Roszík Gábor: Kiléptem a folyosóra, tele volt kommunistákkal, atyaég, mi lesz itt

Gödöllőről a világfigyelem középpontjába, és vissza. Nagyinterjú.
Korábban a témában:

Hányszor fogtak fegyvert önre?

Életemben egyszer. De az emlékezetes volt: 1989. január negyedike, késő este, Gödöllő, kihalt mellékutca, mellém ér egy alak, előveszi a pisztolyát, kibiztosítja, s így szól: „Munkásőr vagyok, mit szólsz, ha lelőlek?”

Mit szólt?

Nem szóltam én semmit, mentem tovább. Nem lőtt.

Aznap délután nyilvános közgyűlést tartott a gödöllői MDF-csoport, és a tagok kezdeményezték a választókerület képviselője, bizonyos Cservenkáné visszahívását.

Bizonyára ez akasztotta ki a revolveres munkásőrt.

Cservenkáné az első kommunista, akit sikerült kitúrnia az ellenzéknek az állampárti parlamentből. Ön vitte tovább a mandátumot, ön az első demokratikusan választott képviselő. Nem volt még harmincöt éves, de azért túl egy s máson.

Életútinterjú lesz?

Mikor, ha nem most: harminc éve váltottunk rendszert. Ráadásul ön az a hős, aki az első sorban rohant az ellenfél lövészárkai felé, mégis túlélte a háborút. Nagyon nagy ember kellett volna legyen, püspök, kancellár, miniszter, ehelyett börtönlelkészkedik és idősek otthonát és anyaotthont gardíroz Gödöllőn. Forradalmárnak jó volt, politikusnak alkalmatlan?

A politikus legfőbb feladata a szegények segítése. Részben jó törvényekkel, részben tevékenységekkel. És én 1991-ben, még országgyűlési képviselőként létrehoztam egy alapítványt nehéz helyzetben lévő gyermekek, családok megsegítésére, aztán 1994-ben megnyitottuk Magyarország első anyaotthonát, amit 2007-ben idősek otthonával bővítettünk, újabban pedig nevelőszülői hálózatot is működtetünk. Ez se kevés.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Több. Az Országgyűlésből viszont hamar kipörgött. Bánja?

Dehogy bánom. Pláne ebbe a mostani törvényhozásba nem kívánkozom.

Honnan jön a Roszík név?

Szlovák, harmatocskát jelent, az őseim háromszáz éve jöttek át Felvidékről.

Az édesapja is lelkész volt.

Méghozzá igen aktív: a gyülekezete folyamatosan bővült, a községében minden újszülöttet megkereszteltek, minden esküvő és minden temetés egyházi volt, minden gyerek járt hittanra. Ötvenhatban tagja volt a helyi forradalmi bizottságnak, ezzel együtt a padlásán bujtatta a népharag elől menekülő párttitkárt. A szüleimtől örököltem az ellenzékiséget, miközben velük szemben is folyamatosan lázadtam. Szakadásig hallgattam a Beatles, a Rolling Stones, az Omega, az Illés, Koncz Zsuzsa, Zalatnay, Kovács Kati számait, és egyik sem illett a lelkészlakba. Ráadásul rengeteget csavarogtam, már tizenévesen évente kétszer-háromszor kivonatoztam barátokhoz az NDK-ba, akkor is, ha a szüleim nem engedtek el. Fillérekért lehetett utazni, iskola után angolt tanítottam, abból gyűlt össze a pénzem. Pont betöltöttem a tizennégyet a hatvannyolcas csehszlovákiai magyar bevonulás idején, épp Nyugat-Németországban nyaraltam egy idős házaspárnál, és megkövülten néztem a német televízióban a lerohanás képeit, különösen azt, amikor e gazemberség kapcsán előkerültek a mi ötvenhatunk dokumentumai, a tankok, a lövöldözések, a temetetlen halottak a pesti utcán. Igazából ott lettem szilárdan ellenzéki.

Augusztus végén úgy jöttem haza, hogy a német újságok Csehszlovákiával foglalkozó oldalaiba csavartam a cipőimet, a zokniimat, az ingeimet, mindent.

A határt megúsztam, és amikor otthon kisimítva az asztalra helyeztem a lapokat, a szüleim leszédültek a földre, „ha ezt megtalálták volna nálad, nekünk is végünk van”. Két nappal később kezdtem az első gimnáziumi évet. A tanárnő az első osztályfőnökin megkérdezte, ki szedi össze a KISZ-tagsági díjat, nem jelentkezett senki, mire fölcsapta a naplót, Csöbönyei Istvánnál nyílt ki, „jó, akkor a Csöbönyeinél fizessetek”, mire jelentkeztem, hogy „tanárnő, kötelező?”. Visszakérdezett, mi a nevem, elárultam, bólintott: „Roszík. Hm. Roszík Gábor! Nem, nem kötelező. Ülj le.” Abban az időben valószínűleg én voltam az egyetlen diák a gimiben, aki nem lépett be a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe. Amit politikai állásfoglalásnak szántam.

