A hamburger, ami legyőzte a kommunizmust és a gyerekkort

Harmincegy éve, 1988. április 29-én nyílt meg Budapest első McDonald’s étterme a Régiposta utcában. 13 éves voltam és ott álltam a sorban, nem reggel, hanem délután, de még az első nap. Péntek volt, iskola, sőt, napközi után mentünk be a Belvárosba, családilag, és legalább egy órát várakoztunk izgatottan, de – úgy emlékszem – egész türelmesen. Fontos volt, hogy az első nap ott legyünk, apám akarta, ő már ismerte Bécsből, mondta, hogy ilyet még nem ettünk, most csoda fog történni. Drága volt persze egy átlagos magyar családnak, de akkor ez nem számított, bennem valahogy fel sem merült, hogy számíthatna. Amúgy ismerős volt az a hely sorban állás szempontjából, pár száz méterre, a Váci utca végén működött az Adidas bolt már pár éve, ott mindig kígyózó sor állt, talán az előző, tizenkettedik születésnapomra vettünk ott cipőt, az első nyugati cipőt. Alighanem abban álltam a Meki előtt is, izgatottan és iszonyú büszkén.

Nem akarnám azt mondani, hogy forradalmi volt a hangulat, inkább a várakozással teli a jó kifejezés, de mégis, aki ott sorakozott akkor és a következő hetekben hamburgerért, az valahol érezte, hogy itt olyan történik, aminek visszafordíthatatlan következményei lesznek.

Mert amit ott árultak, a 43 forintos Big Mac, az tényleg maga volt a nyugat.

Nem azért, mert ízében, külalakjában, csomagolásában teljesen más volt, mint a csalamádés izé, amit addig hamburgerként evett az ember. Sokkal inkább azért, ahogy az egész működött: a lenyűgöző és hihetetlen ígéretért, hogy mindenkit kiszolgálnak 72 másodpercen belül. A tapasztaltért, hogy ugyan sorban állsz, de haladsz.

A lehetőségért, hogy amit kínálnak, az nem fogy el: visszajöhetsz holnap, holnapután és a jövő héten is, ez az amerikai (AMERIKAI!) cég itt lesz és szolgáltat. Szokták mondani, hogy a két évvel korábbi csernobili baleset verte be az utolsó szöget a kommunizmus koporsójába.

Az én személyes emlékeimben Csernobil halványan derengő köd, a belvárosi kirakatban boldogan bigmekező és kólázó családok emléke viszont éles kép, ami nem sebet vág a kommunizmus testén, hanem szép, új ruhát húz rá.A személyes és a közös emlékezés is narratív ügy. Az amerikai gyorsétteremlánc, mint minden ügyes márka, olyan szavakat teremtett, amelyek segítségével úgy vette át egy új világ a régi helyét, hogy mire felocsúdtunk, minden megváltozott. Mi azt sem tudtuk még, hogy van olyan, hogy márka, miközben a marketingesek beléptek a fejünkbe, és átvették az irányítást.

Először elkezdtünk eljárni bigmekezni egyre gyakrabban a mekibe. Aztán meghalt Kádár János, népfelkelés lett az ellenforradalom, újratemették Nagy Imrét és egyszer csak Antall Józsefnek hívták az ország választott vezetőjét.Én meg áltisiből gimnazista lettem, aztán húsevőből vegetáriánus, a McDonald’s pedig a szabadság ígéretéből elég gyorsan a kapitalizmus igencsak ellentmondásos hétköznapi valósága, de a Big Mac mindig kellemes emlék marad.

Kiemelt képünkön: Megnyílt az első magyarországi Mc Donald’s étterem Budapesten a belvárosi Régiposta utcában. Fotó: Matusz Károly / MTI