El Greco festménye kelt életre Baranyában – egy mobilkönyvtáros képében

Kamionba épített könyvtár járja Baranya legapróbb falvait. Fedélzetén egy igazi apostollal. Riport.
Korábban a témában:

Józsi bácsi, ahányszor csak találkozott Csobán Lacival, mindannyiszor elmesélte, hogy őrkatonaként az alsónadrágjában dugdosta az aktuális Rejtő-kötetet: a toronyba tilos volt olvasnivalót fölvinni, s a fehérnemű tűnt a legbiztosabb rejteknek. Számos férfias poénnak ágyazott meg, micsoda viszontagságon ment keresztül az előretolt helyőrség, a láthatatlan légió, a csontbrigád, Piszkos Fred és a szőke ciklon a gatyában – jókat röhögött rajta a két fickó, az öreg és az ifjonc.

Józsi bácsi egy olvasó,

Csobán Laci pedig Baranya megyei mobilkönyvtáros, vele s a történeteivel teszünk egy egész napos kört a szigetvári járásban és az Ormánságban.

Hogy mi az a mobilkönyvtár?

Két évtizede törvény írja elő, hogy Magyarországon minden településen kell működnie könyvtárnak. A legkisebb és legszegényebb falvakba – ahol még arra sincs se pénz, se ember, hogy hetente kinyissanak egy, a megye által feltöltött minikönyvtárat – mobilkönyvtár jár: kéthetente buszon, pontosabban spéci nyergesvontatón gördül be a betű a bukolikába, s másfél órán át várja az érdeklődőket.

Szerte az országban hat könyvtárbusz rója a vidéket, ebből kettő Baranyát, havonta tizennyolc napon, műszakonként átlagosan négy-négy, összesen hatvanhét falut érintve, évente húsz-húszezer kilométert futva.

A mi túránk Pettenden nyit, aztán Szörény, majd Bürüs, végül Markóc következik.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A másfél száz lelket számláló Pettend egyrészt a határában bányászott kőolajról híres, másrészt arról, hogy az október tizenharmadikai önkormányzatin országosan ez a falu produkálta a legnagyobb csalást, mármint lakosságarányosan: a választás előtti napokban százhat idegen jelentkezett be, ezzel megduplázva a szavazásra jogosultak számát.

A regnáló polgármester, Lakatos Sándor, látva, hogy bizony ki lesz golyózva, botrányt csapott. Ennek köszönhetően urnanyitástól urnazárásig rendőrjárőr parkolt a szavazóhelyiség előtt, ami ugyan elriasztotta az alkalmi ikszelők egy részét, de még így is a kihívó, bizonyos Simon Sándor győzött 86:58-ra. Lakatos óvott a választási bizottságnál, a grémium korrektül megsemmisítette az eredményt, s új választást írt ki november tizedikére.

Olyannyira csodásan abszurd történet ez, hogy szegény Rejtő is skiccelne belőle egy (lényegében) láthatatlan légiót, s még csak az Abdullahról elnevezett pipafüstös afrikai söntésig sem kéne elröpítenie gondolatait. A baranyai Szahara rezüméje valahogy így szólna (már ha Lakatos vezetné Rejtő tollát): „Pettend nem az a kedélyes hely, ahová szórakozni és verekedni vágyó szegény málhahordók, munka nélküli erőművészek és kedélyes közlegények járnak, hogy üres óráikat és kötekedő cimboráikat agyonverjék. Illetve! Mostanáig nem az volt! Ám váratlan szerencse, mondhatni, serendipity mosolygott e kietlen vidékre: bő százmilliót nyert a falu útépítésre. Az esős évszak kezdetén járt a község, olyankor a páratelt levegő szokatlan nyomással préseli a koponyatetőt, és szaggat az ember csontja, ám Pettend szülötte, Simon Sándor, amint hírét vette a forintzivatarnak, arra a dicső elhatározásra jutott, hogy ő fogja felhasználni a közösség érdekében e potyapénzt. Kétségtelenül indokolt terve realizálásához megcélozta a polgármesteri széket, melyhez századnyi, zömmel hajlék nélküli fantomregrutát jelentetett be helyi ismerőseihez. Tervét, úgy tetszett, fényes siker koronázza, ám hiába a bátorság, a vasszervezet, a dupla zsold, a több évtizedes sivatagi edzettség, a kormányzóság közbeszólt…”

