Milyennek képzelünk egy jóval a nyugdíjkorhatáron túl járó falusi patikust?
Szomorúnak. Csüggedtnek. Agyonmosott piszkosfehér köpenye Kalmopyrin-illatú.
És most nézzük, hogyan él a BAZ megyei Szentistván hetvenöt éves gyógyszerésze.
Mókás, energikus, köpenye márvány. Hogy Kalmopyrin-illatú-e rajta a patikushabitus, sose derül ki, ugyanis a borotvált arcra paskolt Givenchy elnyomja a medicinaodort.
Pesti Ferenc a patikája felett lakik, háromnegyed hatkor már lent rendezkedik, s csupán öt óra ötvenkilencet mutat az óra, amikor odafent meg kell kóstoljuk vele a saját barackját; két centben nyárnyi zamat éhgyomorra. Természetesen szó nincs ittas (üzlet)vezetésről, nyolckor nyit a gyógyszertár, addigra bőven egalizál a máj.
Pesti úr a régi iskola követője, amennyiben ő is adja a polcról a betegnek, amit orvos rendel, reklám tukmál, „az a konfekció”, de szívesebben kever maga szert a bajra, „az meg az úri szabászat”. Sőt, megfázásra pirula helyett inkább erős paprikával súlyosbított forralt bort, „forralni tilos, mert elmegy belőle a lényeg”, meg fejnyi aprított, mézbe kevert fokhagymát ajánl, „nem kell álljon, tessék azonnal benyalni”. Mondja, a méz ágybavizelés ellen is hatékony, megköti a folyadékot, „kapjon a gyerek lefekvés előtt egy nyelettel és kibírja reggelig, persze az a legjobb, ha a szülők nem veszekszenek, hiszen, ha nincs stressz otthon, azonnal gyógyul a kölök”.
Állítja, számos zöldség, gyümölcs arra hat, amire hasonlít. „Nézze meg a dióbelet! Tisztára, mint az emberi agy. Vagy vágj el keresztbe egy sárgarépát! Íme az emberi szem. És a fél paradicsom? Négy rekesz: két pitvar, két kamra, mint az emberi szív.”
Komolyan hiszi a fűbenfábant. Prosztatabajra nála a hidegen sajtolt tökmagolaj az ír. „Ránézésre több fér belőle egy kávéskanálba, mint a méregdrága, agyonhirdetett kapszulába, nem? Vagy csöpögtethető pirítósra, sült krumplira, salátára.”
Vágyfokozót évtizedekkel a Viagra-kor előtt mixelt, a kőrisbogár potrohából készült porra esküszik. „Csodaszer, a hatóanyaga részben megegyezik a ma divatos szerekével. Hajhullás ellen is ajánlom, ugyanaz a szisztéma: vérbőséget okoz, akár vízzel vesszük be, akár hajszeszben dörzsöljük a fejbőrbe. Lassan ötven éve egy öreg juhász azzal keresett meg, hogy újabban nem megy az asszonnyal, és ha segítek rendezni a házaséletet, hoz nekem ajándékba egy bárányt. Először is kértem, csökkentse napi egy literre a borbevitelt, tán már önmagában ez elég lett volna a sikerhez, de port is adtam neki. Pár nap múlva fülig érő szájjal és két báránnyal állított be. Kérdem, miért kettő? Hát, a másikat az asszony küldi.”
Pesti Ferencnek az apja is patikus volt, a tőle örökölt receptekkel dolgozik, plusz saját kreációkkal is előáll. „Évtizedeken át itt elöl, az officinában kevertem ki, ami kellett, látványpatika, imádta a nép, jócskán növelte a hitelességet, ha megkérdeztem, teszem azt, egy étvágygerjesztő kiadásakor, hogy milyen ízűt parancsol? málna? ánizs?, és nyomban bele is szórtam az aromát. Aztán egy törvény a higiéniára hivatkozva külön helyiségbe, hátra parancsolta ezt a munkát, kár.”
A bőrgyógyászatba különösen beleásta magát. „Jobbat és többet adok olcsóbban, mint a márkás termékek. Krém sarokrepedésre nyolcszáz forint, testápoló tej négyszázhúsz, alkoholos sampon korpásodásra ezernyolcszáz.”