Szankció?

Végig azt éreztem, szívatnak. Az osztályban minden közösségi megnyilvánulás KISZ-es alapon zajlott, KISZ-es volt a kirándulás, KISZ-es a Mikulás-buli, KISZ-es a karácsony. És az osztályfőnöknő mind előtt megkérdezte a többieket, hogy jöhet-e a Roszík is, mire kórusban igennel feleltek a társaim. Valójában iszonyú jól jártam: a bulikban benne lehettem, a tagdíjat megspóroltam, és még demonstráltam is.

Hogyan került teológiára?

Nehezen. Édesapám a renitensségem miatt nem támogatta, hogy lelkész legyek. Miközben én csodáltam az ő fantasztikus igehirdetéseit. Az volt bennem, hogy szeretnék én is ilyen hatással bírni az emberekre. A középiskolás évek alatt nyaranta részt vettem kántorképző tanfolyamon, zenélni, orgonálni tanultunk, lelki gyakorlatot végeztünk. Az egyik kurzuson szó esett Ézsaiás próféta elhívásáról, ami úgy történt, hogy kérdi Isten, „ki megy el az én szolgálatomra?”. Ézsaiás válaszát mélyen átéltem, átéreztem, azóta is iránytűm, így hangzik: „Itt vagyok én, küldj el engem!”

Az elhivatottsága ellenére ön a szemináriumban sem volt egyszerű eset.

Párszor ki akartak rúgni. Jobbára a politikai megnyilvánulásaim miatt. A legnagyobb botrány mégis „embercsempészet” miatt kerekedett:

1973 nyarán három keletnémet barátomat láttam vendégül, az első éjszakára fölvittem őket a kollégiumi szobámba, és az ügyeletes besúgó feljelentett.

A hallgatók között is folyamatosan akadtak vamzerek, a dékán pedig egyenesen III/3-as volt, a teológiai tanársághoz állami hozzájárulás kellett.

Lehet egyszerre hinni az Úrban és a kommunizmusban?

A lelkészek kétharmada elfogadta a rendszert. Engem Káldi Zoltán, a „vörös püspök” szentelt pappá, ő találta ki a diakóniai teológiát, amit azt jelenti, hogy miként Jézus szolgált, nekünk is szolgálnunk kell, az embereket és a rendszert is. Igehirdetéseibe mindig beleszőtte, hogy „itt élünk, ezért segítenünk kell a szocializmust, hiszen az egyháznak és a híveknek is előnyös, ha jóban vagyunk a hatalommal”. Mélyen hitt ebben.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Gyávaság?

Pragmatizmus. Opportunista volt.

Káldit beszervezték?

Igen, már nyilvánosak az általa írt jelentések.

Önnél próbálkoztak?

Megközelíthetetlen voltam. A teljesen nyilvánvaló politikai meggyőződésem miatt meg sem kíséreltek beszervezni egy jó darabig.

Egy jó darabig?

1987-ben talált meg egy belügyes pasas, Szabó Kálmánként mutatkozott be, felfedte, hogy a szolgálatoktól érkezett, faggatott, ismerem-e ezt, ismerem-e azt, mikor találkoztam velük utoljára, azt válaszoltam, a barátaimról nem szokásom fecsegni. Hetekkel később azzal jött vissza, hogy tudja, milyen sokat utazom, szívesen segítene útlevélben. Mondtam, nem létkérdés számomra az utazás, ha kapok útlevelet, megyek, ha nem kapok, maradok.

Harmadjára 1989 áprilisában csöngetett be a hülyéje, a városkánk a rendszerváltás lázában égett, kimegyek, ott áll a pasas, hogy „lelkész úr, beszélhetnénk?”.

Elküldtem a… most inkább nem mondom meg, hova.

Ön 1978-ban végzett a teológián, s a Magyarországi Evangélikus Egyház Külügyi Osztályára került. Hogyan keveredett kapásból olyan magasra?

