Derdák András: Odajött Orbán, és azt mondta, sajnálom, rosszul szavaztál

19 éves fideszesként a legfiatalabb fővárosi önkormányzati képviselő volt, aki miatt Demszky Gábor csak késve tudta letenni az esküjét. Előbb kultúrházat csinált Csillaghegyen, majd a Millenárist vezette. Egy ideig úgy tűnt, ő lehet Tarlós István kijelölt utódja a III. kerületben. Most mégis inkább francia bulizókat szervez a Szigetre. Derdák András és a rendszerváltás. Interjú.

Hogyan került egy 18 éves srác a politika közelébe a rendszerváltáskor?

A bátyám (Derdák Tibor szociológus – a szerk.) 11 évvel idősebb nálam, tőle kérdezgettem, hogy mit gondol különböző politikai ügyekről. A Dialógus békecsoport egyik alapítójaként benne volt a sűrűjében. Nem éltünk már egy fedél alatt, a titkosrendőrségi vegzálások miatt apánk elég korán kirúgta őt otthonról, de azért URH-koncertre elmehettem vele. Folyamatosan részt vett a Szabad Kezdeményezések Hálózatának életében, amelyből kinőtt az SZDSZ. A pártokról ’88 tavaszán azt mondta, hogy

a nagyok mennek az SZDSZ-be, a kicsik a Fideszbe. Sietve hozzátette, hogy rossz tanulókat nem vesznek fel, márpedig nekem elég színes volt a bizonyítványom.

Inkább lovagoltam mindennap, színházaztam, tüntetésekre jártam és táncházba, s bár sokat olvastam, a gimiben csak az ragadt rám, ami érdekelt. Meghökkentem a bátyám kijelentésén, és gyorsan elmentem a kerületi Fidesz-gyűlésre. Ott láttam meg egy gyönyörű lányt, akiről azt gondoltam, hogy sosem lesz olyan szép csajom, mint ő. Végül vele csináltuk végig a rendszerváltást, évekig jártunk.

Ezek szerint a legfőbb indok a politika mellett a szerelem volt, és annak bizonyítása, hogy igenis lehet egy rossz tanuló fideszes?

Benne volt, igen, de a Kádár-rendszer iránti ellenszenvem és a vérmérsékletem is erre sarkallt. Már gimnáziumban ’86-87-ben kampányt szerveztünk, elindultam a diákigazgató-választáson. A tét az iskolanapok szervezése volt, meghívtam például Cseh Tamást. Egyszerűen kikerestem a számát a telefonkönyvből. „Ugorjon föl hozzám, a Bartók Béla úton lakom, megbeszéljük” – mondta. Kicsit megszeppenve ültem a konyhájában. Galambos Péter (Galamb) barátommal elég hamar átvettük az iskolarádiót is, a szünetekben Kontrollt, URH-t és hasonló ismeretlen rétegzenéket toltunk. Egyszer aztán beolvastuk a Duna-kör felhívását a Bős-Nagymaros vízi erőmű elleni nagy tüntetésre. Azzal túlmentünk a határon. Szerencsénkre Féja Endre, a népies író, Féja Géza fia volt az igazgató. Miután az üvöltöző, az azonnali kirúgásunkat követelő párttitkár néni kiment az irodájából, visszaadta az ellenőrzőnket azzal, hogy „Na, fiúk, a tüntetésen találkozunk. Most menjenek vissza az órájukra.” Ezek után lettem a Fidesz tagja. Akkoriban minden egyszerre történt, kaotikusan. Sűrű volt az élet, nem volt, aki megmondta volna, mit tegyünk és hogyan! Azt se éreztem hátránynak, hogy 18 éves vagyok, éppen annyit tudtunk a jövőről, mint a 40-45 éves konzervatív MDF-esek. Senkinek sem volt még gyakorlata.

Eleve elrendelt dolog volt, hogy önkormányzati képviselő lesz ezután? Tudatos döntés volt vagy a szerencsén múlt?

1990 őszét írjuk, akkor érettségiztem, anyám nagyon kétségbe volt esve, hogy nem fognak átengedni, mert mindennel foglalkoztam, csak a tanulással nem. Illetve a filozófia fakultációkra lelkesen készültem, mert jó volt a tanárom, de egész más dolgok kötöttek le, mint az érettségi. Például, hogy péntek délután négyig kellett leadni a jelölti listát az önkormányzati választásokra. Összeállítottunk egy 10 fős szakértői stábot. Az aznapi – akkor még liberális – Magyar Hírlap elemzéséből viszont világosan látszott, hogy 14 helyünk lesz. Elég jól állt a Fidesz.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Népszerűbbek voltak, mint ahogyan számolták.

