Januári mínusz, lefagyott út, dérlepte föld, köd. Amikor a morcos januári délelőtt begurulunk Pápára Győr felől, szerencsénkre pontosan tudjuk, hova kell mennünk, máskülönben bajban lennénk.
Egy olyan kiállítást jöttünk megnézni, ami a város zsidó lakóinak történetét mutatja be. Jobban mondva, Pápa korábbi zsidó lakosságának történetét, lévén a mintegy háromezer embert 1944 nyarán marhavagonokba zsúfolták a magyar hatóságok, és elindították őket a német lágerek felé, ahonnan döntő többségük már nem tért vissza. Aki visszajött, az sem maradt sokáig, inkább elköltözött, közülük sokan nyugatra emigráltak. Ezzel Pápa a második világháború végére elvesztette elitjének jelentős részét, meghatározó gazdasági szereplőit, a város életét befolyásoló értelmiségét és gyártulajdonos és iparos rétegét, olyan emberek sokaságát, akik és akiknek a felmenője nélkül a város története fakóbb, hiányosabb, szegényebb lenne. A 19. század végén a helyi lakosság negyede volt zsidó származású, ez az arány a 20. század elején csökkent, de így is jelentős maradt, egészen 1944 nyaráig.
Így aztán teljesen érthető, hogy a közép-dunántúli város méltó emléket kíván állítani ennek a közösségnek. Az viszont, hogy ezt miképp teszik, már-már az érthetetlen kategóriába tartozik.
A kiállítás a Dunántúl legnagyobb, 1846-ben épült zsinagógájában van, ami dacára, hogy Pápa belvárosában áll, olyan siralmas állapotú, hogy a helyszínre érkezve kétkedni kezdünk, tényleg be lehet-e ide menni. Omladozó fal, hiányos vakolat, bevert, esetleg bedeszkázott ablakok jelzik, hogy az elmúlt évtizedekben mennyire megfeledkeztek az épületről, noha az csak pár száz méterre áll a Fő tér kolosszális nagytemplomától, vagy épp a település büszkeségétől, a messziről ágaskodó, szépen karbantartott Esterházy-kastélytól.
Amikor megérkezünk, körbe kell sétálnunk az épületet, a főbejárat ugyanis nem működik. Egyesek szerint túlságosan meg van roggyanva ahhoz, hogy csak úgy ki-be járjanak rajta, másoktól azt halljuk, egy fa nőtt ki benne, de valamiért nincs kedvünk kideríteni, mi is az igazság. Pár perc múlva, amikor belépünk a zsinagógába, ahol néhány fokkal még hidegebb van, mint odakint, már egészen keserű hangulatban vagyunk, és az ajtóügy részletkérdéssé zsugorodik.
Plakát sehol, de nemcsak, hogy a zsinagóga ajtajára nincs kirakva egy fecnin kívül semmi abból, ami idebenn van, az egész várost megkímélték ettől. Honlapja sincs az Elfeledett szomszédjaink című tárlatnak, ahogy az „ügygazda” Esterházy-kastély oldalán sem találtam semmi utalást, hogy mi látható itt. Mindezt tetézi a képtelen nyitvatartási időpont: kedd, szerda, csütörtök 9 és dél között. A hétvége kilőve, aki például Budapestről vagy az ország más részéről érkezne, annak csak úgy elérhető a kiállítás, ha egész korán kocsiba ül. Akkor is csak úgy, ha előre bejelentkezik a megfelelő helyen – azt viszont nem tudom, mi történik, ha nem tudja, mindezt hol kell megtennie. Impresszum? Amin szerepel a kiállítás alkotóinak a neve, vagy hogy kik támogatták a tárlat megszületését? Nincs. Vendégkönyv, amibe beleírhatná élményét a leszármazott, aki az imént nézte meg őseit, és tudott meg valami újat róluk? Sehol semmi!
Mindezek dacára egész egyedi és különös az, ami a romos, lepusztult állapotában is megragadó, félhomályos pápai zsinagóga gyomrában látható.
