Farkasember járja az Aggteleki-karsztot

Bizonyítékunk van rá: egy teljes napot töltöttünk vele. Riport.
Korábban a témában:

Csigolyákra csupaszított racka hever a hóban, mint valami bukott, gyapjas sárkány: állkapcsa eltátva, szarva földbe fúródva, bőre levetve, szőre kő között fű, szárnya véres borda. Az éjjel emésztette el valami.

A hólepte birtok tele állatok nyomával. Marha, ló, szamár, kutya, macska – ők itt laknak. Sakál, róka, farkas – ők hívatlanok.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Szabó Ádámot, a „magyar farkasembert” és kollégáját, Lontay Lászlót kísérve helyszínelni jöttünk a borsodi Mikóházára, Miklós Rudolf gazdaságába, ahol pár nap alatt hat birkát faltak fel vadak.

Ádám rögtönzött csingacsguki tanfolyamot tart: farkaslábnyomhoz hajolva magyarázza az ujjak elhelyezkedését, s összehasonlításképpen kezével oly élethű kutyanyomot varázsol a hóba, szinte vakkant. Rudolf gazda bajszát pödri az oktatásra; aztán fejlámpás kalapját hátralökve befele teringettézik, amikor Ádám ekképpen diagnosztizál: „Bejöttek, körülnéztek, felmérték a terepet, beírták a naptárjukba, hogy jé, itt rengeteg a kaja. De a java eztán következik, Rudikám.”

Nem szomorú, inkább büszke hangon mondja Ádám az egyik tetemnél, hogy: „Ezzel nem farkas végzett, az nem finomkodik, hanem darál, mint a motorosfűrész, nem hagy bordát, egyet roppant a csonton, s nyeli akár egészben.”

Fotó: Bielik István / 24.hu

„Nagy farkas járt itt?” – kérdi kínjában a gazda. „Kis farkas csak májusban van, amikor megszületik” – válaszolja Ádám. Előbb ő röhögi el magát, aztán a gazda is, jobb híján. „Úgy negyvenkilós példány – bontja ki az igazság egy részletét Ádám. – Pár éve kétszer ekkora kan bóklászott erre, Szörnyeteg Lajosnak neveztem el. Ez itt legföljebb szörnyecske.”

*

„A farkas minden érzékszerve parádés, csúcsragadozó, a legtökéletesebb – ad elő Ádám már-már meghatottan. – Az ősidőkben totemállatként tisztelte az ember, eszébe nem jutott bántani, cserébe a farkas kerülte a településeket. De aztán a középkorban jöttek a tömegjárványok és a nagy háborúk, melyek során a farkas vállalta a szanitéc szerepét, eltüntette a temetetlen halottakat, s ezzel megalapozta máig tartóan pocsék imidzsét. Az sem segített, hogy később, az első világháborúban, 1917 telén, a keleti fronton éhségtől megvadultan támadtak a harctéren heverő sebesültekre. A felek olyannyira megrémültek tőlük, hogy átmeneti tűzszünetet kötve közösen leölték őket, majd ismét egymás ellen fordultak. Viszont az elmúlt száz évből nem tudok olyat, hogy Magyarországon farkas emberre támadott volna.”

Fotó: Bielik István / 24.hu

Ebben alighanem annak is szerepe van, hogy a Kárpát-medencében a huszadik századra lényegében kiirtották a farkast. „Az ezernyolcszázas években volt év, hogy ötszáz példányt mészároltak le Nagy-Magyarország területén. Lőtték, mérgezték, sőt sportosan agarászták is: ráengedték a falkát, a kutyák kifárasztották, bekerítették, aztán jött a bátor lovas a lándzsával.”

*

Ádámnak van hivatalos titulusa: az Aggteleki Nemzeti Park zoológiai szakreferense.