Véletlenül. A felszentelésemkor jelezte a püspök úr, hogy februártól lesz helyem egy kis faluban, Zalaistvándon, ám az addig hátralévő pár hónapban segítsek a külügyi osztályvezetőnek: napi nyolc órában egy levelekkel, képeslapokkal, meghívókkal teli ruháskosár tartalmát válogattam, iktattam. Aztán irány Zalaistvánd, negyvennégy település tartozott hozzám, szerettem. 1984 januárjában kerültem át Gödöllőre. Megüresedett az állás, pályáztam, a püspök nem akart odaengedni, de édesapám, aki jóban volt vele, rábeszélte. Káldi bánta is utóbb az engedékenységét, de akkor már késő volt.

Miért bánta meg?

Akadtak politikai megnyilvánulásaim, amik gondot okoztak az egyházamnak.

A szószékről is politizált?

Onnan soha.

A ’87. március tizenötödikei akciója minek számít?

Akkor sem igehirdetésnél politizáltam. Abban az évben vasárnapra esett az ünnep. A párttitkár szokás szerint a városi Petőfi-szobornál kívánt ünnepelni délelőtt tíz órakor. Pár nappal korábban megkértem, csúsztassa egy órával a rendezvényt, a fúvószenekarával meg a beszédeivel ne zavarja meg az istentiszteletet, ami ugye mindig vasárnap tízkor tartatik a főtér közepén található templomunkban. Engedett. Szépen lement az istentisztelet, tizenegy előtt pár perccel kitódult a gyülekezet, az élen én Luther-kabátban, de nem hazafelé vettük az irányt, hanem a kommunisták döbbenetére a szoborhoz vonultunk, ahol koszorút helyeztem el, meghajtottuk a fejünket, s távoztunk.

Reakció?

Az ellenállás megnyilvánulásának vették.

Az is volt, nem?

Az, persze.

Szívességet kért, megkapta, visszaélt vele.

Így is fel lehet fogni. De hát nem csak a párttitkárral voltam én fasírtban. Amikor Gödöllőre kerültem, az esperesem kérte, tegyem tiszteletemet az Állami Egyházügyi Hivatalnál.

Húztam az időt, de püspöki nyomásra két év múltán beballagtam. Tornacipőben, farmerben, pólóban.

Az előszobában ünnepi ruhás lelkészeket találtam, lehettek úgy tízen, ügyintézni érkeztek. Mondtam a titkárnőnek, sok a dolog, legföljebb tíz percet várok, elkerekedett a szeme. Letelt a tíz perc, nem szólítottak, távoztam. Balhé lett, egy hónap múlva ismét menni kellett, mentem, ugyanolyan illetlen öltözetben, azonnal beeresztettek, kérdezte a főnök, mit tartok a legfontosabb feladatomnak, mondtam, azt, hogy megtaláljam a rejtőzködő evangélikusokat, ennek érdekében rendületlenül látogatom a híveket. Mire ő: „Lelkész úr, ne zaklassa az embereket.” Kifordultam.

1988 októberében részt vett az MDF gödöllői szervezetének alapításában. Miért az MDF? Miért nem a KDNP? Vagy a kisgazdák. Vagy akár a Szadi.

Egyszerű: Gödöllőre az MDF ért le először. Ha az SZDSZ a gyorsabb, bizonyára oda lépek be.

Reprodukció. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Balhéval nyitottak: az alakuló ülésen eldöntötték, hogy „beszámolóra” invitálják a város akkori országgyűlési képviselőjét, azt a bizonyos Cservenkánét.

Nagy kutya volt Cservenkáné, legalább akkora, mint pár éve Lázár János, vagy mint ma Gulyás… izé, neki mi is a keresztneve?

Gergely.

Jó, maga meg Cservenkáné nevének többi részét nem tudja, fogadjunk.

Volt neki?

Ferencné.

Ő volt az Országgyűlés alelnöke, a Központi Bizottság tagja, s Pest megye párttitkára.

És Kádár János jobbkeze. Írtunk neki kedves levelet, nem válaszolt, de mi csak írtunk, írtunk, s kértük a Hazafias Népfront vezetőjét, járjon közbe. És egy novemberi napon délben jött a hír, hogy Cservenkáné este hatra ott lesz a Hazafias Népfront helyi székházában. Az volt még egy szép este: mire megérkeztünk, az első három sort megtöltötték a tapsolói, civil ruhás rendőrök, katonák, munkásőrök.

Mókás volt, vagy félelmetes?

Is. Inkább mókás. Cservenkáné egy órán keresztül magyarázta a bizonyítványt, olyan felejthetetlen mondatokkal ajándékozva meg a jelenlévőket, mint hogy „soha nem élt olyan jól a magyar, mint most, pedig munkások vezetik az országot”. Aztán kérdezhettünk, az első hozzászóló azzal állt fel, hogy „az ország elzüllött, terjed a szegénység, nincs demokrácia, s ezért ön is felelős, képviselő asszony”.