Az állatgyógyászatban is otthon van, egykor a forgalma négyötödét a jószágoknak köszönhette. Pláne, miután spéci állatjelölő zsírkrétát kísérletezett ki. „Százéves gyógyszerészkönyvből ismertem a rúzs receptjét, azt fejlesztettem tovább. A birka körmét gyakran támadja meg a büdös sántaság. Sajnos csak a legelőn látni, melyik húzza a lábát, így aztán odakint jelölsz, bent pedig kezeled, előbbire való a kréta. Lavórszám kevertem be hozzá az alapanyagot.”
Az emlegetett édesapa Mezőkövesden vitt jól menő gyógyszertárat a háború előtt, alatt s egy darabig utána is. Mígnem 1950. augusztus elsején hivatalos delegáció lépett be a patikába, s azon nyomban államosította is a vállalkozást. „Még a fogason lógó kabátra is rátették a kezüket. Egyedül az anyámhoz írt és a tőle kapott, szalaggal átkötött szerelmesleveleit vihette magával apám. De legalább a szakmában maradhatott, áthelyezték beosztott gyógyszerésznek a község másik patikájába. Aztán ötvenhatban nagy balhé támadt Mezőkövesden, az oroszok ellőtték még a templomtornyot is, sok halott, rengeteg sebesült. De apám nem ijedt meg, még az sem nem érdekelte, kit és melyik oldalon állva találtak el, mindenkit ellátott, még a szovjeteket is. Amit a forradalom leverése után értékeltek a kommunisták, és ’58-ban visszahelyezték a saját gyógyszertárába. Egészen 1992-ig dolgozott, két évvel később, kilencvenkét évesen halt meg, abban a büszke tudatban, hogy mind a négy gyerekéből patikust nevelt.”
Pedig Feri, a mi Pesti Ferencünk kölökként másfelé indult, fotóversenyeket nyert, s úgy döntött, filmoperatőr lesz, de elsőre nem vették fel a főiskolára. Félt, viszik sorkatonának, inkább belekezdett a gyógyszerész szakba, s ott ragadt. „Életem legjobb döntése. Bő fél évszázada vagyok boldog gyógyszerész.” Diplomát 1967-ben szerzett, a szentistváni patikába ’69-ben került. Egyre csinosítgatta az akkor még állami ingatlant, aztán 1996-ban, amikor jött a privatizáció, megvette és bővítette a komplexumot.
Egyebek mellett konyhát húzott fel az officina és a raktár mögé, ott készül minden reggel hétre a közösségi kávé és gazdagon mézezett tea a Pesti-csapatnak. „Egy fő gyógyszerész, egy fő szakasszisztens, egy fő asszisztens, két fő segítő, ők készítik össze a házi medicinákat, és egy fő takarítónő.”
Nyitás elvileg nyolckor, de folyamatosan csöng Pesti úr telefonja, ki a kislánya hasára kér szert, ki a benőtt lábkörme üdvös kezeléséről érdeklődik; a patikusi tájékoztatás vége rendre az, hogy „gyere be, adok rá valamit”.
„Én beteget sose küldtem el. Bármikor becsöngethet, nem mondok nemet, legföljebb, ha éjszaka érkezik, nem kapcsolom be a pénztárgépet, hanem kérem, fizetni jöjjön vissza nyitvatartási időben. Jár a figyelem, jár két kedves szó, egy idegent is úgy kell kiszolgáljak, mintha a saját édesanyám tenné elém a receptet.”
Több helyszínen zajlik az a kiszolgálás.
Pesti úr birodalmában a forgalom zömét a szentistváni gyógyszertár adja, a maradékot három fiókpatika dobja össze: egy Tibolddarócon, egy Gelejben, egy Cserépfalun. Utóbbi volt az ország első fiókpatikája, a kilencvenes évek közepén nyitotta Pesti Ferenc.
„Mind különbözik, például Darócon antidepresszánst nem adok el, mert ott a bor a legfőbb kedélyjavító, viszont nagyon megy a savlekötő, másutt fordítva.”
A fiókok hetente egyszer-kétszer pár órára nyitnak ki, s még úgy is alig hoznak hasznot, hogy az önkormányzat ingyen vagy szinte ingyen adja a helyiséget és állja a rezsit, de ha van igény patikára, márpedig van, nem lenne tisztességes nemet mondani.