Tiniként lett lupuszhobbista, ő az, aki 1992 telén, évtizedek után először azonosított Magyarországon farkasnyomot, mégpedig Aggteleknél. „Néhány találat azért akadt előttem is, 1928-ban elejtettek egy farkast, 1966-ban egy másikat, a hetvenes években rálőttek egyre, de nem találták el.”

Ádám pesti kölök, az Óhegyi lakótelepen nőtt fel. Hogyan keveredik valaki Kőbányáról a karsztra?

Fotó: Bielik István / 24.hu

Lelkes napközis tanítója volt Ádámnak, vitte kirándulni a gyerekeket, s magyarázott is az erdőben; azokban az években vert gyökeret Ádám természetimádata. „A szegedi erdészeti szakközépbe mentem tovább, emberséges, tisztességes iskola, nem úgy tekintenek ott az erdőre, hogy mennyi fát és vadhúst lehet kipréselni belőle. Zöldek lettünk mi, diákok is, de nem elvakultak, nem sötétzöldek. A farkas a mindenem, de nem azt mondom, hogy a ragadozó mindenekfelett, hanem azt, hogy a teljes rendszert nézzük, abban helyezzük el harmóniára törekedve a szereplőket.”

Érettségi után erdőmérnökire igyekezett tovább, de nem lett elég a pontszáma, maradt az agrárfőiskola, levelezőn, munka mellett. A Pilisben lett természetvédelmi őr, „a madárfészek-számlálástól az illegális szemétlerakó feltárásig terjedt a feladatköröm”.

Egy barátja a farkasokról írta a diplomamunkáját, Ádám besegített neki: kilevéltárazták a sok évtizedes, évszázados észleléseket, aztán körbefotózták a helyszíneket, szemtanúkat faggattak. Ekkor leltek rá arra a legelső farkasnyomra, s az akkorát lendített rajtuk, hogy a szakdolgozat leadása után is folytatták a munkát.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Nagyragadozós alapítványt hoztak létre, ismeretterjesztő előadásokat tartottak szerte az országban. Hétvégente járták az erdőt, még nyomok után kutatva. Az ezredfordulón uniós természetvédelmi kiírásba botlottak, „poénból pályáztunk egy farkasos témával, és mi lepődtünk meg a legjobban, amikor értesítettek, hogy nyertük”. Háromszázezer eurót, vagyis közel százmillió forintot kaptak. A gödöllői egyetem fogadta be a programot. „Állásba vettek öt évre, rendes fizetéssel, terepjáróval, mobiltelefonnal, majd kiugrottam a bőrömből. Családostul leköltöztem Jósvafőre, és gyerünk ki a szabadba.”

Öt év alatt feltérképezték a magyarországi farkasok életét. „Fotók, videók, mozgások, útvonalak GPS-koordinátákkal, mindez szabadon kutatható biotikai adatbázisba feltöltve, plusz letettünk az asztalra egy farkasvédelmi tervet. Derék munka volt.”

*

A pályázat 2006-ban leketyegett, forrás híján megszűnt a gödöllői státusz.

A végzettséghez passzoló munkáért költözni kellett volna a karsztról, de Ádám nem hagyta el a farkasait. Közmunkásnak állt: havi ötvenegynéhányezer forintért éjjeliőrködött a helyi turistaházban, reggel meg átballagott egy közeli szarvasmarhatelepre, „megfogtam a trágyavilla végét, el kellett tartani a családot”. Idővel hivatásos vadász lett, ő, aki nem öl. „Magaslest építettem, etetőt töltöttem, alkalmi vadászokat kísértem. Ha a megsebezett vad beváltott a fák közé, én mentem utána a vérebemmel, és megváltottam a szenvedéstől.”

Fotó: Bielik István / 24.hu

A farkasozás maradt ismét hobbinak.