Tizenhét kérdés hangzott el, én konkrétan arról érdeklődtem, miért gondolja a képviselő asszony, hogy még mindig szükséges államilag ünnepelni április negyedikét és november hetedikét.

A kérdéseink bár zavarba ejtőek voltak, de a hangnem végig maximálisan tisztelettudó maradt. Cservenkáné mégis kezdett kiborulni, mire a moderátor a képviselő asszony felé fordulva azzal zárta le az ankétot, hogy „köszönjük, hogy eljött, tudjuk, eddig is a népet szolgálta, ezután is azt fogja szolgálni”. Mire Cservenkáné azt dünnyögte oda, hogy „nem, én a pártot”. Pechjére hallottam a megjegyzést. Azon melegében nyílt levelet írtam neki, ami a kultúrház programközlő lapjában, a Gödöllői Mindenesben jelent meg. Kifejtettem, nem azért él jobban a nép, mert munkások vezetik, hanem mert ötvenhatban forradalom volt, és azért élünk rosszabbul, mint a nyugatiak, mert ezt a forradalmat leverték. És az odadünnyögött mondatát is felhánytorgattam, valamint slusszpoénként a mandátuma visszaadására szólítottam fel.

Csak ön hallotta azt a „nem, én a pártot”.

Mert már mindenki szedelőzködött, én viszont pont szembe ültem vele a negyedik sorban, és épp őt néztem. Jó, igazából én sem hallottam, csak leolvastam a szájáról, hogy ezt mondja. A nyílt levél után pont ezen mondat miatt többen is támadtak, megbízhatatlannak neveztek, még szerencse, hogy a Magyar Hírlap újságírója rákérdezett Cservenkánénál a dologra, mire úgy reagált a képviselő asszony, hogy „miért, maga mit mondott volna?” Szóval lényegében Cservenkáné mentette meg a szavahihetőségemet.

Hogyan érte el, hogy a kultúrház kinyomtassa a nyílt levelet?

Úgy, hogy Varga Kálmán volt a lap szerkesztője, aki egyben a városi múzeum igazgatói, valamint a gödöllői MDF elnöki posztját is betöltötte. Órákig vacilláltunk, mit tegyünk. Először kamunevet akartunk a szöveg alá írni, mondjuk azt, hogy Kovács János, aztán úgy voltam vele, lesz, ami lesz, bevállaltam. A ’89. januári számba fért be a levél, de hamarabb kinyomtatták, kézen-közön már karácsony előtt kikerült, az emberek lapogatták a vállamat az utcán.

Most értünk vissza a kibiztosított munkásőr stukkerhez. A januárt azzal kezdték, hogy nyilvános közgyűlést tartott a gödöllői MDF, ahol kezdeményezték Cservenkáné visszahívását. A választási törvény lehetőséget adott erre, de önök előtt senki nem élt a lehetőséggel. A helyi népszavazás kiírásához a választásra jogosultak tíz százalékát kellett meggyőzniük, vagyis kétezer-négyszáz aláírás összegyűjtése volt a feladat.

Két nap alatt a duplája jött össze! És sokan csak a retorziótól tartva nem írták alá. A listát leadtuk az Elnöki Tanácsnak, kérve, írják ki a referendumot a visszahívásról. És ütöttük a vasat: februárban és márciusban minden egyes nap tartottunk valami gyűlést, sorra hívtuk meg az ellenzék ismert arcait, ment a szervezkedés.

Mígnem április elején Cservenkáné, megelőzve a népszavazást, lemondott.

Olyannyira mindenki erről beszélt, hogy engem a nyolcadikos fiam hívott reggel az iskolából, hogy az osztálytársaitól hallja, hogy reggel bemondta a hírt a rádió. Az időközi választást 1989. július huszonkettedikén tartották, hatvanhét százalékos részvétel mellett hetven százalékos győzelmet arattam.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Hogyhogy ön lett a jelölt?

Miután az én nyílt levelem váltotta ki a Cservenkánét elsodró hullámot, reflektorfénybe kerültem, a gyűléseinken én vittem a prímet, én mondtam beszédet, konferáltam fel a vendégeket, lázítottam. Lelkésznek lenni különösen jó pozíciónak számított azokban a hónapokban. Brutális arányban nyertem, pedig az ellenfelem az MSZMP-s Kőrösfői László volt, középiskolai tanár, igazgató, tősgyökeres gödöllői, köztiszteletben álló becsületes, kiváló ember. A következő évben, az első szabad választásokon is legyőztem, de a szocik megyei listájának első helyéről bejutott, végig jóban voltunk, pár hónapja halt meg szegény.

Cservenkánéval találkozott még 1989 után?