Több mint 30 darab, majd’ ember nagyságú tábla lóg a folyosókon, mindegyiken egy-egy pápai család története. Fotók, képeslapok, levelek, ilyen-olyan dokumentumok vászonra nyomva, amelynek alapja pont a mögötte húzódó, több mint 150 éves zsinagógafal mintázata – utóbbi Rajk László ötlete nyomán alakult így. Az igazi kuriózum mégis ennek a tartalomnak az előállítása: Gyekiczki András épp évtizedes kutatómunkája a nulláról indult, hogy aztán csaknem száz darab táblányi történetet állítson össze, és szülessen belőle a második kiállítás 2012 után. Néhány lakosnak még volt emléke a ’40-es évekről, de ezt leszámítva Pápa – ahogy a vidéki városok jelentős része – amnéziában szenvedett ebben az ügyben. Mára viszont minden dokumentálva van, a város emlékezetét felfrissítették.
A megyei levéltárban kezdtem, sok könyvtárban jártam, fotóarchívumokat néztem át, aztán megismerkedtem a leszármazottakkal, tőlük is kaptam anyagot. Ilyen hólabda-módszerrel dolgoztam. Ha találtam valamit, abból következett egy újabb morzsa
– meséli a kurátor, aki végül olyan anyagot gyúrt egybe, ami a helyi zsidóság múltján túl a város történetét is elmeséli, miközben a hétköznapokba is bepillantást enged, például megtudhatjuk, mekkora hír volt az, amikor Pápán először járt autóbusz.
Gyekiczki gyerekkorától kezdve húsz évet élt a városban.
Elsőre nem vettek fel jogi egyetemre, akkor egy évig dolgoztam a pápai tanácsnál. Egy alkalommal népesség-nyilvántartást végeztem, házról házra jártunk, össze kellett írni, hogy egy-egy lakásban kik laknak. Én a régi zsidónegyed területére kerültem, jártam ott egy nagyon impozáns házban, amelyben viszont nagyon lerobbant emberek laktak. Nem foghattam fel, hogy a lakók és az ingatlan, hogy miért nem passzolnak sehogy se. Hát úgy, hogy azt a házat korábban egy zsidó család lakta. És számos ilyen történetem lett még, amikor csak később értettem meg valami korábban tapasztalt furcsaságot. Aztán eljutottam a személyes érintettségemig. Hogy mi abban a házban laktunk, ami a kiállításon is látható Schäffer családé volt korábban.
Az ő tablójuk talán a leginkább szívszorító. Schäfferék közt volt MÁV-tisztviselő, rákkutató orvos, de jogász is. 1944-ben a már elhunyt Schäffer Frigyes özvegye írt az Uzsoki Kórházban dolgozó Mihály fiának egy levelet, miután a pápai gettóból 1944. július 4-én deportálták Auschwitz-Birkenauba. A papírt útközben, Kassán tudta kidobni a vonatból.
Drága szentem, itt vagyunk Budapestnél, talán a ti közeletekbe, és nem láthatlak benneteket. Nem vagyunk szabad emberek, és mégis nyugodtan, erősen, sőt, kedélyesen viseljük el vagonban a nagy hőséget, vízhiányt és egyéb, eddig nem szokott nehézséget. Drága szépségeim! Jóságos arany gyerekem, szeretnélek viszontlátni bennetek nagyon nagyon boldogan Bandikával együtt ez az egyetlen nagy reményem és óhajom, semmi más egyéb a világon! (…) Békés, nyugodt otthonunkban nincs aki várjon bennünket vissza. De én mégis inkább itt vagyok 62 társammal átvészeljük, mert így remélhetem, hogy még együtt lehetünk. Tehát mindent kibírunk drága gyerekeim egymással… nem tudjuk hova megyünk…nagymama is erősebb, mint otthon volt hál istennek. Talán Kassán lesz megállásunk és onnan tovább. Forró ölelés a nagymamával együtt.
21-es vagon.
Itt ül mellettünk Billitzék családja.
Az élet azonban úgy hozta, hogy az özvegy már nem lehetett együtt a családjával soha többet, mert gázkamrában végeztek vele – levele azonban egy kisebb csoda révén mégis eljutott a címzetthez.