Gelejes napon kísérjük Pesti urat, tíztől tizenkettőig nyílik ez a fiók, félre érkezünk, a patikus és egyik segítője, Kvaszta Jutka (ki tizenöt éve vigyázza főnöke lépteit s védi őt vírustól, baktériumtól, de erről majd később) kosárkákban viszi be és rakosgatja polcra a dobozkákat. Háromnegyedre itt is az első páciens és délig nincs megállás. A sor szerény, mert jobbára szocgondozók érkeznek, fejenként tíz-tizenkét idős ember pakkját viszik, mások a telefonon rendelt, előre összekészített orvosságukért jöttek. Pesti úr feszül, szidja a rendszert, na, nem a NER-t, hanem azt, hogy „újabban felhőbe lövik föl a háziorvosok a receptet, a beteg nekem csak a TAJ-kártyáját mutatja, ütöm be a gépbe a számot, aztán várok, várok, várok, nem lehet ezt kibírni, de majd alakul, remélem.”
Várni, hát, az Pesti Ferencnek nem a legkedvesebb időtöltése.
Pörgős fazon, nem csak a medicinák világában, s az ilyeneket menthetetlenül megtalálja a közélet. A patikus úr is volt minden, ami éppen ahhoz kellett, hogy kiélje társadalomjobbítási ambícióját. Ifjan vezette helyben a városi Hazafias Népfrontot, meg a Vörös Keresztet, meg a TIT-et, ahová évi harminc-negyven előadást szervezett az elsősegély-nyújtástól a nagyiklubon át a higiéniai és életvezetési felvilágosításig. „Szentistván a három matyótelepülés egyike, az itt élők szeretik a szépet, mutatni is, például a hetvenes években gyönyörű kerítéseket húztak fel. És ment a zsigulizás. A Merkúrnál befizettek az alsós gyereknek kocsira, a nyolcadikos ballagásra meg is jött a vadiúj ezerkettes, amit érettségiig letakarva beállítottak a pajtába. Időbe telt meggyőzni őket, óvatosan, hogy senkit meg ne bántsunk, hogy célszerűbb a gyerek taníttatásába és mondjuk fürdőszoba építésbe fektetni a családi megtakarítást.”
A hetvenes években Pesti úr bekerült a tanácsba (aki nem tudná: az államszocializmusban így nevezték az önkormányzatokat), vébétag lett (végrehajtó bizottság), sőt, félévig tanácselnök-helyetteskedett (alpolgármester) is. A rendszerváltás idején már egyházközségi tag, valamint a máltai szeretetszolgálat régióvezetője, s ível gyógyszerészkamarai karrierje, melynek csúcsán majd a szervezet megyei elnöke lesz.
Ezzel a hiperaktívan eklektikus múlttal a Magyarok Világszövetségében és az MDF-ben talált otthonra, s lett az 1990-es parlament legmagasabb támogatottsággal, közel hetven százalékkal megválasztott egyéni képviselője. „A pártpolitika nem érdekelt, tudatosan kimaradtam a belső csatározásokból, a szakmai vonalat vittem, az Országgyűlés szociális bizottságának tagjaként én készítettem elő a patikatörvényt, amit ellenszavazat nélkül fogadott el a Ház.”
A második, a ’94-es parlamentből kimaradt, nem is indult, „elegem lett az egészből, de legalább megtapasztaltam, hogy minden pártban találni tisztességes politikust épp úgy, mint utolsó gazembert”.
A patikusi gyakorlatot a politikával egyszer mixelte, de akkor is csak gondolatban: hallva Torgyán József koalícióbontó verbális kirohanásait, Pesti úr szűk társaságban poénkodva felvetette, van neki egy spéci, bőrön keresztül felszívódó fosatófolyadéka, és valamely kisgazda nagygyűlés előtt pemzlizhetnének belőle egy csíkot a szónoki pulpitus kapaszkodójára. „Egy perc után végeszakadt volna a szeánsznak.” Végül természetesen elállt a konzervatív nemzetépítőhöz méltatlan ideától. „Amúgy is az állatgyógyászatban volt használatos szer, pálcával kentünk pár csöppet a bélcsavarodásos disznó orrára, s szemlélhettük a viharos gyógyulást. Emberen is működik, egy ismerősöm ennek segítségével derített fényt arra, hogy az otthoni építkezésen melyik munkás dézsmálja a spájzban a pálinkát: szinte mind.”
Patikán és politikán túl is pörög Pesti Ferenc.
Egyrészt: lovagolt egészen hetvenéves koráig.