Soha. Úgy hallottam, Amerikába vagy Izraelbe ment valamelyik gyerekéhez, ott is halt meg 2010 körül, de olyat is mondanak, hogy Budapesten töltötte élete utolsó éveit, az biztosnak tűnik, hogy már nem él.

Ön megadta a módját a mandátumátvételnek: dudálva, zászlót lobogtatva vonult autós konvojával végig az Andrássy úton, be a Parlamenthez.

Úgy dukált. Amikor beléptem az Országgyűlés hivatalába leadni a mandátumomat, bemutatkoztam, azt mondták, „Roszík elvtárs, foglaljon helyet”, mire azt feleltem, „elnézést, de az én megszólításom az, hogy úr, és velem az élen megérkeztek az urak a Házba”. Odakint elkapott a ZDF, a nyilatkozatomban nekik is elmeséltem a sztorit. Este egy kanadai rádió már azzal hívott fel, hogy „tényleg leelvtársazták önt?”.

Félelmetes volt Gödöllőről a világfigyelem középpontjába kerülni.

Aznap a glóbusz számos pontján szalagcímben hozták, hogy a kommunista kis Magyarországon ellenzéki képviselő jutott a parlamentbe. Sőt, Fidel Castro félórás kirohanást tartott Havannában a gödöllői választásokkal kapcsolatban, utóbbira vagyok a legbüszkébb.

A Házban is bekezdett. Első önálló javaslata ’89 szeptemberében az volt, törvény mondja ki: 1956-ban forradalom volt és szabadságharc, ezért legyen nemzeti ünnep és munkaszüneti nap október huszonharmadika.

Akkorra rajtam kívül szintén időközin bejutott már Debreczeni Jóska, Raffai Ernő és Marx Gyula is. A szűzbeszédemben, amit napirend előtti felszólalásként mondtam el, nem nekik, hanem a többieknek, a kommunistáknak szántam azt, hogy „akárhogy is kerültek ide önök, próbáljunk összefogni, közösen hozzuk létre a demokráciát”. Hurrogtak. Szűrös Mátyás házelnök jelezte, a javaslatom sürgősséggel történő tárgyalásához ötven képviselő támogatása szükséges, és húsz perc szünetet rendelt el. Fogtam egy lapot, először az MDF-esek írták alá, majd Király Zoltán.

Eztán kiléptem a folyosóra, ami tele volt kommunistákkal, atyaég, mi lesz itt, amikor odajött hozzám Vona Ferenc párton kívüli képviselő, utóbb MDF-es, az is rendes ember, előtte sose találkoztunk, és segített. Percek alatt összejött az ötven, vittem Szűrösnek, bólintott, de azzal folytatta az ülést, hogy ő maga önálló indítványt nyújtott be arról, hogy 1956. október huszonharmadika a Nemzeti Megbékélés napja legyen.

Az én javaslatomat leszavazta, Szűrösét pedig megszavazta a parlament.

Nem történt tragédia: az ön ideáját szűk egy évvel később az 1990-es Ház fogadta el, konkrétan ez lett az első szabad Országgyűlés legelső törvénye.

Sőt: egy interpellációt is beadtam a miniszterelnökhöz a gödöllői Grassalkovich kastély renoválásának ügyében. Az ügy bekerült az utolsó kommunista kormány utolsó ülésére, magam is ott voltam, lett határozat, elindult a felújítás. Tehát azt is elmondhatom, hogy részt vettem az utolsó kommunista kormány utolsó ülésén.

A Grassalkovich a tavaly októberi önkormányzati választáson is téma volt. A kampányban a városba látogató miniszterelnök, Orbán Viktor ahhoz kötötte a kastély aktuális renoválását, hogy Gödöllő népe a Fidesz jelöltjét szavazza meg polgármesternek. „Valamit csinálhatnánk ebből a városból, itt van a főváros hóna alatt, és szerencsétlenkedünk vele… Ha megállapodunk, akkor én tudok pénzt, meg fejlesztést, meg sok mindent tudok segíteni, csak úgy nem lehet, hogy ellenséges közegben csinálunk valamit.” Mit gondolt, amikor ezt hallotta?

Örültem.

Mert?

Mert tudtam, hogy ezzel a pökhendi magatartással rengeteget árt a Fidesznek. Ha Orbán kihagyta volna a gödöllői kiruccanást, nyer a Fidesz jelöltje. Így viszont bukott. Hatszáz szavazaton múlt Gémesi György polgármester győzelme. Komolyan kibuktak a gödöllőiek, a fél város a Facebookon pörgött, micsoda eljárás ez a zsarolás.

Ön kire szavazott?