(Na, na, lassítsunk, ne fumigáljuk tovább a nagy Rejtőt, a cipőtalpáig nem érünk föl; inkább vegyük át tőle a szót, s rögzítsük: a november tizedikei újrázáson már Lakatos nyert, méghozzá 71:59-re, gratulálunk. De ezt egyébként a riport idején még nem tudhattuk, szóval ez itt egy zárójeles, utólagos, szintén időviharban fogant megjegyzés, tessenek nem figyelembe venni.)

Lakatos Sándor számunkra ezúttal nem elsősorban volt és leendő polgármesterként érdekes, sokkal inkább könyvtárbusz-használói mivoltában. Igaz, eddig kerülte e járművet, most viszont talán a kampány hevétől hajtva megjelent, s a választási miniinterjúnkat követően kikölcsönözött egy kötetet, ezzel másfélszerezve meg Csobán Laci aktuális pettendi statisztikáját (értsd: Lakatos Sándoron kívül még két olvasó tette tiszteletét a mobilkönyvtárban).

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Vessünk egy pillantást Csobán Lacira, hiszen ő a főszereplő, vagy legalábbis rendező: ha jól végzi a munkáját, van olvasó, ha rosszul, akkor hiába kamion, könyv, DVD, parabolás net, nincs olvasó, értelmetlenül ég el évi sok millió közforint.

Csobán Laci úgy beszél, úgy néz és úgy is néz ki, mintha most lépett volna le El Greco valamelyik olajáról, sőt, még úgy is gondolkodik, mint egy apostol.Minden lelket megbecsül. Egy polgármester lelkét különösen, hiszen tudja, a helyi hangadókat követi a nép. „Bandázni kell, beszélgetni, kérdezni és meghallgatni az embereket, különben a kutya se teszi a lábát a rámpánkra” – kábé ez az ars poeticája.

Minden betérőhöz van két jó szava és három poénja, például Lakatost azzal cinkeli, hogy „valami természettudományosat szeretne?… hm… állatosat?… növényeset?… esetleg a házi pálinkafőzésről valami okosat?”. Lakatos kapcsol, mosolyog, és egy kutyás ismeretterjesztő kiadványt vesz magához. Egyelőre az unokahúga olvasójegyére, de ígéri, legközelebb beiratkozik.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

És akkor már olyat is kérhet, ami nincs a polcon, sőt, olyat is, aminek se a címét, se a szerzőjét nem tudja, hiszen Csobán Laci bármit felkutat, beszerez. „A múltkor azzal jött valaki, hogy gyerekkorában olvasott egy tök jó könyvet, annyira emlékszik, hogy vörös a borítója, és Vologya a főszereplő. Gugliztam fél órát, mire beazonosítottam a művet, előkerítettem, legközelebb hoztam. De az is belefér, hogy

segítsek leckét elkészíteni, munkát keresni, önéletrajzot írni, fénymásolni, nyomtatni, laptopot javítani, merthogy informatikus is vagyok, szóval, amire épp igény mutatkozik.

Pettendről kifelé igény leginkább gombaszakértésre mutatkozik, ugyanis egy asszony, Simon Júlia leinti a kamiont, és másfél kiló gombára beszéli rá Lacit.

Apostolunk alku nélkül fizet, de oly bölcs, hogy két hét múlvára rendel még egy adagot, ám azt már úgy, hogy nyitva tartási időben, a könyvek között veszi át.