„Ötven múltam, amikor belekezdtem. Hetente kétszer lovagoltam ki a barátaimmal a természetbe, és csak a GPS-pontokon álltunk meg, mint például a mezőkeresztesi kocsma. Hihetetlenül feltöltött, csak akkor hagytam abba, amikor már nem éreztem magam elég ruganyosnak.”
Másrészt: gyűjt.
Mindent. Kedvenc helye az ónodi vásár, „minden hónap első csütörtökje”, a múltkorában ott talált rá régi vágyára, hat ónkupára, nyolcszáz forintot kért darabjáért az árus. Pesti úr megadta, nem alkudott, pedig ez korábban tán sose fordult elő vele, igaz, az anyagiak előtt kiszúrta a poharak alján a vatikáni címert és a múzeumi sorszámot.
A lakása, éppúgy, mint a patikatér, tele festményekkel, fotókkal, családi dokumentumokkal; az officina melletti tárgyalóban lóg egy 1940. november hetedikén kelt ítélet, mely szerint Pesti Ferenc édesapját, Pesti Józsefet pénzbüntetésre ítéli a járási főszolgabíró zsidó törvénybe ütköző kihágásért… amelyet azáltal követett el, hogy 1940. IV. 29.ig a Mezőkövesd községben levő gyógyszertárában értelmiségi munka körben alkalmazta a zsidó dr. Sandberger Jenőnét. „Ő volt a pénztáros, de apám a bírság után sem bocsátotta el.”
Harmadrészt: amint bezár a gyógyszertár, Pesti úr kocsiba ül, irány a hegy, Tibolddaróc.
„Van egy kis borászatom.” Ez a kis borászat némi szőlőt, évi tizenkét hektó bort és három szinten úgy nyolcszáz négyzetméternyi pincerendszert takar. Bulihely ez, megesik, kétszázan is mulatnak, isszák a patikus borát, eszik a poroktól a pacalba meg a körömpöribe kiránduló patikaszemélyzet főztjét. Notabilitások törzshelye ez. „Beülnek a pincébe, magukra csukják az ajtót, itt aztán nem kell tartaniuk attól, mint egy sima vendéglőben, hogy illetéktelenek belehallgatnak a beszélgetésükbe. Nálam bármi megtörténhet, a jómúltkor tizenhét amerikai tábornokot hoztak le magyar katonatisztek, asszonykórussal vártam őket, előtte jenki katonai indulót tanítottam be a néniknek. Volt meglepetés, amikor a sok szoknyás tibolddaróci akcentussal rázendített az angol szövegre.”
A vendéglátózás úgy indult, hogy Pesti úr 1996-ban vásárolt egy lepukkant, hét-nyolcszáz évesnek tartott pincét. Talált benne egy feltöltött folyosót, kivödröztette belőle a sittet, s kiderült, a folyosó terembe torkoll, ahonnan még egy folyosó nyílik, és így tovább. Sőt, a feltárás során földalatti gabonahombárra is akadt a patikus, összesen négy darabra. Ezek úgy három méter átmérőjű, palackformájú üregek, melyekbe egy-egy fél méter széles, nyolc méter mély kürtő vezet le; békeidőben a kenyérnekvaló pihent itt, török-, tatár-, labanc- és muszkajárás idején pedig a nép bújt meg, míg odafönt az aktuális hódító elorzott, feldúlt, lángba borított mindent.
A csákánnyal vájt falon ökölnyi mélyedések, sose jönnénk rá, mik ezek, szerencsére a patikus erre is tudja a választ: „Ahol termény van, ott rágcsáló is, beestek, beettek, megszomjaztak, keresték a kiutat, hiába. Íme a kínhalál üregei.”
Évről évre bővült a hely, lent is, fent is, ma a hegyben számos terem, a szabadban minikastély és mindenféle fedett és nem fedett placcok meg színpadok várják a vendéget. Ez a „Pesti Patikus Pajtája”, ahol olyan viccességek olvashatóak a falon, mint hogy „70 éven aluliakat nem szolgálunk ki”, meg „Kérem a kulturált viselkedés mellőzését”, meg cirillbetűs „Krasznaja ploscsagy”, meg „Italozó csűr”, amihez egy „he” illeszthető, ha azt az elfogyasztott bormennyiség indokolja.
A pince kapcsán fel kell fedjünk egy föntebb már lebegtetett titkot.