Gémesire.

Pedig legendásan rühellik egymást. Még pár éve is azt mondta rá egy hvg-s interjúban, hogy „ő a mi Lukasenkánk, kiépített egy helyi diktatúrát, egy kiskirályságot”.

Először is: ez az egész Fideszre érvényes volt, s érvényes ma is. Másodszor: immár két éve rendeztük a vitánkat. Harmadszor: sosem rühelltük egymást, és másokat sem, csak bizonyos dolgokat egészen máshogy láttunk.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

És akkor már nincs helyi diktatúra, nincs kiskirályság?

Azt gondolom, nincs. Gyuri nagyon tisztességes kampányt csinált, s tisztességesen vezeti a várost és a testületet is. Kibeszéltük, megállapítottuk, nem haragszunk egymásra, azóta arra koncentrálunk, mit tehetünk közösen Gödöllőért. Kicsit a polgármesteri kampányába is beszálltam.

Egy platformra kerültünk, na.

Én járok előrébb, már akkor utáltam a Fideszt, amikor Gémesi még nem.

Lépjünk vissza az időben oly messzire, amikor még nem utálta a Fidesz elnökét. Ön 1989-ben és 1990-ben fényesen szerepelt, de azóta, ahány választáson indult, hatalmasat bukott. Először a ’94-es országgyűlésin az MDF jelöltjeként.

Sejthető volt a vereség, de tisztességből nem hagytam el a Fórum süllyedő hajóját.

Egy évvel később csak elhagyta azt a hajót: kilépett az MDF-ből. Miért?

Hatalmas fölénnyel nyertek a szocik, az MDF szinte az összes parlamenti mandátumát elveszítette, s hogy én is köztük voltam, nem nagy csoda. Nemcsak országosan, hanem itt, Gödöllőn is megindult a bűnbakkeresés, ennek lettem áldozata.

„Gémesi György polgármester és társai nemtelen módszerekkel kiszorítottak a helyi vezetésből” – ezt nyilatkozta erről.

Gémesi és támogatói egy csomó új tagot léptettek be, akikkel elérte, hogy a ’94. őszi országos gyűlésre még pótküldöttnek sem választottak meg. Kiléptem. De spongyát rá.

Azzal a lendülettel átigazolt a Fidesz albertirsai alapszervezetébe. Azt miért tette?

A pesti Fidesz-központ épp föloszlatta a gödöllői csoportját, melyben önálló, szuverén gondolkodású, szimpatikus srácok tevékenykedtek, akik rendre kifejtették az ellenvéleményüket is. Néhány ottani barátom újjáalapította az alapszervezetet, hívtak engem is, mentem. Ám ekkor a Fidesz hűséges embereinek háttérszervezésében egy másik csapat is létrehozta az új Fideszt, ők is beadták a papírokat, amit a Lendvai utcában korábbra datáltak a mienkhez képest, és azt fogadta el a pártközpont. Nyilván azért, mert nem akartak beereszteni a Fideszbe. De erre is spongyát!

De ön ekkor sem adta fel. Az 1998-as országgyűlési választásokon független jelöltként, párttámogatás nélkül indult: 3,75 százalék lett a vége. Miért blamálta magát?

Hittem, hogy van esély.

Mire alapozta azt a hitet?

Az MSZP-t mindenki utálta Gödöllőn, a Fideszben pedig nem éreztem erőt, biztos voltam benne, hogy itt nem nyerhet a jelöltje. Gondoltam, függetlenként is eljöhet az én időm, még egyszer színre léphetek. Akkoriban már amúgy sem pártot, hanem ügyeket kívántam képviselni, kettőt is. Nyolc éve benne voltam a börtönmisszióban, valamint négy éve működtettük a gödöllői anyaotthont, vagyis a büntetés-végrehajtáson, a bűnmegelőzésen, továbbá a család- és szociális politikán kívántam javítani. Nem ez kellett a választóknak.

Évtizednyi pauza után ismét pártot talált: 2008 októberében visszalépett a haláltusáját vívó MDF-be, 2010-ben fórumos képviselőjelölt lett. Ez a kaland miért hiányzott önnek?

A tisztesség diktálta a cselekedetemet.

Az MDF képviselőcsoportja 2008-ban mindössze tíz főt számlált, ez volt akkoriban a minimális frakciólétszám, és amikor az egyik jellemtelen alak, nem emlékszem a nevére, kilépett, megszűnt az MDF-frakció.

