– írja az amerikai példát bemutatva Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász. Ez az egy adat akár önmagában is alkalmas lenne arra, hogy dühös és szenvedélyes magyarázatot adjon a fejlett országok liberális demokráciáinak megbillenésére, a mainstreamben sokat kárhoztatott populista előtörésre. Sőt a szám értelmezési keretet is kínálhat az elitellenes lázadásként is jellemezhető Donald Trump-áttöréshez vagy a brexithez.
Ám a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent, Michael Jacobs és Mariana Mazzucato szerkesztette A kapitalizmus újratervezése című tanulmánykötetben hasonló számok sokaságát rögzítik az uralkodó ortodox gazdaságpolitikai elméletek kritikusaiként ismert közgazdászok. Akiknek rövid konklúziója nem különbözik a 2010 után Matolcsy György akkor még nemzetgazdasági minisztertől hallottól: az unortodox megoldások jelentik a kiutat a gazdasági bajok tengeréből. A megvalósult matolcsizmus persze semmilyen tekintetben nem hasonlít az igazságot kereső unortodox ajánlathoz, ellenben számos elemében a neoliberális ortodoxia tökéletes kottája. Nem csoda, hogy az utóbbi tíz évben a „másként kell” gondolata mind népszerűbb lett, hiszen a gazdasági hatalomnak kedvező, fellazított szabályok, a gyenge pénzügyi felügyeletek mind hozzájárultak a korszakos bukáshoz.
A kapitalizmustörténet klasszikus kudarcpillanata 2008. szeptember 15-én jött el: csődbe ment a Lehman Brothers nevű pénzügyi vállalat. A bukás irtózatos erővel rázta meg a világot. Hogy nem túlzás globális katasztrófaként megemlékezni az eseményről, azt jelzi, hogy Ben Bernanke, az amerikai jegybank korábbi vezére egyenesen úgy fogalmazott: az egyetemes történelem legsúlyosabb válsága követte a Lehman-összeomlást.
A bankár – a kötetben is ismertetett adatok tükrében – nem túlzott. A világgazdaság – a második világháború óta először – recesszióba került, egyetlen év alatt 4,5 százalékkal csökkent a GDP reálértéke az eurózónában, 2007 és 2009 között 30 millióval nőtt a munkanélküliek száma, a fiatalok (16-25 évesek) közötti állástalanság Görögországban, Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban egyaránt 33 százalék fölött volt még 2014-ben is. Az Egyesült Államokban a jegybank szerepét betöltő Federal Reserve által harminc banknak, nagyvállalatnak nyújtott sürgősségi hitelek összege elérte az 1,2 ezer milliárd dollárt, Nagy-Britanniában a bankoknak készpénz és garancia formájában összesen 1,16 ezer milliárd angol fontot biztosítottak.
Ezek a rendkívüli állami beavatkozások jelzik, a pénzügyi rendszer szereplőinek történelmi kitekintésben is páratlan felelőtlenségéért, a pénzügyi termékek piacán kialakult őrületért végül az államok, azaz az adófizetők álltak jót. Olyannyira, hogy az állami beavatkozások akadályozták meg a bankrendszer tökéletes összeomlását. És ahogyan a tanulmányok egyikében emlékeztetnek rá: a Lehman Brothers felső vezetői rendkívüli teljesítményalapú pénzt vihettek haza 2000 és 2008 között: egymilliárd dollárt, amelyet azután sem kért senki vissza tőlük, hogy kiderült, milyen nemzet-, sőt világgazdasági károkat okoztak.
A pénzügyi vezetők emlegetésével el is érkeztünk a tanulmánykötet több részében is említett problémák egyikéhez, amit a menedzser-ideológia jelent, s amely több kapitalizmus-roncsolódásnak is oka lehet. Például annak, hogy – kiemelten az angolszász közegben – a vállalatok működését és fejlődését meghatározza a rövid távú gondolkodás (short-termism). Az ortodox nézeteket élesen bíráló Jacobs és Mazzucato tanulmánya mutatja be, mennyire különbözhet a vállalatok fölépítése és működése. Az ortodox tanok szerint a legjobb teljesítményt a részvényesi érték maximalizálása eredményezi. Csakhogy, mint írják, a kapitalizmus történetének nagyobb részében nem azért szerveződtek a vállalatok, hogy rövid távon nyereséget maximalizáljanak, s a német, a japán cégek, a skandináv államok vállalatai most is az érintettek szélesebb rétegének tartoznak elszámolással. Fő feladatuk a hosszú távú termelés és nyereségesség. Éppúgy kapitalisták, mint a rövid távra hajtó, felső vezetői jutalmazásban jeleskedő cégek, de viselkedésük más, többet fektetnek például innovációba. Felső vezetőik jövedelme az átlagos alkalmazotti fizetések kisebb többszöröse, a nyereségnek viszont nagyobb arányát fordítják beruházási célokra, miközben a részvényeket tovább tartják a részvényesek. Hosszú távon jobban is fejlődnek az ilyen cégek.
