Szabad így beszélni róla, és nekem? Igen, szerintem ő megengedné. Talán hozzátenné, hogy ezzel most rólam nem mondtál semmit, de légy nyugodt, értem, mit akarsz mondani, én is kedvellek Mityukám, bár felmerül a kérdés, hogy neked van-e rólam mondanivalód?
Igen, Ági, egész csomó. Sose felejtem el annak a szépségét, eleganciáját, ahogyan te és Fehér Ferenc, ti valamiként egyek voltatok 1989 tavaszán előttem, az Írószövetség bombasztikusan hamis stílusú – lényegű – épületéből kijövet, mikor mind a hárman a széles járdán hol egymás mellett, hol egymás mögött gyalogoltunk a földalatti felé a Bajza utca szép fái alatt, kamaszos jókedvvel kiszúrtátok, hogy tudom, ti kik vagytok, a tisztelet gyermeteg lámpaláza az arcomon viríthatott, ti közreforgtatok, belémkaroltatok, és azt mondtátok, szervusz, Kornis Mityu, igen, én vagyok a Heller Ágnes, képzelem miket mesélnek neked rólam igen tisztelt barátaid, Bence, Kis és a tisztelt óvoda egésze, kérlek tisztelettel, Fehér Ferenc vagyok, na most már legalább ezen túlvagyunk, mondd mit akarsz tudni? Állunk rendelkezésedre.
De úgy örültetek neki, hogy én vagyok a Kornis, mintha fordított lenne a szereposztás. Ez olyan fiatal dolog volt, lehengerlően aranyos, forradalmian közvetlen: olyan, amilyennek a szívem mélyén reméltelek benneteket. Olyanabb! Attól kezdve Fehér haláláig elég sűrűn összejártunk, jókat ettünk, ittunk, és barátok lettünk. Fehér Ferenc máig úgy hiányzik, mint egy nagyon korán, túl korán elveszített barát, ahogy Zuboly 1915-ben, az első világháború elején a barátainak, mert a következő szörnyűségeket már az okos és nyugodt és hozzám, mondhatom, nagypapian jó Fehér Ferenc nélkül kellett végigcsinálnom, ő azon kevés halott egyike, aki naponta eszembe jut, két oka lehet ennek, ha a világtörténet egy fordulatát nem értem, kettő: ha jó lenne átszaladni valakihez, hogy a humorával megnevettessen, jelenlétének aurája erőt adjon, és jövőt mutasson, nem is tudom, miként.
Társasági együttléteink lényegileg különböztek más filozófusokéival lehetségesektől: bármit mondhattam, mindig választ kaptam. Más nagy és szeretetett filozófusaim még akkor se állnak velem szóba, ha szeretnének, nem megfelelően felkészült emberrel nem tudnak. További meglepetés volt, hogy a sok maliciózus pletyka, amit „Hellerről meg a Fehérről” hallottam, rendkívül elfogult. Azt nem tudhatom, mennyi bennük az igazság, de hogy hozzám ők elragadóan szimpatikus emberek, önzetlenek és segítőkészek voltak, jobban ismerték az írásaimat, mint én az övéiket, az biztos.
Heller Ágnes hatvan volt, amikor megismertem: egy csinos nő és rettenthetetlen filozófiatanár, évi egy-két könyvvel, óriási debattőr. Jelenség. Járja a maga útját, és az nagyon magasan vezet, sokaknak nincs is arra alkalmas nyaka, amivel felnézhetnének rá. Vagy bárkire. (Ez a „Rákosi-nyak”-látvány a magyar választók szívének a kulcsa.) Heller Goldoni Mirandolinájának tettereje és Agatha Christie Miss Marplejának a figyelme együtt. Idestova kilencven (nehéz megállnom, hogy ne írjam az igazabbat, tizenkilenc, de lehet, hogy csak kilenc) éves, izgő-mozgó, koraérett, de zseniális kamaszlány, pergő nyelvű, a munka nem fárasztja, hanem élénkebbé teszi.
Az időt pedig, az elmúlást, Ági úgy kezeli, mint azt a kutyáját, akire ő nem figyel oda, nem kell odafigyelnie, nem szükséges, az imádja, csak az irigyei foglalkoznak vele állandóan, sokan abban a reményben, hogy az neki fáj majd. De az, aki nem méltó arra, hogy Heller Ágnes szívében a fájdalom érzését ébressze fel, nagyot esik pofára, mert a humor képességét ébreszti fel benne, és az ellene irányuló aljasságot úgy használja, ahogy borbély a fenőszíjat esze beretvájához.
Ágnesben, ha támadják, magasra lobban az ész.
Szókratészi ember, az ostobára nem is haragszik, szívesen beszélgetne vele, hogy enyhítsen rajta, ha az ostoba tudna beszélni, de általában csak szitkozódni tud. És próbálkozik a karaktergyilkossággal. De Hellerrel szemben ez a mocsokság sem bevethető: több történelmi korszak politikus-gyászhuszára csodálkozott el e törékenynek tűnő kis hölgy erején, béketűrésén, törvényismeretén, és riposztkészségén a visszafojtott nevetésétől mozgalmas arcizomzattal előadott interjúválaszaiban: különféle halálos fenyegetések, azok a rákosista-kádárista-orbánista mérgezett nyilak, amiket rá kilőnek, Ágnes kalaptűnek használja, bizonyos élvezettel szúrja a helyükre; és zsetonnak néz bármennyi pénzt, bármekkora plecsnit és koszorút.