Lehetett tudni, hogy az akció mögött a Fidesz áll. Mélyen felháborított a dolog, s hogy demonstráljam a szolidaritásomat, beléptem a pártba. Két ajánló kellett a tagsághoz, Dávid Ibolyát és Herényi Karcsit kértem meg, azonnal aláírták, én pedig elküldtem az MTI-nek, hogy ismét az MDF tagja vagyok. Este hallom a rádióban a híreket, hogy „mégsem szűnik meg az MDF frakciója, ugyanis Roszík Gábor parlamenti képviselő bejelentette, hogy csatlakozik a képviselőcsoportba, és ezzel megmentette azt”. Jót röhögtem. Már akkor sem volt túl acélos a közmédia.

Hogy lett ebből a 2008-as akcióból két év múlva Fórum támogatta egyéni indulás az országgyűlésin?

Eszembe nem volt politikával foglalkozni, tettem a dolgomat Gödöllőn, de Dávid Ibolya addig győzködött, míg beadtam a derekamat.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Bukott, mint az összes többi MDF-es.

Nem rajtam múlott.

Hanem?

Hanem azon, hogy 2010 januárjában Dávid Ibolya együttműködési megállapodást kötött az SZDSZ-szel, óriási hiba, ezzel le is nullázta az MDF-et.

Az MDF-nek akkor Bokros Lajos volt a miniszterelnök-jelöltje, és amikor Bokros 2011-ben új szervezkedésbe kezdett, ön vele tartott. Miért?

Az a megtiszteltetés ért, hogy Lajos felkért, legyek a héttagú tanácsadó testületének a tagja.

Nem sok kenyeret evett meg a grémium.

Ez igaz, viszont kinőtt belőle a MOMA, és a tanácsadó testületünk ott is működött tán két évig, két-három havonta találkoztunk, megvitattunk a kérdéseket, amiket a Lajos felvetett.

Aztán az a formáció is kimúlt.

Ki, sajnos.

Kemény, hogy a parádés politikai karrierkezdés után két évtizeden keresztül rendre a későbbi vesztesekhez csatlakozott.

Ami azt bizonyítja, hogy nem vagyok opportunista, aki odadörgölőzik, ahol a siker nyilvánvaló. Nincs az a pénz, nincs az a vagyon, nincs az a hatalom, ami miatt én bármilyen szerepet vállalnék, mondjuk, egy Fidesz-KDNP kormányban.

Tudja, miről nem beszéltünk még?

Dunagate?

Az lehetett volna az ön másik történelmi dobása, de elengedte a ziccert.

Nem az én személyem volt a lényeg, hanem az, hogy valaki értékesítse azt a ziccert. Amúgy ott engem is átvertek.

Mi lett a rendszerváltás legnagyobb botrányának két főszereplőjével?
Végvári József titkosszolgálati őrnagy és Lovas Zoltán újságíró történelmi időben találkozott: ők a harminc éve kirobbant Dunagate-botrány főszereplői. Riport arról, honnan jön és hová tart e két ember sorsa.

Történt, hogy 1989. december huszonnegyedike estére, szolidarítva a zajló romániai forradalommal, istentiszteletet szervezett a Fidesz a Hősök terére. Még a színpadácsolás közben megszólította önt Végvári József titkosszolgálati őrnagy, azzal, hogy a titkosszolgálat az új párttörvény, a módosított Alkotmány és a köztársaság kikiáltása ellenére megfigyelteti az ellenzék vezetőit, ráadásul gőzerővel darálják az elmúlt évtizedek titkosszolgálati iratait. Kérte önt, hogy másnapra szerezzen egy kamerás embert, akit ő bevisz forgatni. Érezte ön akkor, micsoda ügybe tenyerelhet bele?

Azt éreztem, hogy hoppá, ha ez sikerülne, nagy durranás lenne. De azt is gondoltam, hogy nem sikerülhet. Végül a Fidesszel és az SZDSZ-szel szimpatizáló újságíró Lovas Zoltánnak szóltam. Tök véletlen, hogy neki, éppen ő jött velem szembe, s akkor már csupán tíz perc volt vissza a program kezdéséig. Lovassal az istentisztelet után, éjjel kettő körül, Végvéri őrnagy kérésének eleget téve együtt mentünk az Állatkert melletti susnyáshoz. Féltem, hogy tőrbe csalnak, lelőnek, ám egyszer csak a sötétből előlépett Végvári. Azt mondta, reggel kilencre menjünk oda egy kamerával a Belügyminisztériumhoz, Lovas azt felelte, próbálja megoldani. Abban maradtam Lovassal, hogy fölhív, ha van valami. Hittem neki, mentem haza, marha későre járt, pár órám volt vissza az ünnepi istentiszteletig. Csakhogy Zoli nem hívott, és én se hívtam, tán meg se volt a telefonszáma. Lement a karácsony, szilveszterezni kiutaztunk a családdal Ausztriába.