Aztán, míg gurulunk át Szörénybe, előbb arra keresünk rá a neten, hogy a lilatönkű pereszkének mondott cucc valóban lilatönkű pereszke-e, aztán arra, hogy összetéveszthető-e bárminő mérges gombával, majd arra, hogy mi a piaci értéke, végül arra, hogy rántva vagy nokedlisen pörköltnek javallt-e elkészíteni. Amivel lényegében a horizontra rajzolódik Csobán Lacinak az apostolsággal egybevágó értékpiramisa:

  1. tudásszomj,
  2. életösztön,
  3. anyagi boldogulás,
  4. gasztroelkötelezettség.
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Szörénybe a gombakaland okán kissé késve érkezünk, már várja a buszt a „legtörzsebb” törzsolvasó. Pontosabban törzsnéző, ugyanis Szigeti János évek óta nem bírja az olvasást, „rosszul látok, pedig van szemüvegem, orvoson keresztül”, viszont DVD-ből a hivatalos tíz darab helyett olykor tizennégyet-tizenötöt visz, számíthat Csobán Laci diszkréciójára. A Star Wars bármennyitől Az aztékok kincsén át a Konvojig meg a Farkasokkal táncolóig és a természetfilmekig minden jöhet. Van két kedvence: Zeffirellitől a Rómeó és Júlia, valamint a Holle anyó 1963-as német feldolgozása; számtalanszor megkönnyezte őket.

Csobán Laci kiírta neki mindkettőt maszek lemezre, így nem kell bajlódni a ki-be kölcsönözéssel; övcsatig behajolva, puszta kézzel szedje ki a ropogós cipót a forró kemencéből, aki Szörényben számon kéri a kopirájtot.

Szigeti úr ma az egyetlen szörényi látogató a mozgóban, darabra kevés, százalékra parádés: a falu létszáma hetvennégy fő, ehhez képest az egy az közel másfél százalék. Budapesten ilyen arány harmincezer kölcsönzőt és közel félmillió kölcsönzött filmet jelentene, már ha ily értelmetlen párhuzamokkal ütnénk el a drága időt.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Bürüs viszont rontja a statisztikát, ugyanis e hatvanhárom fős faluban ma senki nem kölcsönöz.

Várunk, megcsodáljuk kívülről a bezárt templomot, tekintetünkkel savazzuk a műtó rozsdás madarát, fotózzuk a központi hirdetőtáblán az amúgy ezreket vonzó kelt tészta fesztivál fáradó plakátját meg a cserdi sztárpolgármester, Bogdán László előadását hirdető tacepaót. Majd felhívjuk a polgármester asszonyt, aki épp nincs odahaza, de legalább azt megtudjuk tőle, hogy

a fémmadár egy kócsag, s nem az oxidáció eszi, hanem a víz vastartalma csapódott ki rajta oly rapid módon, hogy a kihelyezés után alig két héttel elnyerte a patináját.

Hogy nincs olvasó, nekiindulunk az egyutcás településnek. Százéves házak árulják el, hogy volt itt valaha bőség, meg azt is, nagyon faggatni nem kell a málló vakolatot, hogy valaha volt az a bőség.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A faluszélen futunk össze Szárszó István Mihálynéval, gombászik, mi mással, mint lilatönkű pereszkével telik kezében a diszperzites plasztikveder. Újságolja Csobán Laci, hogy pont ilyet vett ma jó drágán, mire az asszony kapásból nyújtja a pereszkéit, hogy „vigye, én ingyen adom”, úgy kell leimádkozni az ajándékozásról.

Szárszóné pár perc alatt több érvényes életbölcsességet oszt meg velünk, mint egy komplett parlamenti szezon. Bő húsz éve özvegy, nemcsak megszokta, meg is szerette a magányt, be nem engedne maga mellé senkit, „öregségre a férfinak kell a nő, fordítva nem”.

Meséli, az összes fiatal eltűnt Bürüsről, az utolsókat úgy öt éve fújta ki pár újsághirdetés, s ment mind, ki Szlovéniába, ki Ausztriába, németbe, olaszba, jobbára vendéglátózni.

Szárszóné gyerekei is leléptek, volt, hogy a fia másfél évig nem tudott hazalátogatni az anyjához.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Ő maga konyhán dolgozta végig az életét, mióta nyugdíjas lett, elvan otthon, járja az erdőt. „Most gombát szedek, a múlt héten makkoltam, erdészeknek viszem facsemetének, de egyre kevesebb az értelme, máskor kétszáz forintot adtak kilójáért, legutóbb hetvenet kaptam, ráadásul újabban engedély kell már ahhoz is, hogy belépjen az ember az erdőbe, ha nincs, elvehetik a gombát az erdészek, ilyet még a kommunista időkben sem csináltak velünk.”

