Minden úgy zajlott, mint ahogyan a filmekben ábrázolják az Anonim Alkoholisták gyűléseit: bemutatkozás, aztán mindenki mond egy számot, majd elismerő taps.

Balázs vagyok, alkoholista, 2122 napja nem iszom.

Ez a gyűlés mégis más volt.  Egy áprilisi szombat délelőtt nem maradt üres szék a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet addiktológiájának nagytermében, ahol az alkoholizmust és szenvedélyes szerencsejátékot kezelő Minnesota-program bevezetésének hatodik évfordulóját ünnepelték gyógyuló szenvedélybetegek, szakemberek, segítők és a felépülés útjára nemrég rálépők.

Amit el lehet inni, azt elittam: munkát, házat, családot. Amióta nem iszom, minden visszajött.

Balázs két mondatba sűrített útja a józan élet felé emberfeletti küzdelmet takar. Azt mondja, ő nem a poharat tette le, hanem az üveget. Mindig abból ivott, mert azt könnyebb volt elrejteni a családtagjai elől. Lánya is elkísérte a rendhagyó gyűlésre, és könnyezve hallgatta végig, ahogy arról mesélt, az igazi munka a józansággal kezdődött: a családnak is meg kellett tanulnia, hogyan kell élni egy józanodó alkoholistával.

Balázs és a teremben összegyűlt többi függő a Minnesota keretében kezdett el józanabb életet élni. Sokan a több évtizednyi alkoholizmus és számtalan leszokási kísérlet után kerültek be a programba, és kapták meg a józanabb élethez a segédeszközöket. Judit 2013-ban kezdett józanodni, előtte 30 évig próbált megszabadulni az alkoholtól. Ötven fölött ismerte meg önmagát, és kezdett el egészen más, minőségibb életet élni, amihez a sorvezetőt a Nyírő addiktológiájának második emeletén kapta meg.

A kovászos uborka és a szenvedélybetegség

Az alkoholbeteg először tagad, majd elgondolkodik azon, kinek is van problémája: a világnak körülötte, vagy neki. Az első interjúra azok jönnek el, akik már beismerik, hogy problémájuk van – vázolja Tremkó Mariann az alkoholbeteg identitásának első fázisait. A Nyírő Gyula addiktológájának Minnesota Részlegét vezető klinikai szakpszichológus a megkönnyebbülést nevezte következő fázisnak, amikor a beteg már bekerült a terápiás csoportba. Aztán jön a büszkeség érzése, mert rálépett a felépülés útjára, és elhiszi, hogy képes több napot is ivás vagy szerencsejáték nélkül tölteni. Ekkor jön el először a felépülés és a gyűlések fontos mondata: alkoholista vagyok.

A szenvedélybeteg önközpontú, ő akar lenni saját világa színjátékának rendezője, és nem éri be a maga kisebb szerepével. E mögött viszont szorongás, csökkent önértékelés, túlzott megfelelési kényszer és önsajnálat áll – határozza meg Tremkó Mariann a betegeinek személyisége mögött húzódó valódi folyamatokat. A 3 kórteremben és 15 ággyal működő részlegen a szakemberek abban a tudatban gyógyítanak, hogy a hozzájuk fordulók problémája (legyen annak alapja az alkohol vagy a szerencsejáték) élethosszig fennmarad. A szakpszichológus ennek alátámasztására egy korábbi betege érvelését hozza fel: a kovászos uborkából sem lesz soha többé nyers uborka. Egy másik felépülő alkoholista a gyűlésen szintén érzékletes példát hoz társainak és azoknak, akik kételkednek ebben:

Ha kidobom a zsákomból azt, amit itt tanultam, akkor ott figyel a zsák alján a pia.

A Minnesotán sok mindent megtanítanak annak, aki részt vesz a nyolchetes terápián. Tudásanyagot adnak át a betegségükről, és arról is, hogy a családban milyen játszmák zajlanak. Megmutatják, mire figyeljenek, ha önmagukról van szó, sőt a visszaesés jeleit is megtanulják felismerni.

„A visszaesés nem ott kezdődik, amikor valaki kinyitja a borosüveget vagy felszisszenti a sörösdobozt. Ennek a jeleit fel lehet ismerni, és ezt meg is tanulják a terápiában” – mondja Tóth András pszichiáter, majd hozzáteszi: a kliensek problémái nem szűnnek meg a nyolchetes terápia végeztével, de képesek lesznek megoldani azokat, és nem úgy, hogy a kocsmába, játékterembe mennek.

Agyonnyom a gondolat, hogy soha többé nem ihatok

Az Egyesült Államokból eredő Minnesota-modell az Anonim Alkoholisták 12 lépését tekinti a felépülés zálogának. Magyarországon először a szigetvári kórházban vezették be 29 évvel ezelőtt, azóta az ország több addiktológiáján ezzel a közösségi szemléleten alapuló módszerrel gyógyítják a szenvedélybetegeket.

A nyolchetes program első két hete az igazán kemény, a klienseket erre az időre teljesen elzárják a külvilágtól. Az izoláció lényege a befelé fordulás, ami a terápia későbbi szakaszait alapozza meg. A harmadik héttől ki kell járniuk anonim önsegítő csoportokba. Hétvégente hazamennek, a hetedik héten pedig haza is költöznek – ez az adaptációs hét –, ennek tapasztalatait a nyolcadik héten értékelik ki, ez egyúttal a terápiából való kivezetés és a lezárás hete.