Igen, a listánkon komoly emberek szerepeltek, volt köztük orvos, mérnök, tanár: vagyis szakemberek voltak, nem gyerekek. Szükségünk volt viszont még négy főre: az mégiscsak blamázs, ha több helyet nyerünk, mint ahány jelöltünk van. Érkezési sorrendben felírtuk magunkat a listára: így lett jelölt az a bizonyos gyönyörű lány meg néhány barátom az óbudai Fideszből. De anyámnak nem mertem elmondani, csak miután megválasztottak.

Ez az a választás, ahol Tarlós István megnyerte az SZDSZ színeiben a III. kerületet. De akkoriban még nem közvetlen polgármester-választás volt, hanem a nyertes pártok egyeztek meg, kit választanak. Ha ilyen jól állt a Fidesz, miért nem fideszes lett a polgármester?

Azért, mert a Fidesz az SZDSZ-szel koalícióban indult, és az előkészítő tárgyalások során előre megállapodtunk a helyekről. Ők nagyon akarták a polgármesteri széket, jelöltjük is volt, szemben velünk. Akkor még úgy állt össze a Fővárosi Közgyűlés, hogy minden kerület delegált egy embert a fővárosba. Azt gondoltuk, hogy ez a plusz fővárosi képviselői poszt lesz a legfontosabb politikai pozíció a kerületi polgármesterség után. Ez valahogy én lettem, valószínűleg azért, mert akiknek konkrét szakmája volt, azokat a saját területükre küldtük. Vakon kellett posztokat elosztani, senki se tudta pontosan, hogy mi milyen munkával jár majd, de a parádés szakembereink a kulturális, az oktatási és a környezetvédelmi bizottságok élén kötöttek ki – ezeken a területeken komoly szándékaink voltak.

Így lett 19 évesen egyszerre fővárosi és óbudai önkormányzati képviselő.

Fél évre rá megválasztottak a kerületi Fidesz-frakció vezetőjének is. Tettem a dolgom, és elkezdtem megszeretni. Elképesztő pörgős időszak volt. Hiper változatos és termékeny!

Mi lett az egyetemmel?

Semmi, arról szó nem volt.

Azóta van diplomája?

Igen, aztán elvégeztem a főiskolát Pécsett, majd 2000-ben az egyetemet ugyanott, most a doktorit csinálom az ELTE Szociológia Doktori Iskolájának az interdiszciplináris társadalomkutatások programjában. Skandináv modell szerint tanulok. Most az érdekel, hogy a jobb- és baloldali kormányok a rendszerváltás óta a kampányaikban milyen kultúrpolitikát ígértek, és kormányra kerülve milyen pártcsalád szerintit valósítottak meg.

Hogy zajlik egy 19 éves srác politikus karrierje? Oké, hogy senki sem volt profi, de idősebbek és olyan emberek voltak jelen akkor a politikában, akik vártak volna erre a pozícióra. Hogy néztek a fiatalokra?

Nagyon bosszantottuk őket, kétségtelen. Főleg az öreg fasisztákat, bennük nagy volt az indulat, s hát velük voltunk a legpimaszabbak is.

A második legnagyobb frakciót adtuk az óbudai képviselő-testületben, ami praktikusan azt jelentette, hogy nélkülünk nem tudtak megszavazni semmit: kénytelenek voltak megállapodni velünk. Frakcióvezetőként az összes végső megbeszélésen részt vettem, Tarlósnak velem kellett megegyeznie. Ebben rengeteget segített a fővárosi képviselőség, mert amit csütörtökön a Fővárosi Közgyűlésen láttam, vagyis, hogy miként csinálják a nagyok – gondolok itt a szónoki fordulatokra, a stratégiaépítésre, a tárgyalástechnikákra és a szövetségkeresésre –, azt pénteken és hétfőn alkalmazni tudtam a kerületben.

Mi volt, ami igazán meglepte?

Magánemberként az, hogy mi ezért pénzt kaptunk. 18 évesen elköltözhettem otthonról, bérelni tudtunk egy lakást, ami már akkor sem volt magától értetődő lehetőség. Politikusként pedig az, hogy az ölünkbe hullott egy közös épület, egy székház. Minden pártnak minden kerületben kiosztottak egy-egy ingatlant az MSZMP pártvagyonból. A harmadik kerületiek közül mindenki értékes belső-óbudait akart, a kisgazdák is, a szocik is, míg a mi egyetlen és legfontosabb szempontunk az volt, hogy legyen jó nagy az épület, mindegy hol van. A csillaghegyi III/8-as pártközpont lett a miénk, ami később Banán Klub néven vált ismertté. Különösen éreztük magunkat, amikor első alkalommal léptünk be a sötét, poros, akkor már évek óta zárva tartott pártházba. Tele volt vörös zászlókkal, súlyos drapériákkal, Lenin-képekkel. Nem csak a függöny, de minden a miénk lett. Az első pillanattól kezdve világos volt, hogy mi itt kultúrházat és nem pártházat akarunk csinálni.

Ennek az oka az amatőrség vagy az eltérő szemlélet volt?