Január elején jövünk haza, hallom a rádióban, hogy az SZDSZ micsoda botrányt robbantott ki. Bedühödtem, tudtam, hogy ez komoly ütőkártya a választási kampányban.

Amikor végre találkoztam a Lovas Zolival, mondtam is, hogy „nagyon inkorrekt vagy”. Pláne, hogy az ügy onnan indult még december közepén, hogy az MDF-es Raffay Ernő kapott fülest az iratmegsemmisítésekről, és a parlamentben bekérdezte a belügyminisztert, igaz-e az értesülése, mire a miniszter tagadott, hazudott. Szóval a Fórum végezte el a munka zömét, de az SZDSZ aratta le a politikai babérokat.

Az ön szerepére akkor derült fény, amikor 1990. január tizenhetedikén a Bányász moziban, egy sajtótájékoztatón a szabad demokraták bemutatták, felfedték Végvárit.

Ott voltam! És felettébb bántam, hogy szóba került a nevem.

Miért?

Mert tudtam, hogy támadhatóvá válok. Úgy is lett: éveken keresztül azzal gyalázott a Csurka István, hogy én adtam át az iratokat és ezzel magát az ügyet is az SZDSZ-nek, elárulva az MDF-et. Sőt, azt is terjeszteni kezdte, hogy be voltam szervezve, s valójában SZDSZ-szimpatizáns vagyok, meg fideszes, liberális. A fals információ annyira beégett az emberek agyába, hogy harminc év múltán is meg-megkérdik tőlem, „Gábor, miért az SZDSZ-nek adtad azokat az iratokat?”

Némi vigasz, hogy az utolsó kommunista belügyminisztert ön mondatta le. Illetve csak majdnem.

Az úgy volt, hogy a január tizenhetedikei Napzártában levetítették Lovasék filmjét az iratmegsemmisítésről, majd csináltak egy beszélgetést Lovassal és velem, meg volt ott még valaki a Fidesztől meg az SZDSZ-től, de egyedül én voltam országgyűlési képviselő. Kérdi a riporter, tán Baló György, hogy „képviselő úrnak mi a következő lépése?”. Azt feleltem, hogy holnap napirend előttiben felszólítom a belügyminisztert a lemondásra. Másnap szóltam a házelnöknek, az október huszonharmadikán köztársasági elnöknek választott Szűrös Mátyást váltó Fodor Istvánnak, hogy „Pista, napirend előttit szeretnék”.

Kérdi, „a belügyminiszter lemondást indítványoznád?”, mondom, „igen”, mire ő, „oké, renden”.

És ugyanazt eljátszotta velem, mint az elődje: azzal kezdte az ülést, hogy „napirend előtti felszólalásra megadom a szót Horváth István belügyminiszternek”. Fölállt Horváth, és bejelentette a lemondását.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ismét beelőzték.

Be. Aztán én is szót kaptam, s gratuláltam Horváthnak, hogy „én is ezt akartam javasolni”.

A Dunagate szabad demokrata lenyúlása ellenére az ön pártja, az MDF nyerte az első szabad választást.

Bele is pusztult.

Törvényszerű volt a bukása?

Az.

Miért?

Mert negyvenéves diktatúra után lehetetlen homogén néppártot létrehozni. Az MDF a szélsőjobbos Csurka Istvántól a liberális Debreczeni Jóskáig tartott, abszurd. Ráadásul minden szélsőség szította az indulatokat.

Egyéni ambíciók miatt?

Is. És voltak politikai, világnézeti fejlövések, lásd Csurka zsidózása.

Gazemberség vagy ostobaság?

Szimpla hülyeség. Csurka nem volt gazember. Debreczeni pláne nem, sőt. Ostobák sem voltak. Tán jellembéli problémák. Tán hatalmi vágy, vagy mások voltak az elveik. Leginkább utóbbi. Én mindenesetre távol tartottam magam minden szélsőségtől. Négy év alatt sem tudtak beskatulyázni se a népiek, se az urbánusok közé.

Mi az ördög rántotta ki a sírból a tetszhalott „népies-urbánus ellentétet”? Miért voltak olyan korlátoltak a rendszerváltók, hogy nem nyugatosodásról, modernizálásról, felzárkózásról, a szegénység felszámolásáról, versenyképes oktatásról és egészségügyről beszéltek, hanem naftalinos baromságokról?

Magam sem értem. Ami nem nagy baj. Nem volt életcélom a parlamentben tölteni az életemet. Attól kezdve, hogy lelkész lettem, mindörökre lelkész is maradtam. Ez az én helyem.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.