A részlegen szigorú szabályok és keretek között élik a betegek a hétköznapokat, így a terápia alatt megtanulják, hogyan lehet rendszert vinni az életükbe. Már a bekerüléskor terápiás szerződés keretében fogadtatják el a szigorú szabályokat, amiknek megsértése a terápia 9 hónapra való felfüggesztését vonja maga után. Ez azt jelenti, hogy a szabályszegő kliensnek el kell hagynia a részleget, például ha benti szerhasználaton kapják, vagy ha az adaptációs időszakban visszaesik, de erről nem számol be, mégis a stáb tudomására jut. Ha a beteg józanul tér vissza az adaptációs időről, de visszaesésről számol be, akkor a stáb mérlegeli a további kezelés lehetőségét. A Minnesotán korlátozzák a telefonhasználatot, a terápia első két hetében teljes tilalom van érvényben, később is csak délutánra kapják meg mobiljaikat a kliensek.

A program fókuszában a detoxikálás és a gyógyszeres kezelés helyett a probléma mélyebb gyökereinek felfejtése áll. Az ivás vagy a játék csak tünet – mondják a Minnesotán dolgozó szakemberek.

András 25 évnyi alkoholizmussal lépett be a Nyírő addiktológiájának Minnesota Részlegére, ahol az első napon a kezébe adták az Anonim Alkoholisták nagykönyvét. Az első 50 oldal után tudta, megcsinálja. Persze gyakran megingott, főleg az izoláció két hetében, nehezen viselte, hogy másfél kilométerre lakik, mégsem mehet haza. A terápia utáni felépülése nem volt zökkenőmentes: újra ivott, visszaesett, de most már úgy gondolja, ez a mélypont kellett a felépüléséhez. „Miközben hánytam ki a rossz minőségű pálinkát, tudtam, hogy van megoldás.” A gyógyulás azonban azt is jelenti, hogy a sóvárgás nem szűnik meg, de ezt is megtanulta kezelni:

Agyonnyom a gondolat, hogy soha többé nem ihatok, és ilyenkor jön a mantra, hogy csak a mai nap ne.

Mindig vannak szép pillanatok

A Minnesota-módszerben több szakterületről érkező szakmai csapat terelgeti a betegeket: pszichológus, orvos, szociális munkás, addiktológiai konzultáns és tapasztalati segítő is tagja a stábnak. Az utóbbi minőségben vesz részt a Nyírő Minnesota Részlegének munkájában Éva is, aki végigjárta a józan élet felé vezető út nagy részét, ennek tapasztalatait adja át a felépülés elején tartó sorstársainak. Éva azokat a dilemmákat fogalmazza meg, amelyek nagyon sok felépülni vágyó „minnesotásban” is felmerülnek.

Számára „a csak egy nap nem iszom” mantrát volt a legnehezebb elfogadni. Úgy hitte, ez önbecsapás, de amikor elindult a józanodás útján, már tudta, hogy ez egy felhasználható eszköz. „Egy nap nem iszom, ez olyan piti volt, nem hittem el, hogy ez méltó az egész a folyamathoz.” Aztán rájött, nem arra kell gondolnia, hogy egész életében nem ihat többet, elég csak egy napra előre gondolkodni. A legújabb klienseket (vagy ahogy ő hívja őket, babákat) mindig azzal motiválja, hogy bármilyen hihetetlennek hangzik is az elején, mindig lesznek szép pillanatok.

Felépülő alkoholistával élni borzasztó

A Minnesota-terápia fontos színtere az Anonim Alkoholisták és a Névtelen Szerencsejátékosok gyűlése, ahova azonban nem csak azok járnak, akik valamilyen terápiás folyamatban vesznek részt. Valójában a gyűléseken a többség csak ezt a terepet használja a felépüléséhez, és kisebbségben vannak azok, akik a gyűlésre járás mellett kapnak más kezelést is.

Andrea minnesotás volt, most gyűléseket tart és szervez. Azt mondja, gyakran nehéz helyszínt találni az összejöveteleknek, mert nem szívesen látják az alkoholistákat, hiába mondják el, hogy ők felépülők. „Valahol megértem, mert korábban én is azt gondoltam, hogy alkoholisták közé nem akarok menni.” András is vezet csoportot, azt mondja, „alapanyag van bőven”. Sok az alkoholista, viszont csak kevesen ismerik a gyűléseket, bár Budapesten sokkal több a lehetőség, mint vidéken. Budán és a Pesten is tartanak, és azt tapasztalja, a budaiak inkább Pestre járnak, a pestiek pedig Budára, hogy még véletlenül se találkozzanak ismerőssel.

Az önsegítő csoportok biztonságából a felépülőnek a saját közegében is tartania kell a józanságot és vissza kell billennie a hétköznapokba, rosszabb esetben abba a toxikus közegbe, ahonnan kiszakadni vágyik. Az érzelmi stresszek kezelését a terápia alatt elsajátíthatja, viszont a környezetében élőknek is meg kell tanulniuk a józanodó függő melletti életet, amibe az egyik felépülőtől kaptunk betekintést:

Felépülő alkoholistával élni borzasztó, mert amíg az ivástól bekábultam és elaludtam, addig józanul sokkal több mindenre figyelek, és hisztisebb vagyok,  amit annak kell elviselnie, aki mellettem van.

Éppen ezért nemcsak a függőknek, hanem a hozzátartozóknak is működnek anonim csoportok Magyarországon, ahol megoszthatják gondolataikat, kételyeiket az érintettek, és a függőkhöz hasonlóan megtanulhatják: nincsenek egyedül.