Abszolút az amatőrség. Illetve az, hogy bennünket akkor mi érdekelt: ne felejtse el, 1990-ben alig volt egy-két érdekes kulturális helyszín a városban. Mindenki naivan jót akart tenni. Tarlós például csatornázni akart, mert mélyépítő mérnök volt. Mi koncerteket akartunk, találkozási pontot a fiatalok számára. Ez az idilli állapot szerintem nagyjából az első ciklus végéig tarthatott. Mi, a „gyerekek”, egyébként csináltunk vicces dolgokat is. Demszky Gábor eskütételén például eldugtuk a személyi igazolványát. Nem volt akkor ülésrend, valahogy mellette kötöttünk ki, ő már előre kikészítette a papírjait, hogy ne kelljen bajlódnia velük, amikor szólítják.

Budapest első szabadon megválasztott főpolgármestere nem tudta letenni a hivatalos esküt ön és a haverjai miatt, mert eldugták a személyiét?

Nem. Na jó, nem rögtön… Aztán persze visszaadtuk neki.

Óbudai Fidesz-frakcióvezetőként a még most is regnáló fideszes politikusokkal mennyire volt közvetlen kapcsolatban? Hogyan működött a párt belülről akkor?

Pici és lapos szervezet volt, mindenki ismert mindenkit, és mindenki beszélgetett mindenkivel! Kivéve a Varga Tamás-Simicska duót. Amikor beléptél a Lendvay utcai székházba, az előtérből balra kanyarodva egy kis lépcső vezetett fel a pénzügyi osztályra, ahova mi soha nem léptünk be. Fura hely volt:

lila és piros öltönyökben, aktatáskával és hatalmas, menő autókkal jártak, pedig akkor még Orbán Viktornak is csak egy 1500-as szolgálati Ladája volt.

Nem tudtuk, hogy pontosan mi a dolguk, az szigorúan bizalmas volt. Utólag egyet mondhatok: nekünk eszünkbe nem jutott, hogy a pozíciók felhasználhatóak lennének egyéni vagyonszerzésre!

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Miközben jelentős mennyiségű közpénzről döntöttek. Tényleg fel sem merült, hogy a kapcsolati tőkével és információval, amivel rendelkeztek, csak lehet némi pénzt, akár legálisan is megszerezni?

2020-ban lehet, hogy röhejesen hangzik, de nem. Pedig tényleg nagy pénzekkel gurigáztunk, hamar megtanultunk költségvetést készíteni, ami azóta is hasznos tudásnak bizonyult egyébként, hálás vagyok érte. Mi alapvetően a saját életünkben fontos dolgokhoz ragaszkodtunk. Jó iskolák, bicikliutak, koncertek, a Banán Klub és így tovább. Közkultúrára kértünk támogatást. Eszünkbe se jutott a saját zsebünk.

Mikor hitte el magáról, hogy politikus lett? Volt ilyen pont?

Belefolytam az ügyekbe, döntenünk kellett. Fel sem merült bennem, hogy nem vagyok az.

De a politikusi karrier volt az életcélja?

Igen, egy darabig. Még Tarlóssal is voltak olyan esti sörözős beszélgetéseink, hogy nem akarja ő ezt a III. kerületi polgármesterséget örök életében csinálni, átadná a tapasztalatait. Lehettem volna az utódja vagy mi.

Tényleg jóban voltunk. Ott kezdett ez felfesleni már az elején, amikor elmesélte, hogy kiket tart a példaképeinek. Például Pinochetet, de imádta a római történelmet is, főleg a császárság korát, Nero volt az egyik kedvence. Kölcsönadott könyveket, beszélgettünk, és elég hamar felfogtam, hogy az ő liberalizmusa meg az enyém nagyon kettő. Teljesen más a világképünk.

És közben szakadt a Fidesz is.

Igen, csúnya csatározás kerekedett az Orbán-Fodor párharcból. A Lendvay utcai zöld szalonban rendezett titkos szavazás jelentette a végső összecsapást. Az eredményhirdetés után nem sokkal odajött hozzám Viktor, és azt mondta: „Andris, sajnálom, rosszul szavaztál.”

Mármint egy titkos szavazás után?

Igen. Meghökkentem. Évekkel később mesélte el Ungár Klára, amit megtudott: ahhoz, hogy azonnal tudd, ki, hogyan szavazott, szükséges az előre meghatározott ülésrend, s hogy ehhez rendelten az összes résztvevő céduláját egy kicsit máshol pecsételd le. A szavazást követően gyerekjáték sorba tenni a cetliket, és megnézni, ki hova húzta az X-et. Ezek a fiúk már ’93-ban is így gondolkodtak.

De csak nem ez volt a legnagyobb pofon, amiért otthagyta a Fideszt.