Két visszatérő típust mutat be a kiállítás: a közösségért lelki és anyagi felelősséget viselő polgár, mint például a 19. században élt orvos, Feitel Mór, aki a gazdag zsidó polgárokat vette rá a zsinagóga építésére, a másik pedig az üzlettel foglalkozó soktucatnyi, szorgos iparos, kereskedő famíliáé, a bérkocsi- és lótulajdonos Politzerék, akikből textilgyáros éppúgy kikerül, mint gyógyszerész vagy orvos. Pápai születésű volt Preisach Ferenc kutatómérnök, a világhírű Preisach-modell megalkotója. Aki az „első magyar lokátor kifejlesztésében is részt vett, de működését már nem élhette meg. Munkaszolgálatosként halt meg 1943 márciusában.” Megrázó, de jellemző a Wittmann-család története, akiknek csemegeüzletük volt a második világháború előtt Pápán, de ott van szegény Altmann Bernát is, akit 1944. május elején egy járókelő feljelentette, mert üzletéből kilépve nem viselte a megkülönböztető sárga csillagot. „A rendőrség internálta, júliusban feleségével és unokáival együtt deportálták Auschwitzba, ahol mindannyiukat megölték.”
Bár szomorú történetek ezek, a kiállítás mégsem nyomasztó. Sokkal inkább méltóságteli, rengeteg tehetséges és alkotni, dolgozni akaró személy előtti tisztelgés. Felemelő.Nem úgy, mint az, ami körbeveszi a tárlatot.
„A zsinagóga műemlék, teljes felújítása és helyreállítása a közeljövőben várható” – ez a mondat nem mostani, hanem több mint 31 éves, még 1989-ben jelent meg nyomtatásban. Azóta bármilyen kormány is jött, itt nem történt semmi. Hiába az Orbán-kormány Izrael-barát politikája, az elmúlt tíz évben sem gurult Pápa felé pénz ez ügyben.
A zsinagóga épületének története összefügg azzal, hogy a második világháború után Pápán lassan megszűnt a zsidó hitközség. A ’80-as években már a textilgyár raktáraként használták az épületet, ami jelenleg is az önkormányzat tulajdona. Talán ez is oka, hogy nehéz felújítási forrást szerezni rá
– mondja Boros Katalin, az Esterházy-kastélyt üzemeltető Pápai Platán Nonprofit Kft. ügyvezetője, aki az előre megbeszélt időben várt minket, és engedett be a jéghideg zsinagógába. Boros lelkesen beszél arról, mennyi ötletük lenne felújítani az épületet, mennyi eseményt szerveznének ide, amiből az szűrhető le, hogy dacára a korábban felsorolt hiányosságoknak, a városban igenis akad elszánás arra, hogy múltjának ezzel az ellentmondásos szeletével kezdjen valamit – ami ma Magyarországon nem jellemző, inkább a meglepő kivételek sorába tartozik.
Így amikor az ember kezdene a suta külcsín ellenére jó szívvel gondolni az egészre, akkor jut eszébe, hogy a város végül nem díszpolgárrá avatta a múltját feltáró Gyekiczki Andrást, hanem beperelte némi időcsúszás miatt (amit az érintett cáfolt), mire a kurátort most ősszel, több éves pereskedés után – ahogy korábban megírtuk – hatmillió forintra büntette a bíróság. Az eljárás ideje alatt, bár kész volt az anyag, a tárlatot nem lehetett megtekinteni, a megnyitót pedig vélhetően megspórolták – legalábbis az érintettek nem tudtak róla. Amint vége lett a pernek, másnap kinyílt a zsinagóga, igaz, nagydobra azért nem verték.