„Négy éven át tartott ez az átmeneti időszak. Ma sem értem, hogyan bírtam ki. Ráment a házasságom. Az asszony sem talált itt diplomás állást, önmegvalósítást, Pestre költözött. Nap mint nap eszembe jutott, hogy én is hagyom ezt az egészet, irány a főváros, megyek buszsofőrnek, árufeltöltőnek, tök mindegy. De nem engedtek a farkasok. Halogattam, halogattam, míg 2010-ben kaptam ezt a zoológusi állást.” Ami nem csak a farkasokról szól, sőt. „Adminisztrálok a rengetegben. Hozzám tartoznak a védett gyepek. A kollégák folyamatosan térképezik fel, hol fészkel védett madár, hol virágzik védett növény. A gazdák, ha kaszálnának, bejelentik a szándékot, s hozzám fut be az ügy. Szezononként kilencszáz darab. Az tart életben, hogy a papírhegyen túl várnak a farkasok.”

Meg még tán azon is túl. Ugyanis finisben egy új farkaspályázat, közösen ukrán, román és szlovák kutatókkal. „A cél, hogy felmérjük és fenntartsuk a régió ökológiai folyosóit. Ha például autóút épül valahol, javasoljuk, hol szükséges vadátjáró, hogy se a farkasoknál, se a többi vadnál ne alakuljon ki beltenyészet. Ha nyerünk, sokszorosára nő az adatbázis, gyógyul a természet.”

Fotó: Bielik István / 24.hu

*

Ádám farkasai a Felvidék hegyeiről portyáznak az Aggteleki-karsztra és Zemplénbe, egyre többen. Mi vonzza ide őket?

„A kukorica, meg a széna” – mondja Ádám, és megmagyarázza.

A rendszerváltás óta dagadó üzlet a vadásztatás. „Régebben két-három napot szántak egy vad kilövésére. A maiaknak viszont se kedvük, se idejük lesen merengeni, tekintetet tölgyesen legeltetni. Péntek kettőig bent pörögnek az irodájukban, aztán ugrás a limuzinba, háromkor már fegyverrel a kézben ülnek az erdőn, és idegesek, ha négyre nem lőnek semmit a pénzükért. Márpedig sok pénzről van szó, egy szarvas elejtése háromszázezernél kezdődik, ha trófeája is van, akkor egymilliónál, s ha hús is kell, annak kilója szőrben, bőrben ezer forint. A biznisz miatt a társaságok agyonetetik a csülkös nagyvadat, ettől a korábbi létszám háromszorosára duzzadt az állomány. Ennyi állat hatalmas kárt okoz a mezőgazdaságnak, ráadásul tönkreteszi az új telepítésű erdőket. Az ember sok millió éves rendszerbe nyúl bele az etetéssel, de a természet nem hülye, visszaszabályoz: érkeznek korrigálni a betegségek és a ragadozók. A felvidéki farkasokat is a dús préda csábítja át, lehetnek most tán húszan. A szabályozásban is suta az ember: a vadász a legszebb, legnagyobb trófeájú vadat lövi ki, a természet viszont a gyengét kaszálja el, a beteget, a sérültet, a lassút, a figyelmetlent, azt a borjat, akit képtelen elrejteni az anyja, azt, aki inkább ne örökítse tovább a génjeit. A farkas naná, hogy nem a legerősebb vadkannak megy neki, nem pazarolja az energiáját, nem kockáztat sérülést… Röviden is tudom mondani: a farkas jó, a farkas hasznos, a farkas orvosolja a pénzéhes ember okozta bajt. Csak ezt nem minden vadász érti, és nem önmagát, hanem inkább a farkasokat igyekszik visszaszabályozni.”

Fotó: Bielik István / 24.hu

Pedig törvény védi a farkast. „Majd’ annyira, mint az embert, épp csak tb-számuk nincs az ordasoknak. Eszmei értékük példányonként negyedmillió forint, súlyosabb, hogy börtönbe lehet kerülni a szándékos elpusztításukért.”