Ez egy folyamat, amelynek a végén egyszer csak ráébredsz, hogy rossz helyen vagy. Mondok mást: 1991, Fővárosi Önkormányzat, Fidesz-frakció hétvége, Ungár Klára, Baán László (2004 óta a Szépművészeti Múzeum főigazgatója – a szerk.), és én álltunk az ajtóban, nagyon gyerek voltam még. Baán Laci azt magyarázta az akkoriban frakcióvezető és parlamenti képviselő Klárának, hogy sürgősen el kell olvasnia Machiavellinek A fejedelem című művét, ha ezen a pályán akar mozogni, mert annak megértése nélkül esélye sincs labdába rúgni. Otthon gyorsan elővettem a családi könyvtárból, és egyre jobban megrökönyödtem. A könyvben leírt kíméletlen hatalomtechnikai fejtegetések egyáltalán nem fértek össze azzal, amit én gondoltam akkor a politikáról.

Ma inkább azt mondanám, hogy ők voltak a profik. Mégis csak lett egy rendszerváltás. Volt veszélye annak, hogy nem lesz?

Utólag mondhatjuk, hogy nem, de akkoriban ezt nem tudtuk, útelágazáshoz értünk. Csiklandós érzés volt, amikor pár éve Kubában járva megértettem, hogy mi fog velük történni: megérkezik a tőke, és átrendezi az egész országot. Piacgazdaságon alapuló többpártrendszer vár rájuk is. Ezt én anno nem láttam át.

Jó, ha az a sikere a rendszerváltásnak, hogy mégis csak kapitalizmusban élünk és van parlament és demokrácia – ami persze elég sokat alakult az elmúlt harminc évben, pláne az elmúlt tízben. De a rendszerváltás, az siker-e?

Igen. Szerintem ezt csak történelmi távlatból érdemes szemlélni.

Szuper szerencsések vagyunk, hogy elkaptunk egy villanásnyi jót, háború és erőszak nélkül. Kár, hogy az egyéni haszonszerzés elmosott rengeteg jó lehetőséget és jó embert. Azzal, hogy felismerték, a közből való lecsípés nem szégyen (sőt ennek még szakirodalma is van), lerombolták a társadalom bizalmát.

Rég nem az a cél, hogy jól kormányozz, hanem hogy te maradj hatalmon. Lásd Machiavellit. Az első négy évben ez messze nem így volt.

Ki lehetett volna ezt kerülni? Ma a politikus szóhoz általánosan hozzátartozik az a pejoratív kifejezés is, hogy lop. Volt annak esélye, hogy ez ne így alakuljon?

Szerintem volt. A szellemi és emberi kvalitások szintje jóval magasabban volt, mint a mostani politikusoké, pedig emlékszem, hogy ki voltunk készülve sok MDF-estől. Ma a hatalom csak arra használja a képviselőit, hogy megszavazzák, amit kell. Ezzel szemben régen igazi viták voltak, csörték, szellemi tornák, és ez hatalmas demokratikus potenciál volt.

Gondolkodom, miből táplálkozik az, hogy ennyire bízik abban, hogy a politika nem eleve „koszos” dolog?

Valamikor ’90 táján üldögéltem Párizsban, közeledtek a választások, és azt láttam, hogy a nagynéném francia férje ül, és számolgatja, hogy melyik párt ígérete hogyan befolyásolja az ő adóját. Revelatív élmény volt: a választó hozhat tudatosan kiszámolt politikai döntést. Máshol, mint egy messzi, messzi galaxisban, ahol régóta működik a demokrácia, logikusan végig lehet böngészni, kire szavazzon az ember, de nálunk 110 százalékig csak érzelmi döntés a szavazás. Az a jelentős különbség Nyugat- és Kelet-Európa között, hogy ők tudják, milyen két fél között köttetett egyenrangú kapcsolatban élni – mi viszont csak azt tudjuk, hogy milyen, amikor felülről segítenek, észre sem vesznek vagy elutasítanak. Ez lényegében megmagyarázza, mi siklott félre a rendszerváltáskor, mert a meggazdagodás útja a hatalommal jóban levés és a közpénzből való pénzszerzés lett. Olyan, mint a királyok lovagoknak adott stallumai a középkorban.

Mit csinált ’94 után? Maradt a Banán?

Igen, tíz éven át volt az életem közepe. Annak ellenére, hogy Csillaghegy nem a progresszív fiatalok tipikus célpontja, jól ment a klub.

Gyanús, hogy az első pillanattól Banán Klub néven csináltak egy kultúrházat, miközben a pártnak, aminek dolgozott és képviselője volt, van egy Narancs nevű klubhálózata az egész országban. Miért Banán?

Jelezni akartuk, hogy más az alakunk.

Miközben önkormányzati képviselő is volt a narancsos Fideszben.

Jó, hát ez is déli gyümölcs, csak másmilyen! Ez volt a legnagyobb budapesti Fidesz-ingatlan. A kezdetektől, ’91-től ki akartuk venni a pártalárendeltségből, hogy független kulturális térré válhasson.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Hogy nézett ki a Fideszből való kilépésük 1993-ban?

