Ön történelmi személy.

Mióta?

Amióta 1994-ben végrehajtotta azóta is egyedülálló tettét: elindult Orbán Viktor ellen a Fidesz pártelnöki posztjáért.

Nem történelmi tett volt az, hanem naivitás.

Pedig akkor már sok éve a politikában élt. Lényegében kezdettől tagja a Fidesznek.

Műegyetemistaként két-három héttel az alakulás után hallottam a szerveződésről, rögtön beléptem.

Előtte kiszezett, mint az alapítók jelentős része?

A hőstörténetem központi eleme, hogy sose voltam KISZ-tag. Ami sajnos nem az éleslátásomnak köszönhető, hanem annak, hogy egyházi gimnáziumba, Pannonhalmára jártam, ahol a kiszezés szerencsére fel sem vetődött. Az egyetemen aztán bekerültem mindenféle diákönkormányzatokba, ami egyrészt kapcsolatrendszert hozott, másrészt meghatározta a közéleti alapállásomat: nem tetszett a rendszer. Mázli, hogy még a kamaszos lázadásom idején összeomlott az államszocializmus, kinyílt a világ, ott találtam magam a sűrűjében, s mire felnéztem, véletlenek sora egy formálódó pártba, annak is az elnökségébe sodort. Minden percét élveztem.

1989. augusztus huszonegyedikén Prágáig lázadt, részt vett a Vencel téri tüntetésen, majd idehaza nyolc napon át éhségsztrájkolt Csehszlovákia budapesti nagykövetsége előtt, így tiltakozva Deutsch Tamásék bebörtönzése ellen.

Daliás idők.

Az azóta eltelt harminc évben szembetalálkozott olyan üggyel, amiért ismét éhségsztrájkolt volna?

Ami az éhségsztrájkot, mint műfajt illeti: sose voltam a színpadias gesztusok híve, ma pedig végképp nem vagyok az. Amúgy meg most úgy ültünk le, hogy főként a rendszerváltás harmincadik évfordulója a témánk, erről szívesen beszélek, napi politikáról kevésbé.

Miért?