Nem kell sok, és visszatérnek az ötvenes évek, amikor az ilyen szegény vidékeken, mint a miénk, néhány orvos rohangál majd a községek között, mindenhol rendelnek egy rövidet, aztán, aki befér, befér, aki nem, marad ellátatlanul.

A vészdiagnózist a Nógrád megyei Varsányban állítja fel Rózsa Szilveszter háziorvos. Akinek a bajuszánál csak a szíve nagyobb; egészségügyisként ezen a tájon nem is lehet megmaradni máshogyan.

Ötvenhét múlt, tizenkilencedik évét tapossa itt, heti bő hatvan órát dolgozik, tavaly tizennyolc és félezer „betegmegjelenést” menedzselt kétfalunyi, két és félezres körzetében. A rendelési idő nála „tájékoztató jellegű”, hétfőt írunk, amiről azt üzeni a faliújság, hogy Rózsa doktor tíz és tizenhárom óra között fogad, de fél háromkor jut be hozzá az utolsó beteg, úgy a nyolcvanadik, s csak ezután jön a terep a „betelefonálósokkal”.

Rózsa Szilveszternek a felesége is gyógyít, fogorvos, az államtól ketten kapnak havi hárommillió forintot három rendelő fenntartására, telefonra, vízre, gázra, kötszerre, benti orvosságra, az asszisztensek és a takarítók bérére, benzinre, önképzésre, mindenre, és a végén alig marad valami. Pláne, hogy a közösségi ráció olykor fölülírja a személyes érdeket, mondjuk azzal, hogy néhány rászorulónál zsebből dotálja az általa fölírt recept kiváltását a doktor úr. Meg például azzal, hogy a vérzékenységgyanús pácienseket nem küldi kórházi vizsgálatra, hanem saját tesztlapocskára csöppent vért a megbökött ujjból: a beteg spórol egy napot, útiköltséget, idegeskedést, Rózsa doktor pedig vásárolja a lapocskákat, darabját kétezer forintért.

Öninfúzió

Szóval, ha a pénz felől nézzük, a háziorvoskodás Rózsánál lényegében társadalmi munka. Hogy miből él a család? Másod-, harmadállásokból. A doktor úr januárban hatot ügyel a sürgősségin, hatszor huszonnégy órát, emellett sportorvoskodik. Kényszerpihenő nem fér a napirendbe, a minap ügyeletben beállt a dereka, gyorsan beköttetett magának egy infúziót, tempósra tekerte, lefolyt a cucc, visszavette a köpenyt, folytatta a rendelést, „egy hasi betegnek várnia kellett, de fekve csak nem vizsgálhattam meg”.

Ez a tempó nála azóta, hogy bő három évtizede diplomát szerzett. Nem biztos, hogy megérte.

Négy gyereket neveltünk fel, de csak az elsővel vannak közös élményeim. Most az unokával próbálom pótolni, ami kimaradt.

S hogy szerinte mitől térnek vissza az ötvenes évek? Azt mondja, a környék úgy tíz felnőtt háziorvosi praxisa közül három-négy gazdája hamarosan nyugdíjba vonul, és nem lesz, aki tovább húzza az igát.

A negyven és ötven közötti orvoskorosztály mára eltűnt. A roma falvak némelyikében már most a nyugdíjkorhatár fölötti kollégák rendelnek. Csak azt nem tudom, az én gyerekeimet ki fogja majd gyógyítani.

Kérdezzük a gyógyszertárakról, hiszen ez cikksorozatunk apropója.

Majd másfél ezer településen nincs gyógyszertár Magyarországon

Térképre tettük az összes magyarországi gyógyszertárat. Noha 1486 helyen nincs patika, a helyzet összességében jó a Magyar Gyógyszerészi Kamara elnöke szerint. Azaz a lefedettséggel nincs probléma.

Rózsa doktor azt mondja, patika „darabra van elég a környéken, de a heti kétszer-háromszor három óra nyitvatartás kevés, túllóg rajtuk a rendelés”.

Milyen patika az, ami hetente kétszer-háromszor három óra hosszat van nyitva?

Fiókpatika. Elmagyarázzuk, mi is az.

A járás központja Szécsény, ötezer-hétszáz lakosú kisváros. Két gyógyszertár működik a településen, két külön tulajdonossal, mindkettő normál nyitva tartással, és mindkettő fenntart fiókpatikákat.

Az egyik szécsényi gyógyszertár a Szent Jób, gazdája Rózsahegyi Katalin gyógyszerész (engedjük el azt a vérszegény poént, hogy Rózsahegyi a patikus, Rózsa a körorvos, csak a helyzet nem rózsás), neki a központi egység mellett három fiókja van: egy Varsányban, egy Rimócon, egy Nógrádmegyeren.