Kérjük, nézzen be a könyvtárbuszba, de kinevet özvegy Szárszóné, „megyek haza, leég a tüzem… Szárszónak is egy a vége… Értik, ugye?!”

*

Markócon a legutóbbi népszámlálás szerint pont annyian élnek, mint Bürüsön, mégis egész más világ: másfél óra alatt szó szerint a fél faluval találkozunk, tíz százalék fölött a könyvtárlátogatási arány, érkezik férfi, érkeznek nők, gyerekek.

Nem csak a film, a könyv is fogy, élen a romantikus, dobogós a krimi meg a szakácskönyv, „különösen a Borbás Marcsi”.

Csobán Laci kétszer is kajánul elsüti a „mit adjak, Danielle Steelt vagy Nora Robertset?” kérdést.

Amikor egy asszony „valami jó könyvre” vágyik, érdeklődik Laci, hogy „nagyon csöpögjön?”, s elégedetten nyugtázza, hogy „inkább valami jó leírásosra” van kereslet, és végül kiegyeznek A szürke ötven árnyalatában. „De vigyázz ám, mert van benne kötözős szex!” „Tényleg? Nem nagy baj.”

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Markócon maga a polgármester, Kovács Sándor is jön kölcsönözni. Annyi markócságos energia szorult ebbe az emberbe, ha a fővárosban indult volna a választáson, Tarlós mellett Karácsony is mehetett volna nyugdíjba. Lokálpatriótaságát a következő mondattal igazolja:

Én olyan szinten születtem itt, hogy itt is születtem! Ugyanis nem ért ki időben a mentő.

Három éve, időközin, harmincöt évesen lett a község első embere plusz falugondnoka. Az önkormányzattal sorra veszi meg az üresen álló házakat, pályázati pénzből felújítja, aztán, azt tervezi, havi pár ezer forintért kiadja mindet, „attól lesz itt élet”. Legfőbb büszkesége, hogy „van két csecsemőm, négy óvodásom, hat általános iskolásom és három középiskolásom”.

Nyert traktort, ha havazik, ő tolja tisztára a járdát és az utat, mire ébred a falu. És nyert tucatnyi közmunkás státuszt: közmunkából csinált kertészetet, a termést szétosztja, ami nem megy el frissen, azt szárítja, most épp sárgarépa aszalódik a pályázati pénzből vett gépben, aztán dobozolja, fóliázza, címkézi a zöldséget, „a télen ez is szétosztásra kerül”. Sportcsarnokbontásból ingyen szerzett négyzetméteres üvegtáblákat, jövőre közmelegházat épít belőle; gyűjti a környék kartondobozait, „intézem a napi ügyeket, gyógyszert, bevásárlást az embereknek, közben nem kerül semmibe földobni az utánfutóra az élelmiszerboltnál a fölösleges göngyöleget, a közmunkások meg papírtéglákat préselnek belőle”, amit szétoszt a markóciak között, „pár begyújtásra elég”. Jövőre gyümölcsfákat ültet az út mellé, a felvégre meg fél hektár levendulást telepít, „vannak idős nénikék, szerzünk nekik gépet, aztán elvarrogatják majd az illatos párnácskákat”.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Most épp fémdetektor után kutat a neten, fejébe vette, hogy feltérképezi a történetírásban már a tizenötödik század elején említett Markóc környékét, megkeresi, korábban hol álltak házak. Levéltárazna, készül a hadtörténeti múzeumba, azon mérgelődik, hogy utóbbiban fizetni kell, hogy bejusson, mire Csobán Laci csak annyit mond:

Megoldjuk, Sanyi.

Megoldódik minden. Csobán Laci lilatönkű dilemmája is megoldódik, mégpedig úgy, hogy az egyik látogatónak előbb megmutatja a szerzeményét, majd az asszony lelkendezését látva oda is ajándékozza neki a pörköltnek való pereszteget. Azt meg csak az orra alatt dünnyögi elégedetten, hogy „sebaj, mi majd otthon megoldjuk másból azt a pörköltkérdést”.

Ugye, hogy apostol!

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.