A teljes óbudai csoport kilépett, 300-nál többen, csakúgy, ahogy az óbudai frakció, és kiültünk hatan a fővárosi Fidesz-képviselőcsoportból is. Felmerült a kérdés, hogy mi lesz a Banán Klub épületével? Mi persze tovább akartuk csinálni, akkorra már négy állandó színházi társulatunk volt, film-, zenei- és színházi fesztiváljaink, koncertsorozataink, gyerekprogramjaink, de még galambász- és bélyeggyűjtő klubjaink is. Megszületett egy hely, a mi helyünk. A felfogásunk szerint nem mi léptünk ki a Fideszből, hanem a Fidesz az értékeinkből, ezért nem vihetik ők a hozományt. Meg akartuk tartani, na! Ők ezt persze nem vették ilyen könnyedén, végül kigyúrt nehézfiúkat küldtek ránk.

Nehézfiúkat küldött önökre a Fidesz?

Jó, elmesélek egy történetet. Egyik este megjelent a Banánban egy nagy tagbaszakadt fickó, meg egy kis vékonyka, alacsony, nagy dumás csávó. Mind a ketten ballonkabátban. Hoztak egy papírt, itt tessék aláírni és már mennek is. Azt kellett volna vállaljuk, hogy három nap múlva elkotródunk a házból. A nagydarab csak állt némán, szúrós szemmel, fenyegetően, közben úgy csinált, mintha egy pisztoly dudorodna a kabátja alól, a kicsi meg fölényeskedett. Hogy igazi fegyver volt-e vagy sem, azt nem tudhattam. Ma sem tudom.

Elég krimiszerű. Mit csináltak?

Mondtam, hogy mindjárt hozom vissza a papírt, csak pontosítunk benne pár dolgot. Épp Szárnyak fesztivál volt, telt házzal, Csetneki Gábor rendezésében folyt a Vizesnyolcas című butoh-alapú táncszínház, Vázsonyi Jancsi aznap landolt szaxofonozva egy ejtőernyővel a kertben, párhuzamos valóságban éltünk. Átírtuk a papírt, de mindössze a sorrenden változtattunk: a Fidesz lemond a házról és kitakarodik az életünkből három nap múlva. Aláírtuk, majd kivittem.

Bátor. Mit mondtak?

Hogy lehet itt viccelődni, de akkor majd jönnek a nagy golyófogó emberek a Lendvai utcából. És tényleg. Másnap megjelent egy „Magyar karateválogatott” feliratú kisbusz a Banánnal szemben, kiszállt belőle nyolc tagbaszakadt férfi, bejöttek, vészjóslóan pásztázva körbejárták a helyet, majd visszaültek. Óránként visszajöttek. Ez a pszichológiai hadviselés napokig tartott. Egyik reggel aztán arra érkeztem ki, hogy a művészbejárat eltűnt, de tokostól. Ez klasszikus maffiaüzenet. Ezután fegyveres őröket fogadtunk, a Valton vigyázott ránk éveken át. A fent említett Csetneki Gábor – aki a Szárnyak Színházának vezetője és kulturális szervezőként fizetett munkavállalónk is volt – egy borús csütörtök délután összefutott az egyik Andrássy úti cukrászdában Orbán Viktorral. Pontosabban inkább belebotlott, hiszen nem ismerték egymást. Odament a makkos cipőben süteményező pártelnökhöz, illendően bemutatkozott, és némi értetlenkedéssel a hangjában elmesélte, hogy mik történtek velünk ott a végeken.

Orbán bólintott, mint akit nem lepnek meg a szavak és annyit felelt, majd meglátjuk, ki az erősebb. Győzzön az.

Ki győzött?

Elintéztük, hogy önkormányzati kézbe kerüljön az épület, így nem szerezhette meg a Fidesz. Lecsillapodtak a kedélyek és folytathattuk a munkát. Nem azonnal lett kultikus hely, de a sok egymást erősítő kezdeményezésnek hála, szépen fejlődtünk. A Magyar Narancs és a Pesti Est önzetlen segítségének köszönhetően volt sajtónk, a később híressé váló Kispál vagy Quimby első rendszeres budapesti fellépései is nálunk zajlottak. A rétegprogramok után már ezreket vonzottak a Zene Ünnep koncertjei június 21-én, vagy a Francia Intézet segítségével három éven át szervezett EuroConnections sorozatunk. Közben indítottunk Békásmegyeren egy szociális ifjúsági alapítványt (SZIA) is, de ugyanitt alapítói voltunk Donáth László evangélikus templomának. A többnyire konzervatív környékbeliek kezdetben idegenkedve fogadták a pártházba beköltöző fiatalokat, aztán mégis: mind a mai napig Banán Klubnak hívják, pedig már vagy tíz éve Csillaghegyi Közösségi Ház a neve.

A Banán Klub után mi történt?