A varsányi fiókban találunk Rózsahegyi Katalinra. Azért van itt, mert itt kell lennie. Azt mondja ugyanis a törvény, hogy patika kizárólag akkor adhat ki gyógyszert, ha ott jelen van legalább egy fő diplomás gyógyszerész; a szakasszisztens kevés az árusításhoz (pontosabban, patikusul: az expediáláshoz), a sima asszisztens pláne. Rózsahegyi Katalin szerint idejétmúlt az elvárás, „ha bármi kétsége támad az asszisztensnek, hívhat, azonnal elér, ha gyanús vagy számára olvashatatlan egy recept, átküldi e-mailen, egy perc alatt megoldjuk”. Logikusnak tűnik, amit mond, de ezt a harcot majd megvívja ő meg a kollégái a kamarával.

A lényeg tehát: jelenleg egyszerre annyi patika/fiókpatika lehet nyitva, ahány gyógyszerész mozgósítható.

És innentől sima matek, mikor és hol válthatjuk ki a receptjeinket.

Az egyenlet alapeleme, hogy bár orvosi egyetemeink elvileg kellő számú gyógyszerészt képeznek, a végzősök zöme nem patikában helyezkedik el, hanem megy gyógyszergyárba, vagy inkább orvoslátogatónak (ők azok a szakemberek, akik az új pirulákkal, porokkal ismertetik meg a doktorokat, valamint intézik a marketingmunkát szórólapokkal, „neocitrános tollakkal, matricákkal, pendrive-okkal”), és az idejét maga osztva be keres meglehetősen jól.

Jobban, mint azok, akik beállnak a táraasztalok mögé. Pedig ez utóbbi, mármint a gyógyszertárosi munka sem fizet rosszul: Rózsahegyi Katalin nettó háromszázötvenezer forint fizetést utal egyetlen diplomás kolléganőjének, asszisztenseket és szakasszisztenseket ennek feléért, harmadáért foglalkoztat.

Órabérgyógyszerészek

Vagyis adott egy nagy Szent Jób és három kicsi, ezekre jut két gyógyszerész. A szécsényi patika egyiküket szinte folyamatosan lefoglalja, a három fiókot kell megoldania a másik diplomásnak: így jön ki, hogy egy-egy fiókra és a hozzá tartozó községre heti kétszer-háromszor pár óra orvosság-hozzáférés jut.Ha a két gyógyszerész valamelyike megbetegszik vagy szabadságra megy, akkor:

• nem nyitnak ki a fiókpatikák,
• vagy átmenetileg helyettes gyógyszerész áll be.

Utóbbi szervezésére léteznek nővér-, orvos- és gyógyszerész-közvetítéssel foglalkozó cégek, tőlük három-négyezer forintos óradíjért „kölcsönözhető” szakember. Pech, hogy a fregoliként bevethető gyógyszerészek javarészt budapestiek, Nógrádig nem autóznak el, vagy ha mégis, az út alatt is ketyeg az órabér és a benzinköltség. A legutóbbi vészhelyzetet úgy oldotta meg Rózsahegyi Katalin, hogy egy közeli településen élő, épp szabadságon lévő orvoslátogatót szerződtetett pár hétre.

A Szent Jób forgalmának négyötödét és a profit zömét a szécsényi patika adja. Mondjuk a fiókok sem veszteségesek, de sokkal több velük a pluszmunka, mint a haszon. Az ok, hogy mégis csinálja a gyógyszerész: van felelősség is a világon, ha ember a munka tárgya.

A nógrádmegyeri fiókot pár hónapja viszi Rózsahegyi Katalin. Nem az ő ötlete volt terjeszkedni, hanem a falu polgármestere kereste meg őt, segítsen. Abban maradtak, az önkormányzat adja a berendezett helyiséget, egy évre elengedi a bérleti díjat és az iparűzési adót. Rózsahegyi Katalinra az engedélyek, a pénztárgép és a számítógépek beszerzése maradt, ez bő egymillió forint, plusz feltöltötte áruval az üzletet.

Benézünk Megyerre, nyitásra, délután egyre érkezünk, nem fér be a nép, az ajtón kívül a sor vége.

Délelőtt ugyanezekkel álltam órákat, csak a rendelőben

– így összegzi a helyzetet antibiotikumra várva egy megyeri.

A varsányi fiók csöndesebb. Itt is az önkormányzat biztosítja az épületet s benne a bútort; a bérleti díj havi harmincezer forint, amiben a rezsi is benne foglaltatik, baráti.

A gyógyszerárak Nógrádban, mondja Rózsahegyi Katalin, nem magasabbak, mint Budapesten. A tébés orvosság kötött áras, ott nincs mozgástér, néhány alapgyógyszeren csupán nyolcvan forint az árrés, a szabadárasok eladásának pedig az szab határt, hogy kevés a pénz. „Itt teljesen normális, hogy azzal kezdődik egy vásárlás, hogy mi, mennyibe kerül, és számoljuk csak ki, mely gyógyszerek kiváltása fér bele a keretbe. Vitaminfélét már leginkább akkor visznek, amikor látják a reklámban az országos akciót.”

