A bedarált ’56-os Intézetből a a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltárba igazoló Ungváry Krisztián történész nem sokkal a kényszerű váltás után, saját kezdeményezésére, közös megegyezéssel távozott az állományból. Nem sokkal később Ungváry egy tanulmányt közölt az Átlátszón, amely arról szólt, hogy Marinovich Endre, a Veritas főigazgató-helyettese miként működött együtt a rendszerváltás előtt az állambiztonsággal. A tanulmány részletesen szól arról is, hogy miként lehetett valaki úgy informátor, hogy tevékenysége közben meg sem közelíti azt az „ügynökdefiníciót”, amelyet a jelenleg is hatályos 2003. évi III. törvény definiál.
Marinovich Endre 1991–1993 között Antall József kabinetfőnöke volt, és először az Antall utódjaként a miniszterelnöki széket elfoglaló Boross Péter vette védelmébe. A volt miniszterelnök azt bizonygatta, hogy Marinovich nem volt sem ügynök, sem szt-tiszt, miközben Ungváry is ezt írta, de azt állította, hogy ennek ellenére volt MArinovich informátor, és ez a már említett ügynökdefiníció hiányosságaira hívja fel a figyelmet.
Ungváry írására most megérkezett Marinovich válasza is:
Első megjegyzésem a cím megválasztásával kapcsolatos, amely azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy egy hosszabb folyamatról van szó, pedig valójában egy külföldi ösztöndíjas tanulmányhoz kötődő egyszeri akció
– kezdi írását a főigazgató-helyettes, majd azzal folytatja, hogy »állambiztonsági kapcsolattartásként« legfeljebb az ösztöndíj előtti 1965. augusztus – szeptemberi, valamint az 1966. márciusi hónap jöhet számításba, ami akkor véglegesen meg is szakadt”. Ezzel arra a svájci ösztöndíjra utal Marinovich, ami Ungváry szerint a beszervezés egyik indokát képezte, ugyanis akkoriban nem sokan juthattak ki Nyugat-Európába.
„Az »állambiztonsági kapcsolattartás« kifejezést azért teszem idézőjelbe, mert szerintem a beidézést, a felszólításra történő kötelező megjelenést, a fenyegetésekkel kísért kihallgatásszerű meghallgatásokat nem lehet »kapcsolattartásnak« nevezni, hanem a hatóság egyoldalú, kényszerítő lépésének” – írja Marinovich, kidomborítva, hogy szerinte nem önkéntes, és hosszútávú együttműködés volt közte és az állambiztonság között, hanem kényszerítették:
Jó annak a korosztálynak, amely már nem ismerte a hatvanas évek belügyi miliőjét, az épület taszító hatását, a várakoztatást, a lesötétített szobákban egyetlen – bármikor szembefordítható – íróasztallámpa fényénél zajló meghallgatásokat
– idézi fel a fél évszázaddal ezelőtti eseményeket.
Marinovich szerint Ungváry abban is tévedett, hogy jó pártállami kapcsolatai miatt helyezkedhetett el egy külkereskedelmi vállalatnál. Igazát bizonyítandó azt is leírta, hogy az ELTE-re „származása miatt” nem vették fel.
Az ösztöndíj befejezése után írott jelentésemben szereplő nevekről – akikkel kapcsolatba kerültem – annyit szeretnék mondani, hogy a róluk leírtak semmifajta terhelő adatot nem tartalmaznak. Nevezettekkel előzetesen megbeszéltem, amennyiben erre felszólítanak meg fogom említeni őket, mint svájci ismerőseimet. Ők ehhez hozzájárultak, többen ma is baráti körömhöz tartoznak
– állítja az informátorként megnevezett Marinovich, majd így fejezi be írását:
A legnagyobb problémám az egész tanulmánnyal kapcsolatban, hogy a felületes olvasó számára egy besúgó képe rajzolódik ki belőle. Ezért nyomatékosan szeretném leszögezni, hogy ügynök, vagy szigorúan titkos tiszt nem voltam, beszervezési nyilatkozatot alá nem írtam. Bár nem tartom magam különösen erős embernek, de ha ilyen választás elé állítottak volna, megtagadtam volna, még azon az áron is, ha ennek az ösztöndíj elvesztése a következménye
– azaz lényegében megismételte a Boross Péternél már látott védekezést, de arra nem reagált érdemben, amit Ungvári állított, miszerint úgy is lehetett valaki sokáig és érdemben együttműködő az állambiztonsággal, hogy nem írt alá beszervezési papírt.
Kiemelt kép: MTI / Balogh Zoltán