Az egyetemi művelődési menedzsment szak elvégzése után megpályáztam a Petőfi Csarnok igazgatói posztját a kétezres évek elején, de nem nyertem meg. Aztán szakértőként a Közraktárak hasznosításán dolgoztam egy évig a fenntartható kulturális tér koncepcióján. A 2002-es választások után felhívott a miniszterelnöki hivatalból valaki, mit gondolok, mi legyen a Millenáris sorsa? Álltam a 86-os busz megállójában, telefon, kapcsolhatom-e az államtitkár urat, be tudnék-e menni most azonnal a Parlamentbe, satöbbi. Én előtte tényleg szénné nyilatkoztam magam a Millenáris ellenében. Abban az időben kevés kis-közepes koncertterem működött a városban, a Fonó, a Banán, a Trafó és még pár másik underground hely. Nagyon zavart, hogy a Millenárison minden koncert ingyenes volt, ráadásul a fellépők háromszoros gázsit kaptak. Értettem, hogy mi a politikai cél, de szétverték az épp formálódó piacot, ráadásul erőből! Klasszat csináltak, minőségit, de otrombán, tekintet nélkül a többiekre. Csak mert volt egy csomó pénzük.

Ezek után átvette, és kapott egy csomó pénzt.

Amit másként használtunk. Leült velünk Medgyessy Péter, hogy csináljunk egy rendes kulturális helyszínt a Millenárisból, mossuk le a fideszes bélyeget. 30 évesen lett először főnököm. Mizsei Zsuzsa ügyvezető vitte a korábbi visszaélésekkel kapcsolatos ügyeket, én művészeti igazgatóként szabad kezet kaptam. Igazi gyár volt a Millenáris, egyfajta kulturális nagyüzem. A csúcson havonta 70-150 programot bonyolítottunk le a 22 ezer négyzetméteres épületekben. 2003-ban pontosan 1568 programot szerveztünk – koncerteket, színházi előadásokat, kiállításokat, gyerekfoglalkozásokat, tudományos előadásokat. Évekig mi bonyolítottuk a Filmszemlét, hja, akkor még volt ilyen. Közel egymillió látogatót fogadtunk, s mindezt nyolcad annyi pénzből, mint az elődeink. Remek stáb volt, vagy negyvenen dolgoztunk együtt – Zsuzsával és a közvetlen kollégákkal máig megőriztük a barátságot. Majd’ három évig tartott ez a paradicsomi állapot.

A Millenáris egy fideszes presztízsberuházás. Akármilyen utat járt be, a Fidesz mindig ott volt a feje fölött. Csinál egy kulturális helyet a Fidesznek, amit megpróbál tőle függetleníteni, majd sok évvel később a Fidesz csinál egy kulturális helyet, amit megint megpróbál függetleníteni.

Erre így még nem gondoltam.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Ki vagy mi vetett véget ennek a paradicsomi állapotnak?

Az SZDSZ. Ostoba ügyek mentén állandósult a feszültség a tulajdonosi jogokat gyakorló Informatikai Minisztérium és köztünk. A casus bellit végül a Millenáris plakátjának színe szolgáltatta, amiről azt gondolták, kéknek kell lennie, lévén az a pártjuk színe. Sérelmezték továbbá, hogy miért tartunk hagyományőrző kézműves gyerekprogramokat. Ilyen hülyeségekkel foglalkoztak miniszteri kabinetülésen. Mi mondjuk már azt se értettük, hogy mit keresünk az informatikai tárca fennhatósága alatt, de nyilván valami alku részeként odakerültünk. Akkor indították el a Jövő Háza koncepciót. Odatelepítettek 100 darab, hálózatba kötött számítógépet, amelyekhez bárki leülhetett játszani, ennek következményeként a környező gimnáziumokból mindenki ott lógott és lövöldözött iskola helyett. Én kellemetlenkedtem, arcoskodtam, míg egy ponton rájöttek, hogy végül is engem ki is lehet rúgni. Szar volt.

Itt sem szakad vége a politikában gyökeredző karrierjének, hiszen innen ment Párizsba.

Bozóki Andrást kinevezték kultuszminiszternek. Nem voltunk semmilyen kapcsolatban, de abban biztos voltam, hogy hasonlóan gondolkodunk a kultúráról. Amikor nyilvános pályázaton elindultam a Párizsi Magyar Intézet igazgatói posztjáért, ez be is bizonyosodott anélkül, hogy valaha erről beszéltünk volna: ketten maradtunk végül versenyben Rockenbauer Zoltánnal.

A korábbi fideszes kulturális miniszterrel. Nem ő nyert.

Nagy vita alakult ki erről anno, vezércikkekben elemezték a döntést. Volt, aki Bozóki szemére hányta, hogy miért nem gyakorolt politikai gesztust az árokbetemetés jegyében, de a miniszter azt felelte: nem politikai, hanem szakmai döntést hozott. Az ő miniszteri krédójához az általam vázolt „nyitott ház” koncepció állt közelebb. Megjegyzem, mára már gyakorlatilag a pályázat és a kinevezés se nyilvános, nincsenek erről valódi közéleti viták. Kár!