Na, de miért dolgozik kistelepülésen egy gyógyszerész, ha másutt, jobban fizető városban is elhelyezkedhetne?

Jobbára személyes ok miatt. Rózsahegyi Katalin nógrádi lány, Balassagyarmaton nőtt fel, az egyetem elején szerződést kötött a Gyógyszertári Központtal, ösztöndíjért cserébe vállalta, hogy diplomásként öt évet megyéjében, az állam által kijelölt településen dolgozik majd. Ez a település lett Szécsény, 1983-ban állt munkába, s 1992-ben, amikor a törvény már engedte a magánpraxist, megnyitotta a saját gyógyszertárát.

Lassan hatvanéves, öt év még a nyugdíj, úgy tervezi, amint eléri a korhatárt, átadja, pontosabban eladja praxisát a mostani helyettesének, aki tíz éve dolgozik mellette. Hogy mennyit kérhet, fogalma sincs, reméli, sikerül majd megalkudniuk. Ha nem, bizonyára ráhúz akár éveket az aktív korszakra; hallottunk egy somogyi kolléganőjéről, aki hetvennyolc évesen sem talál utódot.

Sok kis Jób

Nézzük, mi van ott, ahová még fiókpatika sem jut.

A Varsánytól pár kilométerre eső hétszáz lelkes zsákfalu, Nógrádsipek ilyen hely. Sipekinek, ha gyógyszer kell, valamelyik Szent Jóbig buszozik, autózik be.

Baj ez? A polgármester, Vizi Zoltán szerint nem:

Megoldják az emberek, aki nem, annak segítünk.

Sipek idősgondozója, Szandai Tiborné se nagyon vitatkozik ezzel, legföljebb kicsit: „Azért rendelési időben itt is elférne a patika. Vagy legalább az lenne, mint régen, hogy a háziorvosnál is kaphatóak az alapgyógyszerek, mondjuk az meg azért nem megy, mert rettentően túlterheltek a doktorok.” Aztán maga teszi hozzá, hogy „a lakosok kétharmada öreg, beteg ember, de senki nem hagyja az utolsó pillanatra az orvosságbeszerzést, meg hát mi is szépen összeírjuk a gondozottakét és havonta egyszer bemegyünk érte Szécsénybe”.

Egy havi huszonötezer forintos halmot Veres Ferencné sezlonján fotózhatunk le. Marika néninél szomorúbb asszonyt rég láttunk, de mivel palóc nem panaszkodik, a legfájdalmasabb mondata így szól: „Olyan hosszúak a napok.”

Kilencszáznegyvenben született, bába segítette világra, három nővére és egy húga volt, egy se él. Tizennégy éves koráig nem lépett ki a faluból, egyszer sem, aztán, hogy megvolt a nyolc általános, munkába állt. Szécsénybe buszozott naponta, faiskolába, a „csemetekertbe”, fenyő- és akácmagokat ültetett, aztán, hogy „nyőttek, nyőttek, kiszedtük, vitték telepíteni”, kikerült pár erdő a keze alól. Húszévesen ment férjhez, két lányt szült (egyikük épp a falu idősgondozója, Szandainé), onnantól a sipeki téeszbe járt.

Mígnem az a szerencse érte, hogy felvették a szécsényi kézműipariba, és otthon dolgozhatott: gépi palócszőttestekercset darabolt, fésült, nyírt, elhorgolt, „tizenhat centi a legkisebb, húsz a következő, de volt olyan, hogy száznegyven centiset kértek, az már futó, méghozzá nyolccentis rojttal”.

Öt-hat forintot kapott darabjáért, gyakorlott kézzel munkadarabonként bő egy óra, ha a gyerekeit is maga mellé ültette, hamarább összejött a norma.

Betegeskedett, ötvenkét évesen, huszonhét éve nyugdíjba ment. Ápolta az urát, amíg élt a férfi, de másfél évtizede maga maradt. Megtermelte, ami kell, „kapartam a kertet”, vasárnaponta templomba járt, de négy éve megműtötték, ereket cseréltek a nyakában, azóta béna a fél keze, az ágyat nyomja.

Olvasni nincs már szeme, a tévétől a feje fáj. Ül, fekszik, vár.

A pirula a biztos pont, három adagban napi tizennyolc bogyó az élethez: reggel tizenegy darab, délben kettő, este öt.

Az összes magyarországi gyógyszertárat térképre tettük, a patikaellátottságot az egy főre jutó gyógyszertárak számáról, a várható életkorról, a várható élettartamról szóló adatokkal egészítettük ki. Aki kíváncsi a részletekre, az alábbi cikkben böngészheti az adatokat, az adatbázis mérete miatt a térképek betöltése időt vesz igénybe, s mobileszközök nem minden esetben húzzák be az adatbázist.

Térképen az összes magyarországi gyógyszertár

Adatbázisunkban minden, amit a magyarországi patikaellátottságról tudni lehet.