Pesti úrnak van egy furcsasága, vagy inkább fóbiája: higiéniamániás. Még egy patikushoz képest is mértéktelenül.
Olyanokat csinál, hogy például: a pincéje falából, a tufából mindenütt levésetett két-három centit, mert „ki tudja, mi miden történt itt az elmúlt évszázadokban”. Aztán: a múltkor temettek egy asszonyt, és a patikus autóztatta át a templomi szertartástól a temető búcsúztatáshoz a kolléganőit. Este tudta meg, hogy az elhunyt urnáját Jutka vitte át szatyrában egyik helyről a másikra. Erre Pesti Ferencen olyan irtózat lett úrrá, hogy azon nyomban eladta a kocsiját, vett másikat, s még a zakójától is megszabadult, amit azon a napon viselt.
A normál közlekedés sem problémamentes Pesti úrnak, Jutka munkakörének a gyógyszertári és a vendéglátóipari tevékenységen túl az is része, hogy nyitja, csukja a főnöke előtt, mögött az ajtókat, ugyanis a patikus nem ér hozzá kilincshez, különösen kórházi kilincshez nem. „Ha megyek látogatni egymagam, a bejáratnál lecövekelek, kivárom, hogy jöjjön valaki.”
Tán e tüchtigség is kellett ahhoz, hogy bár Pesti Ferenc betegek között dolgozik, mégsem töltött egyetlen napot sem táppénzen. Azt mondja, sose volt beteg, se egy törés, se egy műtét, vérnyomás tökéletes, koleszterinszint ideális. Orvosságot nem szed, „csak D-vitamint, de csupán télen, amikor nem éri napfény a bőrt”. Torokfájásnál súlyosabb kórság el nem érte, amit, hiszi, köszönhet a genetikájának, meg annak, hogy reggelente kávéskanálnyi vörösszőlőmag-őrleményt kever a kihagyhatatlan paradicsomlevébe. „Szentgyörgyi Albert megírta, hogy ez a létező legerősebb antioxidáns. A magot direkt nekem hozzák, a fajtája szomolyai turán, én szárítom, én daráltatom. A léhez bioparadicsomot veszek megbízható helyről, évi három mázsát, az asszonyok itt az udvaron főzik ki nekem. Én meg pálinkázom közben.”
Munkamániás, szabadságot 2009-ben vett ki utoljára, akkor az öt unokáját vitte nyaralni egy szál maga Egyiptomba.
Borzalmas volt, mindig eltűnt valamelyik gyerek, ráadásul rettenetesen hiányzott a patikám.
Hogy miért egyedül vitte az unokákat? Egyetlen mese sincs tragédia nélkül, a patikus úr személyes rettenete az, hogy a felesége, aki évtizedeken át asszisztense volt a patikában, tizenöt éve meghalt. „Hagyjuk is azt, hogyan.”
De Pesti úrtól mi sem áll távolabb, mint a depresszió. „Ha jön egy rossz gondolat, azonnal delezem, semmi értelme. Az optimizmus a legjobb orvosság. A daganatos betegeken látom, aki elhagyja magát a rossz diagnózis hírére, tízből nyolc egy éven belül meghal, aki viszont úgy áll neki, hogy a létezés szép, gyerünk, oldjuk meg a feladatot, tízből nyolc meggyógyul, vagy legalábbis időt kap élni még.”
Két lánya van Pesti Ferencnek, egyik se patikus. Viszont az unokái egyike két év múlva gyógyszerész szakon végez. Ő lehet az utód Szentistvánban. Ha mégsem, ha kicsinek érzi majd a srác a borsodi falut, akkor Pesti úr tán a mostani helyettesének adja át, pontosabban adja el a praxist. Vagy valaki másnak. Vagy senkinek se. Hiszen van az az áldott állapot, hogy hivatásából viszik el az embert.
Engem aztán nem különösebben izgat az, hogy mi történik a halálom után. Az érdekel, addig mi minden történik még velem. Nem írok végrendeletet, majd megoldják az örökösök.
Az összes magyarországi gyógyszertárat térképre tettük, a patikaellátottságot az egy főre jutó gyógyszertárak számáról, a várható életkorról, a várható élettartamról szóló adatokkal egészítettük ki. Aki kíváncsi a részletekre, az alábbi cikkben böngészheti az adatokat, az adatbázis mérete miatt a térképek betöltése időt vesz igénybe, s mobileszközök nem minden esetben húzzák be az adatbázist.