Elég erős váltás diplomatának menni az ön történetével.

Nem annyira. Két területen dolgoztam eddig: a kultúra és a külügy. Nem meséltem még, de életem második fizetős állása – még az önkormányzati képviselőség előtt – a Fidesz külügyi osztályán volt.

Miért, mi volt az első fizetős állása?

Lovas kaszkadőr voltam a visegrádi palotajátékokon.

Tipikus diplomata!

Na ja! Külügyesként is kerültem harci helyzetekbe.

A vilniusi forradalom idején, 1991 januárjában kellett Moszkvába utazzak, hogy a Fidesz nevében Borisz Jelcinnel tárgyaljak. Ez nem jött össze, csak egy koccintásig jutottunk, mert a vodka ködfelhőjéből tekintett rám.

Ugyanakkor még otthon Demszky megkért, hogy ha már úgyis „arra járok”, utazzak el Vilniusba is, s vigyem el Budapest testvérvárosi ajánlatát az oroszok által lerohant Litvániának. A tolmácsommal átrepültünk Moszkvából az épp harmadik napja megszállt városba, úgy csempésztek be éjszaka a Parlament köré vont ostromgyűrű mögé. Tűzszünet volt. A képviselők 0-24 órában üléseztek, az ülésterem alatti csarnokban aludtak katonák és védők, a terem közepén egy fehér zongora állt, ahova néha valaki leült muzsikálni, hogy ébren tartsa a népet. Átadtam Budapest szimpátiaüzenetét. Levetítették nekünk az előző nap rögzített felvételeket, a ki tudja milyen szer hatása alatt álló orosz kommandósok által excentrikus lövedékekkel meglőtt helyiek temetetlen tetemeiről. Ezek után kifejezetten megijedtem, amikor a litván külügyi bizottság elnökének szobájában lévő hátizsákunkból eltűntek az útleveleink és a Moszkvába visszafele szóló vonatjegyünk. Volt, hogy a tolmácsommal csak az asztal alatt átadott kis cetliken mertünk értekezni, mert nem volt kérdés, hogy lehallgatnak. Sosem féltem annyira, mint akkor. Egyáltalán nem volt biztos, hogy kijutunk onnan. Néhány óra múlva egy titkárnő bejött, és kedves mosollyal közölte, hogy szerencsére megtalálták az iratainkat. Vonatra szálltunk, de a hálókocsinkban már „aludt” valaki. Egyértelmű volt, hogy tud magyarul. Egész úton nem mertünk megszólalni. Moszkvában már végig lépésben jött mögöttünk egy fekete autó, amíg el nem hagytuk az országot.

Párizsban diplomataként ennél szívélyesebben fogadták.

Inkább amiatt aggódtunk, hogy mivel a „nyitott ház” koncepciómmal túl sok érdeket sértettem, már a kiérkezésem előtt ellenséges volt velem a közeg. Még be sem mutatkoztam, már utáltak. Nem tudtuk a feleségemmel – aki a titkos tanácsadóm volt az elején –, kitől várható a következő jobb horog. Elképesztő sztorikat pletykáltak rólam, és mentek a feljelentések is.

Négy évet csak kihúzott ott is.

Végül öt lett belőle, mert pár év után Hiller is elfogadta a munkámat. Öten voltunk „Bozóki-árvák”, akiket nem Hiller nevezett ki intézetigazgatónak. Az ő visszatérésének idején nagyon nem szerettek bennünket a minisztériumban, nem is nagyon köszöntek. Egy aktuális évértékelőn Hiller szokása szerint minden igazgató teljesítményéről egyenként véleményt mondott. Bár korábban volt pár párizsi csörténk, kiemelte a munkámat, a franciaországi magyar jelenléttel elégedett volt. 18 ország Párizsban működő kulturális intézete engem kért fel a nemzetközi JazzyColors fesztivál elnökletére, a rendszerváltást ünneplő Trabant-felvonulásunk a Champs-Élysées-n és az életnagyságú 40 méteres vasfüggönydarab képei is bekerültek az országos tévék esti híradóiba, és párizsi iskolák hozták ki az osztályaikat rendhagyó történelemórákat tartani. Parodisztikus volt, ahogy a főosztályvezetők, akik reggel még nem köszöntek, az ebédnél már egymást váltották az asztalomnál, érdeklődtek a hogylétem felől, s hogy miben segíthetnek. Az apparátus átállt.

Ezután szakított a politikával teljesen. A barátok is kihullottak a rendszerből, ahogy hatalomra került a Fidesz. Volt terve?