De sumákban azért irtják őket rendesen. „Nehéz a felderítés, mert ha eltűnik egy állat, sosem tudni, hogy visszament az országhatár túloldalára, vagy elpusztult. Olyankor van meglepetés, amikor hagyatékból, padlásról előkerül egy-egy gerezna, koponya. Sztorikat persze hall az ember rengeteget, s ha akad is olykor bizonyíték, valahogy elhalnak a nyomozások. Nyilván nem azért, mert az összes vadásztársaság tele politikusokkal. A hírek szerint a rendszerváltás óta csak a Zemplénben legalább száz védett állattal végeztek vadászok, abból úgy harminc farkas, legalább tizenöt hiúz, s volt köztük mackó is. Utóbbi elkövetője ugyan lebukott, de megúszta felfüggesztettel, botrány.”

*

Stüszi Columbóként simítja állát Ádám a rackamaradék mellett. „Tipikus helyszín. Völgy, patakpart, romantikusan csörgedezik a víz, a szomját oltó csülkös nem hallja a közeledő ragadozót. S mire észbe kapna, vége. Ám, ha meglátja is az első támadót, és menekülőre fogja, szemből, oldalról elgázolja a következő. Erre a szerencsétlenre alighanem kóbor kutyák ugrottak, mert ha farkas érte volna, nem lép többet tíznél, és fekszik a hóban. Ilyen lakománál fejenként akár öt kiló húst is betermel egy a farkas, de akkor sem esik kétségbe, ha néhány egérrel, pocokkal, vagy akár rovarokkal kénytelen elütni az éhségét.”

Fotó: Bielik István / 24.hu

Ádám fotókra éhezik. Az első mikóházi támadás után két kameracsapdát, vagyis vízálló dobozba zárt, mozgásérzékelőre vakuzó, exponáló fényképezőgépet tett ki a birtokon. Most csekkolja őket, összesen nyolcszáz felvételt pörget végig izgatottan: portrén a porta jószágai, az éjszakai sorozatban föltűnik néhány bekóborló kutya, és megcsípve a nyomhagyó szörnyecske is. Ováció, örül Ádám, mint kincskereső az aranyrögnek.

Hogy van bizonyíték a farkasjelenlétre, Rudolf gazda kérhetne kárpótlást a hatóságtól az elemésztett rackáiért. De Ádám szerint „ez nem egyszerű”.

„Úgy figurálták a magyar természetvédelmi törvényt, hogy a túloldal minden körülmények között bebizonyítaná, Rudi őrizhette volna gondosabb a jószágait. Legföljebb annyit érhet el, hogy a kormányhivatal engedélyezi neki a védett állat riasztását. Vagyis kiállhat kerepelni, sípolni a gazda. Tőlünk is kaphat pár dolgot. Leginkább biztatást, lelki masszázst és tanácsot. És pár száz méter drótot, hogy körbe villanypásztorozza a birtokot. Hogy ez mire lesz elég, a Jóisten tudja.Az igazán hatékony védelemhez kell technika, kellenek kutyák, és kell a folyamatos emberi jelenlét” – mondja Ádám.

Fotó: Bielik István / 24.hu

„Meg kell a szerencse – így a gazda. – Láttam én olyan éjszakai videót Erdélyből, amin három farkas acsarkodik tíz hatalmas közép-ázsiai juhászkutyával. Az egyik fiatal eb nem bírja a feszkót, kiugrik, mire pár másodperc alatt feldarabolják a farkasok. Egyetlen mozdulattal tépték ki a lábát, őserő, nem hittem a szememnek.”

Ádám szerint a mikóházi attakokért nem a farkas, hanem az ember és a kóbor kutyák a felelősek. „A birtok egyik oldalán dögkút, oda hordja a falu az elhullott háziállatokat, a másik végen, száz méterre Rudi kerítésétől meg ott vadászok zsigerelőhelye, jöhetünk bármikor, szanaszét a vaddisznóbél, a szarvasláb, az őzfej. Lényegében kitáblázva az út, hogy tessék befáradni az étterembe. De persze a farkas a hibás. Pedig csak meg kéne érteni a rendszert, érezni a harmóniát.”

Fotó: Bielik István / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.