Engem, ahogy a kismadarat is az erkélyén, egyenlőnek tekint önmagával, aki él, és a velem vagy bárkivel feltétlenül kialakított diskurzusban sebesen próbálgat gondolati-nyelvi szinteket, mint a kismadárral a párkányon, úgy velem is végigzongorázza a velem adódó párbeszéd lehetőségeit – neki lényegében egyre megy, hogy ki szólítja, a szólítást magában a tisztelet jelének tekinti és válaszol mindenkinek. Még az ellenségeivel is elfogulatlan. Hihetetlen nagy előny ez a gondolkodásban. Az ellene induló hadjáratok, vagy az előtte tisztelgő díszünnepélyek egyetlen értéke a szemében, hogy gondolatot szül benne.
Harcias, mint egy eleven, életerős madár, a mesék okos madara.
Néha téved, néha rosszul emlékezik, mert hát a filozófus, művész, ha nem vallja be, nem is filozófus. Ha mást mond, mint amit a tények őriznek róla, akkor sem hazudik. Azt mondja, amire éppen emlékszik és az szül benne gondolatot.
S ma már az emlékezéstudomány nagyon is tisztában van azzal, hogy nem csak megbízható emlékezetünk nincs; megbízható emlékeink sincsenek. Az ember emléke magáról nem kőkockákból áll össze, egyenként és megbízhatóan, ahogyan a magyar miniszterelnök „terrorelhárító” (ez tény?) „különítménye” (ez tény?).
Heller Ágnes, magával nyílt és érinthetetlen területeket nem ismerő párbeszédben áll rendületlenül. Mondja, ami éppen eszébe jut, amire éppen emlékszik – most már, ahogy ezt leírom, örömömben is nevetek – kilencven évesen.
A gondolat, ha gondolat, élő. S mindig más. Amikor a Napkönyv megjelent, 1994-ben, abban egy kutya szenvedéseiről (is), hosszasan írtam, amely szenvedéseknek én is oka voltam, az ügyetlenségem, a gyávaságom, a lassúságom például (amíg én egy hónapnyi Kornis-partiturát lekörmölök, addig Ági hat könyvet ír); tündérien szorgalmas; Heller már-már Jókai Mór tempójában alkot.
(Ha még lehetséges volna, egy Louis Malle filmvígjáték főhősét ő alakjáról mintázva nagyon is el tudnék képzelni, Ági, szeretlek volna a címe, de nem én volnék szerelmes, hanem egy szőke és sugárzó kamaszfiú, Ágnes is csak tényleg 19 éves volna benne, de már világhírű és folyton csak nagy filozófiai műveket írna, fiatal fiúkat ébresztene a valóság mibenlétére, továbbá mérgeskígyókat taposna agyon a cipősarkával, mellesleg, de arra nem is figyelne.)
Zsuzsi fenséges ebédje után, már a szobámban ücsörögtünk, szorongva megkérdeztem tőle valamit, amit hónapok óta terveztem kérdezni, de úgy éreztem, meg fogom sérteni a kérdéssel – talán ez volt a tervem? -, nem akartam:
Ági, te miért gondolod, hogy az állatok nem szenvednek? Az emberhez képest. Mivel, azt írod, nincs reflexiójuk. Nem válik gondolattá a fájdalom. De miért gondolod, hogy ennek hiányában a szenvedés nem szenvedés? Miből gondolod, hogy az ember az állatról tudja, mit hogyan érzékel? Valamennyit észlelhet mégiscsak a szenvedéseiből, állati módon. Nem?
Ágnes (hozzá képest) sokáig hallgatott, azután – amit nem tett eddig – egyik tenyerét a kézfejemre tette, és úgy mondta: – Igazad van, Mityukám. Nem írom többet ezt. Létezik ugyan olyan okoskodás, amelyben állításom az emberi és az állati percepció szembeállításáról megvédhető, de a paradigma, amelyik ezt az öszevetést igazolhatóvá tette, több mint kérdéses már. A huszadik század emberfogalmának öszeomlása nem engedi meg, Auschwitz után nekem személyesen sem engedi meg, hogy ne tudjam: azt is tekintetbe kell venni, ami nem bizonyítható… Illetve bizonyítani lehetséges talán. De akik ezt tanúsítanák, azokat mind… – itt megállt, szomorúan legyintett, és a Napkönyvben szereplő kutya nevével megtisztelve – Igen, meggyőzött Ayrton, a kutyád, Mityukám. Igazad van.
A lélegzetem elállt. Milyen egyszerű ez.
Kedves és őszinte, és alázatos – a fontoshoz. Nem hozzám. Heller nem mond ki olyat, amiben nem hisz annyira, mint Fehér Ferencben. Amiben ők együtt, közösen, a gondolat életében alkotnak mindenükkel.
Fehér Ferenc korai halála óta Ágnes védtelen.
Igazi magyar történet.
Legenda lesz.
Van egy 90 éves néni, aki a világ majd összes hivatalos, sőt királyi elismerését bírja, ám az évtizede magyar miniszterelnök megfojtaná egy kanál vízben. Megfojtotta volna az összes előző is, egy-két kivételtől eltekintve.
Nem baj.
Kiemelt kép: Neményi Márton / 24.hu