Nem is meglepő, ám ettől még abszurd, hogy Gyekiczki nevével nem találkoztam a kiállítás alatt. (Kiraktak viszont Gyekiczki gyűjtése mellé egy, ahhoz semmilyen módon nem illeszkedő, vizuálisan is idegenül ható „Akik segítettek” asztalt, amely azokról a pápaiakról szól, akik zsidó polgártársak életét segítették a vészkorszakban.) Fájóan hiányoznak a zsinagóga közepéről a Rajk-féle szellemképek, nem tudni, miért, mert az a hely, ami a korábbi, 2012-es kiállításon megvolt, most is adva van. „Összességében örülök, hogy van ez a kiállítás, annak persze nem, hogy ennyi méltatlan vita előzte meg. Sokkal nagyobbat szólhatna, ha úgy lenne megcsinálva, ahogy azt eredetileg a tervező megálmodta” – mondja a beperelt a kurátor. „Érthetetlennek és méltatlannak tartom, hogy a nemrég elhunyt Rajk László szellemképei hiányoznak, azok ugyanis katartikus élményt adnak a tér közepén” – összegez Gyekiczki, aki jelenleg a gyűjtés könyvvé gyúrásán dolgozik. Amikor azt kérdezzük tőle, mégis mi tölti el a legjobb érzéssel, ha a kiállításra gondol, rövid gondolkodás után azt mondja:
Billitz Zsuzsára gondolok legjobb érzésként, ő Sydney-ben él jó ideje. Az, hogy az ő fia láthatott képet a nagyapjáról, Zsuzsa apjáról, az a gyűjtésnek köszönhető, miután megtaláltam a ’30-as évekbeli Veszprémi fejek című kiadványban egy fotót az apjáról, amit aztán ő saját gyerekének meg tudott mutatni.
Próbáltuk megfejteni, valójában mi történt itt. Miért jár bíróságra valaki évekig, ha egyszer azt az anyagot, amit megrendeltek tőle, magas színvonalon elkészítette, 2015-ben leadta, az esetleges csúszás pedig még csak kárt sem okozott. Hogy az önkormányzat miért viselkedett így, miért nem nyitották ki a kiállítást évekig, ezzel kapcsolatban csak találgatásokig jutottunk. A település első emberével, a fideszes Áldozó Tamással többször próbáltunk beszélgetni. Ha szóba állt volna velünk, megkérdeztük volna, miért bánik a város úgy ezzel a kiállítással, mintha el akarná azt dugni, de a politikus nem reagált sem a telefonos, sem az elektronikus megkeresésünkre.
Sikerül beszélnünk viszont olyannal is, aki nézőből lett a kiállítás érintettje. Járó Katalin családjának története így vált a tárlat részévé:
Én Budapesten élek, és még 2012-ben olvastam az első kiállításról. Mivel nekem a dédnagyapám, Eckstein Herman, ortodox rabbi volt Pápán, akinek 1944 nyarán népes családjának akkor ott élő tagjait a városból hurcolták el, természetesen elmentem megnézni. A kiállítás katartikus hatással volt rám, Rajk László szellemképeitől az volt az ember érzése, hogy ott sétál a pápai zsidók közt, ők pedig ott ülnek az üzletek előtt, vagy egy ünnepi asztalnál, akár meg lehetne őket szólítani. Ezután vettem fel a kapcsolatot Gyekiczki Andrással, mondtam neki, hogy nekem is van valamennyi pápai anyagom. E csomag egyebek között itthon élő anyukám és Izraelben élő nővérének, a népes Eckstein család két túlélőjének levelezését tartalmazta, melyeket felhasználva András végül két tablót készített a családról. A dédnagyapám, az emlékeimből teljesen kitörlődött nagymamám, nagynénik, sosem ismert unokatestvéreim népes csapata, élettelen fotókként hevertek a fiók mélyén eddig, s most itt vannak ismét a zsinagógában, ahol egykor imádkoztak és viháncoltak. Elmúltam 70 éves, amikor Gyekiczki érdeklődése nyomán megismerkedve a levelek tartalmával magam is kikecmereghettem az elmúlt évtizedek érzéketlenül közömbös feledésének sűrű homályából. Gyökértelen faként éltem eddig a felfedezés erejű fordulatig, így viszont lett egy családom, és ez András érdeme. A kiállításnak a mai napig nem volt méltó megnyitója, nagyon szeretném megélni, ha egyszer lenne.
