommánia jellemzi őt. Szoktam idézni, hogy sok-sok éve arról tartott heves szónoklatot a Fidesz valamelyik születésnapján, hogy „mi nem azért mutattunk ajtót az oroszoknak, a Szovjetuniónak, meg a kommunizmusnak, hogy most meg visszajöjjenek az ablakon, mi az ajtót a nyugatnak nyitottuk”. Meg azt üzente a következő generációknak, hogy ne engedjenek abból a demokráciából, „amit a mi új nyugat nemzedékünk kiküzdött magának”, ne hagyják, hogy bárki is demokrácia nélküli többpártrendszert csináljon, „mert Magyarországon ma éppen a demokrácia lényege, a felelősség meg az elszámoltathatóság hiányzik”. Pont a mostani énjéről beszélt! Szépen bejárta a körutat: ott volt a reformkommunista DEMISZ szervezésénél, aztán vad liberális lett, majd amint meglátta a hézagot a keresztény jobboldalon, gyorsan el is foglalta azt, miközben se nem keresztény, se nem jobboldali, hanem simán erkölcstelen. Ő konzervatív? Ugyan már! Hát mindent államosít! Igaz, véleményem szerint, mindezt csak rövid időre teszi, azért, hogy aztán közpénzből feltőkésítve, fillérekért kijátssza azt a lobbikörének.
Volt személyes konfliktusuk?
Először a világkiállítás kapcsán csattantunk össze a parlamentben. Én akartam az expót, ő nem, ami önmagában nem baj, vitatkozni jó, helyes. Ugyanakkor ő kinyilatkoztatva adott elő olyan ostobaságokat, minthogy pusztán annyi lenne a világkiállítás pozitívuma, bevétele, hogy két repülőgépnyivel több turista érkezne, mint egyébként. A szükségessé váló fejlesztéseknél meg olyan követelményeket fogalmazott meg, amire csak akkor lenne szükség, ha világkiállítás miatt milliók érkeznének Budapestre. Nem örült a felszólalásomnak, amikor ezzel szembesítettem. Az pedig kifejezetten gyomorforgató volt, ahogy 1993-ban kinyomta a pártból Fodor Gábort, Szelényi Zsuzsát, Ungár Klárát meg a többieket, mindenkit, aki párton belül népszerűségben a vetélytársává kezdett válni. Erről szól az élete: eltakarítani az útból mindenkit, akit önmagára veszélyesnek ítél. Az ország sorsa és a tisztesség véleményem szerint a legkevésbé sem érdekli, és sosem érdekelte. Tárgyalni vele nagy kockázat, a legközelebbi szövetségesét is bármikor elárulja, hátba döfi, ha úgy kívánja az érdeke, s ha lehetősége nyílik rá. A mai ellenzék olyan, amilyen, de hiába is akarna kiegyezni, képtelenség egyezséget kötni vele, mert azt biztosan nem fogja betartani.
Orbán szerintem számos megszólalásában gátlástalanul uszít. Ez a legerősebb fegyvere: kipécéz valami létező problémát, és a kampányeszközeivel ezerszeresére nagyítja. Az édesapám gyakran mesélte, hogy a nemtelen hatalom stabilizálásának leghatékonyabb módja, hogy ellenségképet rajzolsz, és magadat kínálod megoldásnak. A régi királyok is úgy csinálták: ha a nemesség zúgolódott, háborút indított a szomszéd ország ellen, hiszen a vészben össze kell fogni, nem az uralkodót kritizálni, tetteit számon kérni.
Annak idején sokan találgatták, hogy ön jobbos, balos, liberális, vagy micsoda? Mára kiderült?
A szüleim arra neveltek, hogy olyan siker nincs, amiben mások rosszul élnek, ebből a szempontból balos vagyok, és empátiával fordulok az elesettekhez. Ugyanakkor alapvetően a liberális, a tudományokra koncentráló ideológia áll hozzám legközelebb. De nehéz manapság önmagadat besorolni, mert a liberális párt képviselői pénzügyi gondokra hivatkozva kampányoltak a kettős állampolgársággal szemben, míg a magát konzervatívnak nevező kormánypártok államosítanak, központosítanak, igaz, felismerhetően anyagi haszonszerzés céljából. Annak idején publikáltam, és néhány általam ismert liberális politikusnak meg is írtam, hogy el kellene olvassanak néhány történelemkönyvet a liberalizmus lényegéről.
Mit válaszoltak?
Nem válaszoltak. És e körben ma sem változott a helyzet. Az ellenzék és a civil demokrácia szerveinek vezető képviselői sem kérnek a tanácsokból. Hihetetlen nagy az önbizalmuk, miközben borsónyi gondokat nagyítanak fel görögdinnyévé, és a valóban görögdinnye súlyú kérdésekre már nincsen idejük. Az ilyen megkeresésekre vagy nem érnek rá, vagy a válasz is elmarad. Így valóban nehéz lesz a társadalom problémáira megoldást találniuk.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