Vélelmeztem, hogy nem fogok munkát találni. Amihez én értek, ahhoz nélkülözhetetlen az állam. Nem lehet piaci alapokon, Magyarországon azt a színvonalat létrehozni, amit én az elmúlt 30 éves tapasztalatommal szívesen csinálnék, túl kicsi hozzá a fizetőképes kereslet. Volt pár próbálkozás Magyarországon a Pesti Esttől a Szigetig, de csak ez utóbbi maradt fenn. Nekik dolgozom már 11 éve, a francia képviseletet látjuk el a feleségemmel – aki a munkában is társam – és a kollégáimmal.

Mennyire esik ki az ember a politikából, ha 16 évig másik országban él?

Hamar. Az emigrációból ritkán vezetett visszaút, Rákóczitól Kossuthon keresztül Bartókig mindenki kint maradt. Az a tudatos döntésünk jelentette a védőhálót, hogy minden évben fél évet itthon, fél évet pedig Franciaországban töltünk. Emiatt nem estünk ki a magyar mindennapokból. Nemrég olvastam egy érdekes nyilatkozatát Ablonczy Balázsnak, párizsi utódomnak. Történészként arra a megállapításra jutott, hogy „akik elmentek Nyugat-Európába vagy a tengerentúlra, azok kvázi meghaltak” az itthon maradottak szemében! Én őszintén bízom abban, hogy képesek leszünk előnyünkre váltani a sok külföldre szakadó, ereje teljében lévő, tanult honfitársunkat, és ahelyett, hogy lemondanánk róluk, bevonjuk őket valahogy az építkezésbe.

De közben Franciaországban már gyökeret vert.

Én erről úgy gondolkodom, hogy ugyanabban az országban lakom – amit Európának hívnak – csak egy másik végében.

Kacérkodik azzal, hogy visszatér a politikába?

Sose hagyott nyugodni. De másképp gondoltam, mint Karácsonyék, ha úgy tetszik, nem voltam annyira bátor.

Lett volna főpolgármester-jelölt?

Kizárólag független jelöltként indultam volna, a pártok külső támogatásával. Azon morfondíroztam, hogy felépítek egy mozgalmat, mint Pozsonyban vagy Prágában a barátaim. De majd’ egy év gondolkodás után arra jutottam, hogy ezzel nem tennék jót a városnak. Ehhez a dilemmához szerencsére Karácsony másképp állt, és nagyon remélem, hogy neki lesz igaza.

Ha harcosan szembemegyünk a kormánnyal – márpedig csak úgy van értelme –, akkor előbb-utóbb elzárják a pénzcsapokat. Annak pedig az a vége, hogy nem fog járni a metró.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Azt gondolja, a most kibontakozó kormány–főváros háborúnak az lesz a vége, hogy a város tönkremegy?

Nem, már középtávon sem, de lesz ilyen rövid távú mellékterméke. A jövő Pozsonyban már látszik. Igenis rést lehet ütni a pajzson, le lehet győzni a kormányzó pártot, csak ezen az egy vagy két cikluson túljutni nem biztos, hogy szép történet lesz. Karácsonynak és az ellenzéki kerületek és a szabad városok vezetőinek kommunikációja mindenesetre roppant biztató! Felvillanyoz, hogy nem kijelentéseket tesznek, hanem párbeszédet, dialógust kezdeményeznek. Megjelenítenek értékeket. Szóba állnak, reagálnak, reflektálnak. Csupa olyan dolgot tehát, amitől az elmúlt évtizedben már elszokott a publikum!

Tulajdonképpen most arra vár, hogy lemenjen egy vagy két ciklus háborúban, valaki megnyerje, és utána visszajön?

Nem, annál már öregebb vagyok, hogy várjak. Bosszantóan sok időnk ment el már eddig is arra, hogy majd jobb legyen! Az őszi választások reményt adtak, ha nem is vagyunk többségben, teljesen egyedül sem vagyunk. Szerintem érdemes most a város felé fordulni és segíteni azokat, akik be mertek szállni a harcba. Van egy csomó megoldható kérdés: a bulinegyed rendbetételétől a köztisztaságon át a jelenleg is érvényes törvények, rendeletek betartatásáig, de akár a hivatalok által használatos bikkfanyelv leegyszerűsítése is ilyen lehet. Igenis, lehet jót tenni!

Most, az életútját végignézve még egyszer felteszem a kérdést. Hogy látja a rendszerváltást?

Így a temetésem előtt? Köszönöm. Szerintem továbbra is pozitív, a generációnk nagy eseménye, de nemcsak azért, mert fiatal voltam és jók voltak a csajok, hanem mert jót tett ennek az országnak. Ahogy most ez az őszi választás is: utána egy-két napig mosolygós, optimista tekintetekkel lehetett találkozni, vadidegen emberek bizakodva beszélgettek egymással a buszon, még a sofőr is bekapcsolódott. Tudja, „Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.” Akkor volt két-három jókedvű, reménységgel és bizalommal teli évünk, ez nagyon fontos. Jó, hogy kijöttünk a szürkeségből. Ma már mégse arról szól a dal, hogy „Ötmillió tonna szürke festék kell még!”

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.