A rövid távú gondolkodás oka a cégek felépítésében, az osztaléknyomásban, a felső vezetők egyéni motivációiban is kereshető. A menedzservilág őrületéről sokat elmond, hogy
Ezeknek a felfoghatatlan jövedelmeknek a maximalizálását segíti elő a rövid távú gondolkodás. Merthogy a részvényesek valójában nem látnak rá a vállalat működésére, fejlesztésére, így csak és kizárólag a nyereség mértéke alapján ítélik meg a vállalatvezető munkáját, akinek bónuszai is ehhez vannak kötve. Éppen ezért döntéseit alapvetően az motiválja, hogy az adott évben hozza a lehetséges maximumot. Ennek következtében fordul elő, hogy a nyereség aránytalanul nagy részét fizetik ki osztalékként, minek nyomán elégedettek a részvényesek, ám ebből következően sokkal kevesebb jut beruházásokra és persze kockázatra.
Például innovációra.
Hogy az angolszász kapitalizmus e tekintetben merre indult, azt is jól mutatják számok. A kutatásra és fejlesztésre fordított pénz nagyságrendje – a GDP-hez mérten – stagnál az Egyesült Államokban, miközben növekszik Dél-Koreában, Japánban, Kínában. A 200 vezető kutató-fejlesztő cég között másfél évtized alatt 93-ról 77-re esett vissza az amerikai és brit vállalatok száma. Az USA-ban a magánszektor által végzett alapkutatások aránya az 1950-es 33-35 százalékról a 2000-es évekre 15-20 százalékra csökkent.
A rövid távon gondolkodó cégeknek mind kevésbé érdeke befektetni kockázatos kutatásokba. Ezek ugyanis rizikósak, mert lehetnek sikertelenek, illetve előfordulhat, hogy csak nagyon hosszú távon hoznak eredményt. Ebből következik, hogy a kutatások, innovációk kockázatait mind inkább az állam viseli. Mazzucato tanulmányában ezért azt mondja,
Tehát az államnak egyáltalán nem kell félnie a kockázatvállaló szereptől és az ezzel járó kudarcoktól, ha a cégek mind kevesebbet fordítanak innovációra. Azaz ha az állam finanszírozza a kutatásokat, akkor a hasznot is megtarthatja, részesülhet a neki köszönhetően létrejött eredményből, ezzel forrást is teremt további innovációk finanszírozására. Az államnak amúgy sem cégeket kell működtetnie, hanem sokkal dinamikusabban kell mozognia, az innovációt kell ösztönöznie.
Meglehet, akár úgy is, hogy piacokat hoz létre. Ha például a környezetvédelem a legfontosabb társadalmi célok egyike, akkor a zöldiparba ölheti kutatásra, innovációra fordított forrásait. Törvényhozási és adórendszerben eszközölt változásokkal is megteremtheti a piacot, hiszen a tőke is megjelenik majd, ha mind szélesebb lehetőségeket lát.
Az állam szerepe egyébként eddig is meghatározó volt a fejlődésben, mint arra Mazzucato rámutat:
A Bill Gateshez és Steve Jobshoz hasonló vállalkozók azért voltak képesek nagyszerű termékeket előállítani, mert meglovagolták az állam által finanszírozott technológiákat. Minden egyes technológia, amelynek köszönhetően az iPhone okostelefon lehet, állami finanszírozásnak köszönheti a létét, ilyen az internet, a GPS, az érintő képernyő és az emberi hang által aktivált Siri személyi asszisztens.
Az innovációk pedig sok mindenre alkalmasak, például fordulópontok létrehozására, ahogyan arra Dimitri Zenghelis felhívja a figyelmet. Jó példa a Tesla radikális lépése: Elon Musk, a Tesla alapítója 2014 júniusában bejelentette, hogy a vállalat nyilvánossá teszi az összes szabadalmát, amely az elektromos autógyártással kapcsolatos. Elsőre őrültségnek, de legalábbis altruizmusnak látszik az eljárás, ám Zenghelis szerint a történet másról szól. Ahogyan nőnek a Tesla eladásai, új töltőhálózatra van szüksége. Ahhoz, hogy ez kiépüljön, nagyobb piacra van szükség. Musk felismerte: a benzinkutakat, autókereskedőket nehéz lesz legyőzni, nagyobb erőre lesz szüksége. Éppen ezért az összes autógyár innovációs kapacitását megpróbálta az elektromos szektor felé terelni azzal, hogy a szabadalmakat hozzáférhetővé tette. A Toyota követte a Tesla példáját, a piac pedig nőni kezdett.
Ez is mutatja, az innovációk terjesztése új piacokat hozhat létre, ez tanulság az államnak is, amely ha kockázatvállalóként főszereplő az innovációban, társadalmi céljai érdekében is használhatja rizikós befektetéseit.
Ehhez hasonló víziók sokasága következik a kötet tanulmányaiból, amely konkrét javaslatokkal is jelentkezik. Alapvetése pedig az eddigiekből kikövetkeztethetően az:
A szerzők szerint számos vészjósló jel (innováció alacsony szintje, növekvő egyenlőtlenségek, rövid távú szemlélet) észrevétele alapján újra lehetne tervezni a rendszert, ám az ortodox szemlélet ezt ellehetetleníti, amikor „irracionálisnak” bélyegez minden alternatív javaslatot, értelmezési kísérletet, megoldást.
Ennek az ortodox iskolának az alapvető leckéit már mindannyian ismerhetjük a klasszikus elmélet közgazdász híveitől, akik a rendszerváltást követően ideahaza is uralták a közbeszédet. Ez a suli azt mondta, hogy a kormányok garantálhatják úgy az alapvető közszolgáltatásokat, hogy magánvállalatok versenyét hozzák létre, a gazdaságpolitikai prioritás a közpénzügyek egyensúlyának megteremtése. Ez a látásmód eredményez egyébként olyan politikát, amelyben a költségvetés nem eszköz, hanem cél. Azaz a büdzsét nem használják arra, hogy valamilyen társadalmi célt (életszínvonal emelése, jövedelmek igazságosabb elosztása) elérjenek, hanem ennek kényes egyensúlyát akarják tartani azért, hogy az majd fejlődést, növekedést eredményezzen. Az ortodox iskola az adók alacsonyan tartását pártolja, bontja az akadályokat a tőke előtt, azaz például környezetvédelmi, lokális, társadalompolitikai célok rendre alulmaradnak a gazdasági szempontokkal szemben, így a megszülető szakpolitikai javaslatok kedvezményezettjei elsősorban a gazdasági hatalom képviselői.
A tanulmányok gazdagon illusztrálják, hová vezetett az ortodox iskola képviselőnek uralma. Ők, ugye, úgy beszéltek a kapitalizmusról, mintha örök és megváltozhatatlan törvényei lennének, mint a mechanikának. Csakhogy ennek ellentmond például a skandináv vállalatok és a rövid távú szemlélet uralta, részvényesi szellemben működő angolszász vállalatok működése és teljesítménye közötti differencia.
Ami pedig az ortodox eredményeket illeti, a kötetből kiemelünk néhány erős sikert:
- Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a lakosság egy tizedének birtokában van a teljes vagyon 70 százaléka.
- A leggazdagabb 1 százalék reáljövedelme 1980 és 2014 között 169 százalékkal növekedett, részesedésük a nemzeti jövedelemben 10-ről 21 százalékra ment fel, a felső 0,1 százalék jövedelme ebben az időszakban 281 százalékkal nőtt az Egyesült Államokban. A medián háztartási jövedelmek ugyanakkor mindössze 11 százalékkal növekedtek, és 2014-ben csupán 0,7 százalékkal voltak magasabbak, mint 1989-ben.
- Az Egyesült Államokban a Walmart-birodalom hat örököse 145 milliárd dollárnyi vagyon felett rendelkezik, ami megegyezik 1 782 020 átlagos amerikai család tiszta vagyonával.
- A válság után a leggazdagabb 1 százalék vagyona 165-szöröse az alsó kilencven százalék összvagyonának, az arány dupla annyi, mint harminc évvel ezelőtt volt.
- 1985 és 2013 között a jövedelmi egyenlőtlenségeket mérő GINI-index tizenhét OECD-országban növekedett, négyben kismértékben változott, és csak Törökországban csökkent. Drámai a növekedés az Egyesült Államokban (29 százalékos emelkedés).
A kötet tanulmányai egyébként azért is tanulságosak, mert anélkül, hogy tudnák, sorra reagálnak a magyar kormány politikájára: a társadalmi igazságosságra, az egyenlőtlenségek csökkentésére, a fenntartható fejlődésre koncentráló javaslataik szinte minden alkalommal szembe mennek Orbán Viktor megoldásaival. Érdemes részletesen megnézni, az innovációpolitika vagy például a környezetvédelemhez való viszony mennyire különbözik a nálunk láthatótól, ha a politika az igazságosabb jövőre fókuszál. Miközben például a magyar kormány rabszolgatörvényt fogad el, s a munkavállalók kiszolgáltatottságát növeli, a kötetben azt írják,
Az orbáni modellben, ugye, a sztrájkjogot korlátozzák, a tőke igényeit meg úgy szolgálják ki, hogy kiszolgáltatják neki a munkavállalókat. Ez egyébként tökéletesen megfelel az ortodox gazdaságpolitikai elvárásának.
Carlota Perez kötetzáró tanulmányában írja:
A jelenlegi közgazdasági ortodoxia, amely nem tud magyarázatot adni az összeomlásokra, továbbra is úgy értelmezi a gazdaság működését, hogy figyelmen kívül hagyja a technológia szerepét, illetve a többi társadalomtudomány által felhalmozott bölcsességét. Ami még ennél is rosszabb, ezek a közgazdászok és a bírálóik közül is sokan még mindig az 1960-1980-as évek ideológiai csatáit vívják, és nem ismerik fel, hogy tökéletesen más kontextusban élünk. (…) A kapitalizmus csak akkor legitim, ha úgy teszi lehetővé kevesek ambícióinak sikerét, hogy az sokak hasznára váljon.
Ebből is az következik, a kapitalizmus alakítható. Már ha vannak elegen, akik elhiszik, a gazdasági hatalommal szemben létezik társadalmi hatalom is.
Kiemelt kép: Gettyimages
